Pósa Károly: FELVONÓKÚRA

Illusztráció

Néha még meg-megáll, a kanális partján,
Hol a tűnád szúr dermedt békakásába.
Szája elé szorítja tenyerét, néz barnán,
S a járási szél porhót rak rőt sáljába.

Háta mögött a január kopott prémje,
Vállán a naptalan, vinnyogó szenvedély.
Ha tehetné, virágot kérne az űrbe,
Ha merné, ember lenne: nagyszerű, kevély.

Régi cipője talpa – leváló félben,
Fölfesletten nyöszörgő bőre is kincs.
Kezét kétfelé tárja unottan, tétlen,
Már nem akarja tudni, van-e Úr, vagy nincs.

Bár a bokorszoknyák alá még be-benéz,
Nem lefelé ás, hisz felhőt támaszt a létra,
Zsebében kenyérhéj, mit esz a penész,
Menne, ahonnét hullik az ég váladéka.

Lelke gazdag: kínál keserűt, sóst, cukrost,
Kisasszony, egy az enyém, egy a magáé!
Ingujjában több cinkelt makk ászt is dugdos:
Odafönt már várják, teli a foájé.

Estélyi járja. A Nagy Spíler beint.
Politúron a talon, szólt már a sípszó,
Nekiült osztani Gion, Hornyik és mind,
Nagyáriát zeng Dénes bácsi és Calypso.

Nyertes ott sosincs. Ott a barát, az barát.
A csikkből is füstöl a Hamvasi gondolat.
Leszivárog. Most éppen olyan odaát,
Pont mint itt. Egy szonett – egy hajfonat.

Magyarkanizsa, 2016. január 30.