TÖRÉSFOK

KIS BÁCSKAI SZENVEDÉSTÖRTÉNET

Későn értem haza. Szomorúan gondoltam az eltékozolt órákra, amiket az estébe nyúló értekezlet miatt üres unalomban voltam kénytelen végigszenvedni. Néha szünetet tartottunk, ám ennek dacára kibírhatatlannak tűnt a több órányi ücsörgés. Az utolsó napirendi pont befejeztével önkéntelenül is jó nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A főnök szeme egy pillanatra megállt rajtam. Éreztem, hogy elvörösödök.

Magamat elátkozva nyargaltam lefelé a lépcsőn, ki a város forgatagába: levegőt szívni, élni, lélegezni, harákolva köpni egyet a sötétbe, nem gondolni semmire.

Hogy rövidítsem az utamat, a kivilágított központot elkerülve a Szerb-soron siettem végig, ahol a meggyfák gallyai között vastagon bodrozódott a köd. A mellékutca csöndbe dugult, és a bádog ereszek szűk száján megmeredt nyálcsöppként lógott néhány januári jégcsap. Elevenig hatolt a hideg. Odahaza mire betettem magam mögött az ajtót, már köhögtem. Ernyedetten vetettem le a kabátot. A szobahőmérsékleten bepárásodott a szemüvegem, de így, félvakon, homályosan látva is észrevettem az üzenetet. A papírlap az előszoba-fogasra volt tűzve.

„Holnap jönnek a németek.” Ennyi állt rajta, meg az aláírás.

Na, még csak ez hiányzott, gondoltam keserűen, és az összes másnapra tervezett dolgaimra körösztöt vetettem.

A német vendégek fontosabbak mindennél.

Ügyfelek, üzletelünk velük. Tengernyi a pénzük. Mindig rajtunk áll, sikerül-e tőlük kicsalogatni a legújabb tervezetekre szánt összeget. Mert huncut a német. Az önző, tésztaképű labancot nehéz bármibe belerángatni. Módosak, de nem költekezők; igénytelenek magukkal, ám igényeket támasztanak másokkal szemben; titkon büszkék, rátartiak fajtájukra, miközben alig leplezetten megvetéssel lenézik a másikat. És általában: erős fönntartással, gyanakvón kezelnek mindent, ami nem bajor, szász, vagy legalább a Lajtán túlról való.

Amúgy, láthatóan rendes emberek. Üzletelnek, és az üzletben nincs se szerelem, se barátság. A vircsaft érzelemmentes. Ettől függetlenül a cégünk kiemelt figyelemmel illeti őket, s amint megérkeznek a legjobb szállodai foglalástól kezdve az inkább tivornyának nevezhető gazdag vacsorákig több mindennel igyekszünk a kedvükben járni. Ilyenkor reggelente sokáig alszanak. Másnap karikás szemmel hallgatják a jól előkészített mondandónkat, mi meg körülöttük dongva a kedvüket keressük. Kávé, tea, nyelet snapsz. Gondos terv szerint visszük őket gyárlátogatóba, városnézésre, bevásárló körútra, gőzfürdőbe, három csillagos luxus-étterembe. Ajándékokat adunk nekik. Melyiknek mi a gyengéje. Egyesek a kortárs festményeket szeretik. Mások vadászni akarnak. A hamburgi kompániának konzum-lányok kellettek. A mai világban trófeagyűjtés zajlik.

Nehéz napom lesz holnap, mondtam a feleségemnek vacsora közben. Nem tudom, meghallotta-e? Elalvás előtt, míg az ágyon feküdtem, és vártam, hogy az altató-pirula hasson, az járt a fejemben, hogy a dioptria szónak mi lehet a magyar megfelelője?

Reggel a szebbik nyakkendőmet kötöttem föl.

A szokásos tortúra zajlott.

Begördült a cégtelepre két ótvar nagy luxusautó, öltönyös, aktatáskás németekkel. A tőlük eltanult germán pedantériával rögtön tárgyalni kezdtünk velük. Egész álló napon át egyeztettünk. Hogy közben az éhünket elverjük tejszínes kávéval aprósüteményt eszegetünk.

A téli este korán ránk köszöntött, a vezérigazgatónk tolmács segítségével vacsorára és a szállásukra invitálta a partnereket.

Mentünk velük. Kész volt a halászlé, a csülök pékné módra, meg a borospalackok is behűtve gyöngyöztek. Három rőt ruhás pincér amolyan néma lakájként csak körülöttünk sürgölődött. A németek nem fogták vissza magukat. Két pofára ettek-ittak, közben a főnökük már a pultos nőre csippentgetett a szemével.

Tudtam mi fog következni. A társaság legalább éjfélig vigadozik, egyre hangosabbak leszünk, a vendégek kipirult arccal hahotázva karattyolnak majd azon a szögletes nyelvükön, én meg halálra unom magamat közöttük. Csak a vezér észre ne vegye, mennyire máshová kívánkozok! Ásítani illetlenség, pedig most istenigazából nagyot nyújtóznék! Ropogna a csontom, és ásítanék, hogy a számon kiforduljon a fejem! Mennyivel jobb lenne ágyban, párnák között tévét nézni! Valami jó krimit bámulni. Egyszer nézhetőset, felejtőst. Vagy múlt heti magazint lapozni, kis színes híreket olvasni, míg az újság ki nem esik a kezemből! Legszívesebben körösztrejtvényt fejtenék. Téli estén, a fűtött szobában… Nem egy füstös, művirágokkal, éjjeli pillangókkal, műkörmöktől meg nyakkendőtűktől díszlő étterem székében nyomorognék, a sokszor hallott sztorikon kényszeredetten nevetgélve, a vendégek és a főnököm kénye-kedvének kitéve.

Már a májam sem a régi…

Érzem, holnap szódabikarbónával indul a napom, a mindenit. Kétszersültet kívánok vacsorára, gyenge tejecskével. Persze, a sváb miatt csülköt muszáj zabálnom, csurog belőle a zsír és a sült káposzta flekket ejtett a nadrágomon. Sebaj! Veszett több is Mohácsnál! Elvégre ezért kapok kiemelt fizetést, hogy itt bohóckodjak nekik.

A döntés sosem az enyém, csak a felelősség, ha valami nem úgy sikerül, mint kéne. Akkor bezzeg megtalálnak! Akkor meghallgatnak. Nem is meghallgatás az, hanem vegzatúra. Vértelen kivégzés. Mindig én viszem el a balhét. Így van ez, ha utolsó lyuk vagy a furulyán… Az elődömnek is ez lett a veszte. Neki az epéje bánta. Most leszázalékolták. Hiába jó szakember, hiába mérnök, alig ötven éves szegény, de az a sok végenincs reprezentáció kinyírta. A diplomával nem járt makkegészséges epe, vércukorszint, bélflóra, strapabíró szívizom. Szenvedni a cég érdekében – szerintük az a dicsőség. Állítom: nálunk tízkamionnyi árúért a vezetőség bárkit kitaszítana az emeleti ablakon. Csakhogy az nekik túl könnyű végzet!

Marad tehát ez a lassú haldoklás: vacsoraszószba, pecsenyezsírba, szeszbe fullasztani a másikat, és addig tömni, itatni, amíg nem jön egy új, fiatal, még erős, magabíró kolléga, aki átveszi tőlem, szerencsétlen agyonkínzott főmérnök-szakembertől a merőkanalat...

Már émelyegtem, ki kellett mennem a mosdóba. A vécékagylóba görnyedve sugárban hánytam, ökrődtem. Amikor kitámolyogtam az előtérbe, az egyik pincér éppen mosta a kezét. Rám nézett a tükörből. Hullasárga pofával álltam a tekintetét.

 – Menjen haza jóember – mondta szokatlanul meleg hangon. – Majd kimentem a többiek előtt.

 Magam sem tudom miért, de megkönnyebbültem. Aztán teljesen váratlanul, hebegve előbuggyant belőlem a kérdés:

– Mondja… Nem tudja véletlenül… mi a dioptria magyar megfelelője? Egész nap ezen gondolkodom…

 A pincér már a mosdóajtóban volt. Csak a válla fölött szólt vissza:  

– Dehogynem. Törésfok. Tanultuk az egyetemen fizikából.

 Pk