2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. november 30., hétfő

A VÖLGYIEK ÚJTESTAMENTUMA

Az Öreg Szemölcs a pultnál

Nem vagyok egy bajnok.
Belőlem, hiányzik minden.

A megingathatatlan hitem,
Az egyedül való szép eszmény.

A járásom ilyen.
Lelassúdott. Megbukott.
Rangok előtt kétrét hajlok.
Az ösztön tőlem
Életidegen.
De míg tülköl
A sarkon a karácsony
Villogva tombol,
Az árcédulák, papírfecnik,
A sok kölcsön,
A bankkártyám kódjának
Számát írott
Imamalmom módjára
Fejben és szájban rágom.
Közben gyűjtögetek.
Mert jól megérdemlem
Ős, emberi életemet.
Korszakom ajándékát várom.
Makogok hangulatjelet, szmájlit,
Internet okét. Bármit. 
Sűrűn sms-t. Főleg szótöveket.
Két-hárombiteseket.

Mint akármelyik
Cizellált,
Civilizált,
Depolitizált,
Okos embertársam.
Ki szemét a tükrén tartja.
Noha a borotvált képű
Csapott homlokú debil,
Önszántából lett steril.
Megeshet: óvodás jelét
Még most is büszkén hordja.
És az élete ettől
Sem lett habos,
Hanem fapados,
Lesült emberbőr-dobos torta.
Amit néha ő üt,
Néha az egész horda.

Vagyunk
Megpuszilt, mobil civilek
A lelakottnak hitt gyepűn. 
Nem egyedüliek. 
Széjjelszórt diaszpóra,
Ruhánk ezüst- és aranyróka
Fekhelyünk - falevelek.
Ujjunk heges, pecsétgyűrűs.  
A jobb csuklónkon kvarcóra,
Vérszagot hoz 2016.
Vérszagot ígér
A friss jégkorszak
Már holnapután virradóra.

Pedig
Még ott látható,
A hegybe mart lyukban,
Fáklyával kormoltan
A festett közös tablónk.
Mi – Neander-völgyiek.
Kőkorszaki urak,
Kőkorszaki hölgyek.
Állathústól szaglók.
Zakónk szétgomboltan.
Guggoltunk barlangban.
Húsevőn csámcsogva örültünk.
Vitáztunk: ki volt Rousseau?
Miközben
Ragyogott, égett a képünk.
Szavaltuk Petőfit...
Mosolyogni büdös bunkók!
Szóltunk, hisz ihol-ni:
Füstös e tábortűzi estély.
Ez a hírmondónk.
Az utolsónak hitt remény:
Legyen az utókoré.
Ez egy polaroid-primitív,
Történelem előtt mázolt,
Sziklafalra írt festmény.
Ha holnap úgyis elfagyunk
Tudják meg
Kik és mik vagyunk.

Csak egy hordányi.
Nem fagyálló
Folyton kommunikáló
Régi-új  
Szőrös teremtmény.

Isa pur. Isa chomu.


2015. november 28., szombat

EGRI CSILLAGOK - SÁVOK...



„Ahogy ballagung a zutcán, aszondi a Katufrék sógor, de furtsa neve van ennek: Fólies Tzapritzes és ki van írva:
Mindön nap nagy előadás.
No, hálistennek, mondok, ez előadi a tsizmámat is, a kit elloptak.”

(Gárdonyi Géza: Göre Gábor – Na még öggyet…)


Utoljára akkor féltem ennyire, amikor a belgrádi kormány  bejelentette, hogy fölszámolják a szerbiai korrupciót. Meg is rezdült bennem a nyárfalevél rendesen. Mint most. Míg e sorokat írom, a félelem neszez az ablakom alatt.
Ugyanis kitudódott, hogy az amerikaiak tervbe vették: megfilmesítik az Egri csillagokat. Vagyis újraforgatják. Modernebb köntöst, jobban mondva kaftánt adnak a jó öreg magyar mozira. A legújabb vélekedés szerint elavult. A mondandója is csupa-csupa avítt dolog lehet; alig akad benne látványosság. Szigorúan korhatáros a vér, ami folyik és magyar küzd a törökkel, jóccakát! Ez így olyan snassz.  
Túl sok lehet benne a nemzeti érzület. Az a baj. A jól ismert bugris magyar pátosz. Ráadásul a Sinkovits se él már, meg ugye eltemették a Gobbi Hildát is.
Majd most meglátja, akinek szeme van. Ha a nyugati partról, a Los Angeles melletti lankákról kezdenek szakérteni. Történelmileg hitelesen, off korsz. Elvégre ki a rosseb az a Gárdonyi? Csak egy írogató fantaszta. Mit sem értett a történelemhez, annak amerikai olvasatához. Az ő idejében – úgy tudni – még verték a négereket, tömény rasszizmus dívott a Nagy Sós Vízen túl, csak éppen azoknak az indiánoknak a jajszava nem hallatszott el Európáig, akiket százezer szám gyilkoltak rakásra. Bölényestül. Azóta persze kiderült az igazság, hogy mégsem így történt. Az USA iskoláiban másképp tanulják a kisgyerekek. Nagyon helyes ez így. Éppen csak az őslakosok, meg a bölények hiányoznak a prériről. Semmi izgalom! Ott vannak helyettük a képregényhősök. Pókember, meg az amerikai egyesült übermensch Superman.
És hamarosan készül a középkori történelmi filmjük is. Igaz, hozott anyagból. De: magyar.
Elő is lesz adva, mint Göre Gábor bátyánk ellopott csizmája, nem kell aggódni. 
A pénz – hírlik – már megvan rá. Valakik előbb homlokot ráncoltak, fejben számoltak, aztán leverték a szivarhamut és összejött a summa.
Én meg rettegek attól, amit elébem akarnak vetíteni.
Nem lesz könnyű dolog ez az új adaptáció.
Már mindjárt a nyitó jelenettel  akad egy kis probléma. A kicsi Gergő és Vicuska fürdőznek az erdei patakban. Bár a társadalmi rangkülönbségek eltűnését szépen illusztrálhatja a szegény zsellérgyerek és a jómódú úri lányka közös piknikje, a pucér Vicuskáról készítendő képsorok kínos kérdéseket vetnének föl. Jó lesz ügyelni a legendás amerikai prüdériára. Aztán ott van ugye, Bálint pap. Bigott katolikusként fiatal fiúk nevelője. Ejnye-ejnye... Ez is áthallásos. Török Bálint gazduram sem politikailag korrekt figura. Igazi dúvadként szidja a muszlim vallású oszmánokat, kontyos pogánynak nevezi a Magyarországon akkor erős kisebbségben lévő szeldzsuk törököket. Nem beszélve Tulipánról, a kikeresztelkedett, hajdani török hadifogolyról, aki egyik epizódban – míg két pofára eszi a szalonnát, értik: a rákkeltő szalonnát, irgalmazzon neki az ég! –, nem átallja kijelenteni, hogy „mindenki bolond, aki nem magyar”. Ugye, ez így azért mégsem korrekt?
Ha hozzávesszük Dobó folyamatos magyarkodását, Mekcsey és a többiek nacionalizmusba hajló viselkedését, a nyers erőszakot – be kell látni, hogy az Egri csillagok fölött bizony elszállt az idő vasfoga… A szegény Hegedűs hadnagyot is rögvest kivégzik, amint áruláson kapják. Semmi méltányos elbánás, hivatkozás a nehéz körülményekre, a gyerekkori traumákra (iszákos apa, elvált szülők, szorongásos tinédzser-kor…). Itt nincs második esély. Kellő empátiával, árnyaltan kell ábrázolni az Újvilág népének ezt a barbár közép-európai vircsaftot.
Ráadásul sehol egy néger a történetben! Még mellékszereplő szintjén sem! Hacsak Sárközit, a cigányt sötétebbre nem suvikszolják. (Eddy Murphynek mezítlábasan jól állna a piros nadrág.) Ám egy azonos nevű francia ex-elnökre rossz fényt vetne a névazonosság: nehéz lenne megmagyarázni, hogy nem valamelyik fölmenője volt sátoros cigányként puskamíves és sintér. Apropó: sintér...
Nincs aranyos kiskutya, ami megmentené a valamelyik bástyán hadakozó népséget. Szintúgy hiányoznak a nagy nevettető jelenetek. A helyzetkomikum. A dramaturgok megoldják, tudom. Kicsit át kell ugyan írni hozzá a szövegkönyvet, de ha sikerül áthidalni a több évszázados időeltolódást, több poén lesz abban, mint a Die Hard összesben.
Egy még el sem készült alkotásról ettől többet írni nem illik. Úgyis az a vád fog érni, hogy egyike vagyok az örökös elégedetlenkedőknek. Ahelyett hogy örülnék, a fejet lehorgasztók élén kullogok, mint akinek semmi nem elég jó. A kákán csomót keresek, ha kell, ha nem. 
A magamfajta megkeseredett defetistával tudjuk mit szokás csinálni. Aztán oltott mésszel löttyintenek nyakon, és nézhetjük egymást Hegedűs hadnaggyal, az egri vár alagútrendszerében.
Míg Sylvester Stallone ki nem szabadít bennünket.

Pósa Károly



2015. november 26., csütörtök

AZ ELSŐ ÁDVENTÚRA





 Nézd már ezt az ostoba libát! Észre sem veszi, hogy odabent van a gyilkos – mondta fojtott hangon Czigány úr, és a hitvesi ágy túlfelére sandított. A felesége nem szólt vissza. Villództak az arcán az esti krimi-sorozat kékes fényei. Meredten bámult a képernyőre, és mivel az ostoba libának nevezett főszereplőnő éppen zuhanyozáshoz készülődött, Czigány úr is jobbnak látta, ha figyelmét a televízióra összpontosítja. Mindeközben a filmbéli gyilkos sötét alakja a nappaliban ólálkodott, s a Czigány házaspár – hátukat a fölpolcolt párnákhoz vetve –, a paplan langymelege alatt izgalommal leste a gyaníthatóan bekövetkező vérfürdőt. Odakint a késő novemberi szél meg-megzörrentette az ablakrolókat. A kéményben a huzat duhajkodott, mintegy életszerűbbé, indokoltabbá téve az ágyban tévézők borzongását. A gyilkos immáron ott állt a csobogó zuhanyfülke előtt, a forró a gőzfelhőben. Noha a kamera háttal mutatta, látszott, hogy a kezében lassan döfésre emelkedik a konyhakés, aminek széles pengéje – ehol-ni, mindjárt! – le fog sújtani a pucér sziluettjét gyanútlanul mutogató nőszemélyre. Czigány urat jóleső férfias bizsergés fogta el: megérezte, hogy a felesége a paplan alatt a kezét keresi. A tragikum rendezői kivárással a kicsúcsosodásához közeledett. A sokkoló zene fölerősödött, lendült a gyilkos szerszám…
És akkor a televízió elsötétült. 
Abban a pillanatban, a szobában egyszerre hunyt ki mindkét éjjeli lámpa villanyégője. Csak a képernyő közepén izzott egy morzsányi kis pontocska, majd az is elhalványult: belefeketedett a ház sötétjébe. Síri lett a csönd, a szokott neszeket is elvágták. A konyhai frizsider zúgása megszűnt, és a vékony fürdőszobafalon áthallatszott, ahogy a bojler nagyot kattanva leállt. Kissé távolabb, a szemközti falon az utcáról beszüremlő fénycsíkok helyén a homály semmije sötétlett.
Czigány úrból kibuggyant a káromkodás. Agyérgörcsig menően fölidegesedett. Ahogy az ágy elé rakott papucsait keresgélte, kotorászott mezítelen talpával, egyfolytában szidta az áramszolgáltató társaságot. Az ajtóig sem sikerült baleset nélkül elevickélnie, nekiment az egyik fotelnak. Ordított. Nagy-lába ujjával fölrúgta a virágtartót. Szíszogva tapogatni kezdte a kilincset. Mintha nem is a saját házamban, a saját szobámban lennék, gondolta dühösen.
Igaz, ami igaz – egy kissé idegenül hatott a lakás. Ám csakhamar ismerős zörejek hallatszottak. Kattanva nyílt a nappali ajtaja és a tizenéves lánya bánatos hangján mutálva, tőle pár lépésnyire megszólalt:    
 – Apaaaaa… Nincsen wifi. Se térerő. Most mi lesz velünk? – ám mielőtt válaszolhatott volna, már a kisebbik fiúgyerek is előbukkant valahonnét. Süvöltött, ahogy a torkán kifért:
 – Elment az a rohadt internet! Félbeszakadt a játékom! Most pontot veszítek, mert így nem sikerült kinyírnom a második tankhadosztályt… elkúrtam két életem… pedig már a tábornoki csillagot kapnám… – és a kis Czigány fiú apja méltó utódaként, sűrű szitkozódással nyomatékosította mondandóját. Igazi fölnőtt módon szentségelt. Nemhiába, hogy a negyedik általánost befejezte. Közben a felesége is magához térhetett. Parancsoló hangja hátulról érte:
 – Apus, húzd ki a hűtőt, mert leéghet a motorja, ha majd hirtelen megjön az áram…
Czigány úrban a kezdeti düh bárgyú tanácstalansággá szelídült. Lássuk, lássuk, mi ilyenkor a legfontosabb teendő? Talán ellenőrizni kéne, hogy a rendszerhiba milyen méretű. Csak náluk van rövidzárlat, vagy az egész utcát, a városnegyedet érinti az áramkimaradás? A falra akasztott telefont megtalálva tárcsázni akarta a szomszédot, de mindjárt föl is adta. A hordozható vonalas készülék töksüket maradt. Elvégre ez is árammal működik, dünnyögte bosszúsan. Ez a koromfekete sötét de kibírhatatlan! Kéne egy zseblámpa – villant át az agyán, de akárhogy erőltette a memóriáját, arra sem emlékezett mikor volt a kezében utoljára… Arra meg végképp, hogy hová is rakhatta el? Czigány úrban fölrémlett, hogy régen, a szülői házban petróleumlámpát használtak, míg a hatvanas évek villanyosításos idején be nem vezették háztartásokba az áramhálózatot. Némi nosztalgia sejlett föl benne. Jó kis büdös petróleumlámpa! Hej, üvegcilinderén hogy derengett a fény, ahogy a pisla láng az asztal körül kártyázók körvonalait aranyozta! Volt forralt bor, a sparhelton gőzölgött. A kályhában kukoricacsutkák izzottak, pattogott a tűz… Hirtelen a homlokára csapott. Hűha! A villanykályha is bedöglött! Ha hosszúra sikeredik az áramszünet, éjjelre még egy réteg pokróc alá kell bújni! Gondolni kell a télre…
Gondolkodni? Ebben a hangzavarban?
A kisebbik még mindig az elkallódott virtuális rangja miatt átkozódott, (úristen de csúnyán beszél!) a lánya a telefonját siratta, nyivákolt holmi térerőt emlegetve… Bent meg, a paplan kényelme alól fejét ki-kidugva folyamatosan dirigál az asszony, ahelyett, hogy segítene valamit.
Czigány úrban a mérhetetlen indulat kezdett ágaskodni. Legszívesebben nekirontott volna a családjának. Se egy gyufa ebben a házban; az öngyújtók is szanaszét; nincs áram, vasárnapi nyugalom sincs; a híradó már bezengte a harmadik világháborút, fejjel fölfelé a mindenség, hát mit képzelnek ezek?! Ő a megoldása mindennek?! Neki a napsugár világít a valagából? Már azon volt, hogy visszakézből lekever egy-egy nyaklevest mindegyiknek, de ekkor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. A kertszomszéd Józsi és a családja állt a küszöbön.
 – Jó estét szomszédok! Láttuk, hogy maguknál is nagy a sötétség. Minálunk sincs otthon semmi alkalmas. Úgyhogy áthoztuk az ádventi koszorúnkat. Vasárnap van! Gyújtsunk világot vele!
Czigány úr betessékelte őket. A két család szorongott a konyhaasztalnál. Beszélgettek, és a házigazda pokrócokat osztott szét közöttük. Múlatták az időt. Ha akkor megkérdezték volna tőlük, mire várnak, mire föl ücsörögnek: hamarjában válaszolni sem tudnak.
Lehet, már nem is a villanyáramot várták.

Pósa Károly
      

2015. november 23., hétfő

A CSETNIK VIKTOR ORBÁN



Napra pontosan két hónappal ezelőtti az alábbi írásom. Ki-ki döntse el, veszített-e aktualitásából.

Orbán Viktor
Ajánlom mindenkinek a Lokomotíva-kocsmát!
A magyarkanizsai vasútállomással átellenben található, egy elvadult, dúsan benőtt park szélén, és a terebélyes falombok árnyékot vetnek a teraszára. A szénahordás után ott mindig jól esik megsörözni. Akár a minap, szombat délután. A rádióból lakodalmas nóta cincogott, és mi néztük a mellettünk húzódó főúton a Horgos irányába elsuhanó forgalmat. Figyeltük, van-e közöttük belgrádi rendszámú taxi, migránsok tömegét utaztató hírhedt közlekedési cég autóbusza. Nem véletlen az itteniek elővigyázatossága.
Magyarkanizsa lakossága az utóbbi két évtizedben rendesen megtanulta a leckét. Tudja, mivel jár, milyen az, amikor menekültek özönlik el a szülőföldjét. Még a kilencvenes években elkezdődött. A milosevityi diktatúrában Észak-Bácskába küldték előbb a boszniai háború elől érkezőket, majd a horvátországi válaszcsapás után elüldözött, vagy elköltöztetett szerbeket. A közelmúlt koszovói válsága nyomán szintén idegen népesség lepte el a környéket. A Tisza-mente magyar falvaiban Koszovóról származó cigány csoportok jelentek meg, akik nagy riadalmat keltve beköltöztek a helybeliek üresen álló házaiba. Közigazgatásilag követhetetlen módon, olykor többtucatnyian egy fedél alá. Azokban az utcákban egykettőre élhetetlen állapotok kezdtek uralkodni. Az idegen nyelvű, muszlim vallású, eltérő értékrendű, más közegben szocializálódott népség és a zömmel magyar lakosság között hamarosan viszálykodás alakult ki. Ez a feszültség csak akkor hagyott alább, amikor a jövevények szedték a sátorfájukat, és tovább költöztek. Többnyire a nyugati országokba, nem titkoltan a szociális segélyért, ami a szerbiai átlag béreknek a többszöröse.
Úgy tűnik: van az a pénz, amiért megéri hazát váltani. Csapot-papot otthagyni. Máról-holnapra kámforrá változni.
Eltűnésük pont olyan váratlan volt, mint a kocsmába újonnan jött vendég érkezése. Mire visszafordultunk, már mögöttünk támasztotta a söntést.
A jövevény egészen sötét bőrű, inkább négernek, mint arabnak mondható suhanc volt. Azért írom, hogy jövevény, mert Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal: egy ideje törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. (Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek tagjai javarészt Vojislav Šešelj tanodájában nőttek közéleti nagysággá. A hajdan volt radikális pártelnök a kilencvenes években, a háborús Boszniában járva, gépkarabélyos harcosok gyűrűjében még kiirtandónak ítélte a szerbséggel szembeszegülő muszlim bosnyákokat. A hírhedt Šešelj vajda bennünket - itt Bácskában - külön kedvelt. Előzékenységből a Délvidékről elűzendő magyaroknak egy-egy szendvicset is ígért a keserves útra. A maroknyi vajdasági szlováknak viszont fejenként kettőt: Pozsonyig hosszabb az út – érvelt, viccelődött a jótét lélek. És az akkori tanítványok lelkesedtek a mesterük elgondolásán.)
De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban most épp a legvadabb liberális elveket vallják. Nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.
A kocsmába betérő jövevény nem bégetett. A kamasz arab csak nézett bennünket. Egyike volt azoknak a tízezreknek, akik a nyári hónapokban a kertjeink alatt sompolyogtak tova Magyarország irányába, hogy a zöldhatáron átkelve nyugatra mehessenek. Akkoriban buszok tucatjai robogtak át Magyarkanizsán, észak felé utaztatott néptömegekkel. Nagy volt a rajzás, a zsivaj a helyi pihenőtáborban, ahol élelmet, gyógyszereket, takarót, ivóvizet vételezett, ingyen internethez jutott boldog-boldogtalan, hogy kisvártatva - szeméthegyeket hátrahagyva - istenhozzád nélkül távozhasson. Ám amióta elkészült, és hatékonyan működik a magyar határzár, a tábor állománya alaposan megcsappant. Tucatnyian, ha lézengenek a sátrak, barakkok között.
A fiú is közülük való lehetett. Angolul kérdeztem tőle, miért van még mindig itt? Mire vár? No english – rázta a fejét. Tovább próbálkoztam. Hová mennél? Ausztria? Németország? Erre már megélénkült a tekintete. Kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy neki Szerbia tökéletesen megfelel. Föltartott hüvelykujjal bizonygatta, mennyire jó itt minden. Hogy nincs szándékában odébbállni. Aztán elkottyintotta, mire föl a lelkesedése:
 - Money change – vigyorgott ránk, és a koszos nadrágja zsebéből előhúzott egy vaskos köteg eurót.
Fölszisszentünk. A rakásnyi pénz összegét nem tudnám megmondani, viszont gyanítom, hogy akkor és ott a magát szíriainak és arabnak mondott ifjú nepper a Lokomotíva összes vendégének több havi keresetét villantotta elő. Tovább kérdezősködni időm nem maradt. A város felől megérkeztek a társai. Vadonatúj túrabicikliken tekertek, a védő nejlon még az üléseken csillogott. Arabul beszélgettek és nevettek valamin. A pénzváltós kis fickóval együtt csakhamar elkarikáztak az ideiglenes pihenőhelynek kinevezett tábor irányába.
A csaposnő leplezetlen megvetéssel nézett utánuk:
 – Az éjjel itt jártak megint – mondta – Mulattak. Rengeteg aprót tömtek a zenegépbe, bömböltették a bosnyák műnépdalokat. Közben vedelték a konyakos kólát. Muszlim létükre… Annyira megkergültek, hogy papírpénzeket kezdtek szórni a zenegépre. Képzelhetik! Már azon voltam, hogy kihívom a rendőröket, de épp jött egy ember, és lecsitította, majd elküldte őket. Reggel takarítván még így is találtam egy kétszázast a gép mögött. Négy kenyér árát – legyintett sóhajtva.
A kocsma közönsége emésztette a hallottakat, amikor a fal melletti asztalnál egy idős szerb ember megszólalt. Magyarul beszélt, bár a kiejtésén erősen érződött a szlávos akcentus.
 – Na: látják maguk! Ezért köll kerítés. Az ilyenfélék miatt. Én szerb vagyok. Szeretem a szerbeket. Öregapám volt csetnik az első nagy háborúban. Akkor voltak a szerbeknek jó vezetőik. Mint most a magyaroknak Viktor Orbán. Ha szerbnek születik, jó csetnik lett volna belőle. Igazi hazafi. Igazi vezető. Kár, hogy magyar. Nagy kár.
Erre már többen is beszélni kezdtek. Elindult a társalgás. Tucatnyi délvidéki magyar és nem magyar hányta-vetette meg a világpolitika kérdéseit. És a döbbenetes az volt, hogy a kétkeziek, a melósok, a parasztemberek kristálytiszta logikáját hallgatva nyomokban sem fedezhettem föl azt az álszent magatartást, ami a hivatalos európai politikumot jellemzi. Kitűnt, hogy a húsba vágó kérdésekre a legigazabb válaszokat elég csak őszintén kimondani. Egyszerű emberek, egyszerű válaszait meghallgatni. A bonyolultnak hitt világ mindjárt élhetőbb lenne.

Skiccem a Lokomotíva-kocsma ablakából
Éppen evégett – ahogy az elején kezdtem – a nyugati véleményvezéreknek, álszenteskedő emberbarátoknak, a kenetteljesen szónokolóknak erősen ajánlom a Lokomotíva-kocsmát. Ott van mindjárt szemben, a magyarkanizsai vasútállomással.

Pósa Károly

Ahogy karikaturista szemmel látom

Persze, az sem mindegy, kinek miről szól a fohásza... 

Igazán nem akarnék egy bizonyos francia szatirikus szennymagazinnal ízléstelenség-versenyre kelni, de a több napja tartó mizéria kapcsán azért csak előbújt belőlem a döfölődő rajzoló.

Viszont még e képes látleletemen is túlmutat az az imént olvasott mondat, ami a Hegyi Gyula tolla által jegyzett  Népszava cikkére érkezett, olvasói kommentárként.
(A kijelölt részre kattintva olvasható az teljes cikk szövege.)
A belgiumi fővárosból lihegve jelentkező baloldali (magyar?) politikus azzal henceg, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mert ehol-e, bárki utána nézhet, Európában a közúti balesetekben nagyságrendekkel többen veszítik életüket, mint a terrortámadásokban. És hogy nincs félelem, á dehogy. Különben is a választott politikusok a helyzet magaslatán vannak. Például a lakossághoz intézett tanácsaikkal mérsékelik a merényletek kockázatát. Teszik ezt jó humorral, civilizáltan. Ahogy Európaiként illik. 
Úgyhogy marad minden a régiben. Szeressük egymást gyerekek.
Na, erre érkezett a válasz, egy fanyarabb kedélyű olvasótól, bizonyos "balbakó" felhasználótól: Hát, ha ez a "bátorság" akkor mi a hülyeség?  

Ott a pont "balbakónál".
Pk

2015. november 21., szombat

NAPLÓ 24. - Klubrádió

Piszkos a kezem. Nem volt időm megmosni, fölrohantam ide a számítógéphez. Kihagyhatatlan, bocsánat!


Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót.  Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel. 
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.

Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni! 

Pósa Károly



2015. november 19., csütörtök

KARAKTER-GYILKOSSÁGOK


 
Igen.
Most az ilyesminek a szezonja van. Ugyanis gyilkolni nem egyszerű, ám meglehetősen könnyű, és még mielőtt önellentmondásba keverednék, elmagyarázom mire is gondolok. Bizonyos emberek – magukat értelmiségiként definiálók – szerint, ha valaki megír egy verset, még nem föltétlenül tekinthető költőnek. Ám ha az első rímeket, versszakokat több is követi, majd sorrendben megszületik a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik vers, az alanyunk csakhamar rákap a költészetre, és végül költővé válik. Azt most ne firtassuk milyen költővé! Költővé és kész.  
Ugyanez a helyzet a gyilkossággal. Abból a hóhértanoncból, aki elundorodik az első kivégzése után, már sosem lesz hóhér. De ha túlteszi magát a biszbasz lelki nyavalyákon, ha egyféle szakmai kötelezettségként tekint arra, hogy mások életét kioltja, ne adj Isten még élvezi is amit csinál, akkor bizony menthetetlenül hóhérrá válik. Jön majd a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik delikvens. Jobbik esetben közszolgaként teszi a dolgát, akasztgat; egy-egy elutasított kegyelmi kérvény után meghúzza a villamos kart; méreginjekcióval hajtja végre az ítéletet. Az a rosszabbik verzió, ha a szenvedélye folytán sorozatgyilkos lesz belőle, és magányos elmebetegként öldökölni kezdi a gyanútlan polgártársait. Mert ilyen egyszerű költővé vagy gyilkossá válni.
Esetleg karaktergyilkosságra vetemedő újságíróvá.
Akárhogy is van, valljuk be: ép elmével pont olyan nehéz hátba szúrni például egy közparkban sétáló ismeretlent, mint a halálsor legvégén a gázkamra piros gombját kezelni. Vagy valakiről, annak háta mögött hamis pletykákat terjeszteni; rágalmazni. Mocskolni a személyét.
Ezek után mit mondjunk arra az emberre, aki pusztán hobbiból szeret gyilkolni? Aki a kényelmes otthoni íróasztala mögül lődöz másokra, nyakszirten szúr orvul, nyomja amannak a bordái közé a vádaskodással mérgezett tőrét?
Divat lett a karakter-gyilkosság. Fegyver sem kell hozzá, csak néhány ezer leütött betű. Egy blikkfangosan megírt jellemrajz. Régi történet, újratöltve. Néhány homályos utalás, a dolgok rosszindulatú tolmácsolása, tetézve az érem másik oldalának fölvillantásával, mindezzel rájátszva az örök emberi irigységre: már kész is a bűntény. A gyilkos elégedetten dől hátra. Személye oltalomban, lehetőleg álnév, vagy legalább szignók mögé rejtve. A földrajzi távolság is őt segíti. Biztonságos odújából vigyorog – nehezen kérhető számon, és nagy valószínűséggel pont a virtuális messzeség okán még az egyébként nagyon is jogos, indulattal adott nyakleves sem abszolválható neki.
Honi, és az egyetemes nemzeti közéletünk is hemzseg az efféle szellemi alultápláltságtól. Olyanok nem röstellenek számon kérő hangon óbégatni, akik dekádonként buktak már vagy háromszor. Szanaszét pártok katonáiként, az éppen előttük fölsugárzó valagban, mind-mind élő bizonyítékai annak, hogy a demencia nem életkor-, sokkal inkább lelki alkat függvénye, és ha rájuk tekintünk rögtön nyilvánvaló lesz, hogy finoman szólva sem az aranymetszés szabálya szerinti a személyiségük. Ha nekirugaszkodnak, bírnak ezek szemét dolgokat művelni.
Csak egy pár példát hadd hozzak föl. 
Messzebbről indítva: Magyarországon a minap egy volt köztársasági elnököt temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Köztársasági elnökségig vitte az életműve. (Gondoljon bárki, bármire.)
Őelőtte pár hónappal szintén egy magyar írót temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Nemhogy köztársasági elnök, de a római magyar nagyköveti posztra sem engedték kinevezni. Valakik. A média hiénái szétszedték, jóllehet Szentmihályi akkor már a súlyos betegsége végső stádiumában volt. Alig egy évig még bírta a meghurcoltatást, azt ahogyan gyalázzák. Aztán meghalt.
Ennyit az írók, a politikusok, meg a másik oldalon állók egyenlőségéről.
(Meg a hangnem... Hogy kiről mit írtak a halálakor - na, azt is meg lehetne nézni. Egy szerény összevetés erejéig érdemes lenne egymás mellé tenni a sajtóban megjelent nekrológokat.Úgyhogy én nem is áltatom magamat.)
Vagy itt van a legújabb. A Nógrádi György jelenség. Bizonyos köröknek már nemhogy megengedett, hanem napi rutinnal kötelező a tévében gyakorta szakértőként fölbukkanó elemző torkának nekiugrani. A bérért ugye illik megdolgozni? Miért? Mert menekült-ügyben Nógrádi következetesen kemény álláspontját hangsúlyozza, expressis verbis ugyanazt mondja mint a magyar kormány. Ennyi. Máris kinyírható a személye.
De azt még a passzátszelet fújó ellenfelei sem tagadhatják, hogy messze ő a legfölkészültebb, leggördülékenyebben előadó, a lényeget láttató, világosan fogalmazó biztonságpolitikai szakértő, akire most mint egy falat kenyérre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű televíziónéző agyában is kikristályosodjon a kép: kik, miért és mit is hazudoznak nekünk világpolitikai játszma címszó alatt.
Nógrádi  - ráadásul - azzal a logikával érvel, amit a sok bárgyú európai politikus, rövidlátó vezető képtelen fölfogni. (Ámbár, épp mai a hír: úgy fest, hogy egyre többen fogadnak szót neki.)
Hát persze, hogy ilyenkor leszedik a szájkosarat a médiakutyákról, napiparancsba adottan, hogy szépen kicsinálhassák a nekik nem tetsző vélemény képviselőjét. Ezzel együtt Nógrádi csak tegye tovább a dolgát, oda se bajszintson a vonyíkoló kórusra.
A cipője sarkáig nem ér föl egy sem.
Saját bőrünkön tapasztaljuk a média alantas eszközeit. Fél éve, a nyár elején az egyik hírhedetten szabadelvű kereskedelmi adó (én bizony ide nem írom a nevét!) szenzációra éhes stábja a Magyarkanizsát ellepő emberáradat kapcsán megszólaltatott egy helybéli, járókelő asszonyt. Szegény nő a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi is nyomja a szívét. Amit mi már akkor is tapasztaltunk. Persze, a tévések szépen átvágták. Jobban mondva – megvágták. A mondandót. Kihámozták belőle, amit hallani akartak. A többit elsumákolták. Tették ezt akkor, amikor még Magyarországra csak szállingóztak a jövevények, nálunk viszont már itt táboroztak ezrével a köztereken. Pontosan látszott, kifélék, mifélék. Aztán az anyaországban is megismerhették, mi fán terem az őáltaluk elképzelt szép új migrációs világ. De állítom, hogy ha a Keleti Pályaudvarnál, meg a horgosi határátkelőnél nincs a balhé – a közvélemény, a megmondók jó részét még mindig az izgatná: volt-e bugyi Ördögh Nórán vagy sem.
Az érintett helybéli asszony egy darabig közröhej tárgya volt az interneten. Senki nem kért tőle bocsánatot.
Ekképpen nem kérnek elnézést azoktól sem, akiket a porba döngölnek. A média szabadságára hivatkoznak, a vélemény szentségére, miközben az érinthetetlenségük tudatában játszadoznak adatokkal, nevekkel, események ferdítésével, hamis tükrözéssel. Mi tagadás: manapság erős a mezőny az aljasság-bajnokságon.
Ezért nekünk sem kell megbocsátanunk akkor, ha szótöviseket hintőbe botlunk.
Ragadjuk meg a grabancát és nézzünk a szemébe.
Patkány fog rángani az íriszében.
Pósa Károly




2015. november 13., péntek

PÉNTEK 13. – PÁRIZS...



A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.
Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.
A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 
Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.
A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.
Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.
Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.
Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 
Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.
Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.
Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.
Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.
Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.
Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.
Mit járhatatlan!
Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.
Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!
A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.
Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly

AZ UTOLSÓ VÁSÁR



Nincs rosszabb, kínzóbb meg gyötrőbb annál, 
mint az apától örökölt sapkában ott ténferegni a vásárban, 
látni, hallani, érezni és szagolni,
 amikor egyetlen fitying sincs a zsebben.

A. P. Csehov

A Kanveréb mindig számolt.
Különösen most, amikor a tél idejekorán derékon szorította az őszt. Noha már nem volt szokás ajándékra költeni, járni esküvőre, komatálra, körösztölőre, újbor-kóstolóra, a Kanveréb mégis erősen ráncolta a homlokát. Most kellett a pénz.
A mindenszenteki mécsesek is régen leégtek, a hűdötten csáléra álló réti szárkúpok alatt rókák húzták meg magukat, a város szélen meg a novemberi szél elhordta sírokról a dércsípte krizantémok szirmait. A disznóvágások és az utolsó vásár ideje következett. Ahogy fogyott az élet az esztendőből, úgy kurtultak meg a nappalok, amiknek a java részén napsütés helyett rosszkedvű köd ülepedett meg az utcákon, és esténként a kéményekből előgomolygó füstcsíkokból pörnyefelhő indult fölfelé a szurokfeketébe borult égnek.
Végét rúgta minden országos dolog.
A Hosszúsoron, a söprűgyár mögötti keskeny úttal kettéfűrészelt, ám így is jócskán elnyúló utca közepén, egy lapított, hulló vakolatú, zsúpfödeles házban lázasan folyt a számítgatás.
A merev tekintetű Kanveréb pont ezt az időt várta.
Régtől fogva tervezett, osztotta-szorozta a pénzét. Motort akart venni. Amikor a régi lován – a Rezeda kancán – túladott, eltervezte: neki már soha többé lova nem lesz. Motort áhított, bőrüléseset, cseh gyártmányt. Arra gyűjtött.
Azidőtájt – aki legény volt és tehette – mindenki motorra cserélte az igavonóit.
A Kanverebet is erősen foglalkoztatta a gondolat. A gebéje helyett éjjelenként a motor nyergében ülve álmodta magát. A csehországi robosztus gép zakatolt alatta, gyönyörrel hörgött az ötven lóerős masina, és ahogy a főúton, egyenes derékkal a kormányt csavargatva kerülgette a lovas parasztok szánalmasan cammogó ganajos kocsijait, a kipufogó koromfüstje büdös gomolyt húzva megkönnyeztette, betaknyalta a patkolt rudasokat és a gazdákat. Hogy vidult ilyenkor! Csak a hajnali kakas akasztotta meg jókedvű álmát. Az ébredése keserves volt. Mosakodás után márvány arccal vette elő a vitrinből a kockás noteszét, megnézte a számokat, amiket egyébként fejből is tudott – nehezen szaporodott a kívánt összeg. Bosszankodott miatta eleget.
Pedig szorgalmasnak ismerték a Kanverebet.  

Takarékosan kosztolt. Nem hazardírozott, nem kocsmázott, nem cigarettázott, mindemellett igénytelen volt, akár a pocok szőre. Valahogy mégsem sikerült neki soha egyről a kettőre jutnia. A szerencse fajgalambja mindig elpárzott tőle, rendre máshol talált fészket. Emiatt a Kanverébnek a nyomorától csak a keserű kedélye volt nagyobb. Egymaga lakott, agglegényként. Asszonnyal hírbe soha nem hozták. Ifjoncként megtagadta apját-anyját, csak hogy részt vehessen a párt által rendezett árvák vacsoráján. A nővérével annak lakodalmán összeveszett, nem is köszöntek egymásnak. Nagy ritkán, jókedvében, rend szerint akkor, ha káröröm érte, ha valakin nevethetett, fölböffent belőle a vigalom. Ilyenkor saját magán is meglepődött. A lopott gyönyör pillanatában elhúzta a száját, villant az ínye, s olyanfélén hangtalanul vigyorgott, mint a kutya szokott, ha baszni viszik.
Egyébként a padlásra járt nevetni – tartották róla mások.  
Tavaly tavasszal adta el a Rezedát. Egy használt cseh motor felét majdnem futná a ló ára – számolt magában. Nagyot csalódott: az áprilisi vásárban az áruba bocsátott lovakkal valósággal Tiszát lehetett rekeszteni. Csak Boszniából hoztak vagy kéttucatot, csupa-csupa mokány, erős csontú kis jószágot. Mind szebbnek tűnt az övénél. A Rezeda az alvégi kanyarban sem volt hozzájuk képest. A szürke kanca öregségére meddővé is vált – a bocskoros kupecnak sem nagyon akaródzott megvennie, szemtelenül alacsony árat ajánlott. A Kanveréb káromkodott, ám módfelett kellett a pénz. Hamar nyélbe ütötték az üzletet.
Világgá akarta kiáltani bánatát!
Jó lett volna, ha a cseh motor két kerekére futja a Rezeda ára! Becsapottnak érezte magát. Mérhetetlen dühében még könnyezett is. Makacs tulok módjára akkor fogadta meg erősen, hogy összespórolja a maradék pénzt, s addig nem nyugszik, míg a motort, a drága motorját meg nem szerzi.
Másfél évig majdhogynem kenyéren-vízen tengődött. A fűtetlen alsó konyhában vackolt, és elvállalta a legalantasabb munkákat. A régi gúnyáit hordta. Borbélyhoz sem ment. Torzonborzan, összeszorított fogakkal tette a dolgát napestig. Szappanra is sajnálta a pénzt. Számára örömtelenül pörögtek a hetek, a hónapok.
De: Krisztus urunk se szenvedett örökké.
Íme, annyi nélkülözés, kuporgatás után: egy rakásra került a kívánt összeg. Mégiscsak eljött a nagy nap! Az év végi nagy kipakesz! Az utolsó vásár ideje!
A hónapot záró vasárnap reggel megborotválta ragyás képét. A szebbik ingjét öltötte magára.
Újságpapírba csomagolta a gondosan kisimított bankjegyeket. Öles léptekkel vágott át az utcákon.
A vásártérre érve azonnal az eladó munkagépek placcát kezdte kémlelni. A szíve kalapált, ahogy egyre zavartabban, összeszűkülő szemmel nézelődött. Ráfos lovas szekerek, spediterek, pótkocsik, rozzant traktorok, hatsoros ekék, tárcsák és megannyi vaseszköz között akadt még kombájn, kettő is, de ó borzalom, motor – éppen egy sem. Ötször körbejárta a vásárt, hátha rosszul lát. Hátha elkerülte a figyelmét egy nyamvadt motorbicikli, amit máshová parkolt az ismeretlen gazdája. Nem járt sikerrel. Kiábrándultan lófrált, majd egy kósza ötlet elhatározásával a lacikonyha-sátorba fordult, és a szokásával ellentétben pálinkát rendelt a pirosra sminkelt, kicsattanó húsú kocsmárosnétól. Hamar szóba elegyedett egy faluról szalajtott gumicsizmás paraszttal, akitől megtudta, hogy már hónapok óta vége a szép életnek: a gazdasági válság miatt megugrott a gépjárművek ára, különösen a luxusszámba menő cseh motoroké. Aranyárban sem válik meg tőlük senki. Az a hír járja, hogy örülni kell ennek az idei, semmilyen kis esztendőnek, a következő még ilyen sanyarú sem lesz. A világ nagyot fordult. Folyton esett a pénz becse, napról-napra kevesebbet értek a bankók. Mindent megevett az infláció. Az ínség fölverte az igás állatok árát is. Újból keletje lett a lónak.
A Kanverébben a mindenség omlott össze.
Nem tudta hogyan került az eladó jószágok sorára. Malacok sivalkodtak, mekegtek a kikötött jerkék, meleg birkaürülék szaga érződött a kalodák, a tákolt kerítmények között. A bikák karámján túl sorjáztak a lovak. Nem volt nagy a választék. Néhány közönséges rudasnak való között látott ugyan egy remek tartású, högyös léptű csődörcsikót, amit hajtószáron ott táncoltattak az orra előtt, de amikor meghallotta mennyit kérnek érte – menten odébbállt. Végigfaggatta az összes kupecot. Ácsorgott egy-két versnyit a párás tekintetű heréltek meg a viselős kancák előtt, de mindnek olyan árat szabtak, amit az ő zsebe nem bírt el.
Véreres szeme legvégül megakadt a vásártér szélén rostokoló ismeretlen cigány lován, s bár az a gebe messziről sem volt szépnek mondható, a Kanverébben megmoccantott valamit. A lónak olyan színe volt, mintha száraz agyaggal kevert ganajból lenne a szőre. A sörénye, farka tompa, föld-barna tónusokban játszott. A kis kanca talán szégyellte is testi rútságát, mert a kosorrú buszma fejét lógatva, a pilláit félig leeresztve közönyösen bámult a deres fűcsomókra.
Odament.
Megnézte elölről.
Megvizsgálta hátulról.
Föladja mind a négy lábát, mutatta készségesen a messziről elbitangolt cigány. Nagyon jó kis ló ez, dicsérte teli szájjal. Hét éves múlt. Amúgy meg két hónapos hasas! Eddig már négy kancacsikót adott! Szánt, vet, napi tizenkét holdat kuszturázik, elhúzza a tonnás kocsit, és a tetejébe beéri szénácskával, kevéske abrakkal. Zabot, kukoricát ez sosem evett, és mégis, látja-e, harsogta a kupec: így is milyen inas, milyen csontos jószág, igazi munkaló. Rúgni-harapni sem szokása…
A Kanveréb eleresztette a füle mellett az ömlengő szavakat. Befelé nyelte somolygását. Korábban keljen föl a more! Nem engedi becsapatni magát!
Széthúzta a ló száját és alaposan belenézett. Hümmögött.
A füstösök huncut betyárok! Mind egyformák. Gyakran megreszelik a ló fogait, hogy akár tíz évet is elhazudhassanak a korából.
Tapsolt kettőt a lovacska orra előtt. Jól viselte, meg sem hőkölt. Belefújt előbb a ló jobb, majd a bal fülébe, utána egyenként a szemébe. Azután a szeme bogarát fürkészte hosszú perceken körösztül, hályog van-e rajta. Lehajolt, studírozta a körmöket. Tapogatta a csüdöt, pókos-e a lába? Mindeközben a cigány a tenyerét csapkodta. Szélesen gesztikulált, és teli torokból néha szerbül, néha magyarul hencegett a lóval.
Látva a faszarági Kanveréb bizonytalankodását, utoljára – mondott egy árat.
Nem túl borsosat, de mintha látnokian tudná amannak mennyi az összespórolt pénze: éppen eleget ahhoz, hogy egy lyukas garas se maradjon a zsebében.
Alkudozni kezdtek. A cigány hangosan méltatlankodott, a Kanveréb szívta a fogát és kemény szavakkal kontrázott. Avatatlan azt hihette, menten összeverekednek. Jó tízpercnyi huzavonát követően végül paroláztak. Kevéske híján, a motorra szánt összeg a cigány bekecsének a zsebébe vándorolt.
A Kanveréb a bolyhos kötőfékjénél fogva ballagott haza a jószággal.
Szélesre tárta a ház udvarának kapuját, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére a lovacska kitépte magát a kezéből, hátulra döcögött, és a nyitva hagyott istállóajtón befordulva engedelmesen megállt a ló-jászol karikája előtt.
A Kanveréb előbb betette a szárnyas kaput.
Hátra ment.
Az istállóban a frissen vett szerzeményéhez lépett.
Kigombolta nadrágja sliccét, majd a pálinkától hajtva íves sugárban lehugyozta a ló hátsó lábát. A lecsorgó vizelet nyomán, a furcsa színű, agyagos pej lovacska lábszárán a szőrzet kezdett fakulni, és csakhamar előbukkant az eredeti szürke, őszesen fehér lószíne. A lószőrt megfestő diófa pác átható szaga terjengett a levegőben.
Nem szólt egy árva hangot sem.
Elgondolkodva nyomta le az alsó konyha kilincsét. A vitrinből elővette a kockás noteszt. Ácsceruzájával áthúzta a motorra gyűjtögetett számsorokat, aztán nagy, bukdácsoló ákombákomokkal bejegyezte az aznapi dátumot, és alá odaírta:

Máma megin megvettem a Rezedát. Jézus segíccs.      

Pósa Károly

2015. november 7., szombat

AZ ÉLŐ TANÚ



Látják a kezem? Nézzék meg jól! Mit látnak rajta? Bőrt, szőrt, izmot, halovány kéken kitüremlő ereket: na jó. De ezeken kívül? Itt, ez a rézsút futó forradás, ezt látják-e? Ugye? Féltenyérnyi hosszan, centi vastagon húzódik a könyökömig.
Ha e forradás mesélni tudna!
Tudják mi ez? Régi sebesülésem. A belgrádi Adidas-üzlet kirakatüvegétől. Annakidején két év fölfüggesztettet meg tizenkét öltést ért. Pont annyit varrtak rám. Föl se szisszentem. Pedig az utcán látott el az orvos. Mégis: nem adjuk Koszovót, kiabáltam. Amerikát, és a NATO-t éltettem a transzparensemen. Az 1944-es magyar áldozatoknak emlékművét is megkoszorúztam. Megcsókoltam a német kancellár kezét. Ott a nevem a petíción az első tucat aláíró között, amelyben megköszöntük a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Fölvonultam a Meleg Büszkeség Napján. Mekkora volt a zűrzavar! Fuldoklottunk a könnygázban. Patakban folyt a vér a szocialista rezsim, meg a Jugoszláv Baloldal elleni tüntetésen. Mégsem jajgatott senki. Követeltük Vajdaság autonómiáját. Én vagyok az élő tanú. Jelen voltam. Az első sorban vittem a táblát, amelyben élesen elítéltem a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Kidobtam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Aztán megrohamoztuk a Parlamentet. Lőttek ránk, ütöttek gumibottal. Helyt álltam. Buldózerrel rontottam a Knez Mihailovára. Lelkesítő beszédet mondtam Belgrád központjában. Szidtam a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vuk Draškovićnak. Magasra tartottam az Amerika és NATO-ellenes transzparensemet. Dicsértem a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vojislav Šešeljnek. Nem féltem. Elvégre Boszniában mesterlövészként szolgáltam. Lőttek rám Szarajevóban, álltam az éppen összeomló mostari öreg hídon. Pakracnal meg az autóútra döntött fatörzsek mögött kerestem fedezéket. Vukováron én voltam a víztorony. Előtte bojkottáltam a szlovén árut. Még előtte a horvát árut. Nevettem Tito sírjánál. Német márka helyett hazafiságból dinárban kértem a demonstrációkért járó napidíjamat. Tiltakoztam Vajdaság autonómiája miatt. Utána átadtam a mikrofont Radoman Božovićnak. Milošević elvtárs jobbján tapsoltam rigómezei beszédénél. Joghurtos teherautót vezettem Újvidékre. Szimultán fordítottam Mihalj Kertésznek magyarra, hogy én, ha magyarként nem félek Nagy Szerbiától… Tagadólag ráztam a fejemet, amikor Ante Marković bevezette a konvertibilis dinárt. Kirúgattam azokat, akik a horgosi templomban orgona-koncertet hallgattak. Védtem az önigazgatású szocializmust. Éltettem a testvériség-egységet. Csakazértis elmentem a horgosi templomba orgonakoncertre. Az első Yugo anyósülésén ültem, amit Amerikába behajóztak. Disznó vicceket meséltem Milka Planincról. Kölcsönt adtam Fikret Abdić Agrokomerc vállalatának. Zokogtam Tito sírjánál. Boldogan szaladtam az ifjúság-napi stafétával. Ódát költöttem Edvard Kardeljról. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportált zsidók és németek névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. Túléltem Goli Otokot. Megharaptam a német kancellár kezét. Én voltam a bérmakörösztapja Moša Pijadenak. Megvásároltam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Velem söpörték a bácskai parasztok padlását. Lőttem rájuk, gumibottal ütöttem őket. Goli Otokra én küldtem az első transzportot. Az 1944-es magyar áldozatoknak tömegsírt ásattam. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportálandó németek névsorát, ezt megelőzően meg a deportálandó zsidók névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. A mellkasomra tetováltattam: Le a királyokkal! Le a diktatúrával! Vinnyogva, prémes testemmel takarva védtem meg gazdámat, Josip Broz Titot a drvari barlang offenzívájakor. A náci megszállás kezdetén - 1941. július 4-én az akkori Jugoszláviában, Bela Crkván - este én sültem el elsőként. Belgrád németek általi bombázásakor az állatkerti majomketrecből kiszabadultam. Leheltem a pecsétet Sándor király kikiáltott diktatúrájára. Én voltam a hotelszolga a Marseille-i királygyilkos merényletkor. Harcoltam a szaloniki fronton. Ott vesztettem el mindkét lábam tőből, amiket csak a csata után sikerült megtalálnom. Kézigránátot meg töltött pisztolyt adtam GavriloPrincipnek.  A II. Balkán háborúban ittam a bolgárok-, az elsőben meg a románok vérét. Szított láng voltam az összes törökellenes fölkelésben. Takovóban én tartottam rendben Miloš Obrenović főkenéz íróasztalát és saját kezűleg írott naplóját. Nagyon nagy titokban egyfolytában lázadtam a janicsár agák hatalma ellen. Ellenállásból a Mehmed beglerbég paripája után hagyott lócitromokat szétrugdostam. A nándorfehérvári toronyba igyekvő zászlóvivő török harcost magammal rántottam a mélybe.  Rigómezőnél vízzel itattam meg a sebesültek között tébláboló koszovói lánykát. Bátran ügettem a vesztes ütközetbe, a despota nyerge alatt. Az arany eszcájgot, a késeket és villákat velem tartatták számon Dušan cár udvarában, és Nemanja nagyzsupán az én alkarommal mutogatott lóizéket a hatalmában meggyengült Bizánc irányába. Ezek után csak a szerénységem okán nem részletezem, miként vívtam a kapuk előtt, föltartóztatva a Thrákiába beözönlő Római Légiókat.
Tisztelt Illetékes Hivatal! Tisztelt Harcos Szövetség!               
A komám, a sógor meg az átallsó szomszéd igazolja minden szavamat. Én meg azt, hogy ők is velem együtt küzdöttek. Ezért igényelem most teljes joggal a megérdemelt, nekem járó harcos nyugdíjat. A kifizetéseket készpénzben, euróban kérem. Csekket nem fogadok el.

Pósa Károly