KIS TÖRTÉNELMI LECKE - KEZDŐ(dő) FOKOZAT

 

Az alábbi írás – nyelvezete okán – nyilván és elsősorban a magyar nemzet nevű lakosságnak szólna. Jó, hogy az említett nyelvet beszélőknek nemigen van szükségük rá. Ugyanis a jórészt magyar lakosságból álló nép döntő többsége mára fölfogta, miről van benne szó. Mint ahogy a múltja során, úgy a jelen korban is a saját bőrén megtapasztalta e jegyzett sorok metaforikus üzenetét, igazságtartalmát. De mivel mostanában az összeurópai bőrünkre megy mindaz, amit egyesek a Lajtán túl játéknak gondolnak, mások haszonszerző politikai poénnak, megint mások morálfilozofikus attitüdnek, és nagyon sokan csak álproblémának, a világ furcsaságából eredeztethető huncutságnak - holott egyik sem fedi az igazat – (ugyanis a viselt háborúnak nem ezek az ismérvei), ezért a lenti írást inkább annak a nyugatos, szabadelvűbb embertipusnak ajánlanám szíves figyelmébe, aki még most is jobban szeret a helyi tévéhíradóból értesülni és kedvenc politikusának a szavára adni, mintsem nyitott szemmel szétnézni maga körül. Megtapasztalni és fölfogni a látottakat.

Idegen tollakkal ékeskedni dőre dolog, viszont akad sűrűn történelmi párhuzam mindarra, ami ma a korunkat jellemzi, beszédtémánkat adja, meghatározza mindennapjait térségünknek.

A múlt születése mintegy húsz kötetet számláló sorozat, s mint ahogy a címe láttatja, az emberiség történelmével foglalkozik. Különböző korokat mutat be. Elemzi az eseményeket és a történettudomány legújabb kutatásai alapján magyarázza is azokat.

A következőkben a Britek, frankok, vikingek kötetében találtakat szeretném citálni. Vagyis, csak részleteiben, pongyolán idézni. Nem a tudományosság a célom. A teljesség igénye nélkül, olykor zanzásítva bár, de megkísérelem szöveghű átültetés elhanyagolásával kerek érthetően ismertetni a tartalmát.

A taglalt fejezet a gót törzsek megjelenéséről, előretörésükről, beözönlésükről, a Római Birodalom végnapjairól szól. Nézzék el nekem, ha freudi elírással, áthúzással rondítom a külalakot. Még így is gyököt fogok vonni az eredeti szövegből, amit a rend kedvéért más színnel jelöltem.

”Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi délről északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán zömmel katonaköteles, életerős férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partját, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni.

Aztán üzenet érkezett Merkeltől Valenstől, a keleti császártól, a messzi Berlinből Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán. (…)
"A hivatalos terv, miszerint európai bürokrata római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Földközi tengeren Dunán, zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol skandináv emberjogi aktivisták nyerészkedő üzérek hamarosan finn zabkását kutyahúst árultak az éhező gótoknak, olcsó agysebészekért, informatikusokért, magasan kvalifikált munkaerőért gót rabszolgákért cserébe.”(…)
”Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt az Európai Unió Thracia inváziójának az útjában. A Brüsszel Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Obama Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Ferenc Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: 

«A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.»”

Ez történt majdnem 1700 évvel ezelőtt. Persze, azóta sokat fejlődött a világ, változtak a dolgok.

Pósa Károly