 |
| Jeges Tisza - olaj 140 x 40 cm |
Mikorra az augusztusi kánikula arany virgáccsal kedve szerint végigverte a Járást körösztöző dűlőutat, és a nap heve kezdett alábbhagyni, Szödör Fábián is fölneszelt. Feküdt még egy darabig csöndösen, a messze haladó gomolyfellegeket nézve. Aztán egy sóhajjal fölnehézkedett a durva lópokrócról. Inge hátán sötét folt a verítéke, hónaljban is erősen megizzadt. A kalapját a tarkójára igazította. Odébb a birkák legelésztek. Tépték méla egykedvűséggel a kiszikkadt fűcsomókat. Halk füttyszavára előgurult a kutya a nyáj mögül, s az olajfaliget árnyékába terített pokróc szélén megállt. Szödör Fábián a zsebe mélyén kotorászott. Sok éves, megfakult kostökzacskót húzott elő, aminek a csücskében maradék dohánya szegénylett. Cigarettát sodort, nyálazta a papírt, sercent a gyufa. A kis olajfás késő délutáni széna- és birkaürülék illatát hamarosan elnyomta a kapadohány nehéz szaga. Messzebb, a remegő szemhatáron át látni lehetett a nagytemplom tornyát. Mezei pacsirták szitáltak a rét kisült platnija fölött. Csivitelő éneküket ezernyi tücsök zsizsegő muzsikája kísérte. A kanálist átszelő keskeny földhídnál bíbicek röppentek szanaszét. Éles, sikoltozó hangjuk elárulta, hogy valami közeleg. A kanyar könyökén túl csakhamar elő is bukkant egy batár. Szödör Fábián összeszűkülő szemmel nézte egy darabig, nem a haragosáé-e, az ustorkai tanyásé, de mikor látta, hogy két ismeretlen sárga húzza a kocsit, megnyugodott. Hárman közeledtek rajta. Ketten a bakon gunnyasztottak, egy testesebb, furcsán öltözött alak pedig hátul ült.
Maga mögé parancsolta a kutyát. Gamós botján nyugtatta kezét és az érkezők
felé fordult.
A szürkére pingált fogat néhány lépésnyire állt meg tőle. Rándult a
gyeplőszár, kenetlenül nyikkant a kerékagy, míg egy pattintott szikla arcú paraszt
hőkölte a lovakat. Mellette egy jobban öltözött fiatalember feszengett,
táskával az ölében. A leghátul ülő, ama furcsa öltözetű utas pedig nem volt
más, mint a pohos megyéspüspök, aki láthatóan jócskán elbágyadva, pirosló
képpel pihegett a napon. Hosszú, szoknyaszerű reverendáján gyöngysorként
fénylettek a rézgombok. Ernyedetten rebbent egyet a májfoltos keze, amit akár
üdvözlésnek is vélhetett bárki, majd finom batisztzsebkendőt húzott elő, és
törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Helyette a táskás fiatalember szólalt meg:
- Adjon Isten, jó napot! – s mivel
hasonló harsány választ nem kapott, mert Szödör Fábián csak a bajusza alatt
mordult egy rövidet, egy szuszra folytatta – Őexcellenciája a városba igyekszik
és fatális tévedés áldozatául estünk. Otthon felejtettük a vizes csobolyót, és
igen elszomjaztunk a hosszú úton. Kendnek van-e vize, merthogy a püspök úr…
- Nincs.
A merev válasz úgy koppant, akár a
pusztai kemény sziksós földre dobott fémpénz. Még a hallgatag kocsis feje is
belerezdült, a megyéspüspök úr szeme fölakadt, a táska meg kicsusszant az
összezavarodott fiatalember öléből. Vörösödő képpel tanácstalanul nézett hátra.
A püspök úr megköszörülte torkát, nyájas hangon vette át a szót.
- Ejnye, ejnye jóember. Nem szabad
ennyire magabízónak lenni! Sose volt nagyobb szükség arra, hogy az emberek
egymást segítsék, mint mostanában. Kend itt legelteti a juhait, a süket puszta
kellős közepén, s ha szól valakihez, akkor a kutyájával beszélget. Híreket nem
hall. Azt se tudja, mi van a politikában. Pedig sorsfordító időket élünk!
Bibliai időket. Az Armageddon közeleg. Az országok egymásnak estek. Háború,
halál, nélkülözés mindenütt. Menekülők százezrei támolyognak az utakon. Csupa
elesett ember. Hazátlanná vált a fél földgolyó. Elkél a segítő kéz, az
irgalmasság most mindennél fontosabb! Gondolja meg kend, mielőtt megtagadja
valakitől a támogatást, a szívélyességet. Hisz a sarkaiból fordult ki a világ.
- Az enyim ugyan nem – Szödör
Fábián flegma közbeszúrása a püspök úr mondandóját is megakasztotta. A tátva
maradt szájakkal mit sem törődve folytatta:
- Látik kegyelmetek azt a
lópokrócot? Eccerű darab. Kicsit foszlott, kicsit kopott. Olyan mint mi. Olyan
mint én. Az az én világom, mer’ vélem egy. Együtt élünk, együtt veszünk. Rúla
nézem az eget. Négy a sarka. Este megszámolom, regge’ megköszöntöm. Azon a
lópokrócon ott az egész világ. Akármikó’ kivetem sarkaibú’, hogy máshun megin’
leterítsem. Ez a világ közepe. Ilyen eccerű. Nekem más világ nem köll.
Bonyolútt az nekem. Bonyolútt, mer’ hazug. Hazugságba élni nem lehet. Látik azt
a kutyát? Én má’ csak annak hiszek, ami nem beszél.
Választ sem várva Szödör Fábián
sarkon fordult, szisszent a kutyának, és a nyáj irányába indult nagy, komótos
léptekkel. A szekéren még hüledeztek, álmélkodtak egy darabig, de aztán a
megyéspüspök rosszkedvű intésére zökkenve indult a batár napszállatnak, a
kanyargó dűlőn. A városba érve, megvacsorázva, a terített asztalnál ülő
poharazgató társaságnak a már megenyhült, kedélyes püspök nevetgélve mesélni
kezdte:
- Képzeljék az urak! Az úton
idefelé, az Isten háta mögött, távol mindentől, egy kanális meg néhány girhes
birka mellett egy paraszt azt hiszi, hogy ahol ő van, az a világ közepe.
Micsoda gőg…
A megvidámodott asztaltársaság
koccintott, jóízűen heherésztek. Másnap pedig a püspök úr misét celebrált. A
világbékét sürgette. Gyönyörű szentbeszédét idézték a hétfői lapok.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése