2. rész
A város épületek halmaza. Utcák, terek, kisebb-nagyobb objektumok egésze. Mindezt
egyfajta számon kérhető rendezettség uralja. Ezért város a város. A település
szerkezetéből adódóan sejthető: az adott rész, negyed mikor, melyik korban
születhetett, és avatatlan szemlélőnek is nagyjából kielemezhető hogyan
tagozódott be abba a strukturális egységbe, amelynek révén a semmiben, azaz a
térnek nevezett helyszínen megvalósulhatott a teremtés. Ahol lezajlott a drámai
párbeszéd a közösség akarata és a múló idő diktálta lehetőség között. Ha a megépülő
házak kényszerből lesznek; netán valami hagymázas hóbort, fals korszellem,
kontár pénzszórás szüli őket, és a megépítésüknek nincs semmiféle párbeszéd-szerű
alapja; ha a kérdés-felelet a betöltendő űr igénye és az építők színtiszta
igazságkeresése között elmarad; ha a megfogalmazódó helynek nem sikerül magasba
emelnie a lelkeket, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy egy idő után el fog
sorvadni az a rész. Értelmét veszíti, hisz csak annak van értelme, lényegisége,
ami értékkel bír. Az idő pedig habozás nélkül selejtez. A kételkedőknek
figyelmükbe ajánlom az évtizedekkel ezelőtt értelmetlenül fölhúzott kanizsai
tömbház-sorsok alakulását, azok közül is különös gonddal, lelkiismerettel
megnézve a Fő utcai – mára erősen legatyásodott – emeletes Unidom lakóházak
tanulságos történetét.
Pedig mennyi mindent elmond rólunk egy utcarész, egy ház- vagy fasor! Ahogy
az udvarló a legszebb ruháját ölti magára, igazítja haját, ad a külsejére, az
ápoltságára, úgy a város lakóit is szignifikánsan meghatározza az épített
örökségük, a környezetük állaga, a kinézete, a minősége. Kicsit szomorúan
vallom be, de sajnos igaz: egy éppen ideérkező, még soha nálunk nem járt
külföldi ismerősömnek valószínűleg nem a kanizsai nagyutca lenne, amit első körben
dicsekvés gyanánt megmutatnék neki. Nincs rajta mit nézni. Bocsánat.
A központunk tele van beteg ötletelésekkel, a régmúltból megörökölt
hegekkel. S bár a szűk centrumban, meg a sűrűbben használt lokációk környékén elkezdődött
valami rehabilitáció, kármentés-féle folyamat, az örökös pénztelenségre való
hivatkozás rendre megakadályozza az igazán látványos beavatkozásokat.
Toldozunk, foltozunk. Jó ha a meglévő helyzet szinten tartására, az állagmegóvásra
futja. Hányattatott sorsunk mégis – legalább szavakba öntötten, elképzelések
szintjén – arra sarkall bennünket (mármint azokat, akik olykor
el-elgondolkodnak a közösségi ügyeinket illetően), hogy a jelen állapotokat
összevetve a hajdanvolt dicsőséges időkkel iparkodjunk legalább épkézláb
ötletekkel impulzusokat adni a gyógyulás folyamatához. Jóllehet a leírt szavak
kevesek. Ettől ugyan nem fognak visszamászni a homlokzatokra az onnét lemállott
vakolatdarabok: mondaná az a defetista, aki mikor tehetett volna valamit, egyik
téglát a másikra, akkor is éppen a Pató Pál versenyen megnyert babérjain
ücsörgött.
Úgy kéne fölfognunk, beismernünk végre, hogy nekünk, bácskaiaknak a szülővárosunk
a hazánk. Nekem a Budzsák, a Tóparti-közök, a Kistemető, a Járás, meg a többi,
elhagyhatatlan kanizsai részlet ad identitástudatot. Nem Szeged és nem
Szabadka. Azok csak áttételesen. És ez nem a kanizsaiságom torz piedesztálra
emelése, nem a kritikátlan rajongás, a csüggő majomszeretet mondatja velem,
hanem a belém nevelt értékrend, a mára megértett, és megérzett létezésemnek az
alapja. A szeretetteljes fundamentum. Ami azt sem zárja ki, hogy morogjak, káromkodjak,
toporzékoljak, vagy esetleg körbepofozzak, ha a szomorú tényállás ezt a végső,
drasztikus érvrendszert megkívánja. Az az edző, akinek a versenyzője mezítláb
szalad a sárban, míg a többiek szöges futócipőben salakpályát használhatnak,
nem térbetyülve, könyörgéssel bírja rá az emberfeletti teljesítményre védencét.
Márpedig Kanizsa – a hasonló cipőben járó nyugati, de már a magyarországi
települések viszonylatában is – súlyos hendikeppel állhat csak rajtvonalhoz.
Még egyszerűbben fogalmazva: nekünk a hínáros kanálisban kell ugyanazt
megúszni, amit mások – tőlünk szerencsésebb múltúak – olimpiai medencében
teljesítenek.
Kis lépésekben, szakaszonként lesz muszáj haladnunk. Ahogy egy óvodást
megterhelne egy háromdimenziós rajz elkészítése, mert esetleg belerokkanna,
mert belebetegedne a teljesíthetetlen föladatba, úgy mára tőlünk sem várható el – ha
akarat lenne is, esélyünk nincs rá –, hogy máról holnapra, mintegy varázsütésre
orvosoljunk minden Kanizsával fölmerülő urbanisztikai problémát. Elkerülő-utak,
tehermentesítés, piac, fürdőfejlesztés, a szlömösödés megállítása, az
elnéptelenedő házak további sorsa: tovább soroljam-e?
Halkan jegyzem meg: talán jobb is, hogy nincs nálunk az aranytojást tojó
tyúk. Ne keseregjenek miatta! Félő, ha miénk lenne, újból a régi hibába esnénk
és kulturális hagyományainkat megint sutba hajítva agy nélkül nekiállnánk
építeni.
Az elején mondtam: ésszel kell. No meg persze: szívvel. Érti, aki érti.
Leginkább az, aki itt él, szeret, boldogul, iparkodik, tesz valamit. Mindig rájuk kell hallgatni. Ennyire egyszerű ez.
(folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése