2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. szeptember 24., szombat

Pósa Károly: SZÁMVETÉS




Ahogy elfogytak a park fái, virágai, úgy fogyott el a magyar, úgy fagyott el az idő.
Most, szemben a régi Agbaba-féle villával, a kőrisek árnyával, a hintett tövis erkölcsű világban hűlni látszik a szeptemberi rokonszenv: a töltés falevél-magány boldogságára előbb csodálkozó szemet- , aztán kis lila palástba bugyolált körösztöt vetnek az álombeli ingujjra vetkezett, kalapos urak s csipkés hajú hölgyek. Vakon is halló, süketen is látó szerelmesek. Ezek a lábatlan-kezetlen tévelygők csak mennek, csak mennek… Velük teli a part, s míg Bachról, Lisztről utólag és helyettük szétszilánkolt hegedűszólammal kísért birsalma nevetés kél a karikás szemű publikum soraiban, mindenek fölött éteri  moraj figyelmez a húzd-meg-erezd-meg tarthatatlan, de izgalmas állapotára. A harangok megkondulnak. Kis időre fölfénylik a tömegember szíve-joga, irányított öröme, a kezdődő ősze, a nagykabátja zsebében dugdosott, zsizsegő állatok ára meg ösztöne. Nincs Mátyás, se igazság, nem mezítelen se nem álruhás a király. A korona lehull, fölüti a hazugság szótárát a történelem, s döglött ökörnyálként úszik be a süket csöndbe a rátarti paraszt kényelem. Árulás. Viszály.

Ahogy a határból eltűnnek a szürke lovak, úgy fogy a Tisza mente, úgy fogy a magyar.
Utánunk gömbakác-sor marad – egy darabig talán - , vakolt falak, elkiáltott szavak, szemenszedett igazság, nádbugák meg ugar. Felejti arcát a fajtám, márvány templomi padlóra kuporog az istenkáromlás, haladnak a kutyák, a karaván meg csal áll, marad, hisz szétszóratott a portéka, a múltnak terve füstbe ment, elkopott a próféták szándéka, s mára ami megmaradt, az összes egykoron tajtékzó kézirat csak arra való, hogy önigazolja a hamis messiásokat, akik minden időben első szóra jajgatva árulták el a mindannyiunk által féltve őrzött jelszavakat: Isten, föld, haza. Akárhogy kérnénk az ég hallgat, se Neki, sem az ördögnek nincs hozzánk szava, pogány utazók vagyunk, az ismeretlen bóklászók kora a miénk, barbárok hajnala. A lélek pára. Vetélt kanca orrlyukából fúvatott egyszeri, szomorkás varázslat, tükörképünk ott marad a mohos peremű esővizes dézsába, egyre ritkábban találkozunk önmagunkkal, még ritkábban másokkal, nincs már élő csak holt, aki értene, agyonverettetik a gondolat kísérlete.   

Ahogy tovarobog az utolsó szekér, a ráfok elhörgik a magyar végszónak szánt ötsorost.
Hajtűkanyarban, ahol a pislogós lámpa sárga méz színűn forgácsolja szét a perceket, ritkán tagolt a forgalom. Mondhatni szabatosan fogalmazott, fényszóróval darabolt, mint egy modern tiltó totemoszlop. A derékba kanyarodó járdaszegély szélén szélsöpörte csikk bukfencezik. Aranykarika a végén és mégis látszik, aki elpöckölte – szegény. Cinkos lehetett a vajdasági „magyar ügyben”. Valóságérzet. Annak vagyunk híján, annak kéne napernyő, hogy a Járás szikén ököllel dörömbölő vakító fény elterüljön a legelő síkján, hogy a rajzos monotóniába belegabalyodott tekintet elvesszen a tenyerünk mögé. Ahogy elbandukol az az utolsó szekér. Viszi bogár hátán az önámító naplót, a suta kézzel megírt mesénket, vonagló, kivonatosan szűkre szabott, félve méricskélt esélyeket, a pezsgős bankettek urambátyám koccintását, a bácskai csatadalunkat, meg az altató illatát a terített ravatalunknak. Illedelmesen viselkedő, kedélyesen leselkedő utcám béli emberek minden reggel ásóval, kapával mennek, lépdelnek elfele ezen a tájékon. Kékfestő keszkenő a függönyük. Egy asszony kaput nyit, mintha intene, s a szél meglegyinti a homlokán kéklő árnyékot.


Nincsenek megjegyzések: