2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. március 30., szerda

Napló 31.


A minap beszélgettem egy dél-szerbiai cigánnyal. Bujánovácról származott, ebből a Koszovóval határos kisközségből, ahol a munkanélküliség szerbiai viszonylatban is kirívó. A hírhedett közbiztonságát alapul véve talán nem véletlen: még a középkategóriás turistacsalogató katalógusok ajánlójából is kimaradt. Aligha jelölném a legkedélyesebb kirándulóhely kitüntető címére. Fokozottan veszélyeztetett a régió, tekintettel a soha nem nyugvó albán szélsőségesek kiszámíthatatlan tevékenységére.
Ez a térség neuralgikus, állandó gyújtópontja a Balkánnak. Örökkön izzó tűzfészek. Macedónia északi, albán többségű területe pont annyira szomszédos vele, mint az imént említett Koszovó. Egy csücsök a térképen, Szerbia legdélebbi nyúlványa. Etnikailag olyan tarka, hogy attól egy nyugati szociológus noteszét dobva menten elalélna. Szerb, albán, macedón, görög, cincár, goránác, török, bolgár, cigány és mindenféle töredék náció lakja. Mivel a nyolcvanas évek végén akaratomon kívül egy esztendőt éppen arrafelé időztem, erős alappal mondhatom, eleinte furcsa volt megszoknom, hogy bő kétszáz évnyi dimenzióugrásokkal szembesülök. Valahányszor ugyanis kiengedtek a kaszárnyából, együtt köszönt rám a késő középkor zsindelyes, lőréses, karóba húzó hangulata, az oszmán-török uralom attribútumaival, amott a fehérlő szatellit-antennáktól, pizzériáktól, és a diszkóban forgó üveggömbtől kisuvickolt ezredfordulós látvánnyal.
A falakon belül a katonaság szokott egyenruhás fegyelme járta. Volt színes tévénk, és szombatonként az is előfordult, hogy a körlet hangszóróiból a borzalmasan óbégató bosnyák művi népzene mellett a Modern Talking még borzalmasabb slágerei csendültek föl. Tito képeibe, óriásira festett aláírásaiba, a raktárfalakon, a homlokzatokon “díszítésként” megjelenő harcos idézeteibe lépte-nyomon belebotlottam. Hogy mennyire hatott rám ez a primitív – kései kommunista – propaganda, mi sem bizonyítja jobban: hosszú hetek után már magam is kezdtem hinni – nyolc évvel azelőtt a kivénhedt marsall nem dobta el a kanalat. Ma is él, bármikor fölbukkanhat. Elvégre napi szinten köszönt ránk ötágú, vörös csillagos portréja. Szinte beszélgetett velünk. Jó kis agymosás volt, szó se róla.
A délről szalajtott újsütetű cigány ismerőssel teljesen véletlenül a Horgos-Röszke határátkelő magyar oldalán futottam össze.
Mivel a röszkei bekötőtől gyalog indultam ki a határsávba, velem tartott, mutattam neki a visszautat. Rosszabbul beszélt szerbül mint én. Gondolom albán-cigány keverék lehetett. A bőrszíne alapján simán beválogathatták volna egy Numidiáról szóló történelmi film statisztái közé... Harminc liter konyakon bukott le az árva, pont az átlépés előtt tört össze az egyik palack, és hiába, hogy ötvenszer megfordult már Svédország és Bujánovác között, a magyar szervek szó szerint kiszagolták a csempészholmit. A vámos megtántorodott a konyak tömény odőrjétől. Annak rendje-módja szerint elkobozták a kocsiját. 
A cigány ember éppen a szegedi bíróságról jött, zsebében az ítélettel. Nagyon örült, csak 3000 euró bírságot kellett fizetnie. Mondtam neki szörnyülködve, miért nem hagyta a francba az autót, ennyiért már másik is vehető, de csak nézett rám, majd flegmán válaszolta: bolond lenne, a lefoglalt furgonja 15 ezer eurót ér... Bónuszként ki sem tiltották – ez fájt volna neki a legjobban – így a jövő héten már megint vígan mehet Stockholmba a retyerutyájához. Ott a komplett család... Replay action – mondaná a sportkommentátor. Gondolom, újfent 30-40 liter konyakot zötykölve. Majd óvatosabb lesz.  
Míg mellette battyogtam, hála a drága Biliczki tanárnőnek, gyors fejszámolást végezhettem.
Nálunk a konyak literjét kb. 5 euróért veszi. Újdonsült ismerősöm szerint odakint 30-40 euró egy palack bor(!), a konyak literjét nem tudom, de annak ettől jóval drágábbnak kell lennie. Ha (csak) 30  litert visz minden fordulókor, semmi mást (dehogynem...), vajon a 150 eurós befektetése hányszorosan térül meg? Amennyiben (csak) 50 eurót kér palackonként, az is tízszeres haszonkulcs.... (A gyengébbek kedvéért 150 euróért 1500-at kap.) Nem beszélve arról, amit meg onnét hoz errefelé: a használt elektronikai kütyüktől kezdve, az életunt skandinávok által elhajigált motyóig – ami szem-szájnak ingere. Még jó, ha nem egyebet, mindössze a svédek kidobott mikrohullámú sütőit, szobabicikliket, kopott sífölszereléseket és bőrkabátokat cuccol a koszovói határra...
Szóval ez a bírósági végzéssel is kedélyesen vigyorgó, dél-szerbiai cigány ember nem az elveszett fajtából valónak tűnt. Igazi jég hátán is megélő, de a szerb-albán, ortodox-muszlim töréshatáron (jobban mondva – tűréshatáron) másképpen talán nem is lenne esélye megmaradni. Vérében a szemfülesség. Valószínűleg már az ükapja is így ügyeskedett. Akkoriban dohányt, sót, selymet, szőtteseket, olívaolajat csempészhettek, rozoga öszvérekkel fölmálházottan, a karcos hegyi utakon. Meg persze fegyvert. Minden koron alapfölszerelésnek számított azon a vidéken.
Kései utódjuknak már nem kell a rablóktól hemzsegő havas, karsztos hágókat megmásznia, éjszakánként induló, titkos karavánok élén az életét kockáztatnia. Elég ha északnak veszi az irányt, Pannónián, a hajdani Csehszlovákián át. A legelső lengyel kompon nyolc óra alvás után Svédország mérsékelten kies vidéke fogja köszönteni. Szalad majd elébe a népes kis családja. Viszik a szajrét, terjesztik boldogan.
Így a globalizációnak köszönhetően, már azon a hétvégén valamelyik skandináv faházban, egy faragatlan viking ivadék a Novi Pazarban pancsolt konyakkal ihatja le magát a hasonlóan faragatlan konyhaasztala alá.”
Pk

2016. március 25., péntek

FIVÉREK



A Kamarás erdő szélén - grafikám

Anya a kapuig kísért bennünket. Mindig ilyen aggodalmaskodó volt. Most is, ahogy toltuk kifelé a biciklit, egyre csak hadarta a magáét.
  – A város túlsó felén lakik… a Kispacaléknak srégan által, az ángyikáék utcájában … az a nagy, zöld kerítéses ház. Szólni kell neki, hogy hétfőre jöjjön, ne keddre. Hétfőre. Tízkor várjuk, mert… – nem fejezhette be, noha még akart mondani valamit, de mi már köszöntünk, és a többit meg sem hallottuk, pedig utánunk is kiabált. Nem lehet az olyan fontos. Anya szorongó alkat. Így mondta a doktor.  
 Suhant velünk a bicikli, az út sárgán porzott mögöttünk. Kisvártatva a Kutas-köz sarkán a Jocó meglassúdott. Alig tekerte a pedált. A bringával ráérős köröket kezdett írni egy pont körül. Átható bűz terjengett. Az aszfaltba sajtolt döglött macska szőrét a megfáradt utcai huzat borzolta. Én majd elhánytam magamat, de a Jocót láthatóan nem zavarta sem a szag, sem a látvány. Nézte megbabonázva a macskát. Úgy körözött a tetem fölött, mintha biciklis keselyű lenne. Föllélegeztem, amikor végre ráunt. 
Az állomás tájékán támadt köztünk egy kis nézeteltérés. Ahogy villásan elágazódik az utca, jobbra akartam kanyarodni, hisz az a rövidebb út. Ám a Jocó egyre rázta a fejét, balra mutogatott, jóllehet arra méretes nagy kerülő járta. Persze rögtön megértettem miért abba az irányba tart: egy iramodásra a sarkon fölbontották az aszfaltot, víz- vagy gázvezetéket szereltek. A hatalmas kráterben állítólag emberi csontokra bukkantak a munkások. Koponyákat is emlegettek. Biztosra vettem, hogy Jocót a kíváncsiság oda hajtja. Igazam lett. Míg ott bámészkodtunk, tekingettünk a mélybe, az egyik sáros szerelő bosszúsan ránk szólt, hogy ne lábatlankodjunk a munkálatok helyszínén, kopjunk le, de azonnal. A melós karcos hangja nem sok jót ígért, fordultam a bicajjal, tűntem volna el. A vállamon át visszapillantva még láttam, hogy Jocó megint nem tagadja meg önmagát: ráöltötte nyelvét a csavarkulcsos emberre, meg valami csúnyát is odaszólt. Iszkoltunk, ahogy bírtunk. Szép tavaszi délelőttünk volt. Szombat lévén, a piaci sokadalom nyüzsgött a központban. A főutcán Wartburgos meg Ladás falusiak keresgéltek parkolót, miközben a hülye Jocó azzal szórakozott, hogy úgy tett, mintha szánt szándékkal neki akarna ütközni a szembejövő autóknak. Rend szerint az utolsó pillanatban rántotta vissza a biciklit. A vidéki bácsikák, kofák meg sikongtak, csavarták a gépkocsijaik kormányát. Némelyek döccenve fölfutottak az út padkájára. Rázták az öklüket, átkozódtak. Jocó ilyenkor nevetett, én meg szörnyülködtem. 
Jocó már csak ilyen természetű volt. 
Velem ellentétben folyton a bajt kereste. Mocorgott benne valami megmagyarázhatatlan indulattal elegy vágyakozás, ami nekem idegen és félelmetes volt. Mikor kisebb korunkban labdázni akartam, Jocó rábeszélt, hogy inkább az árokparton fogjunk békát és boncoljuk föl. Sosem fogom elfelejteni, milyen szenvtelenül nézte a kétéltű vergődését, a borsónyi vörös szív dobogását. Ki nem állhattam a vért, de mivel Jocó szerette a férfias dolgokat, sűrűn volt muszáj látnom. Más egyebet is csinált, majd lesült a bőr a képemről. Egyszer a vásári játékárusok sátrából ellopott egy foszforeszkáló műanyag Szűz Mária szobrocskát. Utána felelősségre vontam, mi végre kellett neki, de ő csak vonogatta a vállát. Pimaszul nézett vissza rám, majd oldalt köpött, és a Madonnát a szomszéd esőcsatornájába rejtette. Javíthatatlan csibésznek tűnt. Sokat veszekedtünk, néha haragosan kenyértörésre  került sor közöttünk, mert az izgága természete folyton bajba sodort bennünket. Az élet legelemibb dolgain is képesek voltunk összeszólalkozni. Jocó hajlamos volt elbliccelni az esti fogmosást, nem vigyázott az új ruháira, összefirkálta mások füzetét, krétával dobálózott az iskolában, hergelte a szomszéd láncos kutyáját és ok nélkül gorombáskodott a hozzá kedveskedve fordulókkal, ezért alig lehetett eltalálni a kedvét. Titkon én is tartottam tőle. Igyekeztem jobb belátásra bírni. Hasztalan. Hogy mi mennyit vitáztunk! Jocóra nem hatottak a szép szavak. Vad volt, engesztelhetetlen és sértett.
Míg bicajoztunk, bejártuk a várost. Jocó féktelen jókedvűn tekert, én meg a magam módján, megcsöndösödve. Kora este értünk haza. Anya már várt bennünket, mert a doktorunk szerint anya az a fajta típus, aki görcsöl, nyugtalankodik, egy álló napon át képes szorongani ha nem lát, ha nem ellenőrizhet bennünket. Most is első kérdése az volt, vajon mit szóltak az üzenetre, hétfőn jön-e az ember? Akkor villant be, hogy a nagy bicajozás közepette el is felejtettünk neki szólni. Ahogy már lenni szokott: Jocó minden bűntudat nélkül hallgatott. Ilyenkor bezzeg tudott hallgatni! Nekem kellett bevallanom, hogy el sem jutottunk az ángyikáék utcájába.
Anya erre nem mondott semmit, csak a szeme lett kicsit üveges. Beterelt bennünket, vacsorát tálalt, aztán fürdeni küldött. Ágyba bújva jóéjtpuszit adott. A gyerekszoba ajtaját résnyire hagyta, kívülről egy fénycsík haránt szelte ketté a szoba szőnyegét. Késő este hallottuk azt is, amikor apa hazaért. Amint letette a kabátját, anya a vállára borult és zihálón, sírós hangon mesélte neki:
– Képzeld, a gyerek már megint elfelejtette a rá bízott dolgot. Elküldtem. Egész álló nap odavolt a biciklijén. Aztán csak hazajött… és elfelejtette… – zokogta elcsuklón, hogy rossz volt hallani. Apa próbálta csitítani:
– Nem tragédia szívem… majd megint megnézi a doktor úr. A múltkor szedett gyógyszer is hatott rá. Nem buta a gyerekünk, csak kicsit… más, mint a többi.
 Buta lennék? Néztem Jocóra, aki szokott helyén, a sötét szoba sarkában guggolt. Bizony, csak egy dilis kiscsávó vagy – vigyorgott rám gonoszul. A fal felé fordultam, becsuktam a szememet, hogy ne lássam. Jobb, ha harag vagy vita nélkül hajtjuk álomra a fejünket.
Pósa Károly

2016. március 23., szerda

NAPLÓ 30.



Perast - grafikám


„Már megfogadtam százszor, hogy nem írok naplórészletet a migráns kérdésről. Amit lehetett – mások, tőlem okosabbak, szebben érvelve – elmondták. Véleményem az ügyről különben is közismert. Kár lenne túlbonyolítani.
Hasztalan. A kutya lerázza magáról a vizet, mert ösztöne súgja: az jó neki. Nem ilyen az ember. Nem rázzuk le a vizes bundánkat, inkább didergünk miatta. Akkor sem szabadulnánk meg tőle, ha tudván tudjuk: hosszú távon vesegyulladást, derék- és hátfájdalmakat fog okozni. Nem, mi nem kutyák vagyunk, oktalan állatok, ösztönlények, akik a problémájukat megoldják, leteszik-lerázzák, és elfelejtik. Mi emberek lennénk. Okosok. Értelmesek. A doktriner alapállás rabjai. Így aztán meghibbanásig együtt kell élnünk mindazokkal a szörnyűségekkel, amiket másoka dolgokat máshol, sokszor felfogásunktól, értékrendünktől, tradícióinktól merőben másmilyennek tűnő dimenzióban – ránk oktrojálnak. Mélyen beléjük ivódott a rossz szellemük, ennek dacára feltétel nélkül kísérjük, kommentáljuk és rögzítjük zavaros ügyeiket. Abban vagyunk ludasak, hogy az általuk gyúrt információáradatból kedvvel szeretünk kihalászni véres, tragikus híreket. Mintha egyedüli lehetőségként csak ilyen rossz-hír cölöpbe döngölve lenne élvezhető az életünk.
Nyakig merülve abba a szennytengerbe, amiből egyedül periszkóppal nézhetünk kifelé.
Hogy tudom irigyelni azt a tanyasi öreget, akit a televízió sosem érdekelt! Aki heti egyszeri alkalommal – rend szerint a városi piacon megforduló szomszédaitól – csupán hallomásból szerez tudomást arról, mi folyik a szomszéd faluban. Akkor sem a világ eseményei foglalkoztatják, hanem az érdekli, mennyi a vetőmag ára, és érdemes-e a hízókat eladni, vagy várjon vele, míg kedvezőbb lesz az élő hús ára. Gondolom, az öreg paraszt nem sűrűn tekingetett a csuklóján lévő órára se. (Nincs is órája…) Inkább kémleli az eget. Odakint, a földeken a városi fogalmak diktálta szükség szerint nem lehet elkésni semmivel, hisz az időt nem a nagymutató porciózta percekben mérik, hanem az idő az ami. Idő. Esőszagú vagy napos, délelőttre és délutánra osztható. Attól függően, mit kíván a vetés, a jószág, a tanya körüli teendő. Munka ugyanis – mindig akad. A földműves szakadatlanul teszi a dolgát. Csak a ráérősebb népség ül esténként a televízió elé, híradót nézni, simogatva az okostelefont, kattintgatva az internetre, meredten nézve a tőle fényévnyire lévő világok harci-, politikai- meg egyéb eseményeit. Utána már nem is muszáj nehezet vacsorázni. Amit látott, attól garantáltan rémálmok fogják gyötörni.
Most Brüsszelben szabadult el a pokol.
Robbantottak a repülőtéren, majd detonáció történt egy központi metróállomáson is. Kisgyerekkoromban a libanoni milíciák, az Irak-iráni háború, és a menetrendszerű latin-amerikai puccsok kapcsán lehetett hallani ezeket a fogalmakat: hogy mikor mi aktivizálódott, mennyi az áldozat, és ki vállalta magára a merényletet, ha már egyszer tömegeket gyilkolni volt kedve. Mára a társadalmi dráma nem a fejlődő világ kontinensein zajlik, hanem begyűrűzött Európa magvába. Azért nem írom, hogy a szívébe, mert meggyőződéssel vallom: az Ókontinens szíve – ha maradt neki, és még ver egyáltalán – akkor itt dobog valahol mifelénk. Nem a Pilis okkult mivoltára, meg a divatos táltos szemléletre, netán vallásra gondolok. Mert persze, az dobog. (Pláne ha egy jó pénzen vett kézműves dobot püföl valaki, miközben kántál a világbékéért, parázson mászkál, és arra a sznobvonatra sikerült fölkéredzkednie, amin kötelező viselet a hófehér gúnya, kiegészítve nap és hold istenanya kösöntyűkkel: a hívők homlokán meg ott a nagymester Hókuszpók szent vizeletével rákent jel. Jóllehet legalább annyira tisztelem az ezotériát, mint az indiánok a bolondériát, Attila föltételezett sírjáért egy kapavágást sem tennék a Pilisben, sem másutt. Ugyanilyen távolságtartás jellemez, ha a magyar kiválasztottságról hallok már-már bibliai elemekkel tűzdelt okfejtést. Ezen az alapon minden nép egyedinek és utánozhatatlannak tarthatná magát. Ahogy tartják is. De ez egy másik téma. Elkalandoztam. Zárójel bezárva.)
Szóval Európa magva, közepe, ha tetszik – értelme, tudata – lassan és bizonyíthatóan immáron mifelénk lesz keresendő. Nagyjából a régi Monarchia területét fölölelő részeken, ahol az utóbbi száz évben köztudottan megtörtént egy s más, ami eltérő és mégis hasonló sorsot hozott az itt élő népeknek – egyiknek se valami nagyszerűt, feledhetetlent –, de valahogy még így is sikerült megőrizniük egy szeletnyi tartást a múltjukból, a korábbi, a déd- és ükszülőknél abbamaradt egymásra utaltabb időkből.
Erre a tartásra van most a legnagyobb szükség Európában. Eddig Brüsszelben, Párizsban meg máshol nyugaton megmosolyogták, fotózták, megbámulták azt a nőt, aki öt-hat gyerekével sétált az utcán. Olyanok nevették, akik legfeljebb a plüss kabátkába öltöztetett kutyájukat sétáltathatták ugyanott. Mert gyerekük nem volt. Mert már családjuk sem volt. És hitük, Istenük, nemzethez tartozásuk büszkesége sem volt. Helyette volt elegendő pénzük, nyugdíjalapjuk, a legdivatosabb eldobható szir-szar elektronikus kütyüjük, meg kockahasuk és botox-kúrájuk. Mindenük volt, amit egyetlen szóval jólétnek hittek. És most csodálkoznak, hogy emberek százezer- és milliószám elkövetelik tőlük nem csak a jóléti társadalmaik által megtermelt javaikat, hanem végső soron az életüket, ami egy máshonnét bevándorolt, más kultúrából érkezett szemében nem ér fabatkát sem: hit, család, Isten, gyermekáldás meg valahová tartozás nélkül.
Ide jutottunk. Ez Brüsszel, Párizs, London és Madrid üzenete. A röszkei határnál tavaly nyáron megtörténteknek is.
Festhetik százszámra trikolór színűekre a középületeket. Borulhat gyászba Európa, félárbocozhatnak, konferenciázhatnak vég nélkül: az erőszakot immáron semmi nem fogja megállítani. A nagybetűs Nyugat föltartott kézzel engedi magát lekiskorúsítani. Rájuk kimondatott a végszó. Azt hiszem, menthetetlenek. Sajnos, a magyar határvonalon fölhúzott drótkerítés is csupán ideiglenesen ható ellenerő. Hamarosan mit sem fog érni tűzparancs nélkül.
Hogyha valami reményre adhat okot, az Közép-Európa nemzeteinek életben maradási ösztönének lesz köszönhető. Annak a kemény héjnak, ami a jövőben egyúttal kénytelen lesz a mag szerepét is fölvállalni.
A mag reménységéét, a mag örökítő, s megőrző erejét.”   

2016. március 15., kedd

A TÁBLA





Az elmém az univerzum. Olykor jókat kerülök-fordulok benne. A legolcsóbb utazás.
Ezen túl, még a magamfajta egylyukú, tyúkhúron és ketrecben tartott kappannak is külön izgalommal szokott járni minden valós kirándulás. Ilyenkor egy kórházi beutaló már élményszámba megy. 
Zenta, sebészet, röntgen! A várótermi nyüzsgés! A sok érdekes, új arc! Még az ottani szagok sem tapasztalhatóak idehaza.
Nem beszélve a színekről. 
A zentai levegő sárgásabb. Talán azért, mert porral telítettebb. Kanizsa városi zászlaja kék-ezüst (fehér) színe vizenyős, légnemű, esőszaga van, meg Tisza szaga, és a pocsolyák jutnak róla az eszembe, valamint a közelmúltig a tóparti házikók ereszein lógó jégcsapok, amiknek kihegyezett végébe bele szokott bújni a napsugár, hogy utána minden elpárologjék, föligya a levegő, majd másutt, eső, hó, pára formájában elölről kezdődjék az örökös körforgás.
Ám a zentai zászló fele-fele kék és sárga. Homokot, meg port idéző. Ha azt a városi lobogót látom, rögvest a Tisza-partra, a zentai kikötő fölött kockázottan feszülő, merev szerkezetű hídra, és a pillérek alatti strandra gondolok. Kicsit idegen a látvány, mi tagadás. Ámbár Zenta földje nagyon hasonlít a miénkhez. Hol termékenyen fekete, a régi folyómeder kiöntéseinek üledékéből származó, a világ egyik legjobb termőföldje; hol pedig löszösen hóka, vagy mostoha agyagos, amin a kamillán és a porcfüvön kívül csak a legigénytelenebb növényfajták élnek meg, úgy-ahogy. Néhol egészen fehér, mintha még most, kora tavasszal is hófoltok borítanák a határában sarjadó legelők füvét.
Ebben is hasonlítunk kicsit. Nemhiába: ez a dél-alföldi Tisza-mente tájjellege.
Ahogy az utazóval halad az autó, jobbról kifigyelhető az Oromhegyes után merészen fülgyűrődő löszhátság dombvonulata, ami Csantavéren körösztül haránt húzódik Közép-Bácskán át, egész a Dunáig. A lankákon, ahol a szél árnyékát minden időben tapintani lehet, ott teremnek a délkeleti tájolást megháláló mandulafák. Gyümölcsösök érnek egymásba, és a katonás sorokba ültetett, rizlinget termő tőkéken fakad a homoki borászok öröme. A szédületes „S” betűt karéjozó kettős kanyar után úgy tárul elém a vasúti fölüljáró tagbaszakadt látványa, hogy vele együtt óhatatlanul megint fejembe tolulnak a régóta függőben lévő kérdések. Ugyanis gyerekkorom óta talány, a „híd” előtt leszúrt tábla szerepe. (Hídnak mondom, mert nekem most már örökre híd marad életem első, valóságos vasbeton fölüljárója, amit vagy negyven éve pillantottam meg legelőször. A félelmetes, zömök monstrum a lapos vidékhez szokott zsenge lelkemet sokáig foglalkoztatta, mert sehogy sem akartam megérteni, minek a híd, ha folyó nincs alatta, és miért kell a mozdonynak ilyesmit építeni, mikor másutt – közönségesen – a sínek a földön körösztözik a kocsiutat. Erősen ajánlott megállni előttük, valahányszor a távolból közeledvén zakatol a szerelvény, és kész. Szóval – már akkoriban: eleve gyanús volt nekem ez a szörnyeteg építmény…)
Hát még az előtte árválkodó tábla! Ki ne tudná, arra hivatott az a rozsdaette, girhes, tilalmat jelző transzparens, hogy óva intse a közlekedőket: Tilos a fotózás! 
Máig oda van döfve. Az aszfalt mellett szerényen dacol az idővel, mintha csorbítani akarná annak tekintélyét. Felemás érzésekkel húzom vigyorra a számat akárhányszor fölbukkan a kanyar mögött. Nem a digitalizált, űrtechnológiával, műholdakkal patkolt mostani időkre fittyet hányó igyekezete, a megléte ad okot a keserédes derűre. Hanem a tábla üzenete. A rajta lévő piktogram. Tudniillik azon egy olyan ódivatú, a néhai fekete-fehér burleszkfilmekben szerepeltetett fényképező-masinának a sziluettje díszeleg, amit legutoljára talán már csak a boldog emlékezetű spagetti-westernfilmek kellékeként láthattunk. Három lábával, a róla lógó fekete függönnyel, és a mögéje kushadó pepita öltönyös, kalapos, vikszelt bajszú hajdani fotográfussal – ténylegesen mosolyt fakasztó látvány. Így az útjelzőre biggyesztett fényképezőgép árnyfoltja inkább hasonlít sárga alapon félig csukott fekete harmonikára, semmint bármiféle kép készítésére alkalmas eszközre. 
Mindenesetre egy interneten csüngő, kakaós zabkásán nevelt mai gyereknek hosszú magyarázatot, tán egy egész osztályfőnöki órát is igénybe venne mire megértené, mi a rosseb az az elfuserált – nagy vonalakban radiátorra emlékeztető – fekete paca, a háromszög tábla közepén? 
Majd nevetne nagyot:
 „Fotózni tilos? A vasúti fölüljáró titkosított, stratégiai célpont? Na, ne vicceljünk öreg! Röhög a vakbelem. A GPS, a Google Maps, meg az okos telefonok idején is? Dugdosunk egy bazi nagy objektumot, takarnánk, mint macska a piszkát? Hát hol élsz te, öreg?  Kossuth megpattant és nem emigráltál vele?”
Én valahogy mégis: szeretem azt a táblát.
Jelzi, hogy bár az idő mulandó, azért csak-csak kifog rajta egy-egy ilyen, sokat megélt öreg jószág. Magányosan ittfelejtett ő a világban, mint mi.
Célja, ha kérdik (nem kérdik, csak én tűnődök rajta), már nincs neki, de a rá testált föladatot pusztulásig végzi. Mint az a japán katona, aki a háború után a dzsungelben harcolt tovább jó negyven évet, mire nagy nehezen, kései leszármazottai könyörgésére különbékét kötött a győztesekkel, és letette a fegyvert.
Igazi végvári vitézként őrködik a korrodálódott tábla. Vigyáz valamit a múltamból. Jelzi most is, hogy odahagyva a szülőváros határát, máshová léptem, távolodok az otthonomtól.
Mert lelkük van az ilyen öreg portékáknak. Az ősök – akik még tudtak egyet s mást a mindenség törvényeiről, volt tartásuk, erkölcsiségük és belső rendjük – nem hiába süvegelték meg a magukban álló feszületeket, az útkörösztöződéseket, a viharral dacoló fákat, a villám sújtotta helyeket. 
Ahogy a bedőlt falú tanyáknál én is meg-megállok. Röstellem, de ilyenkor mintha imádkozhatnékom ébredne. A megsüppedt sírhant gyanánt domborodó, akác- és olajfáktól gazosan benőtt egykori tanyaházak hantjain buján nő a vadliliom. A virágok sokasága illatos, könyörületet váró szemfödőként borul a régmúltra. Eltemettetett, ami volt. Úgy Zenta környékén, ahogy Kanizsa körül.
Csak a tábla. Az jelzi, hogy a feldúlt teremtettségben is maradt remény.
Vinni kéne rá virágot.

Pósa Károly     

2016. március 12., szombat

NAPLÓ 29.



"Szószátyár útitárshoz volt szerencsém a közelmúltban.
Majdnem el is rontotta a kedvemet.
Pedig kifejezetten szeretem a világot járni, a vonatablakból kibámulni, nézni az út menti vidéket, bögyre szedni a kinti dolgokat, mindent, ami idegen, és ezért érdekes. Ilyenkor némán bámészkodok. Lefoglal a látnivaló. A gondolataimba temetkezve többnyire jól el is vagyok, de néha megesik, hogy az utazás mellékíze savanykásra sikeredik. Ha mondjuk eleve késve indulok valahová, ha kapkodnom muszáj. Ha bizonytalan ügyű az út oka, kényszerből kell menni. Vagy ha nagyon fáradt vagyok.
Meg ha valaki rámenősebb, a kelleténél jobban megzavarja a köreimet.
Nincs dühítőbb egy bőbeszédű útitársnál.
Az első percben csak néz. Pimaszul, kihívón fixíroz. Keresi a tekinteted. Ha fölveszed vele a szemkontaktust, netán félszegen bólintasz is neki, mintegy bátortalan köszönés gyanánt: véged van. Csak erre várt! A közlési kényszerben szenvedő alany ezt a gesztusodat holtbizonyosan félre fogja érteni, mert félre akarja érteni. Innét kezdve ő irányít, az ő személye határozza meg másfél-, két órán át, vagy még hosszabban az életedet, a kedvedet, minden testi-lelki-szellemi moccanásodat, tán a vegetatív életfunkcióidat is – míg úti célodhoz meg nem érkezel. A vonatfülke kelepcéje bezárul. Kettesben maradtok, és mire észbe kapnál, a megfogott préda mérsékelten kellemes állapotában találod magadat.
Mert ő ilyen.
Visszaköszön. Kissé hangosabban a kelleténél. Nyújtja a tenyerét, paroláz veled, rázogatja a kezed. Férfias a szorítása, száraz és meleg a bőre, mint egy frissen napoztatott óriáshüllőé, nem vitás. Megmondja hová való, és rögtön tőled is tudakolja hát te honnét, és mi végből. Már az első öt perc után fölajánlja a tegezést. Nem lehet kitérni a kitüntető kedvessége elől, hisz láthatóan ő az idősebb. Előzékenysége csapda. Amint pertuba kerültök, már a markában tart. Néhány alapinformációt ugyan kihúz belőled, de ne ámítsd magad! Nem érdekeled. Ha netán azt hinnéd, hogy általa könnyíthetsz a lelkeden – nagyon tévedsz. Egyik fülén be, a másikon ki. Az ilyen szószátyár utazó partner csak önmagát látja. Csak a saját karaktere izgatja. Csak a saját szövegét tartja mérvadónak. Alfa hím, mondaná az etológus. Te a rangsorban alsóbb rendű vagy. Érzi ezt, kifinomultak a csápjai. Ezért egója a csillagos egekben. Zsákmányállatnak tart. A táplálékláncán te vagy az aktuális balek.
És hamarosan dönteni kezdi rád az információinak vödörnyi nyúlós, kocsonyás löttyét. Megtudod, hogy hány testvére van, melyik milyen. Beavat a családja legbensőségesebb titkaiba, visszamenőlegesen három generációig megismerkedhetsz a rokonságának ügyes-bajos dolgaival. Hallasz tőle anekdotákat, rengeteg fele sem igaz történetet, amelyekből kitűnik, hogy a bennük sűrűn szereplő, vagy főszerepet játszó szószátyár útitárs rendre a legkiválóbb emberi képességek birtokában volt-van, és ezen élethelyzetekből e fönt nevezett erényeinek köszönhetően mindig diadallal kerül ki. Ha az örökségből kisemmizték, akkor is úri belenyugvással, egy drámai hős rezignáltságával beszél a vele megesett igazságtalanságról, kesernyés félmosollyal a szája szögletében, merengőn a semmibe nézve, olyan fölényesen legyintgetve, mint aki nem a fél házat, a traktort és négy hold földet bánja, hanem csak a mások emberi gyarlósága okoz neki szenvedést. Bagatell, mondja és hozzáteszi: legyenek boldogok vele, én bizony Isten azt kívánom, legyenek boldogok vele. Majd rövid hatásszünet után odaszúrja: az Isten nem ver bottal.
Kirívóan sokat emlegeti az Istent. Vallásos, mélyen hívő. Megvan ugyan a véleménye a papokról, de hát hogyne lenne mikor a múltkor a szomszéd város káplánja… És itt egy új, sikamlós történet veszi kezdetét, teli huncut utalásokkal, olyan intimpistásan, mintha egy virtigli bulvárújság szerkesztőjével lenne dolgunk. A közlékeny utazó partner szétgombolja az ingét és megmutatja annak a régi operációnak a hegét. Tizenkét öltés, és csak azért nem perelt a nyilvánvaló orvosi műhibáért, mert. Bizonyítékul megropogtatja a térdét. Meniszkusz-gyanús, néz rád apró disznószemeivel, és elvárja hogy együtt érzően ingasd a fejedet. Hamarosan azon kapod magad, hogy többet tudsz már róla, mint egyik-másik ismerősödről, akikkel pedig évek óta összejártok. Mindeközben a kupédban nagyra növő, az életteredet elfoglaló, a levegődet elszívó, és az energiáidat vámpírként elszopogató Duma Matyi már a képzeletbeli hálószobájába is beinvitált, így számot vethetsz az összes eddigi kalandjáról, a jelenlegi élettársa peteérési ciklusairól, a részletesen taglalt szexuális szokásaikon körösztül, a gyakoribb vagy a gyérülő intim együttléteik milyenségével bezárólag. Képbe kerülsz a bizalmas nőügyeit illetően, és hüledezve állapítod meg magadban, hogy a te hódításaid száma és története messze sehol sincs a menetirányban veled szemben ülőéhez képest. Hiába, hogy keszegebb, kopaszabb, öregebb és rosszul öltözöttebb tőled. Ő a nyerő, a nők bálványa. Most is lesz egy kis kitérő, heherészik hamiskásan, rándul idegesen az arca, és a szeme sarkából lesi, nem értetted-e félre a nyilvánvaló célzást. „Nagy a város, egyik végéből nem tudni, mi folyik a másikban, ugye…” – dörzsöli a tenyerét, és jókat derül saját szellemességén.
Már-már elirigyeled tőle ezt a földöntúli kedélyességet. Szeretnél te is hozzá hasonló lenni. Úgy beszélni magadról valaki idegennek, hogy leessen az álla. Folyékonyan mondani az ordas nagy igazságaidat, a legmeghittebb titkokat föltárva, a kiszínezett történetek láncolatát okádva a mindenkori szemközt ülő döbbent képébe, nagyobbnak, szebbnek és okosabbnak tüntetve föl önmagadat, az emberiség javát kitevő szerencsétlen flótásoknál, akik ihol-e, már órák óta szóhoz sem jutnak tőled, csak kerekedik a tekintetük, liftezik az ádámcsutkájuk, és a kupéülés műbőr huzatjához úgy odaszorult a hátuk, hogy átizzadt az ingük és inkább tűnnek egy áspiskígyó előtt halálfélelmében ledermedt sivatagi ugróegérkének, mint emberi teremtménynek.
Búcsúzóul meglapogatja a hátadat, címet, telefonszámot cseréltek.
Majdnem futólépésben menekülsz ki a kupéból. A táskád cipzárját is alig félig, kapkodón húzod be, tarkón a kalapod, a kabátod könyökhajlatodban, csak mielőbb tűnjél a tortúra helyszínéről.
A szerelvény kigördül, alkalmi ismerősöd az ablakon kihajolva még utoljára vadul integet neked, kurjant is valamit, nehogy megúszhasd egy végső, jól irányzott döfése nélkül.
S ahogy ott állsz, árván, megalázottan, tanácstalanul és halálosan kimerülten a peronon, az indóház bejárata fölött virító állomás nevét elolvasva rájössz, hogy már két megállóval odébb le kellett volna szállnod..."  

VALKAY ZOLTÁN: A női Bácska



Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.



   Ahogy a Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni. Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában. 


   Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja. Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?
     Mondhatni, hogy Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja. 


    Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…


   Van, hogy olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni; körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…
   Hogy gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.

2016. március 8-án Magyarkanizsán                         Valkay Zoltán építész



  

2016. március 10., csütörtök

A NŐT MEGTANULNI




Nem lehet. Érteni is alig-alig, esetleg valamit megsejteni belőle, óvatos föltételezésekkel, megengedően de nem kielégítőn, idestova millió éve, az egymásnak feszülő konfliktushelyzet állandósulása óta: a férfi nőt akar. A nő meg férfit. Ez a casus belli. Kész a baj.
Ez a jobbára vértelen háború olyan szenvedéllyel vívott küzdelem, aminek egyértelmű győztesét még senki nem merte megnevezni. Döntetlenre áll a meccs. Csak apró sikerek vannak. Morzsányi hétköznapi diadalocskák. És mivel vesztes sincs, a szó szerinti párharc eltart még majd egy jó ideig. Az utolsó emberig, aki ezen a planétán magányosan megmarad, leoltani a villanyt, és elfújni ennek a jobb sorsra érdemes emberi fajnak a gyertyáját. Ott, a koromló kanóc pislogó lángjánál majd fölriad a lelkében egy iszonyú hang, amikor megtudja a végső választ a sokszor föltett miértre. Nem lesz pardon, mert a fölismerés erejét a kozmikus magány fogja elviselhetetlenné fokozni, s a mi hiperszonikus, de szerencsétlen sorsú kései utódunk egyedül fog állni a nukleáris sivatag porában, a lassan leszálló napot bámulva, könnytelen, száraz szemmel. És hiába lesz okosabb, megvilágosodottabb és emberibb, a valaha élt összes teremtménytől, bárkitől – egy ölelő kart sem fog már többé érezni, és nem hajthatja fejét puhán egy tőle lágyabb, melegebb, és kerekdedebb emberi lény ölébe, aki valaha a társául szegődött.
Akkor majd rádöbben, hol rontottuk el. Hogy kellett volna megfogni a másik kezét. Milyen szavakat mondhattunk volna egymásnak, és attól mennyivel könnyebbé, szerethetőbbé varázsoltuk volna a kis világunkat. Hiányzó gesztusokkal, némi bűntudattal, hidakat égetve magunk mögött úgy haladtunk előre, csak a saját hasznunkra figyelmezve, hogy közben a gyengébbet, az ügyetlenebbet, a fáradékonyabbat sem kíméltük, és szemrebbenés nélkül hagytuk el egymást, ha az érdekeink úgy kívánták. Pedig egy mozdulattal megmenthető lett volna a mindenség.
Egy arcból kisimított hajtincs gleccsereket fakasztó melegséggel bír, a tavasz is fölmosolyodik tőle. Az időben érkező jó szótól új erőre kaphatnak a rég feledett vágyak, a titkos álmok beteljesülhetnek, hisz a jó szó mindig varázsige, mágia: olyan akaratot gerjeszt, amitől más, tisztább köntösben látjuk nem csak magunkat, hanem a teremtett környezetünket is.
Csakhogy ritkán, vagy sosem mondjuk a megfelelő szót a megfelelő helyen, és pláne nem annak, akit a leginkább illetne.
Ez az ember igazi tragédiája. Meg az, hogy a férfi eredendően olyan szerepbe van kényszerítve, hogy nem sírhat, nem ismerhet irgalmat, nincs módja bevallani, ha fél, ha megkeseredett, ha gyenge, ha úgy érzi, hogy egyedül hadakozik minden ellen, mert már az Isten is ellépett mellőle. Bocsánatot sem kérhet. Az olyan snassz lenne. Az már az erőtlenség jelének számítana. Ugyanakkor mennyi mindenért elvárható kéne hogy legyen az őszinte elnézéskérésünk. Hisz eredendően tökéletlenek vagyunk. Ami szerethető bennünk: az örök nő utáni vágyunk. Kiolthatatlan tűzként lobog bennünk a szerelem, a szenvedély, és ezért a vágyódásunk a nő után erősebb vonzalmat táplál bennünk az életösztön parancsánál is. Odadobni magunkat az imádott asszony lába elé! Milyen férfias, milyen bátor cselekedet! És egyúttal milyen kacagtatón bugyuta… Mint egy szappanopera giccses nagyjelenete. A béka-egér harc hőse.
És mégis így cselekszik, aki szeret. Nem akarja és nem is bírja fölfogni ésszel, mi a nő. Sokszor együtt, egy fedél alatt él a rejtéllyel, aki szoknyát hord, levendulás szappant tart a fehérneműs szekrényében, festi a körmét és néha migrénes.
A férfi hosszú évtizedeken át leélve egy emberi életet töpreng a nagy talányon: tulajdonképpen mi a nő nagy titkának a nyitja?  Mitől nő a nő, és miért különb a férfitól? Mint mikor tiszta tó tükrébe, ha nézünk: a párunk, anyánk, lányaink, mindenféle nőink szemében, akikhez közünk volt, van, lesz – meglátható a cselekvő akaratunk igazi értelme. Csak a nő révén nyer a létünk igazolást. Ő az, aki a férfi küldetését hivatott beteljesíteni. Befogad, enged, mint a folyó vize lágyan, és aztán egy új életet hoz a világra, ami egyúttal a mi sorsunkat is megpecsételi. Ezzel nyit új távaltokat. Életünknek és halálunknak a biztosa lesz. Tőle kapjuk a feladatunkat. Magunkat.
Mindeközben a cserfes tinikből feleségek és anyák, az anyákból nagyanyák, a piros almaként mosolygó régi lányokból, pedig hószín hajú öreg nénik lesznek. Míg az idő ráncokat rakosgat a homlokukra, addig a hajdani puha kezek – amik úgy tudtak simogatni, és féltőn, a testmeleg szent erejével gyógyítón hatni – megszikkadnak. Az elvékonyodó ujjak száraz kóróként markolják majd a görbe botot. Olyankor, meg-megállva talán eszükbe fog jutni, mekkora játszma részesei voltunk mindannyian, akik nőként és férfiként egymáshoz testnyi távolságban, együtt görgettük a gondviselés szerencsekerekét, összeveszve majd kibékülve, szeretve és olykor gyűlölve a másikat, közös célunk irányába botorkálva, jól-rosszul tűrt szenvedélyek közepette azok maradtunk, amik. Emberek. Ölelkezve.
Csak egy sóhajtásnyi nekünk szabott időnkön át.    


Pósa Károly   
Új Kanizsai Újság, 2016. március 9.    

2016. március 8., kedd

MIGRÁNS-SZÁMOLÓ



Antanténusz,
szórakaténusz,
Szóraka-tiki-taka-alabala-bambusz(ka)!
Kap-tam cé-drust,
Szólt a tata: ré-nus.
Kór a fagy, az Abu-Dhabi, alá vala bom-báz-va!

Kat-tant klé-rus,
Szül a dada: né-gus,
Szúr a baja, a vízi dala, határfala – van pus-ka!

An-tant mé-gis...
Eu-rópa mé-gis...
Tucat pata, biztos marad, mindet fogad - pos-táz-va!

Fran-cos té-zis,
Mer-kel fé-tis,
Gólt lő, a kapuba, magamaga – Mut-ter-ka!

Aj-jaj, pénz is,
Aj-jaj, krí-zis,
Szól a ka-kukk: itt van, elevenen föl-fal - kakk!

Most már vér is,
Nincs hi-po-té-zis,
Ecc-pecc be-jö-hetsz, hol-nap-u-tán te dög-lesz.

Cér-ná-ra, ci-ne-gé-re,
U-gorj Ali köl-ni nő-re:

Sic!

 Pósa Károly 
Magyarkanizsa, 2016. március 8.

2016. március 3., csütörtök

SÁRI





A téglagyár csarnokában álltak a gépek. Mint egy hatalmas döglött cethal gyomrában, ahol nincs szuszogás, nem ver a szív, de büdös zsírszag úszik a levegőben – ritmustalanul pörögtek a délutáni váltás percei.
Hiányzott a kattogásuk a zöldre festett gépsoroknak. A futószalag örökös zaja nélküli viszonylagos csöndöt csak az egymásnak ütődő fém tárgyak koccanása, a lábak csoszogása és az emberi beszéd, néha ideges kiabálás tompa visszhangja törte meg.
Remont. Így mondták a melósok.
A nagyjavítás ideje volt.
Ilyenkor átvizsgálták a gépeket, átolajozták a belsejüket, helyére csavartak minden csavart, fölülvizsgálták a hibás alkatrészeket, kicserélték, leselejtezték, és megint üzembe helyezték az átállított szerkezeteket. Rájárt a rúd a karbantartókra. A villanyszerelők, gépszerelők, hegesztők a fejük búbjáig portól lepetten csúszkáltak a leállított masinák alatt. Derékig bebújtak a mesterek a motorok közé.
A betanított munkások, a sok lehordó, a máglyán dolgozó kétkezi ember mind be volt osztva melléjük segéderőnek. Még így se jutott dolog az összesnek. A nagyjavítás szezononkénti időszaka a lassúbb tempóé, az amerikázásé. Néhány nyugdíj előtt álló vén szakinak csak a söprű maradt. Mert söpörni mindig muszáj volt. Ha ment a gyár, ha állt a termelés. Söpörni, a mindenütt szálldosó finom téglaportól megtisztítani a munkacsarnokot ugyanolyan meddő föladat volt, mint kiskanállal merni a tengert. Mégis, napjában háromszor söprűnyeleket ragadtak a váltásukat fejező munkások és a beletörődő reménytelenség rutinjával portalanítottak, egyre csak portalanítottak volna.
A Cserép I. kitöredezett ablakain a kora tavaszi szél hűlt huzatja mozgatta a falra akasztott maszatos naptár februári oldalát. Meztelen nő fehér bőre virított rajta, s ahogy vonaglott a papír, mintha integetett volna az előtte álló köpenyes alaknak. A munkavezető ügyet sem vetett rá. Gondterhelten húzogatta az orra hegyét, gyűrődött a homloka. Láthatóan erősen törte a fejét valamin. Aztán került egyet, elindult a szárítók felé. A távolból ütemes kalapálás hallatszott. Kint nem volt pardon, lazítás: a palettákat, rámákat megállás nélkül szögelték. Ahogy a szárítókhoz ért, meglátta, akiket keresett. Két ember hajlongva vesződött valamivel: hosszú, nyalábnyi fém drótokat válogattak szét. Az egyik alacsony, keszegforma sápadt suhanc volt, míg a másik, javakorabeli, messziről is föltűnően jó erőben lévő, széles vállú, szőrös fickó, akinek asztallapnyi mellkasa majd szétvetette a rajta feszülő kockás ingjét.
 – Sári! Eriggyetek a műhelybe. Az egyik vagon tengelye kész. El kéne hozni. Ketten csak elbírjátok.
 A kockás inges és a tanonc tekintete találkozott. A tengő testvérek között is több mint kétszáz kilogramm súlyú volt, akárki aláírta volna, ha csak ennyinek ítélik.
A munkavezető alakja már eltűnt a raktárak mögött, de ez a kettő még mindig egymást nézte. Aztán az öreg megszólalt:
 – Hagyd. Te sérvet kapnál művészkém. Inkább menjé’, mire odaérek, hozz egy kupa vizet a vagonokhó’ – a fiatalabbik már trappolt is elfele, megkönnyebbülten, mint akiről nagy terhet akasztottak le. A tagbaszakadt pedig laffogó papucsaiban, cammogón áthaladt a szalagsorok között, kikerült egy vinnyogó elektromos targoncát, majd a műhelybe érve megállt a már kikészített vas tengely előtt. Az irdatlan súlyú fémrúd – mindkét végén tárcsányi agyakkal – a betonon hevert. Sári csak egy fohásznyit várt, aztán roppant markával megragadta a karvastagságú öntöttvas rudat, és egyetlen, a súlyemelésben szakításnak mondott mozdulattal a vállára helyezte. Az első lépésnél a szisszenő, kifújt levegővel mintha nyikkanó hang is elősípolt volna belőle, de a második, és a tétova harmadik csosszanása után elindult, imbolyogva kifelé, mint akit zsinóron húz egy láthatatlan erő. A műhely és a vagonok közötti távolság vagy száz méter, ha lehetett, de a Sári a betonba süllyedő lépteivel csak ment, vitte a széles vállán a tengőt, és össze-összecsikorduló fogai között úgy süvített a kifújt levegő, mint mikor régen a kanizsai mozdony szelepei megnyíltak a forró gőzök előtt.
A félútnál már kisebb csődület vette körül. A melósok odahagyva a dolgukat rohantak látni a virtust. Futótűzként terjedt a csarnokban a hír: a Sári egymaga visz egy vagontengőt! Az utolsó húsz lépésben mintha a föld akarta volna a mélyére lehúzni.
Térde meg-megroggyant, erős remegés rázta, de a fejét bikamód előre tolva, állát feszítve, minden lépésért inaszakasztó energiát beleadva haladt előre. Már nem látta a körülötte szurkolókat. Nem hallott az semmit. Lila köd ült az agyára, és csak arra a bűvös pontra meredt, amitől pár lépés választotta el.
Úgy dobta le a válláról a tengőt, ahogy a vadász löki le magáról a cipelt zsákmányát.
Aztán csak összeesett.
Nagy nehezen, a második vödör víz után nyitotta ki a szemét. Körötte hátraparancsolva, széles körben a fél téglagyár nézett rá elképedőn, elkerekedetten. Az üzemi orvos térdelt mellette.
 – Ember! Megbolondultál?! Hát mit gondoltál?! Egymagad…
 A Sári elhúzta a száját. Valami mosolyféle fintor ült ki az arcára. Rekedten, tagoltan törtek elő a szavai:
 – Egyedű’ is… sok mindent e’bír a kanizsai ember.

Pósa Károly

SZEGEDEN IS KANIZSAIKÉNT



Ifj. Losoncz Rezső: Pegazus
Úgy kéne írni személytelenül, mintha közöm se lenne hozzá. Pedig van.
Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy valakinek közülünk sikerül kicsit kikapaszkodnia. 


Mert a múlt héten kedd este nyílt meg a szegedi Kálvária sugárúton lévő Szent-Györgyi Albert Agora Közösségi Szervezet házának aulájában ifj. Losoncz Rezső magyarkanizsai gyökérfaragó első magyarországi önálló kiállítása, Gyökérrel az ég felé címmel.
A szépszámú közönséget az intézmény igazgatónője Orbán Hédi köszöntötte, aki bevezetőjében hangot adott abbéli örömének, hogy a délmagyarországi régió közigazgatási- és művelődési központjában egy határon túli település fafaragó művészét láthatják vendégül. Kiemelte: külön megtiszteltetés és felemelő feladat a szomszédos országokkal való kapcsolattartás ilyetén történő elmélyítése, hisz a kultúra, a művészet bírja azt a nyelvezetet és értékrendet, ami letéteményesévé válhat az emberek, a városok, a tájegységek szerves összetartozásának.


Ifj. Losoncz Rezső gyökérfaragó

Az igazgatónő szavai után a kanizsaiak által jól ismert jazz-formáció, a Hajdin Suzana - Kurina Kornél duó lépett az igen sok vidékünkről elszármazott érdeklődővel vegyített szegedi közönség elé. Az ismerős arcoknak a szokott színvonalon csendültek föl az estet még meghittebbé tévő dalok – virtuóz gitárjátékkal kísérve. A kiállítással kapcsolatos meglátásait, a megnyitó szövegét Pósa Károly, kanizsai képzőművész-közíró ekképpen fogalmazta meg:
 Három dolog köré szeretném csoportosítani e tárlat megnyitását indikáló gondolataimat. Az első a városainkra vonatkozna. Mi, kanizsaiak Szegedre mindig kicsit második otthonunkként tekintettünk. Szabadka mellett számos dolog fűz bennünket a Kárász-utcához, a szegedi életformához, a Tisza-parthoz, lett légyen szó kultúráról, rokoni-baráti kapcsolattartásról, vagy éppen szórakozásról, netán csak bevásárlásról. Ismerős nekünk itt minden. Ahogy a régmúltban, úgy most is természetes a kötődésünk, hisz a legmélyebb, bennünk megmaradt érzéseket, a hagyományainkat nem sikerülhet semmiféle hatalomnak tollvonással kiiktatnia. Jó itt lennünk, Önökkel, közösséget alkotva.
A második bekezdésbe tenném, jóllehet az első helyre illett volna – magát az embert. Az alkotót. Losoncz Rezső – Gema ugyanis immáron évtizedek óta bizonyítéka annak a létünkbe vetett alázatnak, ami a kanizsai embereket minden koron olyannyira jellemezte. Mindaz a teremtő erő, energia, cselekvés, ami Gema fafaragó szenvedélyében ösztönösen láttatja művészi ars poeticáját, hasonló képen jelent meg generációkon átívelve, a Tisza mellett élő dél-alföldi emberek tehetségében, szorgalmában. Földművesek, kubikusok örökösei vagyunk. Talán ennek köszönhető, különös kegye az égieknek, hogy az e tájékon alkotót elemi erővel késztetik a környezet újrafogalmazására. A kérdésekre keresendő válaszok megfogalmazására. Rezső mérhetetlen természet iránti rajongása itt kellett, hogy találkozzék az önkifejezés faragó, formákat transzformáló képzeletének szárnyalásával. Teszi mindezt pusztán a szellem erejével, ráérezve a legtisztább forrásból merített ihletettség taníthatatlan nagyszerűségére. És ez a harmadik motívum, ami szembeötlő: Rezső fafaragványainak nincs művi mellék íze. Nem a szobrász pózba merevített, görcsös igyekezete sugárzik az alkotásokból, hanem a természet nagysága előtt fejet hajtó, azt félve óvó, becsülve használó nagybetűs Emberé. Milyen fontos lenne hasonló képen gondolkodni hozzá! Ha minél többen elsajátítanák ezt a semmivel nem pótolható igényességet, a szerénység szülte alkotás gyönyörét! Mert a losonczi értelemben szoborként megjelenő fa, gyökérzet, girbegörbe uszadék önmagában hordozza nem csak az alkotója fantáziáját, kreativitását, hanem a természet megismételhetetlenségét, az esetlegesség utánozhatatlan báját. Jó elmondani: ifj. Losoncz Rezső a legkiválóbb mester műhelyében végzi a világot bemutató szándékát. Sajátos ez a látásmód, megérint mindannyiunkat. Pontosan érezni az elénk táruló szobrai láttán: valahogy így kéne. Egyszerűen, hivalkodástól mentessen. Önmagunkért, a művészetért létre hozni valamit. Megindítóan gyötrelmes, és egyszersmind nagyon fölemelő ez a feladat. Csak keveseknek sikerül. Kell-e mondanom, büszkeséggel tölt el, hogy kanizsaiként vallhatom: Rezső barátunk emberként, művészként is ezen kevesek közé tartozik. Ékes bizonyítéka ennek ez a szegedi tárlata. 
S bár a gyökerei mélyről kerültek a fölszínre, megmunkálva, a kapott eredmény azt igazolja, Losoncz magasra tette a lécet. 
Az égig. Nem lehet nem fölnézni rá.
 Pk