2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. február 2., kedd

VÍZPARANCSOLAT



 
Véletlenül tudtam meg, hogy ma – február 2-án – van a vízi élőhelyek világnapja.
Mivel Magyarkanizsa és környéke a Tisza, a kanálisok, a bányatavak, a holtágak, a talaj fölötti- és földkéreg alatti vízrétegeken túl még százféle módon kötődik a vízhez, egy-két tiszteletkör erejéig nem árt, ha elgondolkodunk a környezetünkön, önmagunkon.
Abban a szerencsében volt részem, hogy párszor már részt vehettem Dr. Andrásfalvy Bertalan a vonatkozó témát kifejtő előadásain. Andrásfalvy, ez a magas, szikár, cserzett barna bőrű, ősz tanárember maga a megtestesült tudományos bölcselet. Régóta kutatja, tanítja a víz és az ember kapcsolatát. Különösen nagy tudósa a Kárpát-medence történeti vízgazdálkodásának. Olyan meleg szavakkal tudja leírni az ősi, ártéri életforma hasznosságát, szépségeit, hogy a hallgatóság szinte maga előtt látja a hajdanvolt nádi emberek, vízen járók, ártereken, folyamok mellett élők mindennapjait. A professzor úr kétségkívül a kérdéses témakör legnagyobb szaktekintélynek számít. Aki teheti, nézze meg, ha máshol nem, a televízióban föl-fölbukkanó előadásit. Olvasson tőle bármit. Meglátják: az általa vizsgált vízi világot, a vízgazdálkodás hagyományát tőle közérthetőbben, szemléletesebben senki nem írta meg.
Említettem, hogy Kanizsaiként különösen kedves nekünk minden, ami a vízzel összefügg. Nemhiába: mi is vízparti népség vagyunk. Ha valaki idegenbe szakad tőlünk, csak a Tiszát vágyja vissza. Igen. Nekünk a Tisza a kezdet. A gyermekkorunk, a fiatalságunk, az élet. Aki szerencsés, annak a végszó is itt, közöttünk, a Tisza mellett mondatik ki. S bár a folyó erősen zabolázva lett az utóbbi félszáz évben, a medrében sodródó végtelenített időt a jövőben is ugyanígy: csak sejteni fogjuk. Megérteni sohasem.
Ahogy Andrásfalvy professzor úr összes tudós dolgozata is csak halványan fogja visszaidézni azt, ahogyan a kanizsaiak egyenként megélték a Tiszát és az összes vizeinket.      
Dédapám korában még a kanizsai piacon voltak csíkászok, akik csíkhalat, gyékényből fonott kosarat vagy rákokat árultak. Öregapámék a Tiszából ittak, ha megszomjaztak. Apámék generációja a meleg nyarakon még a homokpadok, porondok között fürdőzött, és a folyó titkos helyein óriási kecsegéket lehetett kifogni. Nagyobbacska gyerek lehettem, amikor a Kismuki nyomvonala melletti Köröst, ezt a hatalmas, part alatti nádast, mocsaras részt kezdték homokkal föltölteni.
(Csak a nem kanizsaiak, meg a nagyon fiatalok végett írom: a Kismuki egy keskeny nyomtávú mozdonyocska ősrégi elnevezése. Egyidős a Miska bácsival, ami – vagyis pontosabban: aki – a Zárda szertárában álló igazi, emberi csontváz, s mint olyan immáron több mint százhúsz éve szorongással tölti el a biológia kabinetbe először belépő kisdiákokat. A Miska ismertető jegye, hogy a szegycsontja és a mellkasi bordázata feketére összeégett. Biztos valamelyik akkoriban oskolás Pál utcai fiú a kelleténél nagyobb lángra csavarta a Bunsen-égőt. Élő tanúja tehát a Miska annak, hogy akadhatnak esetek, amikor valaki holtában is megégeti magát. Ha a Miska bácsi a tudománynak, akkor a Kismuki a technika diadalának számított. Ez utóbbi a híres kanizsai agyagot szállító ormótlan, ló vontatta kocsikat váltotta föl. Évtizedeken körösztül pöfögött, sípolt, a csillék apró kerekein gördülő szerelvény. Hordta az agyagbányákból a téglagyárba a matériát. Aztán abból lett tégla, falazó blokk, cserép. Mikor mire volt igény. Zárójel bezárva.)
A IV. kerület északi peremét a Körös mocsara határolta. Mivel Petőfi Sándor utcai gyerekként nőttem föl, nekem hosszú ideig a Körös víztükre jelentette a tengert, az indiánoktól hemzsegő Mississippit, Palicsot, és az észak-amerikai Nagy Tavakat Bőrharisnyástul, csak úgy, mint a halálfejes kalózok által bitorolt Óceánt, meg az összes világtengert. A többi korombélivel, a velem egyívású utcagyerekekkel együtt fedeztük föl a rengeteg nádas rejtelmeit. Volt bunkerunk. Titokban tüzeskedtünk, és amiért harminchat éves koromig nem dohányoztam, nagyban annak köszönhetem, hogy egy bolondos nyári délutánon közösen elszívtunk egy szivar gyanánt meggyújtott nádpákát. Leszokni vágyóknak erősen javallom még ma is.
A Körös záptojás szagú vizében tanultam meg pecázni, ócska bambusz nyélre csomózott damilon, az apám horgászkészletéből lopott kisebbik úszóval. Többnyire dévéreket, napkárászokat, meg bizonytalan eredetű, fajú, osztályú szir-szar pikkelyes valamiket fogtunk. Ezeket a féltenyérnyi izéket csak vajhalnak hívtuk. Ahogy tudom, vidékenként százféle módon nevezik az efféle értéktelen halszerűséget. A macskáknak aztán mindenütt úgyis mindegy.
Rekkenő meleg augusztusokon, ha a víz szintje már a gatyánk korcáig sem ért, kezdődött a kotlázás időszaka. Ki ne tudná, csak egy üres fenekű fazék, lábas, kotla vagy jobbik esetben vödör kell hozzá. Azzal letapogattuk a kanális medrét. Minden lépés után hónaljig a vízben kotonyásztunk, ellenőriztük a tartalmát. Ha fogás volt benne, a derekunkra kötött paprikás zsákba került a ficánkoló hal. A partra érve aztán levakartuk magunkról a piócákat, majd egymás hátát vizsgáltuk át. Egyik kora tavaszon a Kűlyuk nevű átfolyóban hullát talált valaki. Jó hónapos lehetett az oszlásnak indult tetem. Csak a kabátjáról azonosították. Részegen bandukolt, leszédült az útról. Arcra borulva fulladt bele a térdig sem érő vízbe. Akkor egy darabig kerültük a nádas környékét. Azt a szezont kihagytuk. De rá pár hónapra már megint kötésig álltunk a hínáros kanálisban, és kerestük a Loch Nessi-szörnyet, Moby Dicket, Nemo kapitány Nautilusát, és elhittük a nagyfiúknak, hogy a lápi lidércek kék lángját éjfélkor meglátni.
Noha hallani nem hallottunk Thor Heyerdahlról, a híres kísérleti hajózásairól, kicsiben mi is megvalósítottuk, amit ő. Nádból ácsoltunk úszó alkalmatosságot. Dehogy a Kon Tiki expedíció babérjaira pályáztunk! Csak éppen akkoriban futott a magyar televízióban az Onedin család. Minden áldott nyári estén iszapszagúan keveredtünk haza, mint megannyi Hany Istók. Alig győztük magunkat szappannal sikálni.
Aztán fölnőttünk valahogy. A Köröst föltöltötték. A régi tocsogók, kanálisok helyén, ahol egykoron a Pámbok kacsái, libái úsztak százszámra, ahol nádipinty fészket ringatott a szél, meg vízipocok úszott a túlparti üregébe, és ahol teknősbéka-versenyeket szerveztünk – építési területté lett nyilvánítva. 
Azóta proccos házsorokba ékelve, padlásszobás villák előtt tuják, lucfenyők(!), díszcserjék nőnek rajta. Meg pázsit. Elvágólag kétcolosra nyírva. 
Aszályos napokon bekapcsolnak az önműködő locsolórendszerek. 
A kertekben fajkutyák. Ugatásuk sem hallatszik, de a bundájuk gondozott.
Lessie hazatért.
Míg ott állok, és nézek: csak én nem találom a helyem.
                Pósa Károly

1 megjegyzés:

Fehér István írta...

Milyen érdekes... nemrég erről írtam magam is a blogomon, a Hét Bögrén (http://hetbogre.blogspot.hu/2016/01/ha.html)... Örülök, hogy olvashattam.