2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. december 13., vasárnap

JEGENYÉSZET



Rövid lesz ez a hónap, nézett rám a szeme sarkából a kisebbik Csicseri.
A tarkóját vakarta, láthatóan tanácstalan volt. Aztán teljesen váratlanul kért tőlem egy kétszázast. Valamit venni kéne a péknél, szabadkozott, s én megadó sóhajjal nyúltam a zsebbe, mert a Csicseri véreres szeméből kitűnt, hogy ha nagyon megtéved, ha valóban elvéti a bejáratot, akkor képes betérni a pékhez. Megeshet: tényleg kenyeret vesz. Viszont ettől sokkal valószínűbb, hogy majd kicsit másutt pálinkát. Sejthető volt, ahogy már ment is, a fal mellett sunyítva, kissé roggyant léptekkel a piactér felé. Én meg a rossz lelkiismeretemmel az ellenkező irányba.
Az utam tapogatón esetleges, vakkóstolósra sikeredett. Sűrűn előfordul, ha csak őgyelegni akarok. A Jézus Szíve szobor úgy bújt ki a kora esti hóka ködfüggönyből, mint egy szemérmes szegény ember, akinek jobb ruhára nem telik, és a nyomorát talapzaton muszáj mutogatnia. Ácsorogtam egy versnyit a téren. Körbenézegettem a sárga lámpa szűrte fényben. Már a terepet rendezték. Padok terpeszkednek, ivókút épül, ki lesz kövezve, meg széjjelebb virágágyások díszlenek majd. Míg a kovácsolt vaskerítésen nyákos víz csöpögött, a járdát emelgető hajdani jegenyék tönkjén merengtem.
Amikor a fákat kivágták, szándékomban volt írni róluk. Jegenyészet lett volna a címe. Amint kitaláltam ezt a furcsa szót – kicsit büszke lettem magamra. De az írás elmaradt. Fölmerültek más, fontosabb témák, és ma már úgy látom, hogy nem csak azoknak a párosan kivágott öreg jegenyéknek maradtam adósuk. Hanem önmagamnak. Mert szerettem azt a két fát. Erdész, szakember nem lévén jegenyenyárnak véltem őket. Ha netán fafajtát is tévesztettem, nekem most már örökre azok maradtak. (Utólag kiderült: azok!)
Vagy huszonöt méter magasra nőttek, egymás szomszédján nyújtóztak az égbe, egyformán, egészségesen és olyan sudárak, szépek voltak, mint a bérmálkozó egypetéjű ikerlegények, akiket strázsának állítottak a Jézus Szíve szobor mögé.
Leginkább látófáknak hívták régen azokat a földbe ásott, legallyazott karókat, amikre fölhágva a gulyások, a pásztorok, a nádi emberek kémlelhették a környéket. De más-más vidéken nevezték állófának, őrfának, messzelátónak és címerfának is. Nekem ilyen címerfa volt az a két jegenye. Kanizsa nem hivatalos kettős védjegyei. A beérkező utazók fogadójaként vigyázták a város magvába igyekvőket hosszú emberöltőkön át. Egyik színházi rendező ismerősöm mondta, hogy a színpadon megjelenők csoportja, a mozgás nélkül, de feszes, rendezett sorban álló szereplők ugyanolyan drámai erejű képként hatnak, mint egy szöveges, akcióban dúskáló jelenet. Ez a kimerevített, katonás rendet sugalló  látvány fogadott megszámolatlan alkalommal, valahányszor a Gesztenyefa soron haladtam befelé, és a szemhatáron föltűnt a tógás Jézus áldást osztó szobra, meg a két hórihorgas, lapajnyi jegenye. És hogy ők mit láthattak? Csak az ég madarai tudhatnák.
Gondolom látták ótatát tragacsot tolni, ahogy a vállán feszült a heveder.
A kubikosokat. Láthatták az első automobilt, a régi majálisok kalapos hölgyeit, amint a fölvirágzott batárokon fordultak az Erzsébet Ligetbe, cukros süteményekkel, borospalackokkal rakott kosarakkal, és a biciklik csengői csöröghettek a tavaszi zsongásban, mert a magakellető, önfeledt vidámság elhitette az itteniekkel, hogy a létező világok legjobbika az övéké, és nem jöhet semmi, ami azt elronthatná. Mégis jött. Két háború, gyorsan egymás után, mint a régi világ lebontó villámai, kétszer csaptak sisteregve az itteni földbe, ugyanarra a helyre, és sokáig úgy nézett ki, hogy élet nem marad utánuk semmi. Aztán valahogy mégis lett. Rosszabb, sanyarúbb, átkozottabb, ugyanakkor gyűlölettel, félelmekkel telibb, mint volt. De életnek nevezték. És megint megünnepelték a majálisokat, vonult az ínség népe, szegényes papírkarton transzparensekre írott üres jelszavak alatt hamisan dalolva az új himnuszokat, magasra emelve a tömeggyilkosok portréképeit. A jegenyefák meg komoran nézték a bazárnyi csődületet, a főúton vonulókat, és nem értették, hogy miként jár rezesbanda, köszöntő vers meg születésnapi staféta annak, akinek parancsára emberek ezreit mészárolták a dögkutakba, az erdőkbe meg a folyóba. Mert a jegenyék csúcsáról még látszottak a friss tömegsírok és az új keletű gazemberek hazugságai is megakadtak az ágak bogain, fakuló rongycafatként hirdetve, hogy igazság nélkül nincs semmi érték, az aljasság mindig kikezdi a legerősebbnek hitt rendszert is. A poros gesztenyékkel kerített út később kockaköveket kapott, majd aszfaltot. Jó ideig a bronz Jézus szobor sorsa is kérdéses volt, mert a hit és a szellem ereje zavarta az illetékeseket. Csípte a szemüket a vallásukat gyakorlók erénye, a nép hagyománya, ezért betiltották a húsvétot, a templomi esküvőt, a búcsút, és megpofozták a ministráló gyerekeket, mert úgy gondolták, hogy ha betiltják a Karácsonyt, akkor a reményt üldözik el erről a tájékról, és ha nyaklevest adnak a kisiskolásoknak, akkor a lelkükkel együtt a jövőjüket, az önbecsülésüket ragadják el tőlük.
Nem így történt. Ezt is megérte a két jegenyefa. De már csak ezt. Utána jöttek új idők, amiknek leplében sem a jegenyékre, sem az emlékezetre nem volt többé szükség. Emelgette a gyökerük a betonjárdát, mondogatták a döntéshozók.
Aztán – kivágták mindkettőt.  
A maradék faanyag ott korhad a földben. Az asztallapnyi torzó, és a gyökerek is. Meg még sok mindent, amit immáron örök titokként megőriz majd a jegenyék elnyesett törzse. Olyan váltott maradt a helyük, amilyen a betöltött szerepük volt az elmúlt évszázadban. Élnek tovább, bennünk, átlényegülve. Kitérítik a gonosz kor elől a gondolatainkat, s másmilyen minőségben köszöntenek bennünket, ha a szülővárosunk szívébe tartunk.
A ritka jóságot érezni a csonkolt helyükön. Előttük a Jézus szobor rendíthetetlenül osztja az áldást. Meglehet, másoknak csak fölösleges kellékként, metafizikai kérdésként.
A fák anyaga elenyészhet. Ez a jegenyészet. A fény viszont sosem.       
Zord országnak zord körülményei között valahogy mégis decembert írunk. Pk

Nincsenek megjegyzések: