2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. augusztus 31., szerda

Napló - 44.

Fotó: Puskás Károly

Vasárnap meglátogattuk a kalákában fölépült Baráthok-kútjánál lévő pusztai fürdőt. Szép. Helyén valóan átgondolt és a körülményekhez képest tisztességesen kivitelezett. Szerény, a járási miliőbe illeszkedni igyekvő, ugyanakkor tetszetős munka. A létjogosultságát pedig az a körülmény mutatja legjobban, hogy meghökkentően sok fürdőző használja. Jönnek az emberek. Mindannyian ki akarják próbálni. Errefelé ilyesmi sem régebben sem mostanában nem épült. Nincs hagyománya, vagyis jobban mondva a hajdani szokás, a legelő széli szikes tócsafürdőzés hosszú ideje kiveszett a köztudatból, hisz jócskán elmúlt már száz év, amióta a Csodakút vizét az első befektetők ipari méretben, a terápiás gyógyászat céljára kezdték hasznosítani. S bár ennek dacára a szegényebbje olykor ki-kijárt a Járásra a reumás lábát áztatni, kamillát kaparni, sziksót lopni, összegyűjteni a bíbictojásokat, meg hazavinni mindenfélét, ami „a döglött tetű bűritű’ többet ér”: a közös fürdőzés kultúrája csak tetszhalott állapotban leledzett. Aztán – láss csodát - ennek a sikeres újjáélesztése az idén nyáron mégis megtörténhetett. Van is foganatja. Ki autóval, ki biciklivel, családostul érkezik. Dagonyáznak a sárban, s míg velük pocskolunk mi is, egyre az a téma: vajon meddig bírja ez a csinos kis pusztai fürdő a helyi vandalizmust? Mikor eszi majd ide az avas az első gazembert, aki megrongálja a pompás építményt, mert úri kedve szerint csak a pusztítás csiklandozza az (állati) ösztöneit? Dühítő, egyben szomorú, hogy ilyesmin kell aggodalmaskodnunk. Se törvény, se becsület, se józan ész a világban. Pedig a Járáson bugyogó kút meg a tavacska megmaradása mindannyiunk felelőssége. Jó, hogy van. És jó, hogy ott van. Valami elkezdődött. Még korántsem tökéletes – például hiányoltam egy-két könnyen üríthető, lehetőleg nem tájidegen anyagból készült szemetest, és ha rajtam múlna, néhol megpróbálkoznék olajfák ültetésével, hogy majdan legalább némi árnyék vetüljön a kút környékére -, ám a jó szándék vitathatatlan, és mivel az akarat is jövőbe mutató, lehet még fejleszteni, tákolgatni. Nagyon sok mindent nem lenne muszáj meggondolatlanul oda álmodni, mert a Járás nem tűri a túlbonyolítást. Az olyan fölösleges dolgokat, mint a parkoló(!), a biciklitartó, meg villamos áram: gyorsan el kell felejteni. A pusztai fürdő azért az, ami, mert egyszerű, mint a faék, és a szerethetősége, a kincse éppenséggel pont ez a sallangmentesség. Bevallom, jóleső bizsergést éreztem a szívem körül, amikor alkonyattájt előbb balról egy juhnyáj, majd kisvártatva jobbról egy tehéncsorda vonult el a fürdőzők mellett, napszállat irányába. Azt hiszem, ilyen látványt utoljára az elmúlt század falusi idillt ábrázoló romantikus festőművésze vizionálhatott. Mindenfelé tulipiros pucér menyecskék, gömbölyded formák, némelyiknek iszappakolás a vastaghusikáján és a háttérben a Riska tőgye giling-galangol elfele… Ez idő alatt régi ismerősöm a piócákat szedi össze a náddal szegélyezett tavacskából. Naná, nem veti őket a szárazra! Inkább igazi természetvédőként átmenti őket a közeli, átellenső pocsolyába. Míg elnézem ügybuzgalmát, nyakig merülök az iszapszagú, sűrű vízbe. Áztatom magamat a százhatvan méter mélyről föltörő, gyógyhatású járási kincsünkben. Nem érzem, de tudom, hogy a kénes szagú, ásványi anyagoktól sárgálló víz jótékonyan áthatja minden ízületemet. Bársonyosan tapad a bőrömhöz ez a fajta artézi víz, párja sincs sehol. Közben hétágra süt az augusztus délutáni nap. A rojtos cihájú felhő alatt ölyv szitál, és arra gondolok, ezért a nyugalomért, ezért a csupasz élvezetért ugyan mennyit adnának azok, akik egész életükben csak az élményfürdők csiribiri nyüzsgését tapasztalták, csúsztak sivalkodva a tömegben, kamu hullámokon ringatóztak méregdrágán megfizetve a luxust, a mű-pálmafákat, a zutyult koktélokat, hogy instant csomagolva kvázi megkapják a testnek-léleknek kijáró pihenés illúzióját? Az uszodai hangszórókból bömbölő slágerektől mennyivel ér többet a napszítta legelőn zsizsegő tücskök muzsikája? Megfizethető-e hogy műanyag napozó-nyugágy helyett a sárba tottyanva ücsörgök, vasárnap délután, a semmi közepén, vagy attól is még kicsit hátrébb, és a homlokomhoz ernyőként emelt tenyerem alól kikémlelve láthatom a délibábos horizont remegő képét, és gyönyörködhetek a párálló levegő csalóka játékában? Ugye. Csak lejjebb kell adni azt a fene nagyra taksált igényességet. Ha netán nem lenne világos: ez a mai világ így ahogy van – haldoklik. Pusztulnia muszáj az összes cafrangos ideájával, a sleppel együtt. Lehet, mi is vele veszünk. Nem tudom. Ezt előre nehéz megjósolni. De a végjáték már elkezdődött, és akinek szeme van a látásra, füle a hallásra, szíve a helyén, az esze meg rendes, az tisztában van a helyzettel. Éppen emiatt amennyire csak lehet, igyekszik kivonni magát a káosz örvényéből, a kor tüneteitől, a beteg divattól távol tartózkodva, az álságos kívánságlisták nélkül élni. Egyszerűnek, és mégis hasznosnak lenni, mint a pocok szőre.
All inclusive – a Járáson mindez megtehető.”      


Szikes puszta - illusztráció



Pk

2016. augusztus 27., szombat

NAGYMAGYAR-KANIZSA?


A kanizsai Csonka Feszület
Fotó: Nagy József

Általában elmondható, hogy a magyar anyanyelvünk páratlan jelenség. Nem csak itt, szűkebb Közép-Európában, a szláv és a germán nyelvtengertől ölelten, hanem világviszonylatban is egyedi, akár szókincsét, akár nyelvi szerkezetét vagy éppen a képi erejű, logikus, láttató fölépítését vizsgáljuk. Nemzetközileg nagyra tartott nyelvészek, tudósok már sokszor nyilatkoztak erről a nem mindennapi kincsünkről, meghaladná szerény kereteimet, ha most ezeket akarnám – akárcsak címszavakban – sorolni.
Mindazonáltal aki beszél magyarul és érti a nyelvi struktúra finom összefüggéseit, az igazi élvezetet lelhet abban, hogy mennyi játékos szóösszetétel, nyelvi lelemény és nem utolsó sorban tartalom mögötti mondandó rejtőzhet egy-egy magyar nyelvű szövegben. 
Minden fölösleges magyarázkodás helyett elég, ha Weöres Sándor vagy Örkény írásait levesszük a polcról. De aki már végigröhögött egy Rejtő-regényt, az is lándzsát törne a föntebbi sorok igaza mellett.
Kedves Olvasó!
Játékra hívom. Tegyünk közösen egy próbát! A számítógép előtt ülve indítsuk el a „hótt-eccerű” microsoft world programot. Ha megjelenik az üres oldalunk, lapunk, akkor kezdjünk begépelni magyar nyelvű szöveget. Nagyon fontos, hogy be legyen kapcsolva a helyesírás-ellenőrző rendszerünk! Abból, hogy az általam imént leírt „hótteccerű” szót aláhúzta a gépi cenzorom, látom, hogy nem alszik a rezsim, nálam figyel a masina, helyesírásilag mérlegeli az összes szavamat.
Most jön a java!
Kezdjünk szöveget írni, értelmes magyar mondatokat gépelni, amelyekben szerepel a nagymagyar, nagyhorvát, nagyangol netán a nagynorvég szóösszetétel. Vagy bármely más náció előtt a „nagy” szócskát szerepeltessük.
Ha eleget írtunk, hat-hét helyen beiktattuk a kért, tetszés szerint választható szóösszetételeket, akkor pillantsunk a képernyőre és nézzük meg az eredményt!
Milyen érdekes!
Csak a „nagymagyar” nincs aláhúzva, a többit nem tudja értelmezni a gép. Jelzi is, piros hullámos csíkkal, hogy valami nem stimmel. Hogy miért van ez így – nem tudom. Csak találgatok, csöndben. Lennének ugyan tippjeim, de a politikai korrektség azonnal lakatot rak a számra. Hát megtartom a véleményemet. Széllel szemben sosem volt nyerő fröcskölni.
Mert ha ennek a  nem tisztelt, de már dőlni látszó, ezért nálam dőlt betűs rendszernek a logikáját követjük, akkor a világban csak mi ֪– magyarok – vagyunk telhetetlenek. Azt sugallja mindez, hogy olyan éhes hódítók, kaparcsi, másokon átnéző, revansizmust lihegő nációt képviselünk, akiknek a pökhendiségüktől csak a gátlástalanságuk nagyobb. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a „nagymagyar” címkézés – tegyük kezünket a szívünkre – csöppet sem hízelgő, inkább lekezelő minősítés. Ezt a megjelölést a kifejezett rosszindulat kreálta. Tudjuk honnan, és milyen szél fújja a címkéket mostanában. Miként válhatott a hazafiság, az erős identitás vállalása szitokszóvá. Ellenük hiába bizonygatjuk: ha a sajátomhoz ragaszkodom, attól még a másét nem nézem le. Sőt. 
Igaz, szeretnem sem kell. De eltűröm, és tiszteletben tartom a másik nyelvét, érzéseit, kultúráját. Ha már egyszer a magaméban biztos vagyok, és nincsen fertőzött, előre gyártott koncepcióim, az ösztöneim épek, akkor a másé nem szabad hogy zavarjon. Persze, a szabad, demokrata szövetség szellemű riadóláncban fasizmustól rettegőket ez a napnál világosabb tény nem tántorítja el fixa ideájuktól. Lételemük ontológiai pillére az irtózat fenntartása mindennel szemben, ami nemzeti. Közben arra akarnak kényszeríteni, hogy szeressem a mást, jobban mint az enyémet, és törekedjek arra, hogy a tövemben is megjelenjen az egzotikus tarkabarka egyvelege, mert az a kívánatos, az a szép, mi több: még szebb is a megszokottól. A magyartól pláne. Erre a válaszom: bár szeretem az egzotikusságot, abban is találok szépet, de úgy vagyok vele, hogyha olykor-olykor majd egzotikusságra vágyom, akkor oda fogok utazni és megnézem. A kertszomszédom ne legyen se lándzsát rázó indián, se kannibál, se putris berber. Gondolom, nekem se örülnének a szaúd-arábiai utcabeliek, ha körösztöt raknék a napsugaras oromzatú házam közepébe, Szűz Mária-szobrot a vakablakba, vasárnaponként tömjénfüstös körmenetet tartanék, és évente kétszer disznót vágnék odahaza Rijád központjában, miután ellentmondást nem tűrő kedvességgel erőltetném a hurka-kolbászos kóstolómat  minden mellettem lakóra. És ha ódzkodnának tőle, törvényért kiáltanék, fenyegetőzve, hivatkozva az emberi jogaimra. Ugye-ugye kedves jogvédők, fölkent humanisták? Fonákjáról nézve mennyire szembeötlő a kettős mérce...
Itt érkezünk el a lényeghez. Az öntudatos, erényeivel, hibáival szembesülni képes embernek egészséges a világszemlélete. (Is.) Aki pedig saját magát sem tudja definiálni, szétmaszatolt az értékrendszere, az önképe ingatag: hajlamos a bűnbakkeresésre. Nincsenek illúzióim. Köztünk, magyarok között is vannak ilyen szélsőségekre hajlamos figurák. Csak úgy mint másoknál, a hülyeség nem nemzetfüggő, és nem általános ártalom.
De azt kikérem magamnak, hogy folyton csak az én nemzetemmel, az én véreimmel lehessen padlót mosatni, nekünk kelljen magyarázkodni és hamut szórni a fejünkre olyan dolgokért, amiket mások következmények nélkül megtehettek! (Rosszabbik esetben: még ma is büntetlenül művelik.) Csínján kéne bánni az általánosítgatással! A föntebb leírtakhoz igazodva engedjenek meg egy kiragadott példát. (Még mennyit lehetne sorolni!..)
Az olaszokról senkinek nem jutna eszébe, hogy „nagyolasz” módra politizálnának. (Aláhúzva pirossal a nagyolasz…Köszi szépen korrektúra!)
Pedig jó, ha tudja a nyájas olvasó, hogy nekik külön kifejezésük van a lokálpatrióta öntudatukra is. 
Ez a campanilismo
A campanile a szülőfalut szimbolizáló harangtorony. Vagyis az átlag olasz nagy ívben tojik a világ dolgaira, számára fontosabb az, ami szűkebb környezetében újdonság, ami befolyásolja mindennapjait. Hol van olcsóbb és finomabb bor, melyik szomszédját ütötte meg a guta, kit prédikált ki a pap vasárnap és ki kivel hol itta le magát utoljára. Amerika, Afrika, a messzi kelet vagy Európa ködösebbik fele meg csak húzza meg magát a sarokban, sámlira ültetve.
Emellett az olasz politika nem szívbajos. Nem is olyan régen a zömmel bűnözésből, koldulásból, prostitúcióból élő román cigányok ezreit rakták föl vonatra, retúrjegy nélkül. És a cigányt nevén nevezték, a bűnözőket meg nem embervédő szervezetek, hanem fegyveres csendőrök vették gondozásba. Mégse óbégatott senki „nagyolasz” hozzáállásról.
Bezzeg nálunk!
Elképzelem mi lenne ha…

Van egy tanácsom. Fogadjuk meg az olasz példát. Tegyünk rendet legalább azon a részen, amit a Nagytemplom tornyából belátunk.
És ne hívjuk campanilismónak, pláne nagymagyar észjárásnak.

Legyen a célja városunk élhetővé tétele, a neve meg Magyarkanizsa toronymagas szeretete.
Ilyen egyszerű lenne.
Pk

2016. augusztus 25., csütörtök

NAPLÓ - 43.


A Postakert sarkán aztán megálltam, és abban a besűrűsödött pillanatban kezemet kénytelen voltam a szívemre tenni. Nekidőltem a posta lépcsője melletti korlátnak. Míg mögöttem a csütörtöki piac felől vastagon bugyogott a zsivaj, és körülöttem ismerős és ismeretlen emberek járkáltak, zavaromat palástolva próbáltam megejtően mosolyogni. Tudom, kevés sikerrel. Egy szatyros asszony futó, édesded pillantása gyorsan észhez térített. Enyhén aggodalmas szeme villanásából látszott, mindjárt megkérdezi rosszul vagyok-e. A föltoluló részvéte miatti kínos hazudozást elkerülendő íziben odébb léptem. Pedig nem voltam jól. Megrémített a látvány. Egy csomó sejtelem vágott ott fejbe, belém hasított a kétely, a már egyszer megtapasztalt döbbenete, és ettől a velőt szakasztó villanástól, az ösztönökbe vetett hitem megingásától céltalanabb, semmibb, hitehagyottabb lettem a másodperc töredéke alatt. 
Előtte nem utalt rá jel. Előtte még nyomtam a pedált. A postára küldeményt vittem. Kikerültem a kocsisort, elóvatoskodtam az árusok között. Utána letámasztottam a biciklit. Aztán viszont, amint megfordultam abban a minutumban a sarkamig elzsibbasztott az az elmondhatatlan, félelemmel teli érzés. A lépcsőn egy kosaras, bajuszos bácsika indult lefelé, nadrágtartója feszült a hasán, átellenben az úton szürkés színű autó fékezett, csikorgott a gumija, az orromba vert a közeli konténerekbe dobált zöldség savanykás, erjedő bűze, sütött a nyári nap, és a járdán, a kerítés hűvösének mélykék sötét szalagjában ott volt az a gyerekkocsit toló kismama is, akit az összképpel együtt egyszer - egészen bizonyosan tudom, hogy - láttam. Pont itt. Pont így. Déja vu. Megéltem már.
Mert fölhígulóban az idő.  Mert ahogy haladunk errefelé, éveink egyre vizenyősebbek lesznek, meglágyulnak, fölpuhulnak, azaz a szó rossz értelmében elnőiesednek, mint azok az identitásukat vesztett, hímneműnek született emberi lények, akik hatalmas pénzekért átoperáltatják magukat kisasszonyokká, és ebbéli örömük kiteljesedéseként szerepüket túljátszva affektáltabbakká, hisztérikusabbá válnak a legszeszélyesebb, istenadta nőnek született nőtől is. Kész bűbáj az éveinket visszaidézni, hisz az alaktalan se hús, se hal, képlékeny tartalmukban nehéz fogódzót találni. Alig akad biztos pont, említésre méltó dolog, olyasmi, ami elütne a korábban már bejáródott, megszokott sémáktól. Politikai vetésforgó járja, mókuskerék-unalom. Egyazon témákon rágódik a közélet: van-e gazdája, netán bűnöse az éppen aktuálisan ellopott pénzeknek, minőségében kielégít-e bennünket a recept nélkül előírt napi öröm-dózisunk, meddig jár a korsó a kútra, mikor érik utol a sánta kutyát, mennyit visz el valakinek a háta bőre, hogy mert az a bátor ember templomban fingani,  ki fizeti a révészt meg a liberális riadóláncban rettegőket, és jár-e jobboldali publicistáknak ezüst fokozatú kitüntetés-köröszt, avagy sem? E tüzesen böködő, vékonyunkba eresztett kérdések elől-alól semmi nem mentesíthet bennünket. Esetleg ha kivonulunk a pusztába. Már Krisztus is emiatt őgyeleghetett ama híres negyven napon körösztül.  Megtisztulásból. Jó volt neki. Vajmi kevésszer adatik meg nekünk hasonló lehetőség. A hálózat csapdájában mindenhol utolér az információ. Hálóban a halak: tátogunk. Értelmes párbeszéd híján. Mennyit viselünk el belőle, és hogyan?
Pörög tehát a mozija sok déja vunak. Csoda-e? Nem is olyan régen ezt a jelenséget még paranormális mozzanatnak tartották a lélekbúvárok. Mivel mindig váratlanul villan át rajtunk, vizsgálati úton képtelenség bebizonyítani az okát. Az okozatáról, a hatásáról nem is beszélve. Márpedig a föl- és megvilágosodott, korszerű ember a dolgok racionális magyarázatában érdekelt: túlságosan régóta vagyunk rabjai a kézzel foghatónak. A kánon szerint gondolkodó többség lehülyézi a miszticizmusra fogékonyabb kisebbséget. Hiába. Akkor is emberi vonásunk marad, hogy többféle képen értelmezzük a világot. Régen is voltak, és most is akadnak, akik a spirituális válaszok hívei. A déja vu karrierje sem most kezdődött. Vizsgálják egy jó ideje. Nevezték „memóriahibának”, az érzelmekkel telített, lelkiekben kicsit gazdagabbak kiváltságának, amint emlékekkel csurig teli egyéniségükből, mintegy födőt-fakanalat emelgető fazékból időnként kiforrnia muszáj a már megélt élmények szuvenír-képeinek. Vagy a dekódolatlan agyi információk késleltetettségében vélik a magyarázatát. Az így okoskodók gondolatmenete mindig taszított. Rossz alapállásukból ugyanis az következik, hogy az ember nem egyéb, mint egy többnyire jól, de néha ügyetlenül működő sejthalmaz. Amannyi molekula bödöne. Csupa fehérje massza. Ilyetén hasonlatos például az osztrigához, csak attól valamivel nagyobb, meg két lábon jár, de nem annyira finom.
A neurológusok – régi szokásukhoz híven – biokémiai hókuszpókuszt láttak benne(bennünk), viszont nekik azóta nem hiszek, amióta tudományosan igazolta egyik ráérősebb kutató gittegyletük, hogy megtalálták a szerelem vegyi komponenseit. Gőgös állításuk szerint a legszentebb emberi érzés epruvettákban bármikor kizutyulható. Némi savak, ilyen-olyan enzimek koktélja kell hozzá, meg adott hőfokon elektromágneses inger, és már kész is a neurokémiai reakció. Nesze: egy egységnyi vegytiszta vonzalommal átitatott szenvedély… Rosszabbik esetben kilóra kimérhető lesz a hazaszeretet, a hála, a könyörületesség, meg jó sok minden, a biznisz határa a csillagos-sávos ég... Igen. Eszerint a tehetség sem egyéb: mindössze a nanométernyi sejthalmazok helyes arányát kell egymásba kotyvasztani. Lesz itt rögtön busznyi Da Vinci! Biztos végkiárusításra is futja majd belőlük. Haza lehet vinni.
A laborkörülmények között istenesdit játszó tudós koponyák felőlem tovább zsonglőrködhetnek a képleteikkel. Ezek után még makacsabbul hiszem róluk, hogy szerelmesek a büdös életben nem voltak soha. Legföljebb az anyjukba. Szerintem igenis vannak dolgok - és milyen jó, hogy vannak! – amik mögé betekinteni ugyanolyan gyalázatos, felelőtlen próbálkozás, mintha élő embert boncolnánk. Viviszekciónak nevezi a szakirodalom, s dacára, hogy állítólag nagyságrendekkel több esetben békák, patkányok a szenvedő alanyai, akad az emberiség múltjában elég véralvadás-sötét, borzalmas korszak, amikor eszközökben nem válogatva boncasztalra küldtük a másikat, és egymás hóhérai voltunk, ugyebár.
Finomabb módszerekkel, de ma is dívik az élve boncolás kísérlete. Emiatt egyszer a kelleténél kicsit erőteljesebben csuktam be magam mögött a gyóntatószék ajtaját, fölriasztván a padok között térdepelő ájtatoskodókat, s megfogadtam egy életre, hogy alapos körültekintés nélkül, ha előre le nem informált a fölszentelt személy, gyónni bizony többet nincs ínyemre. Égjek inkább a gyehenna tüzén. Minek srófoljam sugdosva mások beteges fantáziáját? Arra valók a szextelefon szolgáltatások. Ugyanilyen lendületes elhatározásom, hogy történjék bármi, messze elkerülöm a lélekbúvárok bőrdíványát. Bár Doktor Bubó mindörökre kedvencem marad, csak kényszergyógykezelés hatására, esetleg leszíjazva, begyógyszerezve lennék hajlandó együttműködni a tudatalattimban kotonyászókkal. Sarlatán banda, na. 
Némi reményt nyújt: bárhogy alakuljon is a jövő, ettől még az egyszer látott emlékképek foszlánya időnként beleng. Jelzi, valószínűsít egy mást. A más-milyenséget, a milyen meg nem lelt válaszával. A titok lehetőségével. A sunyi, modern pszichológia műfajától idegen, valós, nagyon is létező, öröktől fogva értékalapú minőség lehetőségével.
Ha mindez igaz, az a hózentrógeros bácsi nem utoljára jött le előttem a posta lépcsőjén”

Pk



2016. augusztus 23., kedd

NAPLÓ - 42.

Pósa K. - Üres utca - The Empty Street

"Hiába, hogy még Kisasszony havát írjuk, az ősz napok óta már a tarlók szélén dörgöli sáros cipőjét, mint az illedelmes vendég a küszöbre kitett lábtörlőnél, hogy egy hét múlva immáron kalendáriumilag is beköltözhessen Bácskába, megszomorítván annyi sok kisdiák életét. A szibarita hajlamú augusztus nem is igen ágál ellene. Vonalaira nem vigyáz többé, gyönyörének szirmai elhullottak, meddővé lett a vénlány, akit - míg lehetett, mert adta magát - minden füttyös kérő megölelt, hogy aztán mára emléke is eltűnjék a régi szép időknek. Mostanra a finnyás dáma bőre pergamenre száradt, szarkalábak jelentek meg kékes árnyékot vető szemgödrének sarkában, és azok a sokat emlegetett hosszú pillái kuszák lettek, megritkultak. Oda a szépsége. Kelletlenül cihelődik hát. Tarka virágos, oldalt fölfeslett kofferjába pakolja az idei nyár élményeit: a nagy égzengéseket, a hétágra sütő napot, a strand gyerekzsivaját. Kénytelen-kelletlen viszi magával az első Lőrinc által meglucskolt dinnyéket meg uborkákat, s maga után hagyja gyümölcsszagú, szőlőérlelő parfümjének cérnavékony illatát. Az ősz türelmesen vár a sorára. Más gyeplőn jár őkelme a szeleburdi nyártól. Sietségre oka nincs: amúgy sem az a kapkodó idegbeteg. Minden hisztéria nélkül rágyújt a tavalyról zsebében maradt cigarettára, miközben a fanyar elöregedett dohány füstjében már ott az idei szüret ígérete. Kukoricát, diót, makkot és gesztenyét vet majd nekünk a szeptember. Akire megharagszik, zentaiasan mondva ne sokat laspogjon a Kisparkban, mert bizton állítom, hogy fejbe fogja koppintani egy keményebb gesztenye. Erősen meggondolhatja ezek után, mikor szól rosszat az őszi időről. A görög kórus módra sorakozó fák hónaljában madarak gyűlnek, a reggeli szélcsöndben egyre-másra hallani a búcsúdaluk akkordjait, s ha most valahonnét a magasból egy pilóta tekintene le Kanizsára, a nyugalom, a boldogság olyan zöld ünnepi csomagjának látná a várost, amire a Tisza ezüst csíkja kötött pántlikát. Pedig hát nehéz mostanában gondtalanul ünnepelni. Amikor a kanizsai Nagytemplom harangjának eszébe jut szeles időt csinálni, mindjárt arra gondol az itteni magyar, hogy már megint valamelyikünkért harangoznak. Házak néptelenednek el, kerek családok fogják a cókmókjukat és indulnak a Lajtán túlra a „hátha” szó reményével kistafírozottan. Nem lenne illő szófullánkokat döfködnöm beléjük, nem is akarom minősíteni a döntésüket. Kinek-kinek jogában áll a saját életét igazítania. De annyit talán megjegyezhetek, keserű szájízzel ugyan, ám az igazság kedvéért: sok esetben olyanok is itt hagynak bennünket, akiknek erre okuk vajmi kevés lenne. Biztos egzisztenciát elvetve, fölmondva az állandó munkahelyeket, gyerekeiket kiíratván az iskolából, a verítékükkel megépült otthonaikat lakatra zárják és mennek. Hiszik, máshol meglelik a boldogságot. Lehet, tényleg bejön a számításuk. Lesz majd pénzük. Lehet, egy-két év múlva már drága fényezésű autóval ruccannak majd haza. Viszont az a belülről beszurkáló vágy, lelkiismeret bizonyos, hogy sokukban ott fog kísérteni még nagyon sokáig. Talán éppen életük végéig, amikor elöregedvén mindnyájan olyanok leszünk, mint a szőre hullott magányos farkasok – és egyetlen kívánságunk marad csupán: csak a mieink között szeretnénk majd elmúlni. Ezt figyelmen kívül hagyva, vagy ennek tudatában mégis hetente százak kerekednek föl. Megeshet rossz a szó, de mivel ettől találóbb kifejezés nincs, muszáj leírni: divat lett külföldre menni. A történelmi tények tudatában állítható, sosem volt idegen ez a megoldás a honi magyar közösségünket illetően. Sokan a Nagy Háború utáni impériumváltás bekövetkeztével kötöttek útilaput. Mások a rá következő nyomor elől mentek, s tántorogtak kifelé az ükapák-anyák Brazíliába, Argentínába. Dédszüleink a ’44-es borzalmak súlyával választottak otthont Magyarországon, vagy Amerikában. Az ő fiaik pedig – a mi apáink – már Németországban látták a jövőt, hogy a hatvanas évektől kezdődően tömegével vállaljanak munkát az izmosodó autógyárakban. Később is sokan emigráltak. Előbb az önigazgatású szocializmus hazugságaiból lett elegük, aztán a balkáni polgárháborúk lőporfüstje csípte a szemüket. Ment boldog-boldogtalan. Mára a régiek sokasága, a zömük bizony hazajött. Visszaköltöztek. A család, a barátok, a generációs cimborák, barátnők társaságát még utoljára kicsit élvezni. Azzal a jóleső tudattal meghalni, hogy a többi kanizsai ismerős sírhantja között fognak majd pihenni. 
Hagyománya van tehát Kanizsán az összepakolásnak, az elindulásnak. Vándorbotot ragadni meglehet sokkal egyszerűbb, mint a csorbuló kasza és a sütős kapa nyelét markolni. Ám az itteni anyaföld senkitől nem kér pardont. A földdel nem lehet alkudozni, nem lehet számon kérni, nem ad helyet az utólagos reklamációknak. A földet művelni kell. A közösséget meg egyben tartani. Vagy: föladni egyiket és másikat is. Mindennek dacára egyfajta pótcselekvésként, a magunk megynyugvása végett lehet ordítani, átkozódni, mondvacsinált ürügyeket légből kapdosni. Másokat hibáztatni könnyű. Kicsit gusztustalan ugyan, de még mindig egyszerűbb, mint a valós okokat számba venni. Fölösleges a politikai garnitúrára mutogatni, bűnbakot csinálni abból ami nem nevesíthető, mert ez a mostani akkut elvándorlás inkább jelenség, kortünet, az elbaltázott éveink, évtizedeink következménye, semmint egy-két vezetőnek hitt ember alkalmatlansági bizonyítványa.
Ahogy nyárutó végén elfáradnak a  fák, a virágok, úgy látszik minden évszádra jut egy olyan kesernyés, összepréselt szájú időszak, amikor a délvidéki magyarság egy-egy nemzedéke belefárad a létébe, és héthatáron át- és lelépve szerencsét próbál a miénktől zsírosabbnak, televényesebb földűnek vélt régiókban.
Aki elmegy, nem sok idő múltán valószínűleg a drága velencei tükörben meglátja: a Nyugat arca kicsit másmilyen az elmondottaktól és a jóléti társadalmak képén közelről mennyi ragya virít! Aki meg marad, az a maroknyi, kevés emberünk, fogvicsorgatva is, de tovább írja a helyi magyarság történetét. Nem hősök ők emiatt. Ahogy a bennünket elhagyókat sem jellemezném se bátornak, se rátermettebbnek, pláne tehetségesebbnek a szőlőföldhöz hűekkel szemben. Van az úgy, hogy kalandvágyból maradni dicsőbb tett, mint vakvilágba elrohanni.
Ilyetén: én nem tudhatom ki az okosabb. Én csak azt tudom, hogy ezekben a hetekben a fecskék, a gólyák, az összes költöző madár elkészül az indulásra, hogy az adott jelre szárnyukat szétcsapva másik hazájukban teleljenek át. Azok a madarak sem örökre mennek. Minden tavaszon újból megérkeznek. Hisz itt a fészkük, ide tartoznak. Ezt – ezeknek az oktondi állatoknak - a beléjük táplált finom ösztönük minden koron megsúgta."   

Pk

2016. augusztus 18., csütörtök

NENIKÉKAMEN!



„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire
sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”
 (Lk 12,48)

Mit jelent mindez? Minek a szimbóluma a maratonista egyedülléte? Talán a boldogságé, a fölszabadult örömé, a hamarjában megtalált életnek az értelméé, amint lerántva a leplet testünk végletes képességeiről, kissé erőszakos magyarázat gyanánt az örökös és hiú humán küzdelmet ábrázolja? Régi emberi vágyunk ujjongó emberi beteljesülése: elindulni egy cél felé. Akár egy eszméért. Vívni önmagunkkal önmagunk ellen. Esetleg valamelyik kései, tökéletlen Szép Heléna kegyelmét elnyerni hivatott a cselekedet. Az üdvösséget kéri számon a szerelemben, mert utat szeretne nyesni a szenvedélyek burjánzó, titkokkal zárt sűrű erdejében? Parlagibb helyzetben fogadás tétje, eskü alatt vállalt kötelezettség, hetykén magunkra vett penzum, netán penitencia? Ha így-, ha úgy lenne: a maraton akkor is mindig egy le nem jegyzett monodráma. Egyszereplős. Csakhogy ez a modern aiszkhüloszi Prométheusz nincs leláncolva, hanem nagyon is oldott a köteléke. Egyetlen béklyója a magány. De az egyben – a tragédiája is. A maraton ugyan olyan szubjektív tud lenni, mint a humor. Van, akinek feloldozást, katarzist hoz – viszont szakadatlanul lesznek olyanok, akik sosem fogják megérteni. Ahogy a vicc poénja iránt közömbös a magatartásuk, úgy fölfoghatatlan marad számukra mi végre érdemes az izomsorvasztó, lázas következmények tudatában betegítő játékot űznie valakinek. Nem biztos, hogy nekik el tudom magyarázni. Az sem valószínű, hogy érdemes. Minden esetre egy próbát azért megér.

A VÍZ

Az egyben az álom. Bugyog a fülben. Fölkúszik a hallójáratokon, az orrnyereg mélyére tolul. Hűsét egyaránt érezni a homlok közepén, meg a nyúltagy tövénél. Hideg, passzív ez a közeg, ám valamiért mégis otthon érezni benne magunkat. Atavisztikus a megtapasztalás. Valaha egyek voltunk a halakkal, a vízi lényekkel, a medúzákkal, a csápos kalmárokkal, és mindenféle – azóta kihalt, mésszé szenesedett – tengeri vagy folyami herkentyűvel. Mivel mi már jó ideje tüdővel lélegzünk, ez a valaha történt nagy kaland csak a tudatalattink legsötétebb bugyrában él. Csírájában mégis ott van, és hallható tisztán a hang: ide (is) tartozunk. „Ím, megleltem hazámat.” Legalján a Pannon-tenger kiszikkadt teknőjének, a megkövesedett kagylókat, a millió éves porcos halak fosszíliáit és a mamutcsontokat az iszapban mosó Tisza vizében. Lélegzésem minden egyes mozzanata a létem alapja. Kifújás, belégzés, kifújás, belégzés. Ritmikus összhang vezérli a testet. Ritka, nagyon ritka ez a jótékony illeszkedés, amikor rendszerré nemesül az izmok, az idegek, a testnedvek és az agysejtek között a bizonyság: mégiscsak vagyok. A szervezetem molekuláris szinten szellemi minőséget produkál. Mintha egy sikeres biológiai kutató-laboratórium tudósai napi rendszerességgel szentmisére járnának. Lenyűgöző a harmónia. A külvilág létezése megszűnik. Az agy kikapcsol, átváltozik a valóság víz alatti és vízfölszín közeli realitássá. Pontosabban: szürrealitássá. Mennyien lennének, akik ezért a tudatállapotért könyörögnének! Míg mellúszásból levegővételre föl-fölbukkanok, a part homályos kontúrja éppen csak annyira látszik, akárha kezdő akvarellfestő buzgalmában szétmosott tájképe lenne. Ölel a folyó, és én bármily erővel szorítanám vissza magamhoz, kitér előlem, mert a víz regulája, fegyelme sokkal ősibb a miénktől. Zsarnokian egyszerű, rajongás helyett okossággal szerkesztett, folyékony állag. Ugyanakkor anyaméh melege, biztonsága, fájó iránytalanságunknak, tétovaságunknak, túlzott szabadságunknak formát adó öble. Fölülírja az érzelmeket. Teljesen fölösleges hát kísérletezni. Inkább élvezzük, hogy ennyi sok idő alatt, akinek megadatott, az mindig meghallotta a lírát benne, a meséjének sosem kopó színeit meglátta, és megértett valami keveset az igazából.
35. kanizsai maraton - futás*
 A FÖLD        

Futni előre. Szilaj mezőn, poros dűlőúton, vagy a sistergő aszfalton: egyre megy. Sokszor – gyaníthatóan majdnem mindig – magad elől futsz. Régen, amikor még a kanizsai piac sarkán nem üvegezett bútorkereskedés, hanem a cserkészotthon állt, földerítő tagként gyakran be-betértem. A csapott kiszögellésű klubban éveket töltöttünk el biliárdozva, örsórákon, közös rendezvényeken. Az otthon tévészobájában találkoztam először Philipidész nevével. A hős görög futó legendáját egy magyarországi ifjúsági magazin cikke dolgozta föl. A mai napig emlékszem mennyire szívszorító volt olvasnom, ahogy holtában összerogyva – az újság szerint – csak annyit mondott: „Nenikékamen!” Azaz: győztünk. Már akkor megérintett a leszegényített nagyszerűség, a mohó akarás. Élvezete az effajta kihívásnak. Előbb két lábbal állni a földön, majd elindulni, lépteket szaporázva, zihálva, sípoló torokkal, szárazva aszalódottan és mégis lebírni a kilométereket. Hamarjában szerét sem tudom hányadszor sikerül. Nem trófeáért, nem bámulatért, nem a dicsőségért, csak saját magam tiszta tükörképéért rajthoz állva. Mindig csak magunkból illik kiindulni. A kínai horoszkóp szerint kutya vagyok. A kutyát általában a hűség, a kötelességtudás, az elkötelezettség jellemzi. S bár sok mindennel vádolható lennék, de a következetlenség talán mégsem kérhető számon rajtam. Amibe belekezdek, azt jobbára tűzön-vízen szokásom véghez vinni. Megtartani. Mindeközben igyekszem magamat az aranymetszés szabályai szerint alakítani. Helyezkedni, hogy ha egyszer eljön az ideje, és tablóra kerül a nemzedékem utolsó képviselője, a majdani generációs csoportképen még véletlenül se középre kerüljek, hanem inkább a szélire. Mert ha állhatatos maradok, és ha szerencsés vagyok – úgy is virítani fogok. A sokasodó hibáim és a fogyó erényeim örömmel meglelt aránya révén. Elvégre senki nem tökéletes. Csak pillanatokra áll be az egyensúly, amiért megéri. Ahogy az út szalad a lábak alatt, már nem mi futunk. A táj veszik mögénk, beszűkül a tudat. Mondják: adrenalin szabadul fel, meg endorfin, meg mindenféle enzimek, a rosseb tudja miféle biokémiai ajzószerek nedvei csicsegnek bennünk kéretlenül – és ettől a kéj érzése. Bármi legyen is az oka, beesni a célba egyenlő egy kisebb emberi ünnep sajátságos, világhódító elégedettségével. Lüktető halántékkal, nyilalló ízületekkel, sótól gyöngyöző homlokkal, és mégis valami földöntúli, összepréselt szájú fanyar vigyorral.

* A 2016-os, délelőtti úszásról egyelőre sajnos nincs képem.

Pósa Károly   

2016. augusztus 17., szerda

SCI-FI



Filmforgatás a Járáson

Mostanában rászoktam az internetes filmnézésre. Nem olyan macerás, mint a televízió kínálatát – a hangsúly a kín, mint kínos előtagon lenne! – lesegetni. Amúgy is uborkaszezon van. Se vége se hossza az unott ismétléseknek. Biztos ilyenkor vakációzik a csatornák szórakoztatásért felelős gárdája, netán nyári álmukat alusszák a programigazgatók. Merthogy épeszű film sehol.  
Még néha a Duna TV-n akad rendes, nézni való produkció. De azt meg többnyire az éjjeli váltás portásain, meg az Amerikába emigrált magyarokon kívül csak az álmatlanságban szenvedők láthatják. Valószínűleg nem maradok egyedül a véleményemmel: nincs az a film, amiért közép-európai idő szerint éjfélkor nekiülnék tévézni. Jó, tudom. Az olimpia más. A meccs – az meccs. (Egyáltalán mire, vagy kikre számítanak a döntéshozók, amikor ilyen késői időpontra tűznek egy kétórás alkotást?! Hajnali kettő, fél három után lefeküdni teljesen fölösleges: fél hatkor ébredés, magunk bogarászása, napi teendők, etetés-itatás, trágyázás, zuhanyozás, reggel hétre munkába kell menni. Ha nem is a Beatrice által megénekelt nyolcórányi pihenést, de legalább a felét megérdemelné a melós, még abban az esetben is ha filmbuzi. Pláne ha nem. Hisz a regula szerint öt óra alvás a római légió harcosainak is kijárt.) Fölösleges virrasztás nélkül megoldható a kérdés. Gusztusunk szerint a la carte kiválasztunk magunknak egy egész estés filmet, és az ágy végébe beüzemelt laptopon körösztül végignézzük a mozit. Vagy nem. Mostanában az a jellemző, hogy egy kis vizuális kóstoló után inkább abbahagyom. A jelenkori fölhazatal zöme ugyanis színtiszta átverés.
Látványorgia, számítógépes effektusok minden képkockában. Kiradírozott a valóság, nem beszélve a színészi játékról, ami olyan klisészerű, hogy attól csak a forgatókönyvek az elcsépeltebbek. Egy kaptafára készül a családi vígjáték, a krimi, a thriller. A sablonosodás legborzasztóbb példáját egyébként a horror műfaja szolgáltatja. Szegény Hitchcock úr óta lejárt panelekből, újrahasznosított, rettegést kiváltani hivatott gagek garmadájából fröccsöntenek felejthető filmeket. Olyan ötleteket villáznak össze, amik még ötlet formájában sem állnák meg a helyüket, ha azok lennének. De nem azok. Csak istrángot szakítgató erőlködések. Vannak persze még így is korszakos művek. Egy-egy telitalálatot kitermel a gyártó sor, ám azoknak a blikkfangját gyorsan ellesi a „szakma”, és mire kettőt pislantunk sorra terítik elénk a már egyszer lenyúzott rókáról a további bőröket. Számolatlanul. Gondoljunk csak az Ideglelés – mára majdhogynem klasszikussá érett – fogásaira: se szeri se száma a kvázi „egykamerás” busójárásos filmeknek, ahol szinte kötelező, hogy az operatőr keze a filmfölvevőt egy Alzheimer-kóros beteg reszketegségével rángassa ide-oda.
Régi tervem, hogy egyszer közzé teszem azoknak a színészeknek(?) a névsorát, akiknek láttán nemhogy jegyet nem váltok, de menten nyúlok a távkapcsolóért is. Minden kommentár nélkül sorolnék százas nagyságrendben „sztárokat”, magyarokat, meg nagyvilágiakat. Nem lenne benne köszönet. A listám már egy jó ideje készül. Sajnos a régen tisztelt csillagok némelyike is rákerült. Folyamatos bővülésén túl azonban csak egy valami aggaszt. Végignézve a névsoron, óhatatlanul rasszistának meg minden egyéb politikailag inkorrekt jelzővel teleaggatott tuskónak fogok tűnni. Mégsem ártana – csak a példa kedvéért – ha valaki egyszer az életben kijelenthetné: nem nézek olyan filmet, amiben házi- vagy vadállat, kisfiú-kislány a főszereplő, ha néger a bírónő, a főügyész, az ordítozó rendőrparancsnok, vagy ha a főszereplők a nyitott frizsider előtt, a hideg csempén szeretkeznek. Komédiát meg eleve. Nem a véletlen szülte az elővigyázatosságomat.
Divat lett a kritikus álláspontot úgy támadni, hogy azért ágál, azért mer bírálni, véleményt formálni valaki, mert csak a saját frusztrációját kürtöli világgá. Nem rendezhet mindenki filmet. Menzel, Tarkovszkij, Forman vagy egy Roman Polanski sem születik minden héten. Jön a verdikt: a sok bugris mást sem tud, csak kritizál. Lehet, van is ebben némi igazság. Na de mi van akkor, ha a filmismertető kifejezetten pozitív hangnemű? Megszólni a – szerintünk – rosszat bűn, magasztalni a jót pedig egy másik dimenzió? Hovatovább oda érünk: már nem csak azt mondja meg a mainstream, mit és meddig szabad demokratikus óvatossággal megírni, hanem azt is parancsba adnák, hogy miről nem szabad ítélkezni. Tojástánc ez, semmi egyéb. Akkor már inkább legyek elefánt a porcelánboltban.
Nézem tehát a filmeket online. Ha nagyon jóra, vagy nagyon rosszra akadok, általában jegyzet lesz a vége. Örökkön reménykedő típusként megsúgom: a minap végre megint kincsre bukkantam! Egy idei, bibliai témát kerülgető alkotás dobbantotta meg a szívemet. Hamarosan le is írom, mit gondolok róla. Előtte viszont – merész kanyarral – pár szóban álljon itt, miként látom a közelmúlt tudományos-fantasztikus filmjeit. Különös tekintettel az olyan mozikra, amik az emberiség és az idegenek találkozását feszegető kérdésekre próbálnak választ megfogalmazni.       
Bár szeretem a sci-fi műfajt, egy valamit sosem fogok megérteni: mi végre kell azt az (amerikai, döntő többségében hollywoodi) eszement teóriát pörgetni, hogy ha közénk jönnének az idegenek, akkor okvetlenül kommunikálni akarnának velünk, pláne háborúzni, a szó buta, vadnyugati értelmében, amint azt például A Függetlenség Napja című rosszízű, blődli moziban próbálták szemléltetni? Amennyiben föltételezzük, hogy akad rajtunk kívül egy ismeretlen civilizáció, aki látókörünkön messze túlról, több ezer fényév távolságról is kíváncsi ránk, netán ide is látogat, akkor az a faj borítékolhatóan sokkal de sokkal intelligensebb tőlünk. Ha már az utazás sem akkora kihívás nekik, mint ma még nekünk... Ergo: ha vannak (és miért ne lennének?) értelmes lények a világűr ismeretlen sarkában, akik tudnak rólunk, biztos, hogy jó pár dimenzióugrással fejlettebbek, mint mi. Nem csak technológiailag. Talán testileg-szellemileg is. Mivelünk szót érteni, pláne sugárvetőkkel lődözni bennünket legalább annyira értelmetlen lenne számukra, mintha mi, kanizsaiak az adorjáni törpedenevéreken élősködő tetvekkel akarnánk szót érteni. Az űrlények ha rosszindulatúak – egy gombnyomással úgyis kiiktathatják a földi életet.
De ha nem – és ez a szebbik, a reménykeltőbb verzió – akkor csak néznek bennünket üvegbúra meg nagyító lencsék alatt, és szörnyülködnek azon, miket csinálunk mi hülye emberek, hogy csalják el a bírók a kisebbik Lőrincz olimpiai birkózó nagyon is megérdemelt bronzérmét.
Aztán hanyatt dőlnek, elméláznak rajtunk. Ha van szájszervük meg nyáluk sercintve köpnek egyet, és undorral legyintve csak annyit gondolnak magukban:
– Közösködni? Ezekkel?! Nehogy má’...

Pk

2016. augusztus 14., vasárnap

SUTÁK VILÁGNAPJA



Festés 2016. júliusa, Tandari-szállás

Tegnap volt a balkezesek világnapja.
Életem delén járok, de álmomban sem hittem volna, hogy az ilyesminek külön napot szentelnek.
Igaz, tudok róla, hogy már az iskolakerülés világnapjáról is egyre többen emlékeznek meg. Ennek – az egyébként mélyen elítélendő szokásnak - legutóbb az egyik magyarországi kufártévé több perces összeállítást szentelt, innét a jólértesültségem, egy – a tényeket gyakran ferdítő – hírműsorból.
Ugyanebben a (magyarországi) híradóban a szerkesztők ingerküszöbét nem ugrotta meg, hogy az említett napon, február 25-én (többek között Magyarországon) a kommunizmus áldozatainak a napjáról is megemlékeznek.
 „A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata, a téma nem lezárt, a számadatok nem véglegesek, a közelmúlt folyamatos viták tárgya. (1997-ben A kommunizmus fekete könyve címen jelent meg egy francia könyv, a hat szerző által jegyzett mű levéltári kutatások, és becslések alapján 80-100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát.)”
Eddig az idézet.
Mélázzunk el rajta, miképpen történhet meg ma, Röszkétők kezdődően, odaát, egy európainak mondott országban az, hogy 100 millió ember halála és további százmilliók tragédiája másodpernyi szünetet sem érdemel, az iskolát elbliccelő csibészekkel szemben.
Nem néztem utána, de gondolom – mint általában a hülyeség – ez is Amerikából érkezett hozzánk.
A szenny valahogy mindig könnyebben gyűrűzik be oda, ahol a kritikátlanság ötvöződik a megfelelési kényszerrel, ahol rajongva kell szeretni az összes olyan szemetet, amit máshol orrot befogva löknek vissza oda, ahonnét jött.
A sor végtelen: Boszorkányok éjszakája, Valentin-nap, Hálaadás (!) napja (ne szörnyülködjenek rajta, őfelsége a tévé mutatta a magyarországi ünneplőket…), meg a karácsonyi égő-villogó Coca-Cola parádé, a kézilabda (!) meccsek szüneteiben ugrabugráló pom-pom lányok...Ugye ne folytassam?
Szóval, most meg itt van augusztus 13-án ez a jó kis balkezeseknek szánt 24 óra. Vajon kinek az esze adta ki?
Vélhetően a virágosok, mütyür-árusok meg általában, a kereskedelemben érdekeltek dughatták össze a fejüket, hogy a nyári uborkaszezonban is lehessen ajándékozásra ösztönző dátum alapján vetni a nagy semmit a jónépnek.
Magam is suta lévén érintve vagyok 13-át illetően.
Ám az, ahogyan tálalva van mindez, a köret, a hozzáállás: bizony erősen zavar.
Hírnek felőlem hír lehet.
De fontos lenne mellette azt is aláhúzni, hogy minket jobban érintő emléknap a világosi fegyverletételnek járna (1849. augusztus 13.).
Jó néhány ősünk kiontott vére előtt illene tisztelegnünk.
Ám, ezt mára már nem csak az iskolát elkerülő fajankók nem tudják, hanem – sajnos sokszor – az egyetemet végzett magyarjaink sem.

Pk

2016. augusztus 12., péntek

KÉPESLAP HELYETT – VII.


A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović)
A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz, százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap. Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra.  Az évek során, ahogy a családi házikót nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal, az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás, napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám, én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva, hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani. Amúgy is a  kelleténél talán jobban szoktam ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A rosseb tudja. A nyakkendő miatt  lehet. Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér, portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött vizsgabálozó kiskamasz. 
Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének, mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet, azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket, ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél. Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát... 
A hitbéli külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes, karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! - a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő tengerészeknek. 
Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött, híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja, amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az 1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett volna.

A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović)


Pk

OLIMPIA, FERIK NÉLKÜL

 
2014, 2015
A sas egy madár. A veréb is az. Madár-madár – tolla van oszt’ repül, mondaná a megdicsőült Tarhonya Pista, szegény. Aligha férhet kétség az igazához. De lehet-e, kell-e, szabad-e a sas röptét a verébével egybe vetni? Érdemes-e mindent csakis a versenyszellem jegyében vizsgálni?
Két rangos sportesemény zajlik a héten. Nagyvilági szinten pár napja megkezdődött a XXXI. nyári olimpia, hazai berkekben pedig szombaton 35. alkalommal rendezi meg Kanizsa a nemzetközi úszó- és futó maratont. Míg a brazíliai versenyeket a televízió előtt ülve – vagyis állandóan föl-föl ugrálva - szurkolom végig, folyton kísért a gondolat: mi lesz velünk, ha egyszer a hagyományos utcai futásunk, úszásunk a Tiszában sem lesz immáron az, ami – klasszikus tömegmegmozdulás. Mi lesz, ha a mozgás szabadságának élvezete sokad rangúvá züllik, és a testnek kijáró alkalmankénti jótékony erőfeszítés eszméje helyett hozzánk is be fog gyűrűzni a teljesítmény kényszere, a rangsorolás miatti kórság, az elsőségért folytatott küzdelmek kíméletlen parancsa? Merthogy nagyon úgy fest - a világ ez irányba szuszakolja a sportot. 
A pénzcentrikus szemlélet kilúgozza a testkultúrának az egyszerűségben rejlő szépségét. Ahogy a profizmus ádázul utat vág a lelkes műkedvelők sorában, úgy a mai gyerekeknek nehéz, majdnem lehetetlen megmagyarázni, mit jelentett valamikor önkéntes munkaakciókon részt venni, akár heti rendszerességgel ingyenesen tenni valamit a közösségért. Söpörni a cserkészek vízitelepét, szemetet összegyűjteni az erdőben, egy hónapig kézzel ásva gürizni, mélyíteni a kanális árkokat a dél-bánáti homokpuszták mellett, csapatba verődve gereblyézni a köztereken, parkokban, vagy paprikát szedni hogy az általános iskolát fölújíthassák. Megdolgozni valamiért önös érdek nélkül. Ugyanilyen érthetetlenek számukra a három-négy-öt évtizeddel ezelőtti, ma már inkább sporttörténeti igazságok. A hőskorszak. Amikor a kanizsai klubok sportolói jobbára fűtetlen termekben edzettek, a saját dresszüket, ruhájukat nyüstölték, a maguk vásárolta eszközöket használták, folyvást toldozva-foltozva a már meglévőt, és ha a szerencsésebbjének netán volt öltözője, abban sem akadt sok köszönet: málló vakolatú, fölvizesedett falak közt vetkőztek. Akkoriban majdhogynem ismeretlen fogalom volt a sportolói prémium. Ma meg? Ösztöndíj nélkül már a legfiatalabbnak sincs ínyére az edző keze alatt dolgozni. 
Régtől figyelemmel kísérve a kanizsai maratont nekem mindig fontosabb volt, hány hatvanon túli idős ember kocogta végig a távot, miként teljesítettek az utca végéből ismert gyerekek, bírta-e végig szusszal a kolléganő, a rokon lány, vagy mellúszásban pihentek kicsit, mintsem az - kié az első hely dicsősége? Magasról teszek rá, ha egy hivatásos futó-úszó fél óra alatt lefutja-leússza, amire nekem kétszer annyi idő szükséges. Nem érdekel emiatt milyen vastag boríték kerül a zsebébe. Ha rajtam múlna, érmen, oklevélen kívül egyebet tőlem bizony ő sem kapna. Mélyen hiszem ugyanis, hogy bármilyen bajnoki titulus helyett sokkal inkább számít a saját magunk által megszabott célok elérésének öröme. A megmérettetés önmagunkkal. A székesfővárosból vagy külföldről Kanizsára ideruccanó profi atléta amint fölnyalta a díjat, már robog haza. Behúzta a strigulát: ez is megvolt. Holnapután már másik borítékért fog rajthoz állni, hogy a maga dicséretes tempójában hozza a századmásodperces sikereket. Kanizsa viszont itt marad, mert az előző 34. maraton összes izgalma, tapasztalása, kalandja is itt maradt helyben, azoknak az emlékezetében, akik évről-évre a Slajcnál beleóvatoskodtak a vízbe, és a nyári aszfalt platniján izzadva végigloholták a rajt-cél távot. Amennyire elvehetetlen tőlük a megélt alkalmak varázsa, pont annyira megfizethetetlen a múltjuk emléke. 
35 esztendő nem kis idő. Jóformán egy emberi élet fele. Ez idő alatt mennyien futottak, úsztak velünk, mellettünk, akik már nincsenek! Városunk egyetlen olimpikonja sincs már közöttünk. Csaba Feri valahol az ég angyalaival birkózik. Hogy magyarázhatnánk meg a most fölnövő nemzedéknek, hogy mit is jelentett 1980-ban kanizsaiként, sportolóként az akkori Jugoszláviát, az egész világ előtt Moszkvában képviselni? Pláne tudván azt, hogy az akkori elvtársak, a helyi vezetés „jóvoltából” a Csabának semmi különleges bánásmód, semmiféle kivételezés nem járt. Így esett meg, hogy a mi – eleddigi egyetlen olimpiai résztvevőnk – délelőtt még az AMD garázsának aknájában nyakig olajban szerelte a gépkocsikat, majd délután vitte a repülő Moszkvába, ahol szédületes bravúrokat végrehajtva már érem közelbe ért, amikor csúnyán lesérült. Még így sem adta fel. Egylábon sántikálva állt ki a szőnyegre, és végül hatalmas küzdelme az ötödik helyet eredményezte. Nem tudom, hányan köszönték meg neki. Ahogy azt sem tudhatom, mikor és hogyan vitte el az ördög azzal a szomorú korral együtt az összes hájfejű, nagyokos elvtársat, akik arra sem méltatták a kétkezi melósból olimpikonná emelkedő Csaba Ferencet, hogy normális feltételeket biztosítsanak számára a nagy megmérettetés előtt. Mindez ma már: sporttörténelem.
Valahol mégis jól láttatja: a poros Bácskából mindig lehetett világhódító akaratot szítani. Ahogy hajdan Moszkvában, a sasok között, úgy a Slajc kanyarjában meg a kanizsai úton szaporázva, szürke, közülünk való, egyszerű emberek hatalmas szíve által.

Pósa Károly
2012, 2013


2016. augusztus 11., csütörtök

ESTI KATARODÓ (fújhatjuk...)



A sportnak annyi.
Lehet, kicsit korai még katarodót fújni mindannak, ami valaha a nemes versengésről, az érdekeken túlmutató erények küzdelméről volt híres, ám a minapi hír alighanem olyan újszerű, az eddigiektől gyilkosabb szög lesz az olimpia eszméjének koporsójába, amely után erősebb kontúrokkal láthatjuk majd az ötkarikás játékok hajdani ázsiójának egyre szomorúbb, gyorsuló ütemű hanyatlását. Eddig is volt szándék a sport el-anyagiasítására. Meg is fogant. Kár tagadni. Üzlet lett az élsport, az ilyen-olyan ligák játékosai, meccsei ésszel föl nem fogható bevételeket hoznak. A bajnokokra, a „sztárokra” hatalmas embertömeg kíváncsi, ipari méretűvé duzzadt immáron minden, amihez résztvevőnek és szurkolónak egyaránt köze lenne. Reklámmásodpercek ellenek milliókat a tévétársaságoknak, és az a szégyenletes gyakorlat is sokadszor fordulhat elő, hogy egy nagyhatalom szurkolói igényeihez igazított napszakban muszáj az úszó döntőket közvetíteni. Nehogy má’ ne fő műsoridőben röhögjék ki az ajzószerekkel telepumpált kedvenceik a világot. Mint egy ideje a hollywoodi gépsoron termelt filmeket: a nagy nemzetközi versenyeket is kizárólag a bevételi forrás alapján ítélik meg. Általában olyan szakértők, akik a büdös életben nem szagolták az átizzadt öltözőket, soha nem léptek se szőnyegre, se pályára, és ha netán olykor vízbe csobbantak, azt is odahaza, a kerti medencében tették, koktélpoharat szorongatva. Nem olyan régen az ilyenek, meg a mögöttük nyomuló globális tőke-henger nyomására vált kérdőjelessé például a kötöttfogású birkózás olimpiai megléte. Most tekintsünk el attól, hogy éppen az ókori versenyek egyik alapsportágát érte ez a legújabb kori gyalázat. Azt se nézzük, hogy hány és hány birkózó szakosztály, szövetség, klub működik szerte a nagyvilágban évszázados patinával. Inkább csak gondoljunk bele, hogy ha e helyett, mondjuk létjogosultságot nyerne a szörfözés, mennyivel kamera barátabb lenne az a sok tangabugyis, alul-öltözött nőcike valami ezüsthomokos bícsen, mintsem két dresszes izomgombóc egymásba gabalyodását mutogatni?
Tudjuk: ahol lejtmenetre kapcsolt a züllés, ott hamarosan jelentkeznek a keselyűk. Van ugyanis egy határ, amit ha átlépünk, visszavonhatatlanul a romlásba visz az utunk. Ezen mi már régen túl vagyunk. Ahol a pénz diktál, ott már nem illik bíbelődni az ethosszal. Legföljebb a kicsöngetett összeg nagysága miatt kell némileg izzadni, alkudozni.  Így gondolhatták a katariak is, akiknek tevehajcsárból, kufárrá vedlett olajsejkjei egy jó ideje komoly nemzetközi posztokon öregbítik a sportdiplomácia – amúgy is hajmeresztő a szóösszetétel! – makulátlanságát. Mára már nem elégszenek meg a döntéshozók közötti hangsúlyos jelenlétükkel. Nem, ők sporttörténelmet akarnak írni. Katar – forevör. Sikerül is nekik. Van az a pénz. A kézilabdában mindeddig sehol sem jegyzett, a világranglista 108. helyezett katari válogatott ott van a legjobb tizenhárom csapat között. Igaz, egy vagy két, mutatóba vitt labdaszedőn kívül nincs közöttük egyetlen katari születésű játékos sem. A fejkendős, körszakállas, pecsétgyűrűs sejkek á lá carte rendeltek maguknak nemzeti csapatot. Lefizettek egy-egy szíriait, montenegróit, bosnyákot, horvátot, egyiptomit, kubait, spanyolt és franciát, nesze neked: kész a katari kézilabdás álom kommandó. Pár ciszterna kőolaj, egy kisebb fúrókút hónapos termelése csodákra képes. És hogy a pofátlanság még nagyobb legyen, a derék katari olajsejkek újabb zseniális ötlettel rukkoltak elő! Ki hitte volna, hogy ennyi lángelme világít a sivatagi királyságban lobogó fáklyás fúrótornyok alatt! Mivel már volt csapat, de szurkoló alig, bérszerződtek egy csomó spanyol drukkerrel, akik szép napszámért és teljes ellátásért, a katari légitársaság flottájának jóvoltából elrepültek Rióba. Ott fölhúzták az arab sejkséget jelképező kapott trikókat, fogták a sálakat, a zászlókat, és mindjárt volt lelkes buzdítás. Gondolom, prémium járt a leghangosabban óbégatónak. Azért, kíváncsi lennék, a hosszú repülőút alatt közülük hánynak sikerült betanulnia Katar himnuszát? 
Mert valószínűleg a sejkség nemzeti válogatottjának kerettagjai az új, választott hazájuk miatt gólokat dobni igen, de táguló tüdővel, őszintén énekelni nem fognak.
Ők nem. Viszont a háttérből kasszírozó bizniszmenek - nyugatiak és közel-keletiek - hanyatt dőlve dúdolhatnak. Olyan képűre formálták a világot, amilyenek ők. A sejkségben készülhetnek a téli olimpiára. Meglátják: lesz katari sífutó, katari síugró, az olajbányász bobcsapatuk remekelni fog, curlingben a katari női kompánia csadorba bugyoláltan is seprővel veri a kanadai meg a norvég válogatottat, és a katari jégtánc páros női tagját talpig fekete zsákban, lefüggönyözve emeli majd feje fölé a szintén katari színekben versenyző szőke, de ölig érő szakállat viselő Vjacseszláv.
Mi meg - idealisták, sportrajongók - katarodhatunk a fenébe! 


Pk

2016. augusztus 9., kedd

Voks 2016.


Hiszik - van választás, hogy kettőn áll a vásár.
De ha tudnák: az összes elektor sokkot kapna!
Szikkadt bukszát, meg a lógó zacskót is egy sáfár,
Évszázadok óta tartja görbedt markában fogva.

Egyre megy: kiskavics vagy bazalt szikla lesz majd.
Élő s holt a tengerben dettó mélybe vész.
Hálaadásra már liba sül, nem pulyka, nem siketfajd,
Míg az alapító atyák irományát eszi a penész.

A világi helyzet ezért nem rózsás, hanem durva.
Sarkallja bár őket a diadal, a hatalom, a vágy is hajszol.
Az orális iroda falára  karvalykörömmel lett fölírva:
“Hiába fekszel seggel a fal felé, ha nyitott szájjal alszol.”


Pk

2016. augusztus 8., hétfő

ÉGBE KAPASZKODÓN



Összegző írás a kispiaci Nagy László Galériában Tóth Vilmos magyarkanizsai építész KÉMÉNYEK, KÜRTŐK c.  kiállításmegnyitója kapcsán.

„Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mind ama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!”


Írtam egy esszében jó két évvel ezelőtt, s ha figyelembe vesszük Tóth Vilmosnak a kéményekről készített rajzait a fenti szövegem olvasatának vetületeként aligha kell indokolnom hogy személyéhez miért fűz meghitt barátság olyan hosszú idő óta. Mint a jó bornak, úgy egy jó képtárnak sem árt a reklám, ezért hadd álljon itt még egyszer, nyomatékosítva: igen, a kispiaci bekötőúttól nem messze, az E5-ös főút mellett, ahol benzinkút és parkoló van, annak átellenben található Nagy László privát galériája valamint a magánpraxist is folytató nejének a rendelője, de ez most mellékszál. Annál is inkább az, mert a jó ízléssel, helyes arányérzékkel, és a hagyományokat szem előtt tartva helyrehozott dél-alföldi parasztház – eltekintve a galériai belbecstől – már önmagában is kelleme a szemnek, igazi kis ékszerdoboz. Aki szereti a régi bútorokat, a magyar népi építészet emberléptékű világát, ne sajnálja rá az időt, látogasson el oda. A Nagy László teremtette miliőben csalatkozni nem fog. A péntek késő délutáni rendezvény közönsége sem unatkozott. A házigazdák nevében Dr. Pajor Margit köszöntötte a megjelenteket, majd a Cantilena vegyes kórus előadásában néhány alkalomhoz illő kórusmű hangzott el. A dugig megtelő kis házban folytatódott a tárlat: a képeit bemutató Tóth Vilmos vetítéssel egybekötött előadását nézték, hallgatták végig az érdeklődők. Mondandójában – műépítészről lévén szó – Tóth Vilmos előbb röviden vázolta az általa készített rajzok, grafikák megszületésének miértjeit, majd szűk egy órában rövid építészet- és kultúrtörténeti előadást tartott a kéménynek, mint építészeti elementumnak a meglétéről és korokon átívelő fejlődésének az állomásairól. Megtudhattuk többek között, hogy a kémény szavunk először papírra vetve latinosan kamin-ként lett leírva valamikor a 15. század derekán. Mivel a vidékünkre jellemző szabad-tűzhelyes konyhák némelyikét még a múlt században is használták, ezért nem kell rajta csodálkozni, hogy a kémények inkább a városokban, a kőházak tetején, a polgári jólét jeleként füstölögtek, semmint a szegényes zsúpfödelű parasztházakon. Ennek dacára, ahogy haladunk előre az időben a kéménytípusok meglepő sokszínűségével találkozhatunk. Más sem kell hozzá, csak felemelt fejjel járni, meglátni a szépet. 


Így tett Tóth Vilmos is, aki néha tollal, néha ecsettel, vagy olykor csak rövid mozdulatokkal, skicc-szerűen, ceruzával örökítette meg a háztetőkön tarajosodó kéményeket. Százával rajzolt kéményei nem csak a vidékünkről valók: Svájcban, Dél-Franciaország patinás városaiban, az Isztriai-félszigeten, és Dalmáciában is hódolt a szenvedélyének. Mint fogalmazott, mára ez a hóbortja, passziója – nevezze ki hogy akarja – olyannyira fontossá vált számára, hogy egy-egy díszesebb kürtőt megpillantva, a fölfedezés izgalmával érez késztetést a megrajzolására. Hisz némelyik kémény önmagában is műalkotás számba megy: dísze a tetőnek, kicsiben ház a házon! Az emberi kreativitást dicsérik, amikor észrevehető a házépítő mesterek szándéka: két egyforma kürtő helyett a szabad variációk kifogyhatatlan játékosságából, a szépérzékükre hagyatkozva konstruálnak ötletesebbnél ötletesebb kéményeket. Kell is ez a dicséretes buzgalom. Tóth Vilmos szerint ugyanis a kémény a mindenkori ház azon része, amin körösztül a hajlék tüze, melege összeér az éggel, a fölfelé távozó füstöt eregető kémény mintegy kapocs a Feljebbvalóhoz. Az építmény legmagasabb része, s mint olyan, megkoronázza az ember otthonát. Műértő szemmel, biztos kézzel, mérnöki pontossággal, ugyanakkor egy művész eleganciájával készültek a Tóth-féle rajzok, s ahogy két azonos kémény, úgy két ugyanolyan technikával kidolgozott alkotása sincs. A kürtő-variánsok tarkállanak a Nagy László Galéria verett falú házikójának hűsében. Mind igazolása annak, hogy milyen fontos meglátni a részleteket. Hogy mennyi érték, gazdagság vesz körül bennünket. Ahogy mellettünk, úgy fölöttünk is.



Pósa Károly        

2016. augusztus 5., péntek

KÉPESLAP HELYETT - VI.


Képek a filmből
A sokat tapasztalt, sokfélét kipróbált emberre szokás mondani, hogy minden volt már, tán még csak akasztott ember nem. A lehetőségek megragadásán túl az eddig befutott pályámat nem tartom különösebb módon kalandos életnek, bár most lesznek páran, akik ingatni kezdik a fejüket, meg cicegnek majd, ennek ellenére muszáj dicsekednem: én már voltam akasztott ember is. Önszántamból. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt beálltam statisztának egy talán soha el nem készülő vajdasági szerb-magyar koprodukcióban forgatott nagyjátékfilmhez, aminek a középkori feledett magyar krónikáink szolgáltatták az alapot. 
Ne kapkodd a fejedet, ne keresgélj emlékeidben mozirajongó! Nem láthattál te abból még egy percnyi nyavalyás előzetest sem! Ha jól számolom pont tíz éve - mint a Luca széke, csak attól valamivel akszamétosabban – tákolódik a film kockáról-kockára. Rávaló hiányában hosszabb ideje áll a forgatás. Már akkoriban sem volt rózsás a stáb anyagi helyzete. Nem is pénzért, lelkesedésből vállaltam az egy-két kádernyi szerepecskét. Így lettem én akasztva, valahol az Oromhegyes felőli pusztaságon, 2009 januárjának éppen a közepén, mínusz húsz fokos hidegben. A tapasztalat mondatja velem: ha valaki kötél által kíván kilépni ebből az árnyékvilágból, nagy műgonddal stimmelje be melyik évszakban teszi! Esetleg hallgassa meg előtte az esti időjárás-jelentést, de minden képen azt tanácsolom neki – január tájékán alaposan öltözzön föl, ha nem akarja hurokkal a nyakán erős ráadásként a fagyos kínhalált. Nekem nem volt választásom. Madárijesztőről lekönyörgött, középkori rongyokba bújtattak a kellékesek. Olyanokba, amikben - a jelmeztervező fantáziája szerint - a pestisjárvány után járkálhattak a legnyomorultabbak. A hónom alatt fütyült be a mínuszos szél, és a hótól átnedvesedett kapcám megelőlegezte a heveny tüdőgyulladást. Mindennek non plusz ultrájaként élettelen test gyanánt, három és fél méter magas állványról kellett a fagyos földre lezuhannom, vagy tucatnyi ízben, míg az operatőr megfelelő szöget fogott, és azt nem mondta, hogy elég. Nyekkentem akkorákat, mint a betonnak csapott kecskebéka. Hetek múltán is kék-zöld foltokat nyögtem a hátamon meg a derekamon. Beláthatja akárki: mindezeken túl már mosollyal az ajkamon mentem a havas rónán levert bitófám alá. Joggal gondolom úgy, hogy van az a tortúra, ami után a halál tényleg megváltásnak tűnik... És mivel egy életre elegem lett a megismételt, újból meg újból fölvett jelenetekből, szépen abba is hagytam a filmezést. Szó mi szó, gyorsan virágja hervadt alig kibimbózó színészi karrieremnek.
Ám a halálnak fura a humora. Nem hiába írtam az imént egykori kivégzésemről. A minap derült ki: nemhogy akasztott ember, de néhány éve – tudtomon és akaratomon kívül – immáron halott ember is voltam. A törzshelyemen, a Palma kávéházban Sabin a vízilabdabíró kottyantotta el: vagy öt-hat éve holt hírem kerekedett a tengerparton. Riknuo je Mađar* – ahogy helyben kedvesen fogalmaztak. Akkoriban még csak bontogatta szárnyát a facebook. A mobiltelefonok címlistája meg vagy túl régi volt, vagy lopottak a készülékek. Igen nehéz feladatnak tűnt meggyőződni róla, tényleg beadtam-e a kulcsot? Ám mivel a rossz hír mindig hihetőbb a lottófőnyereménynél, és órák múltán már az öböl menti verebek is huhogva csiripeltek, az itteni kompánia készpénznek vette a faluban futótűzként terjedő mesét. Aznap este össze is jött a régi gárda, mind a húsz cimbora, és csöndben beszélgettek rólam, meg persze ittak az emlékemre. Állítólag voltak, akik megkönnyeztek, de ez egyelőre nincs visszaigazolva. Valaki szerzett egy gyertyát. Meggyújtották a pultnál, s a borongós mécs pisla fényében elnézegették a kocsma falán a törzsközönségről hajdanában készített rajzaimat. Éjfélkor Ljubo összetörte a három darab otthagyott Cseh Tamás CD-met és a tengerbe dobták a szilánkokat. Úgy okoskodtak: ha már egyszer nem vagyok, más se hallgathassa többé a nótáimat. 
De hát a tengeri történet nem lenne olyan amilyen, ha pár nap múlva ki nem derült volna az igazság. Mikica barátom egy fiók mélyi, régi telefonjában megtalálta a számomat és rövid tépelődés, a lelki erejének gyűjtögetése után megcsörgetett. 
Persze fölvettem, annak rendje-módja szerint. Beleszóltam bugyborékoló nagy vidáman.
Hallgatott egy versnyit és nyelt nagyokat, nem szólt az semmit, hiába noszogattam.
Idáig kellett várnom, hogy rájöjjek, mitől is volt egykoron annyira megilletődve.

*Szabad fordításban: kipurcant a magyar.