2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. október 15., csütörtök

TOSZKÁNAI KÉPESLAP - őszi utazásunk



Jó lenne nem az irigység hangján szólni. 
Jó lenne, ha alig hallhatóan sem tűnne ki a leírt sorok közül az önsajnálat. 
Jó lenne azt mondani, hogy nem sokban különböznek tőlünk. 
Pedig dehogynem. 
Ennek tudatában egyáltalán nem könnyű elfogulatlannak lenni. Arról kéne ugyanis írni, milyen az, amikor valakik sokkal szerencsésebb történelműek, gazdaságilag jóval erősebbek, és ráadásul földrajzilag a glóbuszunk egyik legelőnyösebb fekvésű, legszebb vidékén élhetnek.
Toszkána a számos könyvben, filmeken, festményeken megörökített Észak-Olaszország egyik közigazgatási egysége. Nyugatról a Tirrén-tenger meleg mediterrán levegője éri, északról meg az Appennini-hegylánc óvja a hideg kontinentális szelektől. Csoda-e, ha az éghajlata éppen ideálisnak mondható? Alig esik hó, a ritka fagyok sem tesznek sok kárt a gyümölcsösökben, az év hidegebb napjaiban is elég egy kiskabát, pulóver, és arról sem hallottam még eddig, hogy valaha a fűtés miatt kesergett volna egy firenzei vagy sienai polgár.
Ezzel együtt évente többször betakarítható a zöldség-gyümölcs, és az összes általunk ismert haszonnövény dúsan terem azon a tájon. Több ezer hektárnyi szőlőültetvény mellett kavarog az autópálya. A lankás, dombos vidék kiváló talaja a világ egyik legnagyobb és leghíresebb bortermelő vidékének. Minden domboldalban kisebb farmok, kúriák, gazdaságok virágzanak az elmaradhatatlan ciprus-, citrom-, mandarin- és fenyőfa ligetekkel, sőt helyenként datolyapálmákkal. Az emeletes, zsalugáteres kőházak idősebbje legalább négy-ötszáz éves, és az oldalukra futtatott borostyán meg oleander bokrok időtlenné teszik az ódon falakat.

 A városok pedig…
Itt meg kell álljak egy pillanatra. Ahogy a régió központja – Firenze – már a rómaiak előtt is komoly, kőfallal, várral megerősített településnek számított, az etruszkok központjának, és a reneszánsz-kor megkerülhetetlen diadalaként tekint rá a művészettörténet, úgy a kissé távolabbi Siena maga a megtestesült középkor, román és gótikus tornyaival, sikátoraival, egekbe szökő boltozatú katedrálisaival. 
A bácskai tájhoz, tempóhoz, vérmérséklethez szokott lelkületnek nehéz megértenie, hogy ezekben a városokban majdnem kétezer éves a keresztény hagyomány, és az épített örökségük minden egyes köve a történelem által megszentelt. Olyan tradíciót, erőt képvisel, aki boldog lakója lehet a Toszkánai városoknak, amit legközelebb talán csak egy párizsi, vagy esetleg egy dubrovniki ember mondhat magáénak.
Példának okáért ott van az alig nyolcezer lakosú San Gimignano. Évente egymillió (!) turista keresi föl. Az utcáin emberáradat hömpölyög, a boltok mindent kínálnak, ami a szemnek-szájnak ingere. A fagylaltozóban százféle íz közül választhatni, a kicsiny kávéházak teraszáról pörkölt kávé illatát érezni, a szuveníres boltocska mellett közvetlenül hentes található, aminek a bejáratát jóformán eltorlaszolja a fürtökben lógó vaddisznósonka – a hely specialitása – valamint a különös gonddal pácolt szalámirudak, sajtkészítmények. Mindehhez olasz kedély, lazaság párosul. 

 A kirándulásunk alatt egyetlen alkalommal sem találkoztam ideges, mogorva képű helybélivel. Az ottaniak szinte kötelező szívélyességgel, elnéző eleganciával kezelik a turisták rohamát. Ha eltéved valaki, útba igazítják. Türelemmel viselik a fényképezgető csődületet, és a pincér menten vigyorogni kezd, ha észreveszi, hogy a háttérképbe ott lesz ő is. Könnyű neki – mondanánk – már az ükapja is pincérkedett, ugyanott. A vérükbe ivódott a vendéglátás. Egyik-másik tavernának, borharapónak a berendezése régebbi, mint nálunk a sekrestyéé, és Giuseppe Verdi ült a sarokban: még most is foglalják a helyét, ahol néhanapján iddogált, és a kottáiba jegyzetelt. A falakon ott a múlt és az azelőtt elmúlt évszázad összes megsárgult fotója - csupa híresség. Az ó kontinens legnagyobb művészei koccintottak esténként a lepukkant kis csehókban gyöngyöző Brunellot és Chiantit kortyolgatva. A kirakatokon a világ legismertebb márkái virítanak, csupa divatszakmából tudott név, lett légyen szó parfümkereskedésről, aranyművesről, vagy finom vonalú, sikkes olasz bőráruról.
A kusza kis utcákon úgy érezni, hogy itt megállt az idő, és ha a magas, árnyékot vető kőfalak mellett nem parkolnának azok a fürge kis Vespa motorok, azt hinné az avatatlan szemlélő, hogy Pisa tágas terén, a fűvel benőtt placcon még csak az imént készült el a hírhedt harangtorony, és a sarkon befordulva Leonardo da Vinci mesterbe ütközhetünk…

 Napok alatt megjártunk néhány piacot, csarnokot. A megismerés legkönnyebb módja, ha az adott város piacterén végigmustráljuk a kínálatot. Nem akarom magamat ismételni, unalmas sem szeretnék lenni, de a helybéli ízek, illatok, az az árukészlet, amit egy hétköznapon is a standokra pakolnak, messze meghaladják a leggazdagabb fantáziával megáldott látogató képzeletét is. Csak paradicsomból egy árus annyi félét biztosított a vevők rendelkezésére, hogy a pirosló ládák mintegy húsz négyzetméteren beborították a pultot. Tán százféle paradicsomból válogathatott az igényesebbje: volt ott a szőlőszem nagyságútól a paprikára hasonlítón keresztül a Szicíliában napon érlelt szárított paradicsomig – minden. Megtetézve a pár tucat kilométerrel arrébb lévő Földközi tenger összes herkentyűjével: halakkal, polipokkal, rájákkal, nevesincs lényekkel. 


Nem csak a kínálat lélegzet-elállító, de a Toszkánai kereskedőktől is akad tanulnivaló: ha a tekintet megakadt a pultra rakott portékán, már kínálja is a kóstolót, szelíd erőszakkal nyomja a kezedbe a falatnyi sajtot, húst, egzotikus mártást, féltenyérnyi kétszersültön. Hozzá vigyorog, mert tudja, hogy a mosoly ingyen van és a leghálásabb vevőcsalogató – nyelvek fölötti metakommunikációs eszköz.
Kiváló majomfogók, na.
 Sienában mihelyt sikeresen megléptem a csoportunktól, menten a kis zegzugos utcákba fordultam, ahol a turistáktól hemzsegő sétálóutcákon hivalkodó éttermek, boltok hátsó kijáratai szerénylenek, örök félhomályra ítélve a keskeny sikátorokban. Egy hónaljba dugott kocsmára találva rögvest megültem a kitett asztalka mellé. Sört rendeltem és gyönyörrel vázlatolgatni kezdtem a síksági szemnek szokatlan, egzotikus kiszögelléseket, az egyenetlenül dimbes-dombos, fényesre koptatott kövezetű utcácskákat ruhaszárító kötelestül, rézsút árnyékostul, omlatag homlokzatostul. A főúr mögém állt, nézett egy darabig. Aztán befordult a csehóba, és kisvártatva koppant az asztalomon a következő krigli sör. Egy kézmozdulattal intett, hogy rendben van a számla, én pedig megilletődve rebegtem egy mille gráciát.
Mondom, nem tudom hogy csinálják. Mi a titkuk. Engem egy életre lekötelezett azzal a potya korsó sörrel. Ettől a könnyed gesztustól akkor valahogy másnak, többnek, emberebbnek éreztem magam. Most már biztos - még egyszer visszamegyek. Ezt megígérhetem. Ide írom a nevét a lokálnak, számon kérhető legyek: Bar Termini. Majd néz nagyot a kellner, ha a kezébe nyomom a rajzot.

Ott-tartózkodásunk alatt föltűnt, hogy alig látni a közutakon nagy méretű gépjárművet, méregdrága autócsodákat, jóllehet bizonyos, hogy arrafelé némelyeknek különösen tellene óriási terepjáróra, a felénk szokott újgazdagság már-már kötelezően lemaradhatatlan szimbólumára.
Aztán megtudtam, hogy az olaszoknál nem divat a hivalkodó, proccos jármű. Egyrészt, a kisebb kocsik is kényelmesek, hála az autóiparuk hírnevének. Másrészt a luxus kategória náluk is fölösleges fényűzés, így a derék taljánok a kis fogyasztású, közepes minőségű, de biztonságos kiskocsikat hajkurásszák le- s föl a lejtős, kanyargós utcákon. Vagy - jellemzően – motorkerékpárral mennek a dolgukra. Pisában, egy szűk utcában negyvenhárom kis motor volt egymás mögé támasztva, katonás rendben. (Elámultam a látványon. Nem bírtam ki és megszámoltam.)
Montecatiniben, a Belvedere Hotelben aludtunk három napot. A város éppen kétszerese a mi Kanizsánknak, tetejébe szintén fürdőváros. Na de: csakhogy! Míg itt, a Tisza parton negyven éve képtelenek vagyunk egy normális medencét fölépíteni, és körülbelül ugyanennyi ideje a gyógyfürdőnket sem sikerült az igényeknek megfelelően bővíteni, addig Montecatini gyógyvizű termálfürdői közül a régebbiek már az ezernyolcszázas évek vége óta fogadják a vendégeket! A várost járva százesztendős hotelek sorakoznak, a budapesti Gellért Szálló és a Gundel Étterem látványvilágával, állandó bazárral, pálmafás sétánnyal, kandeláberes kivilágított utcákkal, promenádokkal, telis-tele látnivalóval.
Felejthetetlen élmény gyanánt. Kicsit savanyú a mi szőlőnk, kétség sem férhet hozzá. Nem ártana, ha Fortuna kisasszony csak feleennyit kedvezne Bácskának, ennek a sok vihart tapasztalt, sokat megélt szülőföldünknek. Akkor el is hinném, hogy van némi igazság a Földön.
Egyébként meg a rossebet születünk mi egy csillagzat alatt másokkal! 


        Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: