 |
| (Fotó: Puskás Károly) |
Itt, az internetes naplómban a bevezetőnek szánt első két epizód írásai
elolvashatóak.
Ahogy most, úgy az azonos című előzményekben is szülővárosunkat elemeztem
különféle mostanáig hiányzó szempontok szerint. Nem a konvencionálisnak
mondható, hétköznapi perspektívából vizsgálódok, hanem a saját gondolataim,
érzésvilágom mentén próbálom megérteni a Kanizsát, mint települést. Ezen
túlmenően föl szeretném tárni rejtettebb erényeit, meg akarnám ismerni az
arculatával együtt a lelkületét is.
Ha igaznak vesszük a manapság újból fölszínre kerülő panta rhei elméletét, miszerint a világban minden folyik, változik,
minden örökös mozgásban leledzik, akkor már csak egy keskeny mezsgyét kell
átugranunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minden él, minden élő dolog doktrínáját,
ami a világegyetemet organikus egészként értelmezi. Nem kell ingatni a
fejünket: komoly tudósok vetették fel napjainkban ezt az ókorból ránk maradt,
közismert teóriát, amit a nem is olyan távoli múltban még olyan történeti népek
is őszintén vallottak, akik egy máig átívelő, alapjaiban fennmaradt hatalmas
szellemi tudás birtokosai voltak. Ezek a népek, törzsek nem tudományos
tételként, hanem az életük részeként kezelték a világmindenséget. Beszéltek a
kövekhez, a fákhoz, a szélhez, a csillagokhoz. Testvérnek szólították a
folyókat, a sziklákat, a hegyeket, és áldást kértek a tó vizétől a bő halász-zsákmány
reményében. Nekünk, magyaroknak a nyelvünk is őrzi ezen archaikus létélményünk
bizonyítékait: például manapság is anyaföldet emlegetünk, ha szeretettel kívánunk
szólni a bennünket hordozó mindenségről. A sok között talán a leghíresebb
magyarországi csillagász – Dr. Grandpierre Attila – pár évvel ezelőtti,
páratlanul izgalmas tanulmánykötetével szenzációt robbantott nem csak az
anyaországban, hanem a nemzetközi tudományos körökben is. Pedig – saját bevallása
szerint – nem csinált egyebet, csak a Napot, mint égitestet élőlényként
kezdte vizsgálni. Ez – első hallásra – tudom, hóbortos ötletnek tűnik. A világ csillagászati berkeiben mégis zajos
tetszést arattak az újdonság erejével ható megállapításai. Egy sor eleddig
megfejthetetlen kérdésre sikerült adekvát választ adnia. Talán nem
véletlenül. Hihetünk neki: Dr. Grandpierre nem vásári céllövöldében szerezte a
diplomáját, és harminc éve ő az, akit nemzetközileg is az élvonalban jegyeznek,
ha valahol a Nap kutatásáról, a világ keletkezésének tanulmányozásáról esik
szó.
Azért írtam bevezetőnek ilyen hosszan, hogy a most következőket, írásom
lényegi részét legyenek szívesek kisebb hökkenettel fogadni, akik netán olvasnak.
Ugyanis ha a teremtésben minden él, ha az eddig élettelennek hittről
merészebb, megengedőbb gondolatisággal föltételezhetjük, hogy nagyon is élő,
velünk egész, hozzánk hasonló- meg tartozó: nos akkor talán azt sem badarság
kijelenteni – a város is él. Mert szerves, mert egész, mert organizmus. Él,
érez, változik, kivirul, mint ahogy meg is betegedhet. Aztán elöregszik. Közben
története van, amit emberi léptékkel ugyan mi soknak tartunk, na de pár száz,
vagy pár ezer év milyen semmiségnek tűnik mondjuk a Balaton, vagy egy gleccser
kialakulásához képest?
A városnak is tart az életútja. Végigviszi
a reá testált sorsát, és azután egyszer elhal ugyanúgy, mint mi: emberek.
Szabott mértékig megfejthetőek még az üzenetei is. Ahol elüresedés, romlás
mutatkozik, fölüti a fejét a baj, élhetetlenek leszek a körülmények: ott valami
betegség támadta meg a város testét. A szövetei bomlani kezdenek, fölfekvéses
sebek gyanánt potyog a házakról a vakolat, a gaz veri föl az udvarokat, az
utcák képe elhanyagoltságot mutat. Az ilyen helyeken még a levegő sem
egészséges. Kórtermek áporodott szaga úszik a falak tövében, s ha a langyos
szél meg is mozdítja az ottani levegőt – mintha egy szuvas fogú, ápolatlan
öregember lehelne az arcunkba.
Minden városnak van jellegzetes hangja. Kanizsának is. Egy kevéske időt rá
szánva a vájt fülű, értőn figyelőnek igazi muzikális élményben lehet része.
Évszakokhoz mért szonettek, etűdök megismételhetetlenül, zenei kavalkád:
mind-mind a Nagy Kanizsai Koncert részét képezik. Attól függően, hogy melyik
napszakban és a település melyik fertályán állunk meg fülelni, más és más
hangözön, zenebona, neszezés köszön nekünk vissza.
A Homokon éjjelente a téglagyári gépsorok mormogása vegyül a Körös
kanálisában tanyázó békák ummogásával. A budzsáki éjszakák mélyek, arrafelé a
csöndnek súlya van, amit csak az itt-ott fölugató kutyák törnek meg. A
Kistemető körül kuvikpár szokott kiabálni. Rá-rápirítanak a tóparti közöknél
imbolygó rég elhalt lelkekre, akiket emberi szem nem láthat ugyan, de a tollas
kis halálmadarak pontosan észlelik őket. Hajnalban ásítón, az ablak alatt
harákolva zörög el néhány traktor, mintha a torkát köszörülné Kanizsa. Erre már a kakasok is nekibátorodva káromolni kezdik az ég alját. Napközben a bokrok
takarásában verebek bandáznak, csiripelnek, az ötödik kerület végéből kamionok
dübörögnek a főút irányába, de ahol nincs nagy forgalom meghallani a fák
üstökét borzoló széltől összesugdalózó levelek susogását, és az óvoda kéményén
fészkelő gólya kelepelését, ahogy hívja a párját. A Rét felől dörmögni szokott
az ég, ilyenkor Medárd tájékán, s ha a néha szárazon sütős, néha meg feketén
ragacsos réti földbe vájkál a háromszög alakú kapa, ütemes döcögéséből csukott szemmel is
leképezhető, hogy egy görnyedő napszámos gazolja a palántákat. A ráfos
parasztkocsin, a kasornyában összekoccannak az italos üvegek. A bakon ülő bácsi
aggódva tekinget Bánát irányába, mert ha netán odaátról azok az ónszínű,
borzalmasan összetoluló fellegek átnyomakodnak a Tiszán, ritkán tapasztalt nagy
erős égiháború kezdődik idehaza. Elvégre Bánátból a kelő napon kívül Kanizsa
sosem kapott semmi jót. Ránk nézve csak a veszedelem jöhet onnét…
Mint egy összesűrített történelem, lekottázható Kanizsa dallama. A város
mindig nyitott szájjal lélegzik, pulzálnak rajta az erek, és olyan változó a
kedélyállapota, mint nekünk.
Közölni akarja velünk, amit érez. Rajtunk áll, meghallgatjuk-e?
Megértjük-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése