2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. október 27., kedd

SZÁMADÁS




És ha befordulsz
A pislogós kanyarnál
Ne felejts hunyorítani!
A kép majd menten élesedik.
Penge szögben szédülsz jobbra,
Csodálkozol a városodra,
Amiben csak
Tüzet fröcskölni és vizet szítani
Szabad, mert másként a káröröm
Köröm-piszka nem engedi
A varos hegeket gyógyítani,
Így van ez régtől itt, ahol
A Petőfi utca derekán
A Kisköz sarka kiszélesedik.

Pusztai szelekkel
Gyúrott dallamokkal
Kézzel dagasztott színekkel
Elkenődve, de ácskapoccsal
Földbe döngölt agyaggalambokkal
Bégető a Járás
A Tiszának partja bőg
Itt vannak a ráncok,
A gyűrődött arcok,
Leples és leplezetlen bitangok
Bevert orrok, bordázott fasorok
Avartűz kesernyés füstjében
Könnyező bronz Krisztusom.
A hajnali köd párás.

Itt vannak mind, leltárba vehetők
Ahol még most is lakom
Az erezetek, repedések
A kanizsai falakon.
A Vigadó szomorúságában
A hajdani szeretők
És az ócska kocsmai biliárdasztalon.
Élnek, szuszognak, fölsorolhatók
Az emlékeim, meg az, hogy vagyok
Keréknyomba ragadva.
Mind-mind szemügyre vehető,
A málló vakolatba
Vakon csak úgy, akként
Ahogy látatlanba.


Pk

2015. október 23., péntek

BETELT A CSANAK - Zentán



Pedig egyik legnagyobb sikeremet pont neki köszönhettem. Karikaturistával sűrűn-sűrűn előfordul, hogy valamelyik alkotása kiváltja a közvélemény, vagy inkább a célkörösztben érintettek heves reakcióját.
De az még a tőlem nagyságrendekkel fajsúlyosabb kollégáknak is csak ritkán adatik meg, hogy a címlapos rajzukat habzó szájjal szónokló honatyák lengessék a parlamentben. 

Ráadásul éppen a legzivatarosabb időkben, a tomboló milosevityi önkény éveiben. 
Ugyanis ez esett meg szerény firkálmányommal akkortájt.
Történt, hogy a kilencvenes évek legelején néhány kanizsai barátommal egy magazint kezdtünk szerkeszteni. Igazi hőskorszak volt. Internetről még senki sem hallott, a számítógéppel is csak úgy voltunk mint a fehér hollóval. (Vagy tán annyit sem láttunk.)
Ennek dacára a helyi kis lapunk szépen fogyott. Mai fejjel nézve a kelleténél vadabb őrültek voltunk mindahányan. 

A Kanizsai Figyelő megírta a környék történéseit. Nem válogattunk az eszközökben. Ha kellett a bulvárbéka feneke alóli cikkekkel botránkoztattuk a jónépet, hogy azután egy oldallal odébb kemény tanulmány-szerű írás következzék a honi közélet állapotairól. Abban az érában nem volt divat ekkora mellénnyel írogatni. Sokkal kevesebbért is beverték az ember fejét. Háború volt a Balkánon, zűrzavaros évek követték egymást. Válságból válságba húzott bennünket a tomboló diktatúra. 
Mindezzel nem sokat törődtünk. Lelkesen írogattunk, szerkesztettük a lapot, ami – lévén, hogy sosem kaptuk meg a kért belgrádi bejegyzést – amolyan fél-illegális újságként, hallgatólagos engedéllyel jelent meg. Általában csütörtökön, piaci napon - nagy derültséget és riadalmat kiváltva. Mondanom sem kell, hogy az előbbi a kanizsai közvélemény túlnyomó többségét jellemezte, az utóbbi viszont az akkori elvtársakat. 
A „jóakaróinkat”. 
Karikatúráimat akkor kezdtem publikálni. Nem voltam visszafogott. Megilletődés nélkül páros lábbal rúgtuk be a közízlés, és a kisvárosi tabuk szépen faragott, de szúette diófa-kapuját. Mivel a cenzúra fogalma, mibenléte előttünk ismeretlen volt, nem kíméltünk politikust, újgazdagot, városi potentátot, semminemű jelenséget: mindenről és mindenkiről meg volt a megföllebbezhetetlen véleményünk. A rosseb se gondolta annyi ésszel, hogy gyakorlatilag a fejünkkel játszunk – tessenek nyugodtan szó szerint érteni e patetikusnak vélhető megállapításomat. Hiába csitítottak a szüleim, az aggódó ismerősök: még büszke is voltam magamra. 
Hiszen jóval fiatalabbnak, butábbnak és rátartibbnak számítottam azokban az években.
A sok uborkafára kapaszkodott politikus közül egyik kedvenc figurámként Milan Paroški ultranacionalista képviselő urat jegyeztem. (Vajh, emlékszik-e még valaki a személyére, alakjára? Istenem, pedig egy kanál vízbe megfojtott volna minden magyart! A barázdáltabb homlokúaknak azért lehet, hogy ismerősen csöng a neve…) 

