2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. október 23., péntek

BETELT A CSANAK - Zentán



Pedig egyik legnagyobb sikeremet pont neki köszönhettem. Karikaturistával sűrűn-sűrűn előfordul, hogy valamelyik alkotása kiváltja a közvélemény, vagy inkább a célkörösztben érintettek heves reakcióját.
De az még a tőlem nagyságrendekkel fajsúlyosabb kollégáknak is csak ritkán adatik meg, hogy a címlapos rajzukat habzó szájjal szónokló honatyák lengessék a parlamentben. 

Ráadásul éppen a legzivatarosabb időkben, a tomboló milosevityi önkény éveiben. 
Ugyanis ez esett meg szerény firkálmányommal akkortájt.
Történt, hogy a kilencvenes évek legelején néhány kanizsai barátommal egy magazint kezdtünk szerkeszteni. Igazi hőskorszak volt. Internetről még senki sem hallott, a számítógéppel is csak úgy voltunk mint a fehér hollóval. (Vagy tán annyit sem láttunk.)
Ennek dacára a helyi kis lapunk szépen fogyott. Mai fejjel nézve a kelleténél vadabb őrültek voltunk mindahányan. 

A Kanizsai Figyelő megírta a környék történéseit. Nem válogattunk az eszközökben. Ha kellett a bulvárbéka feneke alóli cikkekkel botránkoztattuk a jónépet, hogy azután egy oldallal odébb kemény tanulmány-szerű írás következzék a honi közélet állapotairól. Abban az érában nem volt divat ekkora mellénnyel írogatni. Sokkal kevesebbért is beverték az ember fejét. Háború volt a Balkánon, zűrzavaros évek követték egymást. Válságból válságba húzott bennünket a tomboló diktatúra. 
Mindezzel nem sokat törődtünk. Lelkesen írogattunk, szerkesztettük a lapot, ami – lévén, hogy sosem kaptuk meg a kért belgrádi bejegyzést – amolyan fél-illegális újságként, hallgatólagos engedéllyel jelent meg. Általában csütörtökön, piaci napon - nagy derültséget és riadalmat kiváltva. Mondanom sem kell, hogy az előbbi a kanizsai közvélemény túlnyomó többségét jellemezte, az utóbbi viszont az akkori elvtársakat. 
A „jóakaróinkat”. 
Karikatúráimat akkor kezdtem publikálni. Nem voltam visszafogott. Megilletődés nélkül páros lábbal rúgtuk be a közízlés, és a kisvárosi tabuk szépen faragott, de szúette diófa-kapuját. Mivel a cenzúra fogalma, mibenléte előttünk ismeretlen volt, nem kíméltünk politikust, újgazdagot, városi potentátot, semminemű jelenséget: mindenről és mindenkiről meg volt a megföllebbezhetetlen véleményünk. A rosseb se gondolta annyi ésszel, hogy gyakorlatilag a fejünkkel játszunk – tessenek nyugodtan szó szerint érteni e patetikusnak vélhető megállapításomat. Hiába csitítottak a szüleim, az aggódó ismerősök: még büszke is voltam magamra. 
Hiszen jóval fiatalabbnak, butábbnak és rátartibbnak számítottam azokban az években.
A sok uborkafára kapaszkodott politikus közül egyik kedvenc figurámként Milan Paroški ultranacionalista képviselő urat jegyeztem. (Vajh, emlékszik-e még valaki a személyére, alakjára? Istenem, pedig egy kanál vízbe megfojtott volna minden magyart! A barázdáltabb homlokúaknak azért lehet, hogy ismerősen csöng a neve…) 

Milan Paroski
Na: ez a soviniszta fasztarisznya egy szép napon a parlamenti fölszólalásában élesen kikelt a mi kanizsai szerény kis újságunk ellen. 
Csak azért, mert a címlapunkon lehoztuk a rajzomat: Nenad Čanakot ábrázolta a feszületen, az INRI fölirat helyett Vajdaság autonomista V betűjével (aminek puszta használatáért akkortájt nyílt utcán pofon vert a rendőr), a tetejében pedig a köröszt alatt - római őrszem gyanánt - a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos katonája meredt vigyázzba. 
Óriási lett a botrány: két országos napilap, a szocialistáknak és a Jugoszláv Baloldalnak benyaló Politika, meg a Večernje Novosti fölkapták a hírt, mint tyúk a taknyot és kürtölték szanaszét, hogy lám – az autonomista, szeparatista, fasiszta stb. magyarok ott fönt, Észak-Bácskában szamizdaton éltetik a hazaáruló újvidéki szerbet.
Tudniillik, azokban a nem kicsit elanyátlanodott hónapokban szórta a hatalmi párt a behívókat. Baranyába vitték (volna) az itteni magyarokat, az ottaniakra lődözni. Már akkor is tudta minden normális ember, hogy bűnös egy háborúba, veszett becsületű ügybe keveredett az ország, sőt az egész régió. Mégis, ezt csak kevesen merték kimondani. Ettől kevesebben merték vállalni a békepártiságot. Egy volt közülük Nenad Čanak. Meg is lett az eredménye: őt is rendőrökkel hurcolták el Vukovár alá tartalékosnak.
Föl is néztünk rá. Számtalan magyar híve lett a Ligának. Zömük éppen Zenta környékéről verbuválódott, ahová a behívóparancsot megtagadók közé elment Čanak. Beszélt a tömegnek. A mai napig belém ivódott annak a kendős magyar asszonynak a Naplóban leközölt fotója, aki a láthatóan megrendült szerb politikus vállán zokog, siratja az erőszakkal katonának hurcolt férjét, fiát. Jó ideig Nenad Čanak és a pártja volt a zászlóshajó azoknak, akik magyar létükre nem akartak nemzeti alapon szerveződő pártban érvényesülni.
De azóta – sok víz lefolyt a Tiszán.
Egy-két napja látott napvilágot a hír: betelt a pohár a zentai Liga helyi szervezeténél. Pontokba szedve róják fel a – negyed százada (!) pártelnökként funkcionáló – Nenad bátyónak, hogy elegük van belőle.
Húsz év alatt tetszik tudni a hajdani, érző, emberi arcú békeharcosból igazi politikus lett – a szó klasszikus, tehát pejoratív értelmében. 

Homo honesticus  -  Homo politicus

A
Čanak lelkületével, eszmevilágával, hozzáállásával párhuzamosan torzulni kezdett egész emberi mivolta. A szerbiai politikum egyik pojácájává züllött. 
Ámbár - az még hagyján, ha valaki politikus létére hülyét csinál magából. (A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.) Attól viszont fölszisszen minden jó érzésű választópolgár, ha egy közéleti szereplő kezd kártékonnyá válni. A szélkakasként pörgő Liga vezetője így járt velünk – régi szeretteivel, szimpatizánsaival - a Tisza-mente magyarjaival. Erről a minap a leghitelesebben a saját, magyar ajkú párttársai nyilatkoztak, amikor szemére vetették az elnök úrnak a nem is bújtatott magyarellenességét, a népünk múltja, a hagyományaink ellen történő kirohanásait. Tetézve azzal a történelemhamisító igyekezetével, ami például a második világháborús túlélő honvédeinkből – a pöfögő antifasizmus ítéleteként – egyből fasiszta pribékeket, náci szolgákat kreált.
Hab a tortán a zentai alapszervezet közleményében hangoztatott korrupciós vád. Pukkannak a múltbéli – nemzeti alapon történő megkülönböztetéseket sérelmező - panaszok.
Minden káröröm nélkül, kissé elkeseredve, szomorúan írom: eléggé megkésett a jajkiáltás hölgyeim és uraim!
Miért kellett mindezt idáig tűrniük? Hogy egy klasszikust idézzek: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Kicsit előbb. Most mintha hitelét vesztette volna a pártból kilépő rabok kórusa. Mindenesetre okos a mi népünk. Tudja az örökbecsű igazságot: jobb későn, mint soha.
Nenad elnök úr meg menjen a picsába csudába! Nekem jó régóta lemászott arról a bizonyos feszületről. Hiszem azt, rajtam kívül sok bánáti, bácskai magyar, sőt szerb polgártárs is osztja a véleményemet. 
Volt egy röpke történelmi szerepe.  Sic transit gloria mundi.
Csak rajta múlott, hogy a megdicsőült főszereplő pozíciója helyett egy ripacs epizodista kétes eredetű gázsiját választotta.    

Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: