KÉPESLAP HELYETT - VI.

Képek a filmből

A sokat tapasztalt, sokfélét kipróbált emberre szokás mondani, hogy minden volt már, tán még csak akasztott ember nem. A lehetőségek megragadásán túl az eddig befutott pályámat nem tartom különösebb módon kalandos életnek, bár most lesznek páran, akik ingatni kezdik a fejüket, meg cicegnek majd, ennek ellenére muszáj dicsekednem: én már voltam akasztott ember is. Önszántamból. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt beálltam statisztának egy talán soha el nem készülő vajdasági szerb-magyar koprodukcióban forgatott nagyjátékfilmhez, aminek a középkori feledett magyar krónikáink szolgáltatták az alapot. 
Ne kapkodd a fejedet, ne keresgélj emlékeidben mozirajongó! Nem láthattál te abból még egy percnyi nyavalyás előzetest sem! Ha jól számolom pont tíz éve - mint a Luca széke, csak attól valamivel akszamétosabban – tákolódik a film kockáról-kockára. Rávaló hiányában hosszabb ideje áll a forgatás. Már akkoriban sem volt rózsás a stáb anyagi helyzete. Nem is pénzért, lelkesedésből vállaltam az egy-két kádernyi szerepecskét. Így lettem én akasztva, valahol az Oromhegyes felőli pusztaságon, 2009 januárjának éppen a közepén, mínusz húsz fokos hidegben. A tapasztalat mondatja velem: ha valaki kötél által kíván kilépni ebből az árnyékvilágból, nagy műgonddal stimmelje be melyik évszakban teszi! Esetleg hallgassa meg előtte az esti időjárás-jelentést, de minden képen azt tanácsolom neki – január tájékán alaposan öltözzön föl, ha nem akarja hurokkal a nyakán erős ráadásként a fagyos kínhalált. Nekem nem volt választásom. Madárijesztőről lekönyörgött, középkori rongyokba bújtattak a kellékesek. Olyanokba, amikben - a jelmeztervező fantáziája szerint - a pestisjárvány után járkálhattak a legnyomorultabbak. A hónom alatt fütyült be a mínuszos szél, és a hótól átnedvesedett kapcám megelőlegezte a heveny tüdőgyulladást. Mindennek non plusz ultrájaként élettelen test gyanánt, három és fél méter magas állványról kellett a fagyos földre lezuhannom, vagy tucatnyi ízben, míg az operatőr megfelelő szöget fogott, és azt nem mondta, hogy elég. Nyekkentem akkorákat, mint a betonnak csapott kecskebéka. Hetek múltán is kék-zöld foltokat nyögtem a hátamon meg a derekamon. Beláthatja akárki: mindezeken túl már mosollyal az ajkamon mentem a havas rónán levert bitófám alá. Joggal gondolom úgy, hogy van az a tortúra, ami után a halál tényleg megváltásnak tűnik... És mivel egy életre elegem lett a megismételt, újból meg újból fölvett jelenetekből, szépen abba is hagytam a filmezést. Szó mi szó, gyorsan virágja hervadt alig kibimbózó színészi karrieremnek.

Ám a halálnak fura a humora. Nem hiába írtam az imént egykori kivégzésemről. A minap derült ki: nemhogy akasztott ember, de néhány éve – tudtomon és akaratomon kívül – immáron halott ember is voltam. A törzshelyemen, a Palma kávéházban Sabin a vízilabdabíró kottyantotta el: vagy öt-hat éve holt hírem kerekedett a tengerparton. Riknuo je Mađar* – ahogy helyben kedvesen fogalmaztak. Akkoriban még csak bontogatta szárnyát a facebook. A mobiltelefonok címlistája meg vagy túl régi volt, vagy lopottak a készülékek. Igen nehéz feladatnak tűnt meggyőződni róla, tényleg beadtam-e a kulcsot? Ám mivel a rossz hír mindig hihetőbb a lottófőnyereménynél, és órák múltán már az öböl menti verebek is huhogva csiripeltek, az itteni kompánia készpénznek vette a faluban futótűzként terjedő mesét. Aznap este össze is jött a régi gárda, mind a húsz cimbora, és csöndben beszélgettek rólam, meg persze ittak az emlékemre. Állítólag voltak, akik megkönnyeztek, de ez egyelőre nincs visszaigazolva. Valaki szerzett egy gyertyát. Meggyújtották a pultnál, s a borongós mécs pisla fényében elnézegették a kocsma falán a törzsközönségről hajdanában készített rajzaimat. Éjfélkor Ljubo összetörte a három darab otthagyott Cseh Tamás CD-met és a tengerbe dobták a szilánkokat. Úgy okoskodtak: ha már egyszer nem vagyok, más se hallgathassa többé a nótáimat. 

De hát a tengeri történet nem lenne olyan amilyen, ha pár nap múlva ki nem derült volna az igazság. Mikica barátom egy fiók mélyi, régi telefonjában megtalálta a számomat és rövid tépelődés, a lelki erejének gyűjtögetése után megcsörgetett. 

Persze fölvettem, annak rendje-módja szerint. Beleszóltam bugyborékoló nagy vidáman.

Hallgatott egy versnyit és nyelt nagyokat, nem szólt az semmit, hiába noszogattam.

Idáig kellett várnom, hogy rájöjjek, mitől is volt egykoron annyira megilletődve.

*Szabad fordításban: kipurcant a magyar.