EGY MÁS SZEMÉTBEN

Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.

Csak nagykorúaknak szánom.

Figyelem!

Szilvási Lajost olvastam.

(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)

Ennyi.

Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.

Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.

És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.

1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!

Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.

A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…

És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”

Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.

Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly