A NŐT MEGTANULNI

Nem lehet. Érteni is alig-alig, esetleg valamit megsejteni belőle, óvatos föltételezésekkel, megengedően de nem kielégítőn, idestova millió éve, az egymásnak feszülő konfliktushelyzet állandósulása óta: a férfi nőt akar. A nő meg férfit. Ez a casus belli. Kész a baj.

Ez a jobbára vértelen háború olyan szenvedéllyel vívott küzdelem, aminek egyértelmű győztesét még senki nem merte megnevezni. Döntetlenre áll a meccs. Csak apró sikerek vannak. Morzsányi hétköznapi diadalocskák. És mivel vesztes sincs, a szó szerinti párharc eltart még majd egy jó ideig. Az utolsó emberig, aki ezen a planétán magányosan megmarad, leoltani a villanyt, és elfújni ennek a jobb sorsra érdemes emberi fajnak a gyertyáját. Ott, a koromló kanóc pislogó lángjánál majd fölriad a lelkében egy iszonyú hang, amikor megtudja a végső választ a sokszor föltett miértre. Nem lesz pardon, mert a fölismerés erejét a kozmikus magány fogja elviselhetetlenné fokozni, s a mi hiperszonikus, de szerencsétlen sorsú kései utódunk egyedül fog állni a nukleáris sivatag porában, a lassan leszálló napot bámulva, könnytelen, száraz szemmel. És hiába lesz okosabb, megvilágosodottabb és emberibb, a valaha élt összes teremtménytől, bárkitől – egy ölelő kart sem fog már többé érezni, és nem hajthatja fejét puhán egy tőle lágyabb, melegebb, és kerekdedebb emberi lény ölébe, aki valaha a társául szegődött.

Akkor majd rádöbben, hol rontottuk el. Hogy kellett volna megfogni a másik kezét. Milyen szavakat mondhattunk volna egymásnak, és attól mennyivel könnyebbé, szerethetőbbé varázsoltuk volna a kis világunkat. Hiányzó gesztusokkal, némi bűntudattal, hidakat égetve magunk mögött úgy haladtunk előre, csak a saját hasznunkra figyelmezve, hogy közben a gyengébbet, az ügyetlenebbet, a fáradékonyabbat sem kíméltük, és szemrebbenés nélkül hagytuk el egymást, ha az érdekeink úgy kívánták. Pedig egy mozdulattal megmenthető lett volna a mindenség.

Egy arcból kisimított hajtincs gleccsereket fakasztó melegséggel bír, a tavasz is fölmosolyodik tőle. Az időben érkező jó szótól új erőre kaphatnak a rég feledett vágyak, a titkos álmok beteljesülhetnek, hisz a jó szó mindig varázsige, mágia: olyan akaratot gerjeszt, amitől más, tisztább köntösben látjuk nem csak magunkat, hanem a teremtett környezetünket is.

Csakhogy ritkán, vagy sosem mondjuk a megfelelő szót a megfelelő helyen, és pláne nem annak, akit a leginkább illetne.

Ez az ember igazi tragédiája. Meg az, hogy a férfi eredendően olyan szerepbe van kényszerítve, hogy nem sírhat, nem ismerhet irgalmat, nincs módja bevallani, ha fél, ha megkeseredett, ha gyenge, ha úgy érzi, hogy egyedül hadakozik minden ellen, mert már az Isten is ellépett mellőle. Bocsánatot sem kérhet. Az olyan snassz lenne. Az már az erőtlenség jelének számítana. Ugyanakkor mennyi mindenért elvárható kéne hogy legyen az őszinte elnézéskérésünk. Hisz eredendően tökéletlenek vagyunk. Ami szerethető bennünk: az örök nő utáni vágyunk. Kiolthatatlan tűzként lobog bennünk a szerelem, a szenvedély, és ezért a vágyódásunk a nő után erősebb vonzalmat táplál bennünk az életösztön parancsánál is. Odadobni magunkat az imádott asszony lába elé! Milyen férfias, milyen bátor cselekedet! És egyúttal milyen kacagtatón bugyuta… Mint egy szappanopera giccses nagyjelenete. A béka-egér harc hőse.

És mégis így cselekszik, aki szeret. Nem akarja és nem is bírja fölfogni ésszel, mi a nő. Sokszor együtt, egy fedél alatt él a rejtéllyel, aki szoknyát hord, levendulás szappant tart a fehérneműs szekrényében, festi a körmét és néha migrénes.

A férfi hosszú évtizedeken át leélve egy emberi életet töpreng a nagy talányon: tulajdonképpen mi a nő nagy titkának a nyitja?  Mitől nő a nő, és miért különb a férfitól? Mint mikor tiszta tó tükrébe, ha nézünk: a párunk, anyánk, lányaink, mindenféle nőink szemében, akikhez közünk volt, van, lesz – meglátható a cselekvő akaratunk igazi értelme. Csak a nő révén nyer a létünk igazolást. Ő az, aki a férfi küldetését hivatott beteljesíteni. Befogad, enged, mint a folyó vize lágyan, és aztán egy új életet hoz a világra, ami egyúttal a mi sorsunkat is megpecsételi. Ezzel nyit új távaltokat. Életünknek és halálunknak a biztosa lesz. Tőle kapjuk a feladatunkat. Magunkat.

Mindeközben a cserfes tinikből feleségek és anyák, az anyákból nagyanyák, a piros almaként mosolygó régi lányokból, pedig hószín hajú öreg nénik lesznek. Míg az idő ráncokat rakosgat a homlokukra, addig a hajdani puha kezek – amik úgy tudtak simogatni, és féltőn, a testmeleg szent erejével gyógyítón hatni – megszikkadnak. Az elvékonyodó ujjak száraz kóróként markolják majd a görbe botot. Olyankor, meg-megállva talán eszükbe fog jutni, mekkora játszma részesei voltunk mindannyian, akik nőként és férfiként egymáshoz testnyi távolságban, együtt görgettük a gondviselés szerencsekerekét, összeveszve majd kibékülve, szeretve és olykor gyűlölve a másikat, közös célunk irányába botorkálva, jól-rosszul tűrt szenvedélyek közepette azok maradtunk, amik. Emberek. Ölelkezve.

Csak egy sóhajtásnyi nekünk szabott időnkön át.    

Pósa Károly   

Új Kanizsai Újság, 2016. március 9.