Milan Paroski
Na: ez a soviniszta fasztarisznya egy szép napon a parlamenti fölszólalásában élesen kikelt a mi kanizsai szerény kis újságunk ellen. 
Csak azért, mert a címlapunkon lehoztuk a rajzomat: Nenad Čanakot ábrázolta a feszületen, az INRI fölirat helyett Vajdaság autonomista V betűjével (aminek puszta használatáért akkortájt nyílt utcán pofon vert a rendőr), a tetejében pedig a köröszt alatt - római őrszem gyanánt - a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos katonája meredt vigyázzba. 
Óriási lett a botrány: két országos napilap, a szocialistáknak és a Jugoszláv Baloldalnak benyaló Politika, meg a Večernje Novosti fölkapták a hírt, mint tyúk a taknyot és kürtölték szanaszét, hogy lám – az autonomista, szeparatista, fasiszta stb. magyarok ott fönt, Észak-Bácskában szamizdaton éltetik a hazaáruló újvidéki szerbet.
Tudniillik, azokban a nem kicsit elanyátlanodott hónapokban szórta a hatalmi párt a behívókat. Baranyába vitték (volna) az itteni magyarokat, az ottaniakra lődözni. Már akkor is tudta minden normális ember, hogy bűnös egy háborúba, veszett becsületű ügybe keveredett az ország, sőt az egész régió. Mégis, ezt csak kevesen merték kimondani. Ettől kevesebben merték vállalni a békepártiságot. Egy volt közülük Nenad Čanak. Meg is lett az eredménye: őt is rendőrökkel hurcolták el Vukovár alá tartalékosnak.
Föl is néztünk rá. Számtalan magyar híve lett a Ligának. Zömük éppen Zenta környékéről verbuválódott, ahová a behívóparancsot megtagadók közé elment Čanak. Beszélt a tömegnek. A mai napig belém ivódott annak a kendős magyar asszonynak a Naplóban leközölt fotója, aki a láthatóan megrendült szerb politikus vállán zokog, siratja az erőszakkal katonának hurcolt férjét, fiát. Jó ideig Nenad Čanak és a pártja volt a zászlóshajó azoknak, akik magyar létükre nem akartak nemzeti alapon szerveződő pártban érvényesülni.
De azóta – sok víz lefolyt a Tiszán.
Egy-két napja látott napvilágot a hír: betelt a pohár a zentai Liga helyi szervezeténél. Pontokba szedve róják fel a – negyed százada (!) pártelnökként funkcionáló – Nenad bátyónak, hogy elegük van belőle.
Húsz év alatt tetszik tudni a hajdani, érző, emberi arcú békeharcosból igazi politikus lett – a szó klasszikus, tehát pejoratív értelmében. 

Homo honesticus  -  Homo politicus

A
Čanak lelkületével, eszmevilágával, hozzáállásával párhuzamosan torzulni kezdett egész emberi mivolta. A szerbiai politikum egyik pojácájává züllött. 
Ámbár - az még hagyján, ha valaki politikus létére hülyét csinál magából. (A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.) Attól viszont fölszisszen minden jó érzésű választópolgár, ha egy közéleti szereplő kezd kártékonnyá válni. A szélkakasként pörgő Liga vezetője így járt velünk – régi szeretteivel, szimpatizánsaival - a Tisza-mente magyarjaival. Erről a minap a leghitelesebben a saját, magyar ajkú párttársai nyilatkoztak, amikor szemére vetették az elnök úrnak a nem is bújtatott magyarellenességét, a népünk múltja, a hagyományaink ellen történő kirohanásait. Tetézve azzal a történelemhamisító igyekezetével, ami például a második világháborús túlélő honvédeinkből – a pöfögő antifasizmus ítéleteként – egyből fasiszta pribékeket, náci szolgákat kreált.
Hab a tortán a zentai alapszervezet közleményében hangoztatott korrupciós vád. Pukkannak a múltbéli – nemzeti alapon történő megkülönböztetéseket sérelmező - panaszok.
Minden káröröm nélkül, kissé elkeseredve, szomorúan írom: eléggé megkésett a jajkiáltás hölgyeim és uraim!
Miért kellett mindezt idáig tűrniük? Hogy egy klasszikust idézzek: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Kicsit előbb. Most mintha hitelét vesztette volna a pártból kilépő rabok kórusa. Mindenesetre okos a mi népünk. Tudja az örökbecsű igazságot: jobb későn, mint soha.
Nenad elnök úr meg menjen a picsába csudába! Nekem jó régóta lemászott arról a bizonyos feszületről. Hiszem azt, rajtam kívül sok bánáti, bácskai magyar, sőt szerb polgártárs is osztja a véleményemet. 
Volt egy röpke történelmi szerepe.  Sic transit gloria mundi.
Csak rajta múlott, hogy a megdicsőült főszereplő pozíciója helyett egy ripacs epizodista kétes eredetű gázsiját választotta.    

Pósa Károly

2015. október 22., csütörtök

FIZETETT MUZSIKA - vers





Mondja jóuram!
Mi a nótája?
Mitől borult kocsmapultra
Apja s nagyapja?
Mitől kondul végórája?
Látom, fárad…
Kissé avatag,
Szeme bágyadt.
Sorvul a prózája, ugye,
Ugye, árokban a rímek?
Persze, persze.
Veremben van.
Oda teszik, akit vernek.
Vérnek, testnedvnek
Csorgása: szó, ami szó.
Egyre megy.

Lám, itt vagyok én.
Hogy ki lennék én?
Ki a hőse ennek a versnek?
Nos - Nem tudható.
Így, stílussal jellemezni:
Lehet festő, paraszt,
Holdbéli hegedűs,
Elnök, koldus vagy író.
De most!
Aranyat ér a napja!
Aki kapja, marja!
Fejében széles kalapja:
Üljön a tetejébe!
Üljön föl rája!
Itt, itt a kalapja,
A tetejébe vagy
Akár alája.
Világnak flitterezett,
Kékkel erezett
Tarajára,
Mi úgy ringli
A kedélyt körbe,
Mint spílen a kintornás
Szerte széjjel.

Bélelt kabátban,
Madárijesztő soványan,
Odaát a saroknál,
A Tóparti közök
Szűk sikátorában,
Él, lát, hall, matat,
Jár a keze, kutat,
Érzéketlen fagydaganat
Ahogy a verkli jár,
Hangtalan a melódia.
Olcsó nótát koldul.
A tenyere érdes,
Így ordít, nyüszít
Kegyelmet,
Mint foszló párnából
Alt-színű libatollat,
Dallamból ujjbeggyel,
Pihés hangot
Némán tépdes -
A bácskai kintornás.

Pk

2015. október 15., csütörtök

TOSZKÁNAI KÉPESLAP - őszi utazásunk



Jó lenne nem az irigység hangján szólni. 
Jó lenne, ha alig hallhatóan sem tűnne ki a leírt sorok közül az önsajnálat. 
Jó lenne azt mondani, hogy nem sokban különböznek tőlünk. 
Pedig dehogynem. 
Ennek tudatában egyáltalán nem könnyű elfogulatlannak lenni. Arról kéne ugyanis írni, milyen az, amikor valakik sokkal szerencsésebb történelműek, gazdaságilag jóval erősebbek, és ráadásul földrajzilag a glóbuszunk egyik legelőnyösebb fekvésű, legszebb vidékén élhetnek.
Toszkána a számos könyvben, filmeken, festményeken megörökített Észak-Olaszország egyik közigazgatási egysége. Nyugatról a Tirrén-tenger meleg mediterrán levegője éri, északról meg az Appennini-hegylánc óvja a hideg kontinentális szelektől. Csoda-e, ha az éghajlata éppen ideálisnak mondható? Alig esik hó, a ritka fagyok sem tesznek sok kárt a gyümölcsösökben, az év hidegebb napjaiban is elég egy kiskabát, pulóver, és arról sem hallottam még eddig, hogy valaha a fűtés miatt kesergett volna egy firenzei vagy sienai polgár.
Ezzel együtt évente többször betakarítható a zöldség-gyümölcs, és az összes általunk ismert haszonnövény dúsan terem azon a tájon. Több ezer hektárnyi szőlőültetvény mellett kavarog az autópálya. A lankás, dombos vidék kiváló talaja a világ egyik legnagyobb és leghíresebb bortermelő vidékének. Minden domboldalban kisebb farmok, kúriák, gazdaságok virágzanak az elmaradhatatlan ciprus-, citrom-, mandarin- és fenyőfa ligetekkel, sőt helyenként datolyapálmákkal. Az emeletes, zsalugáteres kőházak idősebbje legalább négy-ötszáz éves, és az oldalukra futtatott borostyán meg oleander bokrok időtlenné teszik az ódon falakat.

 A városok pedig…
Itt meg kell álljak egy pillanatra. Ahogy a régió központja – Firenze – már a rómaiak előtt is komoly, kőfallal, várral megerősített településnek számított, az etruszkok központjának, és a reneszánsz-kor megkerülhetetlen diadalaként tekint rá a művészettörténet, úgy a kissé távolabbi Siena maga a megtestesült középkor, román és gótikus tornyaival, sikátoraival, egekbe szökő boltozatú katedrálisaival. 
A bácskai tájhoz, tempóhoz, vérmérséklethez szokott lelkületnek nehéz megértenie, hogy ezekben a városokban majdnem kétezer éves a keresztény hagyomány, és az épített örökségük minden egyes köve a történelem által megszentelt. Olyan tradíciót, erőt képvisel, aki boldog lakója lehet a Toszkánai városoknak, amit legközelebb talán csak egy párizsi, vagy esetleg egy dubrovniki ember mondhat magáénak.
Példának okáért ott van az alig nyolcezer lakosú San Gimignano. Évente egymillió (!) turista keresi föl. Az utcáin emberáradat hömpölyög, a boltok mindent kínálnak, ami a szemnek-szájnak ingere. A fagylaltozóban százféle íz közül választhatni, a kicsiny kávéházak teraszáról pörkölt kávé illatát érezni, a szuveníres boltocska mellett közvetlenül hentes található, aminek a bejáratát jóformán eltorlaszolja a fürtökben lógó vaddisznósonka – a hely specialitása – valamint a különös gonddal pácolt szalámirudak, sajtkészítmények. Mindehhez olasz kedély, lazaság párosul. 

 A kirándulásunk alatt egyetlen alkalommal sem találkoztam ideges, mogorva képű helybélivel. Az ottaniak szinte kötelező szívélyességgel, elnéző eleganciával kezelik a turisták rohamát. Ha eltéved valaki, útba igazítják. Türelemmel viselik a fényképezgető csődületet, és a pincér menten vigyorogni kezd, ha észreveszi, hogy a háttérképbe ott lesz ő is. Könnyű neki – mondanánk – már az ükapja is pincérkedett, ugyanott. A vérükbe ivódott a vendéglátás. Egyik-másik tavernának, borharapónak a berendezése régebbi, mint nálunk a sekrestyéé, és Giuseppe Verdi ült a sarokban: még most is foglalják a helyét, ahol néhanapján iddogált, és a kottáiba jegyzetelt. A falakon ott a múlt és az azelőtt elmúlt évszázad összes megsárgult fotója - csupa híresség. Az ó kontinens legnagyobb művészei koccintottak esténként a lepukkant kis csehókban gyöngyöző Brunellot és Chiantit kortyolgatva. A kirakatokon a világ legismertebb márkái virítanak, csupa divatszakmából tudott név, lett légyen szó parfümkereskedésről, aranyművesről, vagy finom vonalú, sikkes olasz bőráruról.
A kusza kis utcákon úgy érezni, hogy itt megállt az idő, és ha a magas, árnyékot vető kőfalak mellett nem parkolnának azok a fürge kis Vespa motorok, azt hinné az avatatlan szemlélő, hogy Pisa tágas terén, a fűvel benőtt placcon még csak az imént készült el a hírhedt harangtorony, és a sarkon befordulva Leonardo da Vinci mesterbe ütközhetünk…

 Napok alatt megjártunk néhány piacot, csarnokot. A megismerés legkönnyebb módja, ha az adott város piacterén végigmustráljuk a kínálatot. Nem akarom magamat ismételni, unalmas sem szeretnék lenni, de a helybéli ízek, illatok, az az árukészlet, amit egy hétköznapon is a standokra pakolnak, messze meghaladják a leggazdagabb fantáziával megáldott látogató képzeletét is. Csak paradicsomból egy árus annyi félét biztosított a vevők rendelkezésére, hogy a pirosló ládák mintegy húsz négyzetméteren beborították a pultot. Tán százféle paradicsomból válogathatott az igényesebbje: volt ott a szőlőszem nagyságútól a paprikára hasonlítón keresztül a Szicíliában napon érlelt szárított paradicsomig – minden. Megtetézve a pár tucat kilométerrel arrébb lévő Földközi tenger összes herkentyűjével: halakkal, polipokkal, rájákkal, nevesincs lényekkel. 


Nem csak a kínálat lélegzet-elállító, de a Toszkánai kereskedőktől is akad tanulnivaló: ha a tekintet megakadt a pultra rakott portékán, már kínálja is a kóstolót, szelíd erőszakkal nyomja a kezedbe a falatnyi sajtot, húst, egzotikus mártást, féltenyérnyi kétszersültön. Hozzá vigyorog, mert tudja, hogy a mosoly ingyen van és a leghálásabb vevőcsalogató – nyelvek fölötti metakommunikációs eszköz.
Kiváló majomfogók, na.
 Sienában mihelyt sikeresen megléptem a csoportunktól, menten a kis zegzugos utcákba fordultam, ahol a turistáktól hemzsegő sétálóutcákon hivalkodó éttermek, boltok hátsó kijáratai szerénylenek, örök félhomályra ítélve a keskeny sikátorokban. Egy hónaljba dugott kocsmára találva rögvest megültem a kitett asztalka mellé. Sört rendeltem és gyönyörrel vázlatolgatni kezdtem a síksági szemnek szokatlan, egzotikus kiszögelléseket, az egyenetlenül dimbes-dombos, fényesre koptatott kövezetű utcácskákat ruhaszárító kötelestül, rézsút árnyékostul, omlatag homlokzatostul. A főúr mögém állt, nézett egy darabig. Aztán befordult a csehóba, és kisvártatva koppant az asztalomon a következő krigli sör. Egy kézmozdulattal intett, hogy rendben van a számla, én pedig megilletődve rebegtem egy mille gráciát.
Mondom, nem tudom hogy csinálják. Mi a titkuk. Engem egy életre lekötelezett azzal a potya korsó sörrel. Ettől a könnyed gesztustól akkor valahogy másnak, többnek, emberebbnek éreztem magam. Most már biztos - még egyszer visszamegyek. Ezt megígérhetem. Ide írom a nevét a lokálnak, számon kérhető legyek: Bar Termini. Majd néz nagyot a kellner, ha a kezébe nyomom a rajzot.

Ott-tartózkodásunk alatt föltűnt, hogy alig látni a közutakon nagy méretű gépjárművet, méregdrága autócsodákat, jóllehet bizonyos, hogy arrafelé némelyeknek különösen tellene óriási terepjáróra, a felénk szokott újgazdagság már-már kötelezően lemaradhatatlan szimbólumára.
Aztán megtudtam, hogy az olaszoknál nem divat a hivalkodó, proccos jármű. Egyrészt, a kisebb kocsik is kényelmesek, hála az autóiparuk hírnevének. Másrészt a luxus kategória náluk is fölösleges fényűzés, így a derék taljánok a kis fogyasztású, közepes minőségű, de biztonságos kiskocsikat hajkurásszák le- s föl a lejtős, kanyargós utcákon. Vagy - jellemzően – motorkerékpárral mennek a dolgukra. Pisában, egy szűk utcában negyvenhárom kis motor volt egymás mögé támasztva, katonás rendben. (Elámultam a látványon. Nem bírtam ki és megszámoltam.)
Montecatiniben, a Belvedere Hotelben aludtunk három napot. A város éppen kétszerese a mi Kanizsánknak, tetejébe szintén fürdőváros. Na de: csakhogy! Míg itt, a Tisza parton negyven éve képtelenek vagyunk egy normális medencét fölépíteni, és körülbelül ugyanennyi ideje a gyógyfürdőnket sem sikerült az igényeknek megfelelően bővíteni, addig Montecatini gyógyvizű termálfürdői közül a régebbiek már az ezernyolcszázas évek vége óta fogadják a vendégeket! A várost járva százesztendős hotelek sorakoznak, a budapesti Gellért Szálló és a Gundel Étterem látványvilágával, állandó bazárral, pálmafás sétánnyal, kandeláberes kivilágított utcákkal, promenádokkal, telis-tele látnivalóval.
Felejthetetlen élmény gyanánt. Kicsit savanyú a mi szőlőnk, kétség sem férhet hozzá. Nem ártana, ha Fortuna kisasszony csak feleennyit kedvezne Bácskának, ennek a sok vihart tapasztalt, sokat megélt szülőföldünknek. Akkor el is hinném, hogy van némi igazság a Földön.
Egyébként meg a rossebet születünk mi egy csillagzat alatt másokkal! 


