2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. július 30., szombat

KÉPESLAP HELYETT - IV.


Bárki bármit mondhat: vannak a szerencsének kegyeltjei. Vannak emberek, akik egész életükben mindig mindenből nyereséget hajtanak, akiknek rendre beválik a legvadabb elképzelésük is. Ha kiskorukban társasjátékoztak, folyton hatost gurítottak. Ha hanyatt estek is, fektükben elveszett bukszát találtak. Később is egykutya az arany kezüknek, hogy lottóznak, vagy épp kártyáznak, befektetési papírt, netán váltót, hitellevelet írnak-e alá. Az ilyenek – miközben csodálja meg titokban, csöndben irigyli őket a többség, a pechvogelek örökkön hoppon maradó, áhítozó sokasága - józanon is mindig Szűz Mária kötényébe pottyannak, és azt a csillagállást, ami alatt megszülettek fölpiktorolják a hegyi templomok kupolájára a keleti paptudósok. Csak a rend kedvéért jegyzem meg: egy településnek is van születésnapja. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy arra az időpontra mit diktál sorsául a horoszkóp. Az égbolt jeleinek vizsgálatát ugyan meghagynám a tőlem okkultabb szakértőknek, de annyit a magam esze szerint is leszűrök az igazságból, hogy amelyik városnak jó időben, kellemes klímájú hónapban van a nagy napja, annak a városnak eleve adott a szerencse egy kis szelete. Most tekintsünk el attól, hogy Kanizsának minden évben október 20-án kell a tortáját megszelni. Ha nagy mákunk van, jó, ha egy-egy alkalommal a hideg őszi esőt megússzuk. 
Viszont az olyan ritka, mint a dédmama fogsora. Bánhatjuk, hogy a bécsi Burgban 1751 októberében, midőn a királyné a mezővárosi rangról szóló kérelem papírosa fölé hajolt, egyik nyalka magyar testőre sem dörrent rá a lúdtollát tintázó Mária Teréziára, hogy: „Fölséges asszonyom, a kis keze úristenit! Enkább szignózza má’ helyre tavaszi dátumra a kanizsaiak pium desideriumát*!” Hallgattak a huszár-testőrök.  A császárné meg aláírta. A fene se gondolt rá akkor. Punk tum. Így – a kényszer szülte szükségből - maradtunk a borongós, szomorkásra hangolt őszi ünnepünknél.
Nem lennénk viszont ünnepelni szerető, fifikás kanizsaiak, ha ennek ellenszerét ki nem találtuk volna. Minden augusztus derekán, 2o-án (khm… vagyis hát ekörül, egy ide-oda tologatott dátumon) némi kárpótlásként kisebb világra szóló bulit szoktunk csapni. Egy egész hétvégén váltják egymást a műsorok. Tudott dolog, részt szoktunk venni rajta. Többnyire. Ahogy itt, a tengerparton a falucska napját is végigkísértem. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen az itt-tartózkodásunk alatt zajlott le. A pikantériája mindennek, hogy én is aznap töltöttem be egy újabb kerek szetendőmet. Az otthoni szokásaink ismeretében - nem minden kritika nélkül -, álljon itt most miként rendezték meg Đenovići település nagy napját.  
Az ünneplés a pravoszláv templomnál kezdődött liturgiával. Aztán késő délután a tengeri mólónál fölharsant az ének: a közeli Herceg Noviból érkezett, matrózruhás férfikórus a klapa stílusban előadott többszólamú dalai igazi dél-dalmát hangulatot teremtettek. Az öblös torkok bezengték a partot. Nem kellett oda semmi erősítés, zuhogó basszus. Uramisten, mondtam: sehol egy „dízdzsoké”. Minden természetes, hallgatható, és ami nagyon fontos: a hagyományokból merítkező, tehát szép volt. Őket követte a felvonulás. Mazsorettek, fúvószenekar, néptáncosok lépdeltek el a falu határáig, majd vissza. A tarka gyülekezetet alig győzte fotózni a sok turista. Mindeközben asszonyok hada kezdte sütni az apró, szardella-szerű giricét. Mázsaszámra!
Három helyen volt fölállítva a halas stand. Lisztes lepedőben rázták, forgatták meg a giricéket, majd lapos, tárcsa-szerű hatalmas edényben, olajban sütötték, s papír tálcákon boldog-boldogtalannak karaj kenyérrel kínálgatták. Kell-e mondanom: ingyen. Mint ahogy az erre az alkalomra kirakott boros pultoknál, de az összes vendéglőben ingyen lehetett kapni a vörösbort. S bár ihatott-ehetett kedvére bárki, amennyi beléfért, egyetlen részeget, mohón a szatyorba pakolót sem láttam. Olyanokat, mint odahaza, akik az újkenyeret hozott zacskókba, a tribün előtt egymást taszigálva mentik haza, hogy ha más nem, hátha jó lesz a jószágoknak… Fontos megjegyeznem: olyannyira bőséges volt a kínálat, hogy még másnap reggel is akadt egy-egy porció halacska, volt még a hordókban bor. Mindezt a falu büdzséje, a helyi közösség kasszája állta. Ahogy beköszöntött az este, következtek a zenekari koncertek. Akusztikus, és elektromos bandák váltogatták egymást. Ami a közös volt bennük: mindannyian a faluban, vagy annak környékén élnek. A helyi közösség elnökével szót váltva tudakoltam, vajon ki lesz az idei sztárvendégük? Nézett rám, nem értette a kérdést. Közöltem vele, hogy nálunk mindig van valaki „húzó név”, külföldi csillag, aki miatt összejön a tömeg. Erre Petar elnök úr megrázta a fejét. Itt idegenekre nincs szükség. Mi a sajátjainkat szeretjük. Akkor már inkább azoknak adjuk a honoráriumot, őket segítjük, ha más alkalommal kérnének tőlünk szívességet, válaszolta és már lépett is odébb, mert fő szervezőként akadt dolga rendesen. Csak én maradtam ott, tűnődőn, és talán kicsit leforrázva.
Hajnali kettőig szólt a nóta. Jobbára helyi slágerek hangzottak fel, majd éjfél körül, a régi dallamokra igazán beindult az utcabál: öreg s fiatal ropta, hogy öröm volt látni. Orosz, norvég, német és magyar turisták nézték szájtátva a jelenetet. Aztán csatlakoztunk hozzájuk. Úgy látszik az ünnepet a hagyományok szellemében, lokálpatriótaként is meg lehet élni. Akkor felhőtlen a szórakozás, ha a másik, a tőlünk másabb kultúrájú vendég is átérzi: van tartás, van kiállás. Van tisztelete a saját kultúránknak.

*pium desiderium  - jámbor vágy, kérelem


PK

2016. július 27., szerda

KÉPESLAP HELYETT III.


Djenovici 2o16.

Bora Tama hajóra megy.
Gúnynevéhez illően a Tama nem tisztességes úton lesz matróz, ezt mindenki tudja. Valami svindlivel sikerült neki. Ugyanis még a rendes családnevét is kevesen ismerik, szemben az előéletével, amit viszont annál többen. Pedig tőle ártalmatlanabb, becsületesebb figurával aligha találkozni itt, a Kotori-öbölben. Mégsincs rajta mit szépíteni: nomen est omen alapon akad sötét rész eleddigi pályáján. Tizenvalahány évet varrtak rá egykoron. Emberölés vádjával került hűvösre. Ki nem nézné senki ebből a szótlan, alacsony, keszeg-vékony, de inas kis alakból. Hogy kit szúrt agyon, azt a vezeklés felejtő homálya takarja. (A boldogult Cigány Lukács is önvédelemből gyilkolt. Az áldozata fél tucatszor véletlenül esett bele a nyitott bicskájába…)
B
ora Tama a Sötét jelzőt tehát nem a gonosztevői múltja, vagy az olaszosan barna bőrszíne okán kapta. Sokkal inkább amiatt, hogy szinte észrevétlen a társadalomban. Se hús, se hal ember. Napi szinten öt-hat tőmondatnál többet nem szól. Amit mond, azt is olyan halkan, hogy a szája mozgásából akár magában imádkozni vélné, aki figyeli. Ha a kocsmában támasztjuk a pultot heten-nyolcan beszélgetve, csak a következő túrakör kirendelésekor döbbenünk rá, hogy Bora Tama már egy ideje ott ülhetett mellettünk, félig üres a korsója. Alig van időnk fölocsúdni. A Sötét Bora ahogy érkezett, ugyanolyan nesztelenül távozik a maga titokzatos dolgára. És most hajóra száll. Tegnap este hamarjában két meglepetéssel is szolgált.
Áldomást fizetett, amihez - mióta az eszemet tudom – nekem soha nem volt szerencsém tőle. Ez nagyon szép gesztus volt.  Meg láttam nevetni. Ez viszont nagyon nem szép emlékként marad meg bennem. Tudniillik ha a Sötét Borát nevetni látja valaki, annak gyorsan eszébe jut, hogy akkor már inkább maradjon a régi, megszokott, búval baszarintott Bora. Mert attól a sakálvigyorgástól - dacára a tengerparti meleg szélnek - a hideg futkározott a hátamon. De mivel mindenki vidult, elhessegettem baljós gondolataimat. Elvégre nem nekem kell tizenkét hónapig egy gabonaszállító uszályon éjt nappallá téve, összezárva hajózni a Sötét Bora mérsékelten kellemes társaságában. Szerencsés utat kívántunk hát neki. Szüksége is lesz rá: a Távol-Keleten, a Dél-Kínai tengertől a Csendes-óceán túlsó csücskéig hajókázik majd az óceánjárón, ahol nemhogy kocsmát, de szárazföldet sem fog látni. Mindezt havi hatszáz euróért. Meglepődtek, ugye? Szerintem sincs megfizetve. Aztán kiokosítottak, hogy a Bora Tama-féle harmadosztályú matrózok az első útjuk alkalmával ennyivel kell beérjék. Ez a tanulópénz – ha értik mire gondolok. Később, amikor beválni látszik az illető, mert a hajótársaság jó jellemképet kap róla, és szépeket írnak a matrózkönyvébe, majd emelkedik a fizetése. A harmadik-negyedik szerződésén már akár 5-6 ezer dollár ütheti a markát havonta. Addig viszont mint a vett malac, meg kell húznia magát. A világ telis-tele van állástalan kalandorokkal. Ráadásul a maláj, vagy indonéz matróz nemhogy hatszáz euróért, hanem annak a feléért is képes egy hajón kulizni. Az is tudott tény, hogy Montenegró lakosai nem a munka iránti lázas vágyaikról híresültek el. Ám az új idők szele ezt a kicsiny tengerparti országot is meglegyintette. Van az a pénz, amiért érdemes. A pincérek rendületlenül hordják a koktélokat, mindenütt apartman-hotelek, panziók csalogatják a turistákat. Nyoma sincs már a régi rendezetlen viszonyoknak, a bácskaiak által lefitymált igénytelenségnek. Rend, tisztaság mindenütt. Meg a szerény jólét jelei. Orosz újgazdagok pazar villái sorjáznak szerteszéjjel, skandináv családok a saját utcájukban laknak, és azeri pénzből tőlünk háromszáz méterre épül a környék legmodernebb jachtkikötője. Jövőre, ha elkészül, hétcsillagos (!) luxussal fogja a világ milliomosait várni. Jelzem: az adott területen bő öt évvel ezelőtt még a jugoszláv, később a helyi haditengerészet lepukkant bázisa volt, ölig érő gazzal, rosszvasasra hasonító szomorú környezettel. Most? Onnét pár lépésnyire már ezekben a napokban is kétezer eurót (!) kérnek egy négyzetméterért. No, nem a lakásnak: a földterületnek! És a placcok ára csak kúszik csöndben fölfelé.
Ez a kis állam bámulatra méltó önfegyelemmel és bölcsességgel mutatta meg a világnak, miként kell tőkét kovácsolni a függetlenségből. A podgoricai politikai garnitúra évtizedek óta betonkeményen irányít. Alig-alig szólnak bele a polgárok ügyeibe. Adót persze szednek, de itt nincs sok bürokratikus karatézás. Nem nyúzzák a magánszektort, hagynak nekik elég kiskaput. Jobbára mindenki elégedett. Izgulni nincs min. A turistabuszok özönlenek a vadonatúj utakon, szezon után meg szerényen eléldegélnek az albán-török-boszniai-horvát csempészáruból. A fiatalabbak közben viszik hírét a tengerpartjuknak, a kultúrájuknak. Két napja ért haza a falu néptánc-csoportja. Másodikak lettek egy katalán fesztiválon, ahol nyolcvan csoport lépett föl Skóciától Ukrajnáig. Kilencezer euró volt az útjuk, tíznapnyi föllépéssel. A nagy öröm közepette, a falu helyi közösségének elnöke a fülem hallatára hétfőre ígérte meg nekik a pénzt. Kérdeztem, a költségvetésből fedezi? Felét igen. Felét meg összeadják a helyi privátok - volt a válasz. Kérem szépen: ők lennének a lesajnált Crna Gora? Vagy nekünk nem ártana önvizsgálatot tartanunk?


Pósa Károly     

KÉPESLAP HELYETT - II.


