A kanizsai Drakula - I.

1. rész

Szőlő- és krumpli csöndéletek lógtak a szobája falán. Mellettük vázában poros pávatoll kornyadozott. Házának háromosztatú spalettás ablakait színehagyott franciás drapériák takarták, amiknek foszlott-kopott bolyha – ha a ritkán támadó huzat meg-meglegyintette – a hajódeszkás padlót söpörte. Mivel ajtót nemigen nyitott rá senki, és emberemlékezet óta szellőztetni sem szellőztettek odabent: így a földig lógó, ódivatú, tűnt romantikájú estélyi ruhákat idéző függönyök sosem táncikálhattak kedvükre a gazdagon kipingált, arannyal futtatott szobafalaktól körbecsukottan. Még a pávatoll sem bólintott rá a kedélytelenségre. Kulcsra zárt magányban méláztak a bútorok: a gőzölt karfás székek, bőrfotelek kiült párnázattal, meg a pamlag, aminek oldalsó fölfeslésén mint oszladozó tetemnek a kifordult bele – ernyedten lógott a kóccsomó. A metszett üvegű vitrinben csonka lábú porcelán balerina meredt a semmibe. Volt pár darab igazán míves kávéscsésze, egyik sem a másikhoz illő. Elefántcsont-utánzatú legyező hevert félig nyitottan, és kakukktojásként, az ördög sem érti miért, milyen szándéktól vezérelve, de egy dunsztos üvegnyi baracklekvár is helyet kért magának a sok szuvenír között. Akárha maga az őrület rendezte színelőadás kellékei lettek volna. Groteszk díszlet. Csupa idegen elem, fortélyos, mögöttes üzenettel bíró szimbólumok gyanánt. Bárki hívatlanul betoppanónak – ha lett volna – bizonyára menten az jut az eszébe – élve eltemettetve. S hogy a nyomasztó hatás tovább fokozódjék: igazolásul mindenre lepelként borult az a penetráns, síron túli, jellegzetes dohszag. Néhány barnuló fotó mellett íróasztalán ott volt üveglappal letakarva az utolsó kézirata. Egy alig föltöltött szerényen büdösödő petróleumlámpa és körötte a néhány kinyitott, jegyzetekkel ellátott klasszikus kötet jelezte csak, hogy a lakást ugyanakkor használja valaki. Valaki, aki nem a mában él, de mégiscsak él, olvas, ceruzával jegyzetel, mert aláhúzott általa érdemesített sorokat, s bár a szöszmötölő jelenléte annyira sem zavarja a környezetét, a teremtett világ körforgását, mint eggyel följebb, a padláson gerendát rágó egér neszezése, azért bizonyos szintű elemi létezése el nem tagadható. Igen. Semmi kétség. A lakóról tudtak az emberek. Páran a szomszédok közül ismerni is vélték. „Tudja, annak a szegény sorsú hogyishíjjáknak a rokona” – mondta egyszer az átellen lakó cipészmester, s míg a körméről vakarászta a rárakódott ragasztót, aggodalmasan pislogott a másik oldalon meglapuló, alacsony kéményű házikó irányába. Kívülről ugyan nem volt azon semmi különleges. Karvastagságú vadszőlő kacskaringózta be az elejét. Beszőtte a házfalra régebbről fölvakolt stukkódíszeket, a levelek, a kaccsak, a vadhajtások buján tenyésztek a potyogó vakolatfoltokon, és minthogy a zöld rengetegnek a szabadjára engedett kedvét soha nem nyeste semmiféle olló, kertész kezek nem gondozták – hovatovább az ablakok szemrése is olyanná vált, mintha egy különösen gonosz tekintetű, púposra görbedt vénember hunyorogna ki a bozontos szemöldöke alól. Akárki látta, hőkölt tőle. Hasztalan. Amilyen kicsi volt a ház, olyannyira nyomasztó tudott lenni. Jóllehet a hézagos, kifelé dőlő deszkakerítését egy kiskamasz is könnyedén átugorhatta volna, soha nem fordult meg egyik csibész fejében sem, hogy a házikó kertjében kevéskét gazemberkedjen. Félték azt a kertet is. Térdig értek benne a rég kapált virágágyásból kéjelgőn burjánzó sárgás-fehér liliomok, a páros tiszafák szakálla-lombja, lobonca a cserjéknek – mindez kósza összevisszaságban – dús vegetációjú, szédült szagú külön kis világot alkotott. Csöppet sem paradicsomit. Inkább pokolit.                                                                        Pk

Ide kattintva a 2. rész!