2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 28., péntek

PEDIKŰR


 

"Kivezeted? Ki. Akkor vezesd ki. Fogjam a száját? Fogjad. Rövidebbre a kötelet. Ne taníts. Dehogy, csak mondom. Várjá’ még. Hozom a táskát. Nyugi. Hőhe. Hőhe no... Melyikkel? A külsővel. Emerről? Arról hát. Na. Nana. Add a lábad! Fogod? Fogom. Ne ott, beljebb az ujjadat. Te csak csináld. Ráfért már. Rá hát. A körme? Az jó. Hőhe! Izél a farkával. Add a szöget! Minek? Írok róla. A régiről? Arról hát. Hülye vagy te. Aki mondja. Na! Szépen! A dögje. Hú, a derekam! Várjá’! Akkó’ tedd le. Vigyázz, leteszem. Na. Mi ez? Szőlő? Nem, törköly. A Csucsué. Mondom én, hogy szőlő. Gyerünk. Na, tedd föl a lábad. Fogod? Fogom. Alig köll reszelni. Alig. Hőhe! Eszi a szart. Eszi. Akár az anyja. Az. Igazítsd meg. Megvan. No, szépen. Most áll jól. Most hát. Félrement a szög, bazmeg. Na. Használod megint. Hát. Vigyázz az ujjadra. Verjed. Hőhe! Csípi a légy. Engem nem? De. Hát akkó’! Emez itt jobb. Sikerült? Ja, ez jó lett. A harmadikat emide. Jó. Ötös. Letehetem? Tedd le, na. A Csucsu adta? Hát. Mennyi lett neki? Tizenkét liter. Nem rossz. Nem hát. Na, adjad csak a lábad! Jó így. Csak így tartsd! Mennyi lesz? Hét. Ez a hatodik szög. Eriggy má’ arrébb! Rám dől. A rohadék. Az. Illeszkedik? Ja. Várj, feszítek rajta. Tartod? Tartom hát. Most jó. Most. Tényleg. No, kérem. Eggyel megvagyunk. Ereszd le. Csak tizenkettő liter lett? Elég neki. Úgyse’ issza. Isten-Isten! Egészség! Melegszik az idő. Eléggé. Ide rakom a mellényt. Le ne húzza a kutya. Nehogy. Megyek belülre. Oda ne nyomjon. Nem fog. Adjad csak a lábad. Na, csináld. Ez könnyebben jön. Hőhe! Mondom, hogy odanyom. Á! Bengázik. A legyek. Azok hát. A kovácstól valók? Nem, bolti. Szeged? Szeged. Fogjad erősebben. A rohadt anyádat. Mit toporogna! Hagyjad. Tedd le. Pihenjünk? Kicsit. Meleg a pálinka is. Rásütött a nap. Nem rossz egy kicsit se. Meghiszem! Tud a Csucsu. Tud. Eriggy kicsit arrébb! Na, lépés! Ehol’-e! Fogtad? Fogom. Mindjárt megvan. Rá ne bassz az ujjamra. Majd nem, no. Hőhe! Ideges má’. Büdös anyja kínja! Hülye. Menne. Hőhe. Ez a fele mintha szebb lenne. Csináld, húz a derekam. Ha fáj, akkó’ még van. Mitidegeskedsz. Az ujjam… Hova a faszba raktam? Na, ehol-e, a reszelő. Még egy kicsi. Ennek jobb a körme, mint amannak volt. Eriggy innen kutya, mer’ rád lépek! Itt lábatlankodik a hülye. Az. Hogy áll? Kész? Mingyá’. Álljunk meg? Mosmá’ akkó’ ne. Csináld. Látod, hogy azt csinálom. Látom hát. Mingyá’, mingyá’. Menne már vissza. A dögje. Az hát. Leteheted. A derekam… Bevezeted? Be hát. A táska? A darálósba tedd. Ez most mi? Alma. Ez is a Csucsué? Nem, a Gyuláé. Hogy topog most bent! Hadd topogjon. Na. Isten-isten! Egészségedre. Eriggy innen, mer’ fő’ruglak. Hülye ez a kutya. Az hát.” 


 Pk

2016. október 27., csütörtök

MINDEN RÉTI VADVIRÁGUNK




Kezdetben csak az ige létezett. Örültünk magunknak. Önzőek lehettünk, ma már nyilvánvaló. Némi bűntudatom akad, valahányszor fölsejlenek azok a régi idők. Akkoriban észre sem vettük őket. Idegenek, távoliak, kifürkészhetetlenek, és kicsit hűvösek voltak, mint az októberi ködös látóhatár. Levegőként néztünk át rajtuk, de tán annyira sem hiányoztak, mint a víz alá merüléskor egy tüdőnyi tartalék, vagyis a lélegzéshez szükséges oxigénmennyiséggel szemben egyáltalán nem számítottak. Jó sokáig csak töltelék gyanánt, muszájból válogattuk be őket a kiütőcske csapatba, cserepados játszótársként, megtűrt pajtásként bántunk velük. Néha mégis rájuk fanyalodtunk. Jobb híján csibészkedtünk velük. Nem vettük őket komolyan. Kényeskedtek, hamar elpicsogták magukat. Értékelhetetlen volt a teljesítményük. Rosszabbul másztak fára, gyengék voltak, ha valamit meg kellett emelni, ügyetlenebbül bántak a labdával, sokszor elrontották a játékot, miattuk állt a meccs, a leghamarább lehetett őket megtalálni, elbújni is bénán bújtak, szaladni sem olyan nagyon tudtak, nem beszélve arról, ahogy az összes, akit ismertünk antitalentumnak bizonyult, rögtön amint egy követ kellett elhajítania. Könyékből, merev karral dobtak, célba sose találtak. Még kacsázni sem lehetett velük. Sokat beszéltek, csupa sületlenséget, amin csak ők tudtak nevetni, egy másik valóságból származók módjára gondolkodtak, más srófra járt az eszük. Sikoltoztak, ha békát fogtunk, nemkülönben ha földigilisztát, lóbogarat, undorodtak a dévérkeszegektől, a színes napkárászokat meg túl szúrósnak találták. Górézni egy istennek nem akart volna egyik se, pusztán az egér fölemlegetésébe is belebetegedtek, már léptek is el onnét jó messzire. Még a papasajtot sem ették. Édes szájúak voltak, finnyásak, cukros kenyeret megvizezve szerették uzsonnára, mi meg irtóztunk tőle, össze-vissza ragadt utána a kezünk, hiába nyálaztuk, vízzel lehetett csak lemosni, az meg hol volt, hol meg nem. Leginkább nem, de az árok alján mindig találtunk nyirkos pocsolyalét, megült a tócsa a fű között, abba dörgöltük a tenyerünket. Kicsit posványos szagúak, büdösek lettünk ugyan, viszont avval egyikünk sem törődött: nem szagolgattuk egymást és minden rendben lévőnek találtatott.  
Aztán egy napon föltűnt, hogy némelyikük hovatovább egy fél fejjel már magasabb tőlünk: megnyúlt a combja. Másként fogta össze a haját, frizurát csinált magának, valamiért megbűbájosodott a külseje. Teltebb lett az alakjuk, húsosan puhán kezdték viselni magukat. Egyre-másra érezni lehetett a bőrük tiszta, édeskés illatát, meg már mellek lankája domborodott az iskolába járó kötött pulóverük alatt, és attól a föl nem jegyzett, de megélt pillanattól egyszeriben a zsigereinkkel kezdtük méregetni valahányukat. Mindannyiukat. A homlokuktól lefelé egy adta érzékiség sugárzott belőlük, s amint a tekintetünk összekapaszkodott mintegy vezényszóra meggyorsult a szívverésünk, átzsibbadt rajtunk a kamaszos vágy, elkezdtünk egy tőlünk merőben szokatlan módon gondolkodni. Milyen ostobák voltunk! Mennyire nem értettük a kapcsolatok nyelvét, a magyarázatok nélküli beszédet, a szerelem nagyon mély, titkos, sorsszerű érzését! Pontos fogalmak, rendszerek híján, mintegy gesztusok szintjén, csak dadogva, sok botladozással sajátítottuk el a tudásnak nem nevezhető érzelmi ábécét, ki ügyesebben, gyorsabban, ki meg tétován, rengeteg kudarcélménnyel, szorongással, és mégis űzetve az összetartozni vágyás reményétől, a valakihez kötődés örök emberi késztetésével. Alighanem akkor értünk mi is emberré. Keddről szerdára virradóan, minden gyöngédség nélkül váltunk nagyfiúkká. Nem volt ebben semmi csodaszerű. A surbankó korból beleevickélő fiatalságot – amióta a világ világ –, a kamaszok időszaka egyformán üdvözíti, és keseríti meg. Hízelegni és hazudni tanultunk tehát, ugyanúgy, mint apáink és az ő apjaik, mert nőt akartunk tapasztalni, fogni a kezüket, a derekukat karolni, megcsókolni a szájukat, és szeretve lenni a szerelemben, a még csak félénken megsejtett vágyaink mámorában. Költeményeket írtunk hozzájuk. Lestük a kapualjak mélyére húzódva őket – csapatban jártak, akár a madarak. Az idegeinkben bujkált némelyikük kalács képe, kellett egy kis tréning, míg áthangolódtunk rájuk, hisz nem csak nappal, hanem álmainkban, az éjszakáinkon is meg-megjelentek, pirosak voltak, akár az almák és soha, de soha még olyan közel nem hajolt hozzánk egyikük se, mint azokon a gyötrő éjjeleken. Nyűgös volt utána az ébredés. Jól összezavarták a gondolatainkat. A felszínen persze minden ment a szokott medrében. A vértelen párbajok, napi csörték, a próbálkozások esetlenül zajlottak közöttünk. Üde színfoltként néha elcsattant egy pofon, ha túl pimasz volt valamelyik cimboránk. Mégis szomjaztuk a tisztaságukat. Tetőtől talpig nőből volt már mindegyikük. Hozzájuk képest a fiúk falkája növésben, észben és érzelmekben is messze utánuk kullogott. Igaz, akadt közöttünk, aki már borotválkozott vasárnaponként, B. pedig egyszer a mellkasát is leszőrtelenítette: elég rosszul jött ki a dologból, mert a pihék mögül subaszerű sűrű szőrtakaró nőtt a szügyén, szegény nehezen viselte, amikor a strandon szóvá tették neki, hogy nyáron is prémbéléssel közlekedik. A testileg satnyább fajtájúak, mint jómagam, még elég sokat várt, míg zsilettre és arcvízre költhetett. Amúgy sem számítottam alfa hímnek. Sorakozónál hátulról a negyedik voltam. Ennek is örültem. Belehaltam volna, ha utolsó vagyok. Hetedik általánosra leszámoltam a sporttevékenységgel. Abbahagytam a birkózást, az úszást. Egy ideig atlétikával is próbálkoztam, ám látva, hogy a tőlem fiatalabb, nyurgább, rátermettebb srácok a törökkanizsai hídtól már visszafelé tartanak, miközben én – bemelegítés gyanánt – odafelé loholok, nem sok idő múltán hezitálás nélkül szögre akasztottam a nyúlcipőt. Megérzi az ember, mikor és hol teremhet neki babér. A labdajátékokat eleve kizártnak tartottam: ennyi dioptriával, szemüvegesként esélyem sem volt focizni, netán kézilabdázni. És akkor a kosárlabdáról szó ne essék. Ott is csak a hórihorgasabbja érvényesülhetett. Mindennek dacára az udvarláshoz nélkülözhetetlen füttyös és köpködős tehetségnek is híján voltam. Z. például olyan hegyeseket köpött, hogy a turhája szinte pattogott a betonon. Én meg beletömhettem a számba a komplett öklömet, akkor sem ment a füttyszó, a sivító jel, amire jobbára minden nagylány életében legalább egyszer jó eséllyel visszafordult. Kíváncsiságból, dévajságból. Ma sem tudok fütyülni. A diszkót seregély módra lepték el a lányok. Biztatást nem sokat kaptunk tőlük. Megnyúló ábrázattal vettük tudomásul, hogy a három-négy osztállyal idősebbek, a középiskolába járó fiúk feleannyi időt és energiát sem pazarolva fűzik ujjuk köré a legjobb, legszebb lányainkat. Azok meg mentek, hamar elkeltek álmaink netovábbjai, és kisemmizettségünknél csak a tehetetlenség szívszorító érzése volt fájdalmasabb, amikor azt láttuk, hogy valamelyik tündéri teremtményt összebújva kíséri haza egy ragyás tróger, akinek nemhogy versírásra nem tellett a tehetségéből, de egy klasszikus világirodalmi rímet sem tudott kinyögni sosem. Színkitűnő lánykák így leltek bukásra ítélt, osztályismétlő komisz fickókra. Százféle teremtményt csókoltak akkoriban arra illetéktelenek, s mi, hoppon maradt flótások az illúzióink romjain sóhajtoztunk. Jártuk a Népkertet, a Tisza-partot borús kedvvel, kerestük a legelhagyatottabb zugokat, ahol senki másnak, csak a fűszálaknak, a fáról lepergő leveleknek és a tincseinket borzoló szélnek mondhattuk el legtitkosabb kínjaink okát-okozatát. E vallomástalan, magunkra hagyott korszakunkban a természet hozott némi gyógyírt, feloldódást, vigaszt. Mászkáltunk a réten, a vadvirágok között. Belefeküdtünk a kamillatengerbe. Ha egyik-másik szépség miatt bosszantott a társaság, a város zaja, lármája, biciklire ülve lódultam a vakvilágba. Régi ismerősöm kezét műtötték, s amikor sajogni kezdett az operáció helye – mert amputálták az ujját –, kényszerből, bevett szokásává lett a kerékpározás. Elboruló homlokkal, legtöbbször a fájdalomtól félőrülten tekerte a pedált, sokszor egész éjszakákat átbiciklizett, körbe-körbement Kanizsán az utcákat nem jegyezve, mígnem enyhült a kínszenvedése. Valami hasonló módon én és a többiek is a gyötrelem elől menekültünk. Azt láttuk, ahogy leválnak rólunk a régi lányok. Mint a végtagcsonkolás, olyan rossz volt a fölismerés. Az elvetteket immáron többé sosem sikerült becserkésznünk. Átléptek egy másik dimenzióba. Idegenek voltunk ebben az új élethelyzetben, szokatlanul magányosak, ijedtek. Összeszövetkezett ellenünk a mindenség, nem volt többé barátság, csak cinkosság, lapos pillantások, gyanú és ellenszenv, amivel egymást méregette a generációnk. Kellett pár kegyetlen csalódás, ritka sikerélmény, míg lelkileg helyre nem zökkentünk. Sokszor vártunk valakit a zuhogó esőben, bőrig ázva lesegettük, vajon mikor indul hazafelé, s mire a diszkó utolsó fénye is kialudt, mire a lemezlovas zárta a kaput tudatosult bennünk, hogy már megint sikerült baleknak lenni. Az áhított hölgyet kocsival szállították el, valószínűleg egy kis kitérővel, huncut szándékkal, hogy azon az éjjelen, hajnali háromra már órák óta az ágyában szuszoghatott, aligha sejtvén a másik érzelmeit, legkevésbé szánván a sarok mögött türelmesen róla ábrándozót. Mondom, virágszálak voltak a régi lányok. Egy sem volt közöttük csúnya. Halványan rémlik az arcuk, megérdemeltük volna őket, egymást. Jóvátétel, kis ajándék, amolyan szent alamizsna lett volna az élettől. Legalábbis nekünk. Akkor talán bizonyságot nyerünk a létezésünk definíciójára, és nem kényszerülünk szerepjátékba, nem kételkedünk se vége se hosszan. Na meg a boldogtalanságot is megspóroljuk.
Én nem szoktam virágot leszakítani, inkább elolvasok helyette valamit. Mielőtt elkezdtük látni, észlelni őket, minket, kortárs fiúkat desifrírozott a lányok hada. Ez ellen tennünk nem lehetett. Megkésett volt már a reakciónk: nagyon elhibázott és mindemellett hatástalan. Amire mi is megtanultuk, olvastuk őket, akkorára nem számított semmi. Mint a könyvek között, akadt a lánytengerben is irodalmilag magasröptű, nagyon jó, értékes gondolatiságot tartalmazó, kiválóság, érzelmileg gazdag. Meg volt kalandor, pongyola, abszurdan nevettető és közönséges. Két lélek méricskélte csupán egymást, erről szólt az egész. Pontosan még azt sem lehetett olykor tudni, vajon melyik birtokolja inkább a másikat. Ez is utólag dőlt el. Rengeteg kompromisszum, önföladás, panasz és nagyjelenet révén. De jó, hogy így volt. Hiába, néha még fölidézhető a tekintetük. Már nem baj, ha nem tükröződöm vissza belőlük, és az sem zavar, sőt kifejezetten örülök neki, ahogy egyre elmosódottabban látom magamat az idézhető képben. Lefogy a hold, odébb barangolnak az emlékek. Csak a vadvirágok maradnak.                      