Fotó: Jelena Janjetović

A két fivér velem egyívásúnak mondható. Az idősebbik jóllehet ötven körül tapogat, de Davor, a fiatalabbik pont az én korosztályom. Neki is három családja van. És itt véget is vetnék az összehasonlítgatásnak. Rám nézve meglehetősen lehangoló lenne az összevetés. Ő lelkes búvár, él-hal a tengerfenékért. Én persze nem. A Tiszában húsz centi a látótávolság, talán azért. Ha ez nem volna elég: Davor a szó klasszikus értelmében milliomos. Én meg – mondanom sem muszáj: nem. Egyszer ugyan voltam, talán még milliárdos is, de akkor melyikünk nem volt az? Hisz egy kenyér árát is tízmillió inflálódott dinárban számoltuk. Szóval ő igazából burzsuj, vaddisznó módra gazdag. Neki több mint negyven panziója van, ahol a legolcsóbb apartman is napi ötven eurót hoz a házhoz, én viszont jó esetben álmodozhatok arról, hogy egyszer valamelyik szerényebb stúdiójában eltölthetek majd néhány gondtalan napot. Alighanem, az sem most lesz egyhamar. Két pizzéria-diszkót üzemeltet, a kisebbik is buszpályaudvarnyi méretű, de hobbiból van egy hagyományosnak mondott étterme is. A bárok előtt az ő emberei ügyelik a saját vendégei részére fenntartott tengerparti strandot. Ha kell a nyugágyhoz viszik a hűtött italokat, ha kell jachtot kölcsönöznek, de ugyanott vízi biciklitől kezdve a vitorlás hajókázásig minden kapható, rendelhető. Mi szem-szájnak ingere. Davor drága motoron száguldozik a tengerparton ide-oda, ellenőrzi az üzletet: a beosztottjai a nap huszonnégy órájában számíthatnak a felbukkanására. Rend szerint a legváratlanabb helyen és időben tűnik föl kockás alakja, és ha valami hibát talál messzire szokott hallatszani a kiabálása. Mindig csak ásványvizet iszik. Na, ebben sem hasonlítunk. A tetejében Davor és a bátyja majdnem az összes rokonuknak munkát, lehetőséget, tisztes hasznot hozó üzletet adott. Talán elhiszi nekem az empatikus olvasó: ez sem lebecsülendő teljesítmény.
Annak tükrében meg pláne megsüvegelendő, hogy nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet.
Davorék apja valamikor a hetvenes évek végén még csak egy pattogatott kukoricás tragaccsal kezdte. Árulta a tengerit a tengerparti népségnek. Akkoriban Crna Gorába jobbára csak kalandvágyó- vagy nagyon szegény turisták érkeztek. Kiépítetett strandok, zuhanyzók híján, a legelemibb közművesítés nélkül, akadozó víz- és áramszolgáltatással nem túl csalogató helynek tűnt. Az emberek zöme inkább ment Dalmáciába, ájuldoztak az ottani luxuson. De valahogy az állhatatosság mégiscsak meghozta gyümölcsét, mert két-három évre rá Davorék édesapja már fél tucat kukoricás kordét üzemeltetett, és nem múlt el két szezon, amikor Davor és a bátyja a kukorica mellé fagylaltot, majd palacsintát kezdett árulni. Az újabb év mérföldkő volt az életükben. Davor megnyitotta pizzás-bódéját. Hullámpala volt a teteje, bádog az oldala, de nagybetűvel már a családi szignó virított rajta, és a közeli városból is eljártak hozzá, rendeltek tőle, mert a környék legjobb tésztáját nála sütötték. Vagyis sütötte: ki más, mint a tulajdon édesanyja. Innét – némi túlzással - már sétagalopp a karrier. Húsz éve diszkót nyitott, aztán a sorra vásárolt ingatlanokat átépítették és ilyen-olyan szállásokká alakították mindet. Mára saját hotelja van, én egyről tudok, de akadhat több is. A cégbirodalom polip módjára hálózza be az öböl tengerpartját. Ebbe beletartozik az éjszakai élet minden gyanús elemétől a több busznyi külföldi vendég szezon előtti-, közbeni-, és utáni mulattatásáig – minden. Crna Gorába begyűrűzött a jótékony kapitalizmus, s ezt csak az nem hajlandó elismerni, aki vagy szánt szándékkal csukott szemmel jár-kel a fekete hegyek országában, vagy az előítéleteinek a rabja és az ecetes epéjét máshogy nem tudja kiforrni. Ám nincs az a megkeseredett ellendrukker, aki miatt leállna Montenegró szédületes fejlődése. Ha már az elején viszonyítgatásra adtam a fejem: erős alappal hiszem, hogy az adriai mini-állam mára beérte Görögország szintjét. Legalábbis a turizmus minőségének és mennyiségének tekintetében. Igaz, ehhez kellett Athén impotenciája meg a gazdasági fuccsuk is. Akkor sem szégyen kimondani: Crna Gora – úgy tűnik – megtalálta magát a térképen. Amióta egy huszáros elhatározással, szinte hétfőről keddre virradóra átálltak az euró alapú fizetőeszközre, a kezdeti sokkhatás után megnyugodott a gazdaság, beindult a kereskedelem és mostanáig nulla közeli tartományban mozog az infláció. Az idegen befektetők özönlenek, hiszen a kis balkáni állam ebben a népvándorlós, terrorral sújtott világban a béke szigete. A politikai vezetés megannyi gesztust tett a szomszédjai felé. Például Djukanovity elnök nem volt rest a szégyenletes Dubrovnik környéki harácsolásuk miatt megkövetni a horvátokat… Podgorica ügyesen lavírozik az orosz meg az amerikai érdekek zavaros farvizén is. Kihasználja geostratégiailag előnyös helyzetét: egyfelől NATO tagországgá válik, másfelől viszont biztosítékot szolgáltat Moszkvának az orosz tőke mind hangsúlyosabb jelenlétével. Se szeri se száma a luxus-beruházásoknak, s míg mi odahaza egy nyavalyás ipari parkkal vajúdunk immáron közel tizenöt éve, addig itt, egy Martonosnyi falucskában két év alatt Dél-Európa legpuccosabb jachtkikötőjét húzzák föl, szó szerint a semmiből. Azaz - dehogy a semmiből: egymilliárd euróból. Azt sem árt hozzá tenni, hogy a milliós tételeknek a lakosságra nézve is örvendetes hozadéka lett. Mára az öböl összes településén megoldódott a központi szennyvízhálózat kérdése. Német mérnökök által, a legmodernebb, abszolút környezetbarát technológiát alkalmazták, az európai szabványnak megfelelő szűrőberendezésekkel. Mindezt pár év alatt! Ugyanezen évek alatt mi - elvesztegetve az értékes időnket - többnyire Koszovó ügyével bíbelődtünk. És míg a politikai váltógazdálkodás négyévenkénti stresszhelyzeteit igyekeztünk orvosolni, megterhelve korrupt közéleti szereplőkkel, napi botrányok közepette kótyavetyéltük el húsz évünket, addig a Moracsa kanyontól délre egy hatszázezres kis nép Monte Carlová varázsolta a kecskelegelőit. Csoda-e, ha az egyszeri bácskai vendég egyik ámulatból a másikba esik, majd szégyenében inkább hazabujdosik. Hogy aztán onnét meg el…

Pósa Károly

KÉPESLAP HELYETT - I.


A Lovćen orma felhőkben

A kabócák orkeszteréhez órát lehetne igazítani. Előbb világoson, majd egész éjjel muzsikálnak, s csak hajnalban, valamivel a napkelte előtt hagyják abba a zsizsegést. Akkor is alig néhány percre. Talán a levegő hűl le annyira, hogy elgémberednek. Talán csak az ízeltlábú zenészek hatáspauzáját tartják be. A csöndnél akkor lesznek erőteljesebbek, bátrabbak a sós illatok. Párafelhő hűvös fátyla akad meg a mirtusz-, agávé- és leánderbokrok ágain. Gyík módjára hallgat az éjszaka. Csak a tetőn puffan tompán egy érett mandarin. Hallom, ahogy a betonpalán gurul. Majd reggel megtalálom. A múltkor ötöt-hatot összeszedtem. Mandarin ugyan, de akkora, mint egy méretes narancs. Könnyen adja a héját, de belülről a gerezdek szárazak, fonnyadtak és a lételen gyümölcshús keserű, akár az epe. Megjegyzem melyik irányba ért földet. A konyhai csap méri az időt. Csöpög. Amióta ideértünk rendületlenül szivárog. Porciózza a holdvilágos némaságot. Napok óta akkora és olyan kerek a hold kinyalt tányérja, mintha a világ összes tengerének vizét a pofájába szippantotta volna. A strand alsóbb lépcsőit ilyenkor ellepi a föltoluló víz, a mohos bárkákat a dagály keltette hullámok öntudatlan, olajzöld színű éji állapotba ringatják. Közömbösen nézi az öböl fodrozódó víztükrét a hold. A fügefa csúcsán, egy lapátnyi levélen elidőz.
A romlott csaptelep kedélyesen teszi a dolgát. Potty. Potty. Potty. Nagyjából három másodpercenként. Aztán egy égi jelre az első prímás rázendít, mire százegy helyről tercelnek rá azonnal, s utána fülsajdítón, ám mégis kellemes zsongással telik meg a hegyoldal, és az olajfaligetekbe bekúszik egy újabb nap ígérete.
Az én vezérhegedűsöm itt az ablak alatti babérbokor levelei között húzza a magáét. Kifigyeltem magamnak: a játéka megkülönbözteti a többitől. A hangja erőteljesebb, érettebb a ritmusa. Javakorabeli hím lehet, ráadásul kiforrott művész. Harsány zsizsegésének staccatója betölti a szobát, az udvart, a fölfelé kanyargó utacskát, a gizgazos portákat, az összes nyaraló házikót: szinte uralja a környéket. Minden megerőltető képzelgés nélkül sztárnak gondolom. A tengerparti bozótos Paganinije. Pont olyan őrült tempót diktál, gyorsan váltja a hangszíneket és valami káprázatos virtuozitással úgy reszeli össze izomtalan végtagjait meg a szárnyait fortissimóban, hogy a legvadabb álomból riadozó is alig ötpercnyi szóló után jótékony, könnyű szuszogással alszik vissza.
Sokáig szendergek. Odahaza korán kelőnek számítok. Itt – szégyenszemre – nyolc tájékán könyökölök föl a vánkosomról. A nap később kéredzkedik elő a Lovćen mögül, aminek most is jeges csúcsán a komoly nézésű, sokat áldott, jó Njegoš fejedelem alussza örök álmát, aki mert nagy költő volt, meg vladika, tehát uralkodó volt, tüdőbeteg is volt, így országának legmagasabb csúcsán élt, hogy aztán halálában ugyanott, márvány obeliszkes mauzóleumában elmélkedhessen tovább, s a megigazult bölcsek derűtlen szellemével tekintsen le odaföntről saját népe kései ivadékaira.
A karsztos, merevre aszalt sziklájú hegyek gerincén kanyarog az osztrák-magyar Monarchia idejéből megmaradt hadi út. Nagy, lapos kövekkel rakták ki a fölszínét. Nem messze volt a régióba vezényelt hadtest legnagyobb péksége, s a mundérba bújt ükapáinknak ezen a lélekvesztő, kacskaringós ösvényen a pálcával dirigáló hadtáposok által noszogatva fölmálházott, fonott kosaras öszvérek százai hordták naponta az ellátmányt. A kefesűrű, szúrós bozót között észrevétlenül megbúvó, több tíz kilométernyi hegyi dűlő egyfajta mérnöki csoda. Van pereme és a dőlésszöge pont akkora, hogy az esővíz soha, sehol nem áll meg rajta. Még most sem. Merthogy használják. A helyiek szerint egyes szakaszain gépkocsival is bátran bejárható. Pedig idestova száz esztendeje nem akadt, aki javított volna az állagán. Tán azért lehet ez így, mert a tisztességes munka a maga módján mindig örök. Ha tönkremegy sem szívfájdító. Fölnemesül az még romjaiban is.
Ahogy a kiürült kolostor. A szomszédos hegy derekánál roskadozik, ahol a szurdokon körösztül visz a kaptató az ég, vagyis az égiek felé. Középkori bizantikus boltívei támasztják a kék boltozatot. Alattuk maradt, tán még a levegőben rezeg a legvégső harangkondulás. Fekete csuhás, zsinóros derekú, hosszú, borzas szakállú pópa-szerzetes rángathatta a kötelét utoljára, de a lángra lobbanó tetőszerkezeten már sem a riadalom, sem a jajgató harangzúgás, de még az ima sem segíthetett: az üszkös enyészeté lett a kis templom, s vele együtt a tűz martalékává vált a szerény, ájtatos barátok hajléka, a kolostorocska is. Irántuk való tiszteletből az öböl népe évente fölmegy a málló falú szent romokhoz, és annak dacára, hogy ott már csak az iszalag kúszik a kőkoloncokból összehabarcsolt építményre, mégis valami megmagyarázhatatlanul magasztos, időtlen, megindítóan szép az omladékok látványa. Mintha a múlt sugdosna a fülünkbe. A múlt pedig az ilyen és ehhez hasonló helyeken őszinte szokott lenni, az igazságról ad számot, amikor közelebb hajolunk hozzá. 
Halkan, gesztusok szintjén értesülünk hát mindarról, ami régen megtörtént, vagy ami szívünket még inkább összeszorítja: ami megtörténhetett volna. Hasztalan föltennünk az ilyenkor kínálkozó, bennünk föltoluló kérdést.
Arra csak a kabócák ciripelése lenne a válasz.

Pk          
  


2016. július 16., szombat

NAPLÓ 41.

szignóm

Szólt valaki, hogy rosszul csinálom. Nem is naplót írok, mert alig van benne konkrét cselekedet. Nincs történés. Inkább csak az aznapi gondolataim jegyzékét teszem közzé. Akkor meg minek adtam a diárium nevet a blognak? - tette föl a kérdést a nem túl kedves ismerős. 
Értem, érteni vélem az aggályait. Hozzászokhatott, hogy jobb helyen ma már a tévékamera jár be a dolgozó- meg a hálószobákba is. A kukkolás izgalmát adja ha részletgazdagon értesülhetünk valaki intim belvilágáról. Ráadásul egy személyesebb naplóbejegyzés tágabb teret hagy a fantáziának, mint a vizuálisan mindent feltáró kamera. Persze, az előbbi föltétele az olvasni tudás. Igyekszem őszinte lenni embertársaim iránt. Legyen meg az akaratuk. Nem kerül sokba. Hát tessék:

5.5o-kor keltem. Az éjjel párszor megnéztem az Ilus homlokát. Tegnap lázgyanúsan került a paplanos ágyába. Köhögött. Lekopogom. Nincs baj.
6.1o-ig csak feküdtem hanyatt, átgondoltam mi is legyen a mai napon. Felöltöztem, jobban mondva fürdőgatyát húztam (a rosszabbikat, nem az ünneplőt) és egy sóhajjal huss! - ki a zuhogó esőbe. A Kóbász, meg a vizsla jó helyen dekkoltak, bent az istállóban a ló faránál, a friss almon. Úgy tűnik a sün sem ázott meg az éjszaka. Tisztességesen benejlonoztam a ketrecét. Ellenben a Kicsim odakint, a kert buja vegetációjába lapulva, a virágok alatt húzta meg magát. Borzas, vizes volt a tollazata. Bőrig ázott. Pedig még az éjjel megfordult a fejemben, hogy betessékelem a kocsiszínbe, de aztán megnyugtattam magamat: úgyis van annyi esze, hogy itt elöl az eresz-, vagy a terasz alatti száraz helyen fog éjszakázni. Hát – nem volt. Hiába, tyúknak tyúkesze van. Alapos bűntudattal tettem át a hátsó udvarba és hogy lássa, mennyire bánt a dolog, soron kívül adtam neki tápot. Evett jóízűen. Nincs ennek semmi baja. Hál’Istennek parlagi tyúknak meg se kottyan egy kis országos zuhancs. Kis ország esője – kis kár. Összelapátolom a hátsó udvarban szétpotyogtatott kutyaszart, megsimogatom a kecskéket. Az emsének bedobom a tegnapi dinnye maradékát. Csócsálja, röfög gyönyörrel.  
Fürdőszoba, míg ücsörgök megint elolvasom Szentesi magyar kutyafajtákról írt cikkét egy régi Demokratából.  Májzli, kopaszpuli, kárpáti kalibakutya… Rövid fürdés, fésülködés. A szekrényemből kihalászom az esőkabátot. Hátizsákot föl, irány a kórházi albán pék! Ilyen szakadó időben dőreség lenne kosárral indulni a reggeli bevásárlásra. Odafelé teremtett lélek nem biciklizik rajtam kívül, az autós forgalom is gyér. Szálas, szokatlanul sűrű szemekben hullik odaföntről. Nem mozdul a levegő. A Széles-utcán az aszfalt közepén éti csiga araszol az úttesten. Ha gyalog lennék, visszadobnám a fűbe. Ha káros állat, ha nem, méltatlannak találom, hogy egy gépkocsi kereke alatt toccsanjon szét értelmetlenül. Akkor már inkább egy pocok, sün, rágcsáló vagy bármi kis ragadozó zsákmányául szolgáljon. Csurom víz vagyok, mire a pékhez érek. A pultos lány alig tudja elfojtani a mosolyát, mikor a kabátujjamból, mint egy merev kályhacsőből félbögrényi víz loccsan ki a pékség műkő-padlójára. Vevő nincs rajtam kívül. Két forró kenyér, három túrós burek kerül a hátizsákba. Visszafelé lesem a csigát. Magamban eldöntöttem, segítek rajta. Ám úgy látszik, sportosabb fajta lehet. Már nincs az úton. Szerencsésen átérhetett a túloldalra. Itthon kibújok a vizes göncökből, megterítek. Bekapcsolom a Kossuthot. Értesülök a török puccsról. Tankokkal lőtték a parlamentet, hatvan halott. Szép. És ezek kéredzkednek az Európa Unióba… Odateszem a kávét. Stílszerűen: törököset. Megeszem a fél burekomat, a rádió egész elfogadható módon sugároz, alig-alig zavarja valami az étert. Áll a bál Törökországban. A NATO második legnagyobb hadserege tábornokostul hatalomra akart törni. Mindez a tegnapelőtti Nizza tükrében. Ma meg Ankara. Európa önsorsrontásában hármas fokozatba tette a sebességváltót. Közben a többi burek hűl. Szólnék, hogy egyék, de még alszik a ház. Elmosogatom a vacsoráról maradt cuccot. Nem sok maradt.
7.15-kor A. is fölkel. Amíg reggelizik megcsinálom az ágyat, összerámolom a szobát. Nekiülök megírni, mit is csináltam a mai nap. Nincs még nyolc óra. Visszaolvasva bámulok el rajta: így összegezve mennyi apróság tölti ki az életet. És még a délelőtt el sem kezdődött.


Pk

2016. július 14., csütörtök

SZELÁVÍ


Gábor barátom volt a legokosabb. Alig fújta le a bíró a félidőt, fölállt és otthagyta a közvetítést. Kevés megalázóbb dolog lehet egy labdarúgó Európa-bajnokság döntőbe jutott csapatra nézve, mint mikor a szurkoló ásítva ellegyinti a trófeát érő duellumot. Teljesen igaza volt a Gábornak: sem a francia, sem a portugál kompánia nem nyújtott semmi izgalmas, semmi látványos játékot. Kilencven percen keresztül jobbára csak tologatták a labdát. Akik maradtunk a Taverna udvarában villódzó képernyő előtt – remélve a szebb folytatást – nem győztük fanyar megjegyzésekkel fűszerezni a csoffadt, érdektelenségbe fúló mérkőzést. Aztán öröm az ürömben alapon csak-csak bepottyant a portugálok nyertes gólja, ami némi elégtételt szolgáltatott legalább nekem, mint olyannak, aki a kezdetektől fogva köztudottan viszolyog a franciának mondott nemzeti tizenegytől. Azt vallom, hogy bár focizzanak jól, de ha már rúgniuk muszáj a labdát, ez a francia válogatott azt inkább az Afrika Kupában tegye, s ne legyen a gyalázatos karikatúrája mindannak, ami még tél-túl európainak hihető. Lelki szemeim előtt látom, hallani vélem, ahogy most megannyi jóakaróm rasszizmust fog süvölteni. Ne tűnjek rasszistának, szépen kérem minden alig tisztelt ellenségemet!
Ugyanis egy ideje tudom, hogy bátran vállalhatom a véleményemet. Amióta (vagy két hete) vettem egy tranzisztoros rádiót, megvilágosodtam. Tudniillik orrba-szájba a középhullámú Kossuth adót hallgatom. Benne leginkább a híreket. Meg a délelőtti műsort. Meg a délutánit. Régi vágyam teljesült. Évek óta áhítoztam egy olyan rádióra, ami csak a jó öreg Kossuthot fogja. Pár alkalommal születésnapom és karácsony tájékán sokat sejtető célzásokkal, majd később erős, immáron világos kérésekkel igyekeztem ismerőseimet, családtagjaimat arra unszolni, hogy lepjenek meg végre: mondanom sem kell – mindez idáig hasztalan. Pedig egy használt, rozzant tranzisztorocskával is beértem volna. Sajnos az empátia, vagy az anyagiak hiányában rendre elmaradt a várva-várt ajándék rádió. Hosszú évek sóvárgása után a nem túl legendás birkatürelmem végképp elfogyott: magad uram, ha szolgád nincsen alapon kigazdálkodtam az árát.
 Vettem egyet. Így legalább a színét is én választhattam. Fekete. Világít a gombja. Nagyszerűen szólna, csak valamilyen furcsa oknál fogva sípolni kezd, ha a szomszédban interneteznek. Ez a remek, figyelmező tulajdonsága kimaradt ugyan a termékismertető füzetecskéből, de legalább mindig tudom mikor és mennyit facebookoznak odaát.  Mondtam már, hogy nincsenek vérmes reményeim. Az elvárásaim egyre szerényebbek, a kis dolgoknak is tudni kell örülni. S mivel a szomszédban sokat használják a világhálót, a tranzisztorom rendületlenül búg, sípol, fütyül, nyekereg. Mikor mihez van sértődött kedve. Hallgatom tehát a meglehetősen zavaros adást, benne a reggeli hírműsort. Éppen a Magyar Rádió olaszországi tudósítóját kapcsolják. Sárközy Júlia, Rómából. Annak apropóján jelentkezik, hogy a napokban egy közép-olasz kisvárosban elszakadt a cérna, fényes nappal agyonvertek egy afrikai migráns férfit. A talján társadalom fölbolydult. Megy a zajos egymásra mutogatás. Nem kevés malíciával, gonoszul kínálja magát a mondás: folyik a szerecsenmosdatás… Ahogy lenni szokott, igazán bűnös most sincs. Csak a felelősség másikra kenegetése lett valamivel intenzívebb. Míg a rántottát kavargatom a platnin, Sárközy asszony elemzi az ottani valóságot. Közben hét óra ötvenegy perckor elhangzik a szájából egy mondat, ami miatt gyakorlatilag odaégetem a reggelit. Papírt-ceruzát ragadok, menten leírom, mert ilyen orbitális kijelentés megérdemli, hogy feketén-fehéren megmaradjon az utókor emlékezetének. Épülésünkre. Így hangzik, betűhíven adom tovább: „Az olasz közvélemény, a lakosság többsége egyáltalán nem toleráns a migránsokkal kapcsolatban. De ez nem rasszizmus, hanem aggodalom.” Hinnye a kiskésit! Hogy ez idáig nem jutott eszembe! Így már persze mindjárt más a helyzet. Szóval AGGODALOM. Döfi! Ebből is látszik, nagyon nem mindegy, hogy haladunk a korral, vagy korhadunk a hallal… Fölszabadult sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezek után teljes szívvel, nyugodt lelkiismerettel mocskolhatom a francia kerettagokat. Legföljebb az a vád érhet, hogy a kelleténél kicsit aggodalmasabban fogom föl a jelenlegi Európa helyzetét. Ennyit megért, hogy odakapott a rántotta. Nem árt néha megtanulni új kifejezéseket, hisz a szép, deformálódó világunk politikailag korrekt nyelvezete igényli a púdert. Ahogy a labdarúgás csúful, prostituálódik, úgy torzul a fölcicomázott szavak értelme. Ha már itt tartunk: ünnepelni sem tudunk. Látták az EB döntő előtti ceremóniát? Miben hasonlított az ókontinens kulturális hagyományaira, netán a francia nép által kitermelt értékrendre? Egy trehányul öltözött lemezlovas sikálta a korongokat a bömbölő diszkóra, miközben az oldalán egy hófehér latexbe gyömöszölt, föltűnően pornószínész-jellegű nőcske tátogott playbackre. Nesze neked Európa! Nesze nektek nemzeti karakter! Nem is csoda, hogy a britek után imitt-amott már hallani a következő kijelentkezőket, akik nem kérnek a közös brüsszeli kalácsból. Miként is lenne hitele egy olyan szövetségnek, aminek a rövidlátó vezetői még azután sem hajlandóak szembe nézni a valósággal, hogy kiderült: a Németországba befogadott egymillió-kétszázezer fős bevándorlóból mindösszesen ötvennégy (!) dolgozik rendesen. A többi ugyanazt csinálja, amit odahaza. Tehát semmit. Csakhogy Berlin, Bécs, Brüsszel vagy Stockholm által itt: szép pénzért. Piszkálja a szegény migger a lábujját, a segély meg jön. Szédületes perspektíva, kétségkívül megéri. Közben bömböl a tévén a focidöntő dizsije, és vonaglik a hófehér fröccsöntött Barbie baba. Szeláví. Még jó hogy az öreg De Gaulle ezt a vircsaftot nem érte meg. Ha most élne, a tankhadosztályával lőné porrá ezeket a bazári majmokat. Kevés okunk van reményre. Sem a világ, sem az itthoni társadalom nem a minőség irányában mozdult el. Az okokat már Márai felfedezte Amerikában. Döbbenten látta, hogy nincs kritika. Se irodalmi, se közéleti, semmi. Azok meg értetlenkedve nézték, hogy minek? A piac diktál, ha megveszik a könyvet jó, ha nem – akkor bukott. Szekértáborok vannak, ahol a másikba tartozó eleve rossz, a miénk meg eleve jó.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy szekértáborok mindig is voltak, hadd tegyem hozzá: régen a kritikus személyes felelősségét adta a bírálathoz. Mikszáth, Babits, Móricz, Rákosi Jenő nem voltak hajlandóak a szekértáborhoz tartozásukat alárendelni a szakmai véleménynek. Ma meg? Nevesített és névtelen senkiházik monomániásan szövik a politika zsinórpadlásán a szálakat. Közben a színház teteje régtől lángokban áll. Atyaég, mi jön még! És még ötven sem vagyok.

Pósa Károly

2016. július 13., szerda

A kontár pedagógus buzgul

VIII. rész

Családlátogatás
Fotó: Gulyás Bertalan
Van időm, éppen szabadságolok. Ezért bocsánat, hogy kétutcányival előbbről kezdem a mai kis beszélyemet. Úgy vagyok ezzel, mint az egyszeri maratonfutó, aki miután célba ért - látva a stadionnyi ember lelkesedését -, úri passzióból fut még a közönségének két-három tiszteletkört. Újfent a tanügybe kalandozok majd, jóllehet meglátják: rendőrökkel indítok. Velem ellentétben mégse ijedezzen senki.
Történt, hogy egy jó évvel ezelőtt vittük a ganét hazulról. Menetrendszerű szokott lenni az ilyesféle aktus. Jó nagy volt már a rakás a hátsó udvar csücskében, ideje érkezett tisztába tenni a ház tájékát. Finomkodhatok, de Kanizsán ezt a műveletet ganéhordásnak hívják. Ettől szebben a lényeget, a művelet princípiumát megnevezni nem tudom. (Hacsak nem mondom dudvának, ám ezt a kifejezést a tiszántúli, a bánáti atyafiak használják, akikkel mi – bácskaiak – aligha szeretnénk közösködni. Régi a vita közöttünk ki is lehetett a haragszomrád okozója, s mivel több száz év sem volt elég a viszály megnyugtató lerendezésére, újból gerjeszteni végképp nem látom értelmét… Trágyát meg hordjanak a szociológia-néprajz szakos bölcsész zsenik, meghagyjuk nekik.)
Szóval - villáztuk a ganét. Az udvar közepére lökött lovas kocsira pakoltunk. A sógor odafönt igazította, taposta a gumicsizmás lábával, én meg alulról adagoltam neki. Jó sok volt már a kocsin, bogárhátúra sikerült a rakomány. Emeletnyire tornyoltan, a tetejében a sógorral. Onnét a magasból kiláthatott az utcára, mert egyszer csak szólt, hogy álljunk meg. Valakik jöttek, benyitottak a kapun. Karcsi, keresnek a rendőrök, mondta miközben – esküszöm! - vigyorgott hozzá… Szó nélkül az istálló mellé támasztottam a villát és a hátsó udvarból előóvatoskodtam. A mi szép udvarunk nyírott gyöppel, virágos kerttel a kapuig vagy húsz lépés. Nem sok. De higgye el nekem bárki, azon a húsz lépésen egy fél élet, sok-sok dimenzió, a hamarjában keletkező galaxisok, és az univerzum összes impulzusa megfordul az ember agyában, ha szerb rendőrök várnak rá a bejárati ajtónál! Torok-, gyomor szűkül, gyűszűnyire húzódnak a záróizmok, ánusz-rángás, zabszem-effektus…Közben kattog az agy. Nem fizettem volna be a kihágási bíró ítéletét, a nyavalyás biciklilámpa miatt? Vagy a régi bűneim aktájáról fújták le a port, amikor a kompániával megsüvegelendő rekordokat fújtunk a szondába? Akkoriban rendszeresen várt bennünket egy buzgó közeg a strand-diszkós szombat hajnalokon, szöktünk előle mint a pockok. Vajon megúszom börtönnel azokat a tinédzser-kori átmulatott éjszakákat, vagy most vernek meg miatta, radiátorhoz bilincselten, visszamenőleges hatállyal törik el a kezemet? Utólag ülöm le a megjelent politikai karikatúráim hozadékát? Föltámadt Milosevity? Szellős lesz a cella, vagy kenyéren-vízen diétáztatva, magánzárkába csuknak? Narancsot majd hozhatnak-e a látogatók? Az élet nem mozifilm forgatókönyve. Nem egy krimi. Nemhogy a telefonszám, hamarjában egy nyamvadt védőügyvéd neve sem jut ilyenkor az eszembe. És egyáltalán: megengedik-e, hogy gyorsan átöltözzek, vagy a hátralévő börtönéveimet istállószagú bekecsben, ganajos gumibocskorban lesz muszáj abszolválnom? Körülbelül az ötödik lépés tájékán elvetettem a közlekedési vétség lehetőségét. Már biztos voltam benne: följelentett valaki. No, baszki pósakarcsi, dünnyögtem magamnak – ha pörre kerül a dolog, legyen bármi is, belőled sem lesz egyhamar énekes halott. Ing-gatya rámegy a költségekre. Pont ez hiányzana. Rövidre fogom, s inkább a költőt idézem: jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. A rendőrök vártak. Autójuk a házunk előtt, a villogó kék fény még kikapcsolva, ők meg a kapuban toporogtak. Falfehér ábrázatomat látva a jóindulatúbbik – nagy szó ám ez egy rendőrnél! – rögtön intett, rám mosolyodott hogy semmi baj, egyelőre elmarad a kivégzésem. Csak egy rajzot szerettek volna rendelni, és mivel az új törvény értelmében hívatlanul már Szerbiában sem léphetnek be senki polgári otthonába, kénytelenek voltak odakünn megvárni. Azt most ne firtassuk, mekkora kő esett le a szívemről, hogy megfürgültem… Örömömben beinvitáltam őket, és míg odabent tüsténkedtem körülöttük nem győztem magamban csodálni ezt a szokatlan, európai arculatot. Az új rendőri ars poeticát. Alapja ennek a római- és az angolszász jogrendszer ősi törvénye, ami kimondja a hajlék, a ház, az otthon szentségének sérthetetlenségét. Jól is van ez így. Ahogy a rendvédelmi szervek, úgy senki más ne csorbítsa a magánélethez való jogunkat. Az jöjjön az otthonunkba, akit mi kiválasztunk, akinek megengedjük. Ugyanígy: az jöjjön az országunkba, akit mi beengedünk...
Vagy a tanügyünk van elmaradva a rendvédelmi szervek elvszerű, dicséretes változásaihoz képest, vagy mostanra is maradt annyi ázsiója a tanárembernek, hogy a családlátogatás lehetőségének kiiktatását még nem vetette föl senki minisztériumban túlbonyolító idióta. Mert ha azt vesszük, hogy iskolai órán olykor egyik-másikukat megpofozza, megrugdossa némely diák, és az anyázást is egyre gyakrabban tűrniük muszáj – teli vannak jogokkal ezek az Y generációs csemeték - kész szerencseként, a megengedőbb viszonyulás diadalaként kell értelmezni, amikor családlátogatás címén a problémásabb tanulókat megvizitálhatja az osztályfőnökük.
Emlékszem, régen nálunk is járt a tanító nénim. Nem értettem aznap délután - egy snassz mezei hétköznapon - miért kell a misére járó ünneplő nadrágomat fölvenni, ráadásul fehér cérna-zoknival, meg hogy anyám miért fésül vizes fésűvel választékot az amúgy is lenyalt hajamba? Furcsa volt, hogy a nappali szobában szervírozták a kávét. Az ülőgarnitúrán! A rajzos, porcelán díszcsészékbe! A mama stafírungjába, amit addig csak vitrin mögül bámulhattam! Szentségtörésnek tűnt. Közönségesen a konyhában itták a kávét a fölnőttek, vagy jó időben kint a teraszon. A társalgást is magasröptűnek találtam, szokatlanul kedves volt mindenki. Aztán elment a tanító néni, leparancsolták rólam a fehér nadrágot, a kellően utált zoknit, s mehettem az árokpartra papsajtot gyűjteni a többi mezítlábas cimborával együtt.
Ahogy öregedtem, hozzánk is kezdtek járni a tanárok. A lányaim tanító nénijei, később az osztályfőnökök. Én is vettem kétféle ásványvizet, flancosabb üdítőket. Nehogymá’. Még megszólnak, hogy nem telik. Van buborékos, meg mentes is, kérem szépen. Komplettát kér, vagy jó lesz a tehéntej? Bolti kiszerelés, de van ilyen kicsi, semmire való tégelyecskés is. Az úgyis úribb. Le ne vesse a cipőjét! Mi sem szoktuk. (Dehogynem.) Kerüljön beljebb. Igen, nálunk mindig ekkora a rend, a tisztaság. Mintha nem is emberek laknának a házban, hanem múzeumi tárlat gyanánt működik az otthonunk... 
Ismerős a helyzet, ugye?
Akkoriban nem, csak mostanában tűnődök el azon, hogy ha engem küldenének valahová családlátogatóba, vajon mi lenne az, amit legelőször észrevételeznék? Amiről egyből megállapíthatnám, hogy a rám bízott iskolás gyerek lakhatási-, családi-, szociális-, mentális körülményei elégségesek-e, vagy akadnak zavaró tényezők. Arra jutottam - tessenek szívesek megkapaszkodni! -, én a családi spájzba szeretnék bepillantani! Igen! Megnézni a frizsider intim hűsét. Ó, mennyi mindenről árulkodhat egy derék éléskamra félretett magányú belbecse! Látlelete a család igényességének, az előrelátásának, a pedantériának. Ezerféle mindennek. A hűtő, a frizsider, a dunsztos üveggel rakott polcok teli szájjal árulkodnak a házon belüli kis közösség mindennapi viszonyairól. Nem csak a gazdagságról, az anyagi biztonságról. Inkább a gondoskodás tisztességéről. Erről egyre kevesebbet beszélünk. Helyette a gyerek markába nyomott zsíros zsebpénz, sokszor az apanázs kilúgozott felelőssége veszi le a szülőről a terhet. Mármint az utódokkal való törődés „terhét”. Sok családlátogatást javasolnék, még többet. Beszélgetést. Személyes ismeretséget.
K
özben anyukát a virágairól faggatnám, apuka meg elkísérne a fészerbe, a fáskamrába, a garázsba, hadd lám, ott rendet tart-e, ahol csak az ő igényéről szól a történet? A gyerekszobát mikor porszívózza a lakója? Van-e házi állat, kis kedvenc, akiről gondot kell viselniük? Egyórányi diskurálás, terepszemle után hellyel-közzel tiszta képet kapna minden osztályfőnök arról, milyen környezetből és hogyan érkezik a diákja az iskolai órákra.
Ezt az elcseszett világot csak úgy lehet újjáépíteni, ha néhányan nekimennek a kemény falaknak és rést ütnek azokon. Ezért ahogy az orvost, úgy a tanárt is engedjük be a házunkba. Mindketten jót akarnak. S ha megtörténik, hogy ezután nem hazudozunk egymásnak, ha őszintén, közhelyek nélkül tudunk beszélni, annak a nekünk legfontosabbak, a gyermekeink lesznek a legnagyobb haszonélvezői.
Pk  
 

    

2016. július 12., kedd

VÁLASZLEVÉL EGY GYALÁZKODÓ ISMERETLENNEK



 
Szimattal, a dísz sünkutyánkkal.
Azt mondják, a harminc napos hónapok gyorsan múlnak. Kötve hinném. Ahogy vége lett az „r” betűs, zordabb időjárású hónapjainknak már-már kezdtünk örülni, hogy ni, itt a „jó idő” – mennyivel könnyebb lesz minden. Könnyebb lett? Egy nyavalyát. A helyzet továbbra is az, hogy akár szökőévi 29 napról, akár 30-ról, vagy 31-ről van szó, a hónap vége a magunkfajtának mindig a hónap vége marad: megannyi bizonytalansággal, számítgató, spórolós beosztással, előre tervezgetve, várva az anyagi terhek alóli – legalább részbeni – megszabadulást. Ez a máról-holnapra túlélésünk egyetlen záloga. Ám miként az idő nem túl látványosan változik, úgy mi is maradunk ugyanolyan emberek, mint akikké értünk. Néha már az is fárasztó, hogy a ránk lődözött rágalmakra válaszoljunk. Úgy látszik, akadnak még szerencsés emberek, akiknek gyűlölet-puttonyuk sem jelent terhet: viszik kimeríthetetlen a mocskolódó szándékukat. Persze, a verbális inzultushoz túlontúl gyávák. Meg álnév mögül gonoszkodnak. A minap is megkaptam a szokásos névtelenül gyalázkodó levelet az elektronikus postaládámba. Már majdnem kitöröltem, amikor észrevettem, hogy ezúttal költőibb a figura, akit a személyem megléte, de főleg az írásaim, tehát a gondolataim zavarnak. Ilyeneket ír ez a sáros epéjű polgártárs:
”Te? Hát ki vagy te??? Azthiszed (sic!) neked mindent szabad???” Az iromány többi része is hasonló stílusú, módfelett dühös kis munka, ezen túlmenően feledhető. Mégis megmoccantott bennem valamit. Ilyen, szabadságra ítélt ember lennék? (Hadd tegyem hozzá rögtön – nincs igaza. Rám is vonatkoznak szabályok, s az, hogy élek a saját eszem szerint, vállalva a nézeteimet, legföljebb a nyavalygó levelezőt zavarja, a honi törvényeket nem.) Elvégre: ha nekem – a szidalmazó ismeretlen szerint – „mindent szabad”, úgy szabad akaratomból el is gondolkodhatom azon, kiféle, miféle szerzet vagyok. Meg is állt bennem az ütő, míg csöndben tépelődtem. Milyen vagyok? Összetett a kérdés. Ha a mások véleményét nem tartom néha szentnek, az enyém sem mindig bebetonozott. Hajlok a vitára. Ha épeszű érvek mentén győzködjük egymást, nem bicskát vagdalva a kocsmaasztalba. Nem szent nekem a más véleménye, csak tiszteletben tartandó. Úgy gondolom, jobb lenne a világ, ha minél többen így viselkednének. Emellett persze személyes álláspontom, meggyőződésem, saját tapasztalataimból leszűrt alapállásom azért többnyire szokott lenni. Régebben talán igen, de ma már nem akarok mindenkinek és mindenáron megfelelni. Nincs táborom, akiknek az összes szavamat, s a mögöttes tartalmakat szánom. Magam vagyok. Egy. Igyekszem megmaradni a rám valamelyest legjellemzőbb eszmeiségnél, a saját hitvallásomnál, ámbár a most következő fölsorolás mégis azt a látszatot fogja kelteni, hogy elveim – akármennyire is szeretném – tulajdon képen nekem sincsenek. Nincsenek? Milyen is lennék? Konkrétan: legtöbbször a lelkiismeretem, az igazságérzetem vezérelt. Volt, hogy ellentmondtam korábbi önmagamnak, negyvenhat év alatt sokszor bizony a damaszkuszi úton ébredtem, nem tagadhatom. De a tüve istenit! – akkor sem a rosszakarat mentén igyekeztem észlelni, tenni, akarni valamit! Hanem belátva a hibáimat hellyel-közzel részben olyannak maradni, aki előtte voltam! Mára inkább tisztelem a hagyományokat, mintsem a lázadó attitűdöt, ha például a kultúráról van szó. Konzervatív eszméket vallok, ha az oktatásról, a társadalmi szerepvállalásról kérdeznek, és menten szabadelvűvé válok, ha az egyént, mint függetlent, a perszonális szellem mivoltát kell megítélni. Forradalmian baloldali leszek, mihelyt az egészségügy helyzete, a társadalmi egyenlőtlenség, a bérigazságtalanság örök kérdése kerül terítékre. Támogatom az eutanáziát, az élethez és a szabad halálhoz való jogokat, visszaállítanám a halálbüntetést, de ellenzem az abortusz jelenlegi törvényi kereteit Közömbösen hagy valakinek a szexuális beállítottsága, miközben visszataszít a melegek jogaiért küzdők erőszakossága. Ám teljes szívvel kiállok az összes többi kisebbség küzdelme mellett: lett légyen szó hadi- és civil rokkantakról, sérült emberekről, a nőiség alapelveiről, az elesettek támogatásáról, akár a nemzetiségekről, akár a kóbor kutyákról, vagy akár a védett vadvirágos területekről essen szó. Tőlem nagyobb környezetvédőt ritkán találni, mégis szívből gyűlölöm azt a liberális csőcseléket, akik zöldnek hangzó jelszavak mögé bújva politikai programok végrehajtói. Hiszek a saját Följebbvalómban, annak kegyelmében és megbocsátásában, és nem nézem le egyik vallás híveit sem. Ugyanakkor megvetem a mindenkori bigott narratívát szajkózókat, mert ahhoz is kevesek és gyöngék, hogy legbelül, legalább maguknak néha föltegyenek az istenüket illetően néhány megválaszolatlan kérdést. Magamat európainak vallom, mert hiszek az egyetemes zsidó- és klasszikus görög-latin kultúra megtartó erejében, annak erényeit csodálom, tovább is szeretném adni majd másoknak, utánam jövőknek. Ezzel párhuzamosan tisztában vagyok az európai civilizáció hibáival, ezért az évezredes bűneit szem előtt tartva mondok ítéletet annak jelenlegi tetteiről. Fontosnak tartom a szólás szabadságát, de nehezményezem, ha erre a szabadságra apellálva valakik arra használják újságírói, szerkesztői helyzetüket, hogy rombolják egy társadalom közízlését, destruáljanak nekik nem tetsző rendszereket, s a saját véleményterrorjuk mentén csak addig lehessen a demokráciára hivatkozni, ameddig az ő érdekeiknek az megfelel. Nekem kedves, ha egy állam gépezete szemmel láthatóan nem arra törekszik, hogy bedarálja a polgárait, hanem megengedőbb, nagyvonalúbb irántuk, ha nagykorúnak tekinti a szavazókat meg a nem szavazó rétegeket, és nem kínozza mindet halálra fölösleges bürokráciával, élhetetlen, életidegen előírásokkal. Közben a jelenleginél szigorúbb törvényi számon kérés mellett török lándzsát. Amellett, hogy egy országnak kötelessége nem csak megvédenie a polgárait a külső ellenségtől, hanem a belső rosszakarókat is meg kell büntetnie. Azt szeretném hinni, hogy a gondoskodó állam fogalma nem elválasztható a rendpárti állam fogalmától. Azt akarnám, hogy Brüsszel, Belgrád szava legyen halkabb, s inkább hallják meg az illetékesek Kanizsa vagy bármelyik más falu föltett kérdéseit. Némely kötött dologban minél kisebb legyen az állam verdiktje – annál nagyobb a régió, a község, a település a helyi közösségek hatásköre. Alapból a gyenge, a kiszolgáltatott ember mellé álltam mindig, de megvetettem azt, akiben annyi erő sem munkált soha, hogy a saját akarata révén legalább egy kicsi jobbító szándék mutatkozott volna benne. Nem minden esetben jótékonykodtam – gondolkodás nélkül ma már nem is adok senkinek –, ám ezen az alapon én sem kérek alamizsnát. Csak ami jár. Ha azt kérdezik tőlem, mit tartok fontosnak, az igazságot fogom első helyen említeni. Ha arra kíváncsiak, mi az amit elhagynék ebből a teremtett világból, akkor az emberi önzést, kishitűséget és az ezzel járó rosszhiszeműséget, a kicsinyességbe oltott butaságot vetném ki közülünk. 
Nem árt ha tudod, te névtelen, gyűlölködő levelező: sokkal összetettebb egy ember jelleme attól, amit a hétköznapi szemlélő felületesen megítélne rólunk. Persze, a te képleted lehet – más. Pofonegyszerű. Nem egy többismeretlenes föladvány vagy, akárhogy hinnéd, hanem csak egy plusz egy. A magamfajtának: bliktri. Hát ennek tudatában, így mérgezd a kutamat tovább. Téged minősít, te szerencsétlen.