ETETÉS

ÉN - KARCSI VAGYOK

Európai kóruspróba

“Zavart érzek az erőben” – a Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes. 

Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain - mert Szerbiában élek - 2015 januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje - abban van. Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza. Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult “harácsony” után, a megugró számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy melyik a megbocsáthatatlanabb.

Régi, középszerű karikaturistának számítok, idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebbben tudom szakmailag megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani, szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként oda csapni, ott robbanni, ahol az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és bizonyosan az átlagostól finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja, milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.     
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.

Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem, ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl nem érdekli senki, és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni. “Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.

Egyetemesebb – ha tetszik.

Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy, mégsem sűrűn fajul odáig senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Mégha csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára vállalhatatlan, röhejes. Ugyanakkor, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát szabadelvűnek vélelmező - kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet tél-túl mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt polgárok - nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik, egyáltalán.

Régen a társadalom, a közösség kilökte magából a kártékony elemeket. Száműzték, megkövezték, kényszer-gyógykezelték vagy lámpavasra húzták: mikor mi volt módi, de megoldották.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.

Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015 legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.

Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére irigyen csettint egyet, és "még a vészbanyák is elpirulnak".
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?

Pósa Károly

HAT ÉV

Kanyó Zoltán
1950-2009

Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként – Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.

Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben. Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl, ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes, ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.

Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe. Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.

Hat éve nincs közöttünk. 

Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt korábban hittük volna. 

Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla, némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek. Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!

Sosem tagadta meg önmagát.

Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne.  Most már örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése, az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel, átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen valamelyik rocklegenda szólójátékát.

Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!

Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond, és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el a sors.

Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük. 

Hat éve pihen. Január 6-án lett volna csak 65 éves.

Pósa Károly: TÉL A TISZA-PARTON

Ott, hol

A huzatmart

Vérpióca alakú

Óvárosi, falusi utcák

Elszűkülnek,

A malom árnyékban,

Csapott kémények,

Kesernyés szagú

Füstjébe kendőzve,

Hanyatt fekszik

A folyó mellett:

A legelső kerület.

A töltés

Derekába fúródón

Sovány kis közök.

Párhuzamos voltukban

A végtelenben

Sem súrlódón

Egymást vádlón,

Nézik ahogy 

A rozsdalyukas

Ereszek alja csöpög.

Dideregnek

A kicsiny parasztházak.

Homályos, összehúzódó

Ablakszemek.

Vedlett tűzfalak,

A gyári lármára

Közönyös, süketen

Verik vissza a zajokat

Ahogy a

Sikoltó láncfűrész

Alatt  a

Nedves fűzfarönkök

Glédában, alakzatban

Várják beteljesülő

Megírt sorsukat,

Mint elítélt bűnösök.

Az első kerület

Finom homokra épült

Öreg negyed,

Hol többnyire,

A tetők hátán

Hétfőnként, telente

Hókásás szél nyargalász,

Míg a járdákon

Meztelen jégtócsák

Terpeszkednek.

Rajtuk guggol Tél királyfi,

Kucsmás-koronás.

Kezében fagypenge,

Éppen

Léket s lelket fúr-farag

Nesztelen,

És odafönt

A ködöt markoló fákon

Elkorhadt, szúette léceken

Január fölaggatott holmija

Lóg a roskatag

Kiálló verébdeszkákon.

Bántóan szerény,

Jéghártyás, fehér

Ez a hűtött, kék ecsettel,

Festett téli idill.

Sárral,

Fagyott rögökkel

Zúzmarával lekent

Elmázolt,

Tiszai zsánerkép.

Erre futja.

A látvány puritán:

A folyónál téblábol

Egy rongyos bekecses

Keszeg vállú halász.

Ismerjük rég.

Itt él Kanizsán.

Szomorú,

Már látni a szemén,

Tudja,

Most épp rajta áll,

Veszít vagy nyer

Bizonyságot:

A világmindenség.