        Pósa Károly

2015. október 14., szerda

KIS TÖRTÉNELMI LECKE - KEZDŐ(dő) FOKOZAT


 
Az alábbi írás – nyelvezete okán – nyilván és elsősorban a magyar nemzet nevű lakosságnak szólna. Jó, hogy az említett nyelvet beszélőknek nemigen van szükségük rá. Ugyanis a jórészt magyar lakosságból álló nép döntő többsége mára fölfogta, miről van benne szó. Mint ahogy a múltja során, úgy a jelen korban is a saját bőrén megtapasztalta e jegyzett sorok metaforikus üzenetét, igazságtartalmát. De mivel mostanában az összeurópai bőrünkre megy mindaz, amit egyesek a Lajtán túl játéknak gondolnak, mások haszonszerző politikai poénnak, megint mások morálfilozofikus attitüdnek, és nagyon sokan csak álproblémának, a világ furcsaságából eredeztethető huncutságnak - holott egyik sem fedi az igazat – (ugyanis a viselt háborúnak nem ezek az ismérvei), ezért a lenti írást inkább annak a nyugatos, szabadelvűbb embertipusnak ajánlanám szíves figyelmébe, aki még most is jobban szeret a helyi tévéhíradóból értesülni és kedvenc politikusának a szavára adni, mintsem nyitott szemmel szétnézni maga körül. Megtapasztalni és fölfogni a látottakat.
Idegen tollakkal ékeskedni dőre dolog, viszont akad sűrűn történelmi párhuzam mindarra, ami ma a korunkat jellemzi, beszédtémánkat adja, meghatározza mindennapjait térségünknek.
A múlt születése mintegy húsz kötetet számláló sorozat, s mint ahogy a címe láttatja, az emberiség történelmével foglalkozik. Különböző korokat mutat be. Elemzi az eseményeket és a történettudomány legújabb kutatásai alapján magyarázza is azokat.
A következőkben a Britek, frankok, vikingek kötetében találtakat szeretném citálni. Vagyis, csak részleteiben, pongyolán idézni. Nem a tudományosság a célom. A teljesség igénye nélkül, olykor zanzásítva bár, de megkísérelem szöveghű átültetés elhanyagolásával kerek érthetően ismertetni a tartalmát.
A taglalt fejezet a gót törzsek megjelenéséről, előretörésükről, beözönlésükről, a Római Birodalom végnapjairól szól. Nézzék el nekem, ha freudi elírással, áthúzással rondítom a külalakot. Még így is gyököt fogok vonni az eredeti szövegből, amit a rend kedvéért más színnel jelöltem.
Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi délről északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán zömmel katonaköteles, életerős férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partját, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni.

Aztán üzenet érkezett Merkeltől Valenstől, a keleti császártól, a messzi Berlinből Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán. (…)
"A hivatalos terv, miszerint európai bürokrata római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Földközi tengeren Dunán, zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol
skandináv emberjogi aktivisták nyerészkedő üzérek hamarosan finn zabkását kutyahúst árultak az éhező gótoknak, olcsó agysebészekért, informatikusokért, magasan kvalifikált munkaerőért gót rabszolgákért cserébe.”(…)
Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt
az Európai Unió Thracia inváziójának az útjában. A Brüsszel Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Obama Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Ferenc Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: 
«A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.»”
Ez történt majdnem 1700 évvel ezelőtt. Persze, azóta sokat fejlődött a világ, változtak a dolgok.



Pósa Károly

2015. október 12., hétfő

Mentő ötletelés

KRITIKA

Ridley Scott: The Martian (Mentőexpedíció)


Úgy szerettem volna végre jót írni! Azt mondani, hogy milyen nagyszerű érzés megnézni ezt a régen várt filmet! Esküszöm nem akartam megszólni! Elvégre jó hosszú hónapok óta lestem, kutattam, hogyan és hol tölthetném vadászhatnám le.

Részlet a filmből

Tudniillik nagyon bírom a tudományos-fantasztikus műveket, holott nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egzakt tudományokat – a matematikát, az asztronómiát, a nanofizikát és más egyéb, elvont diszciplínákat – nekem találták volna ki. Az elektromos áramköröket is csak tisztelettel, óvatosan nézegetem. Ritkán, ha erőt veszek magamon, kicserélek egy kiégett égőt, és slussz! Nekem a mágnesesség mindörökre mágia marad, nem beszélve az ilyen-olyan hullámokról, rezgésszámokról, és rejtély mi fán terem valaminek az amplitúdója. Mégis. A sci-fi műfajban mindezekkel együtt benne van egy csomó kisgyerekes félelmemen túl a kíváncsisággal elegy izgalmam is.
Ridley Scott neve meg egyfajta garancia volt arra, hogy ezúttal nem fércmű készült. Jobban mondva úgy gondoltam, hogy az az angol rendező, aki egyszer már letett az asztalra egy Alient, egy Szárnyas fejvadászt meg egy Prométheuszt – nem nagyon nyúlhat mellé. Hát: annyira nem is. De ahhoz éppen eléggé, hogy a legújabb opusáról most egy kicsit vakarózva írjam meg a véleményemet.
Egyszer majd ennél hosszabb tanulmányban érdemes lesz taglalni a magyarországi filmforgalmazók minden képzeletet alulmúló újcím-adási őrületét. Miként a klasszikus Terminátor sem úszhatta meg a röhejes Halálosztót, úgy az eredeti The Martian könyv- és filmcímet is ügyesen sikerült kiherélniük egy íze-bűze sincs Mentőexpedícióval. Aztán valaki megsúghatta nekik, hogy így ez bizony kicsit kevés, mert az ominózus „magyarítás” után miheztartás végett alcímként szerepeltetik az eredetibb – A marsi – megnevezést is.
Amúgy a film alaptörténete pofonegyszerű. A Mars bolygóra küldött űrhajósok közül egy botanikus szakember lemarad a visszaútról. Társai halottnak hiszik, szépen ott is hagyják. Így veszi kezdetét egy 21. századi robinzonád. A zömmel egyszemélyes balhé Matt Damon színészi erejére lesz bízva, hiába fut egy földi, és még egy űrbéli szál a filmen keresztül: bizony a többiek ezúttal mind mellékszereplők. Jók a marsi tájképek – állítólag Jordániában forgatták a vörös bolygó jeleneteit –, a budapesti Duna-parton félüresen tátongó Bálna Centrum meg elmegy kicsit futurisztikus NASA-központnak, a statiszták között fölismerhetően magyarországi vendégmunkásokkal. Közben a főhős látványosan eszkábál, fúr-farag, és túlél az egy szál magában lakott bolygón. Mindenre van mentő ötlete – és itt kezd kicsit elcsúszni, komikussá válni a film. Engemet, ahogy bő két évtizede tévéfilm-sorozatok tucatjait kerülgetem – irtózva attól, hogy valamelyik nyolcvanas évek-béli amerikai szuperhőst muszáj néznem – a Marson felejtett asztronauta leleménye hideglelősen emlékeztet a B-kategóriás MacGyver összes trükkjére. A filmbeli Mark Watney felőlem lehet jó botanikus, a saját ürülékével trágyázott krumpliföld boldog tulajdonosa. Csakhogy mindehhez sokallani azt az ezermesteri képességét, ami egyformán kisegíti: ha navigálni kell, ha napelemeket tákolni, ha ősrégi űrszerkezetek megbütykölése adódik. A film felén túl már sejthető: itt esély sincs arra, hogy a sikersztori felszínességén túl bepillanthassunk a magányra ítélt, szenvedő, kiszolgáltatottságában is lázadó, olykor reménykedő, olykor a kételyeivel és halálfélelmével küzdő ember belső világába. Amit a rideg marsi miliő egyébként tálcán kínálna. Ehhez képest a főhős a szüleit egyszer emlegeti: annyi sem tudható róluk, mint Colombo feleségéről. Mark Watney-nek ráadásul nője, szerelme sincs. Kasztrált tudós, nulla érzelmekkel. Mintha a Földön nem lett volna előélete. Nincs is. A marsi táj, a szuper környezet, a látványvilág és az akció mindent visz. Pedig Daniel Defoe pár száz évvel korábban még ráérzett, és le is írta, hogy Crusoe matrózban mekkora vágyak, milyen végletes ösztönök tombolhattak. Mígnem megérkezett neki Péntek, és mindjárt emberebbnek érezte magát.
A Marson rekedthez nem érkezik ugyan társ, de az örömködés a végéről nem marad el. Igazi megmentős filmmé kerekedik, profin megkomponált, sok viccel tűzdelt filmes ponyvává. S mint Piszkos Fred a Csendes óceán déli részén elveszett Gustav Bahrt, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagját visszatoloncolta a feleségéhez, úgy nincs okunk kételkedni abban, hogy Ridley Scott is megtalálja a tudományos és fantasztikus módját egy Marson vegzáló botanikus hazahozatalára.
Elvégre a Földön is elkél valaki, aki ki tud cserélni egy villanyégőt.


Mentőexpedíció (The Martian)
Színes, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015
Rendező: Ridley Scott
Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Sean Bean

Pósa Károly
Magyar Szó, 
 2015. október 12.

2015. október 11., vasárnap

Volt szomszéd bácsi

Szomszéd bácsi - templomi pillanatkép


"Korunk cirkuszponyvája alatt most éppen nincs okunk nevetni. A bohóc csetlik-botlik ugyan, ám esze ágában sincs az igazságot kimondani. Inkább pénzért hasra vágja magát, és ezért a porondmester esténként prémiumot tesz a zsebébe. Amott ketreces állatokat hergelnek beteg lelkű, személyiségzavaros idomárok – a medve már szétszaggatta láncát, nézi vérben forgó szemmel, kibe lehet belemarnia. Fogatlan az oroszlán, és a krokodil a bőrét árulja, táskák alapanyagának. A trapézon halálos szaltók helyett haláli unalmas bakugrásokkal váltogatják helyüket a flitteres akrobaták. Csupa ismerős, de szomorú arc!
A majom viszont jól érzi magát. Ül a lelátó egyik sarkában. Magában vidul. Tudja, hogy éjfélkor megszólal a gong, és lekerül mindenkiről a smink, a púder.
Akkor a cirkusz – vámpírok báljává fog változni.

2015. október 8., csütörtök

Az elvesztés önfegyelme



Sikátor San Gimignanoban
Nem tanulható. Az elvesztés önfegyelme egyféle adottság. Olyan, mint mikor akadnak emberek, akik értik a zenét, jól rajzolnak, van ritmusérzékük, kézügyességük átlag feletti, vagy valami rejtélyes oknál fogva tanulatlanul, minden képzés híján is az élet bizonyos területein a nagy többség fölé tudnak kerekedni. Talentumuk néha egészen egyszerű, jóformán ki sem mutatható. Könnyen elsajátítanak nyelveket, fejből összeszoroznak háromjegyű számokat, esetleg a jelenlétükben lévő állatok rendre megnyugszanak tőlük. Intuitív tehetségük révén mégis kicsit kiválasztottak. Így látjuk mi őket. Tetteik rend szerint reflexszerűen mutatkoznak meg, minden erőlködés nélkül, mintegy spontán égi akarat levetüléseként. A hétköznapi tömeg meg ilyenkor elképed. Csodát emlegetnek, pedig a szegény ösztön-lény csak önmagát adja. A képessége neki természetes. Már-már nevetségesen egyszerű. Éppen ezért nem is érti a jámbor, miért hiszik bűvészmutatványnak, trükknek azt amit csinál.
Mint a veszteség elviselése.  
Tudni elveszíteni: méltóságot ad. Én – valamiért - nem vagyok rá méltó. Mivel hiányzik belőlem ez a lelki többlet, plusznyi előny, a tréfás kedvű, de szenvtelen sorsom folytán egyre sűrűbben tapasztalom hogy veszítek. Pont azért, mert nem vagyok jó vesztes. Mert nem tudok veszíteni. Mindezzel már nincs mit kezdenem. 
Tudva lévő, hogy senki sem szeret veszíteni. Ne áltassuk magunkat. Senki sem szeret veszíteni, de van aki együtt tud élni a gondolatával. Vállat von, továbblép. Nem is próbálja lebirkózni a bukása körülményeit. Nem harcol, amiért alulmaradt. Legyőzetése, veresége, a veszített ügye nem viseli meg. Kikap a sorstól, a rövidebbet húzta: de már a friss osztáson spekulál, és új lapot kér. Én viszont a pakliba dőlök. Elemzem a partit. Rágom magam: mikor, hol rontottam el. Mikor mit és kit dobtam el rosszul. Illetve mikor és ki játszott velem hamisan, aminek a vesztem lett a vége.
Emiatt, vagyis ezért - akárhogy ellenkezek, rá kell döbbenjek - én folyton veszítek. Meglehet, ilyen fajta vagyok. Ez van rám testálva. S bár mostanáig nem tudatosult bennem, hogy az eleddig tartó életem is tulajdon képen egy véget nem érő veszteséglista: ettől a fölismerés bizony még fáj.
Hamarjában szerét sem tudnám, hányszor és mi módon koppantam a falnak. Veszítettem időmet, lehetőségeket, különféle tárgyakat – esernyőt, kalapot, biciklit és néha könyveket -, ürült a zsebemből a pénz, kártyaszerencsém forgatott, ráfáztam mindenféle élethelyzetekben, buktam fogadásokat és sokszor, meglehet túlontúl sokszor maradtam hoppon.
De az összes veszteségem közül mindig az volt a legkínzóbb, amikor embereket veszítettem el. Ki elhalt, ki elhagyott. Ki csak szimplán oldalt lépett. Megfakultak, légneművé váltak. Nők, férfiak, vegyesen. Tegnap éppen úgy történt, mint ahogy tán már holnap megtörténik. Vagy holnapután. Gyászolni őket, az elveszítetteket – művészet.   
Ebben aztán végképp nem vagyok jó.
Úgy bámulom azokat, akik moccanatlan szívvel, napszemüveg mögé rejtett tekintettel tudnak ácsorogni egy nekik kedves ember sírhantjánál! Hogy rám férne igazamat harsogni! Milyen jó lenne fapofával nem visszaköszönni! Magabízó fölénnyel tűrni, ajkbiggyesztve nézni, ahogy játszanak velünk. Legyinteni akkor is, ha épp a kezed vágják le a rosszakarók, és hátat fordítani a mögöttünk susmogóknak. Fittyet hányni a tőr csillogására.
Ehhez kemény szív kell.
Nekem ez nem megy.
Ahogy múlnak az évek, ahelyett, hogy mind gazdagabb lennék, egyre üresebbnek és üresebbnek érzem a tarsolyom. Az idő fogytával lassú bizonyossággal ürül ki belőlem valami. Megnevezni nem tudom micsoda. Az elveszített esernyőim pont úgy lehetnek, ahogy a mellőlem elhulló emberek. A halottak, meg a számomra halottak.
Vigaszom csak egy. Annyi lehetőségem tán van még, hogy szólni azért birok. Az igazságom nem hagyom. S bár vonaglik a lélek, mint a bottal vert kígyó, önfegyelmem révén tartom magamat az örökbecsű parancsolathoz.
De mortuis nil, nisi vere. Halottakról igazat, vagy semmit.

Pósa Károly

2015. október 1., csütörtök

5000 euró



 
Mikor még azt sem tudtam mi fán terem a szegregáció, szebbnek tűnt a világ. A tanító néni szava szent volt; a fölsős nagyfiúké csupa érdekesség, trágár nemiség; a pap bácsi prédikációját mindenki értette, és hétfőnként a televízióban adásszüneti napot tartottak. Ehhez képest akkor is vívtuk küzdelmeinket. Dúlt az osztályharc. Mi – B-sek –, a D-sek ellen vonultunk a nagyszünetekben; azok meg a C-seket hajigálták gesztenyével, és meghógolyózták, megmosdatták az utcán, ha valamelyik izgágábbat utolérték. Csibészségben nem volt nagy különbség közöttünk. Szép egyen köpenyben vegzáltuk egymást. Ez a fajta osztályharc még nem a pénzről, a hatalomról és a kiváltságosok mindenhatóságáról szólt. Aztán később, ahogy nőtt befelé a fejünk lágya, megtanultunk különbséget tenni szegény és gazdag ember között. Megtaláltuk a helyünket azon a bizonyos ranglétrán. Kevesen közülünk kukorékolni is mertek. Igyekeztek följebb kapaszkodni, aminek - igaz nem törvényszerűen -, de legtöbbször egy nagy zuhanás vetett véget.
Ennyi ésszel már tudható, hogy a tyúkól melyik grádicsán ücsörgünk. Ki tojhat a fejünkre, és mitőlünk lejjebb kik azok, akik csak az ülepünket nézhetik. Gubbasztunk tehát a társadalmi lajtorja ilyen-olyan szintjein. Szélvédett, jó kis akol melegben. Az ól szagát is egyformán érezzük. És ha róka látogatja meg a társaságot, többnyire válogatás nélkül viszi azt, aki éppen a keze (mancsa) ügyébe kerül. Nem számít, díszesebb-e a tolla, nagyobb-e a taraja, a sarkantyúja. A rókát az sem érdekli, ki mennyi tojást tojik. Olyan közömbösen precíz mint amilyen a halál szokott. Egyféle adó. Vám, ha tetszik.
Mindazonáltal a föltarajazottak között mindig akad olyan, aki valamiért különbnek véli magát a többitől. Milliónyi gyémánt félkrajcárjuk révén kiabálják a napot. Ők akarnak a baromfiudvar közepén dirigálni, de hiába csillog a díszes farkuk, a lábuk bizony szaros. Azt hiszik főnixmadarak, pedig csak kicsit jobban megtollasodott állatok.
Mint ez a baromfi Soros György.
Ez a Malajziában, meg még néhány boldog helyen körözött pöfeteg pénzes-zsák – a Soros nevű gazemberről beszélek még mindig - pontokba gyűjtögette meglátásait. Telik neki miből agyalni, nem vitás, és a zűrzavar meg amúgy is lételeme. A második javaslata szerint az EU-nak élére kell állnia annak a nemzetközi kezdeményezésnek, mely Libanon, Jordánia és Törökország finanszírozását szolgálja, hogy négymillió menekült élhessen ezekben az országokban. A hírhedt üzletember számításai szerint egy menekült egy éves ellátása és képzése 5000 euróból oldható meg, így 20 milliárd eurós segítséget kellene nyújtani a fenti három országnak.
Hősünknek a hatalom iránti engesztelhetetlen vágya régtől tudottan addikt. Most a porcelán fogai kerítésén körösztül arról kaffog, hogy Európának évi egymillió bevándorlót kellene befogadnia, meg hogy évi ötezer (újabb verzió szerint 7500!) eurót kell adni minden egyes bevándorlónak. Támogatás gyanánt.
Ennél a pontnál tartok egy kis hatásszünetet, hogy a tisztelt olvasó kedvére kinevethesse magát.
Nekem 5000 euró pont kétévi fizetésem. (A gyengébb matematikusok kedvéért: havi 25.000 dinárt keresek.) Ebből, és a feleségem béréből fizetjük a menetrendszerű rezsit: az áramot, a vizet, a telefont, a kommunális illetéket, a fűtést, miközben három gyereket nevelünk. Uzsonnapénzt visznek minden nap az iskolába. Nekik néha egy-egy új ruhadarabra is muszáj költeni. Nekünk már nem. Vagy ha elkerülhetetlen, akkor szétnézünk a turkálóban. De emellett reggelizünk, ebédet főzünk magunknak, vacsorázni is szoktunk, és a piacon megvesszük, ami a legfontosabb. Humanitárius élelmiszer-segélyt soha nem kaptunk, leszámítva, hogy míg a lányok kisebbek voltak, az iskolás karácsonyi csomagjaikból ránk maradt ócska édességeket január végéig nyammoghattam. Nekünk nem jár ingyenes gyógyszercsomag, ilyen-olyan szociális juttatás. Ha meleg szobában akarok lenni, be kell teremtenem a télire valót, és össze kell vágnom.
Énhozzám évszámra nem jár forgatócsoport, nem kérdezi egyetlen riporter sem, miből és hogyan élünk? Jól érezzük-e magunkat? Vannak-e vágyaink, álmaink? Szükségét érezzük-e a segítségnek?
Általában: hagynak a magunk levében főni bennünket. Ha már Szerbia északi csücskébe születtünk, viseljük csöndben a megpróbáltatásokat.
Biz'isten nem nagyon lázadozok. Béketűrőn elvagyok jó sokáig. Még most is hallgatnék, ha nem hasítana a hátamon egyet ez a faszkorbács milliárdos.  
Ki kérdezett Gyuri bácsi? Egyáltalán: ki ez a Soros György? Ki ez a csöpögő, ezerráncú, löttyedt pöcs? Vén kappanként még most is kukorékolna, világot váltana? Tetszette volna évtizedekkel ezelőtt a cimboráit hőkölni! A brókereket, a mogulokat, a “szivart szívó szeszszagú fejeket”! Akkor még az is lehet, hogy most nem itt tartanánk!
Látszik, hogy ennek és a hasonszőrűeknek semmi sem számít. Semmi sem drága. Fütyülnek az emberi igazságszolgáltatásra.
De mint mindenkinek, egyszer neki is elakad majd a fütyülője. Valahol már írják a listáját, készül a leltár. És akkor nem fog rajta segíteni a vagyona. 
Odalent egyenként a bőrébe égetik majd minden gazságon nyert centjét. 

                                                                                                                             Pósa Károly