NAPLÓ 24.

A3, tus, pasztell

"Hajónapló.

Világ: világolj a matrózoknak! Megint karácsonyit.

A négyszögletű piros-fehér szemafor zászlók nálam vannak. Jelzésre készen. Még nem emelem a kezemet miattuk. Még nem. Bár olykor föltolul a vér az arcomba, látva a csiricsáré parádét. A szextáns fokmérő íve ennek ellenére megmaradt félkörösnek, a barométer sem barmul jobban, nem mutat ellentétesre kergült pólusokat az iránytű, és az órák ingái pont abban az ütemben, úgy ütik tovább az időt, mint előtte és utána fogják, ha már elült a szeretetnek ez a fajta dömpingje. 

Minden okos a fényről beszél. Csakhogy fény az momentán nincs. Hetek óta jó, ha egy fél órára megmutatta magát a nap. Akkor is szemérmesen, mint égi vadnyúl a felhőkazlak mögül, épp csak kisandult. Skorbutosan beteg sárgán világított. A köd ettől egy fohásznyit megragyogott ugyan, de semmi több. Ezért jobb híján ebben a megereszkedő, nyákos valóságban megy a zihálás. Finiseljük a decembert. Az utolsókat rúgó, ellentmondásos, sokszor ijesztő, 2015-ös esztendőt. Az évünk süllyedő tatján állunk. Ebben az a szép, hogy a végtelennek tűnő (idő)síkra ilyenkor – föntebbről – rálátásunk adódik. A hullámsírba ereszkedő hajónk utoljára fölágaskodó, megemelkedett faráról mintha áttekinthetőbb lenne a nagy végtelen, ami körülvesz bennünket. Észleljük a letűnő utunk irányát. A mögöttünk hagyott habcsíkkal együtt az összes, még a fölszínen lebegő szennyet, amit a vízbe dobáltunk. Elmaradó, de nagyon is jegyzett lelki olajfoltjainkat. Meg eszünkbe jutnak azok, akiket átlöktünk a korláton. Talán fölöslegesen, talán nem. Akkor és ott: fölöslegesek voltak. A már amúgy is léket kapott fedélzeten olyan terhet jelentettek, amitől épeszű ember igyekszik mielőbb megszabadulni. Zsupsz! Csobbant egyet a víz, és máris eggyel kevesebb lett a velünk utazók létszáma. Sorsszerű. Nem vitás. Még mindig jobb, mintha megettük volna őket, vagyis egymást. Hinni merjük, hogy így volt helyénvaló. Úgyis találnak másik hajót. Majd fölkéredzkednek arra. Elvégre meglehetősen forgalmas útvonalon haladunk. Több milliárdnyi úszó eszközön, ki-ki a saját maga választott módszerekkel evickél valami felé, amiről azt hiszi, hogy a bizonyossággal azonos. Egyedül a sistergő óceán tudja, amit tud – de arról mélyen hallgat. Őrzi a Lényeg mibenlétének titkát. Hagyja, hadd erőltessük a szemünket, folyton a látóhatárt kémlelve: vajh’ mikor érünk révbe? Meddig kell lesnünk a jó szelet, aggódni az áramlatok miatt? Meddig lesz muszáj félnünk a kalózoktól; a csáklyával ránk rontóktól; a hirtelen támadó viharoktól, meg a nagyon is létező ismeretlen tengeri szörnyektől? Időközönként a vízbe köpünk. Állítólag szerencsét hoz. Többnyire viszont csak a tanácstalan arcunk az, ami onnét visszatükröződik. Ilyenkor a nyálbuborékunk elpattanásától jelentéktelenebb valaminek érezzük magunkat. Rápillantunk hólyagos, agyondörzsölt tenyerünkre, amit az evezőlapát föltört, vagy a kötélzet pirosra horzsolt. Jogos a vélelem: ki lehet bírni a fájdalmat. Másként nem megy. Testünk szokásait kordában tartva beosztjuk az élelmiszert. Kétszersült és poshadt vízadag mellett lessük a nap járását, és az éjjeli csillagok állását figyelve tanulmányozzuk, pontosan hol is lehetünk, hová tartunk, merre a legközelebbi kikötő.

Év vége felé, állva a nyakunkig érő áradatban, a szivattyúpumpát nyögve-nyomva csak remélni tudjuk, hogy egy apró, elébünk kerülő zátonyon meghúzhatjuk magunkat. Január elsején, némi szerencsével úgyis kapunk még egy esélyt. Majd elébünk úszik 2016 teli rakterű hajója. Boldog lesz, aki a saját fölfestett nevét olvassa azon a bizonyos uszályon. Az meg igazi mázlista, aki motorcsónakon, netán jachton folytathatja. A nagy többségnek úgyis csak a gályapad marad. És így sem panaszkodhatnak. Mit szóljanak azok, akinek jobb híján fateknő, hordó, kimustrált zongora, asztallap vagy csupán egy gerenda jut majd?

Vagy mint nekünk, délvidéki magyaroknak: szalmaszál."

Pk