                                                                                                             Pk

2016. október 21., péntek

SZILVAKÉK PARADICSOM


Fotó: Lakatos Vince (1907-1978)

Belátva, hogy az évszakok azért még mindig a maguk módján követik egymást, nincs nagyon sok választási lehetőségünk. A szeptember végi, október elejei időjárás premisszái eleve meghatározták mikor vált kényszerré belobbantani a kályhát, a kazánt, vagy a gázkonvektor gombját följebb srófolni. Vezényszóra füsteregetésbe fogott hát a sok kémény. Minthogy az idei szeszélyes őszünk módfölött ritkán ajándékoz meg bennünket napsütéses időszakokkal – annál többször, már-már dühítőn sokszor eső esik, sugaras szálún, unalmas gyakorisággal kedvetlenítve el bennünket –, így sajnos alá vagyunk rendelve e vizes, lucskos, pocsolyákba fúló valóságnak. Zimankó és dagonya. Dünnyögés nélkül aligha szenvedheti azt valaki, amikor a fölázott földön tócsa buggyan minden lépte nyomán. Megáll a víz a dűlőutak mentén, a Rét szutyokfekete pádimentumára biciklivel, lovas kocsival sem lehet kimenni, aztán kedvünkre böngészni a tarlón, kévézni a kukoricaszárat, pláne traktorral, préselni. A tengelyakasztó sár visszaparancsolja a gazdákat, a napszámosokat, akik ébredés után az udvarokra kiballagván hiába kémlelik reménykedő szemmel az ég alját: már megint nyirkos szagot fog hozni a hajnali szél, lóg az eső lába, mindjárt szitálni kezdenek az ónszínű mennyboltozat fellegei, megszomorítván, tanácstalanul hagyva és ellehetetlenítve a tenni akaró, erős szándékú, dolgos embereket. 
Egyébként is a környékünkön gazdálkodó, még mindig mezőgazdasággal vergődő parasztoknak, akik boldogulni szeretnének – hovatovább tényleg úgy tűnik, szakszóval, orvosi értelemben – mostanában kétszeres az életciklusi szorzójuk, akár a legéletrevalóbb cigány purdellának. Meg sem számolható, hányszor lökte hanyatt őket a sors – mégis valahogy föltápászkodnak. Elpusztíthatatlanok. Rendíthetetlenek. Konok kitartásuk, a föld iránt megnyilvánuló ragaszkodó szeretetük az őseik állhatatosságának az öröksége. Ezt a belső diktátumot hordozza a génjeiben az összes bácskai szántó-vető ember, aki a mai körülmények ellenére még ismeri a kapát-kaszát, érti a jószágok nyelvét és törődik a terméssel. Nagy kérdés, meddig lehet a földművest cibálni? Meddig tűri az egzecíroztatást, meddig engedi facsarni magát, lenullázni a munkáját? Mikor mondja egyszer ki a földnek művelője a melóssal, a tanítóval és a kereskedővel együtt: elég volt! Hogy most már ebből és így – többet nem kérünk. Fűtés nélkül is meleg fog lenni, amikor egyszerre sokunknál szakad el a béketűrés fonala, amikor majd egyszerre sokan elégeljük meg a páholyból szemlélődő urak-hölgyek társaságát, a hozzá nem értést, a tehetségtelen de kényelmes ingyenjegyes kompánia gátlástalanságát. 
Túl régóta élünk e tájékon, túlontúl sokat tűrtük a hazugságokat ebben az országban ahhoz, hogy a végtelenségig naivak maradjunk. Érteni értjük ugyan, mert tapasztaljuk: a fejünk fölött zajlik a társadalmi javak újrafölosztása. Irdatlan vagyonok cserélnek gazdát; öltönyös csirkefogók szőröstül-bőröstül vesznek meg komplett gyárakat; megyényi termőföldeknek lesz új tulajdonuk; fillérekért cégeket vásárolnak a csemetéiknek újgazdag adócsalók. Pecsétgyűrűs, kolbászujjú kiskirályok osztják ma az igazságot luxusterepjárók letekert ablakából, koffernyi bankót lóbálnak rovott múltú pénzemberek, a több mint gyanús körülmények között megtollasodottak, az üzleti szférában törtetők hada a politikát zsebre méri, mert egy szűk rétegnek immáron tárva-nyitva a lehetőségek nagykapuja. Nekik mindent szabad, rájuk a törvény szava sem vonatkozik. Védi őket a megvesztegethető rendszer. Néha elég csak egy cinkos kacsintás. Aztán következmények nélkül garázdálkodhat kedvére, akit egy hatalom közelében matató ismerőse mentorál. Mocskos kéz mocskos kezet mos. 
Ugyanakkor – velük szemben, a legatyásodott másik véglet gyanánt, csakhogy még ordítóbb legyen a kontraszt – itt a nagy többség. Nem árt tudni, észben tartani: a kussoló tömeg vagyunk, és fogcsikorgatva próbálunk meglenni. Túlélni valahogy napról-napra. Inaszakadtáig tesszük is a dolgunkat, jóllehet semmi nem úgy megy, ahogy kéne, ahogy normáliséknál, tőlünk szerencsésebb, távoli helyeken eleve szokás. Kapaszkodunk a szegénységünk peremébe. Mindeközben álproblémákkal bíbelődik a fölmagasztosult elitünk, mert most hirtelen nagyon nem mindegy lett, milyen rajzolatú a címer, hogy csalinkáznak a színek a lobogókon. Zajlik a ki tud nagyobbat hazudni a történelemről vetélkedő. Rulettasztalon dől el a jövőnk Belgrádban, Újvidéken, mert valakik nagy tételben szeretnek játszani. 
Pörög tehát a kerék, gurulnak a zsetonok, ám a szivarozó spílereket egyáltalán nem aggasztja, hogy minden egyes érme egy-egy gyerekünk élete. S míg ott a velünk, a szeretteink sorsával szórakozó kegyelmes urak és kisasszonyok zeneszó mellett pezsgős vödörből eszik a kaviárt, baldachin alatt hancúroznak egymással, emitt hétszámra éhkoppot muszáj nyelnie annak, aki a tíz körmével kaparná össze a becsületes munkájáért elvárt, valójában  elsikkasztott bérét. Annyira azért egyikünknek sem hosszú az élete, mintsem a végtelenségig hagynánk ezen ápolt körmű finom kezek, kvázi dizájn politikusok által a homlokunkra tetováltatni a reménytelenség szó összes szinonimáját. Nem kell tehát csodálkozni azon – aki teheti, akinél már betelt a pohár, az pakol, fogja a cókmókját, és nem keseríti magát többé e mostoha ország körülményeivel. Lábbal szavaz, ahogy mondani szokás. Megy külföldre, bele a vakvilágba szerencsét próbálni. Mennyi, de mennyi mesebeli királyfi szánja rá magát az indulásra nap, mint nap! A lángot okádó hétfejű sárkányhoz is elszegődnek szolgálónak, mert tán még ott is jobb, mint idehaza. Soha ennyi csalódott, Fortunát kereső (egyáltalán nem mesebeli, hanem nagyon valóságos) szegény ember nem tette be maga mögött a kaput, mint manapság. Hinnénk, ők a bátrabbak. Pedig nagyon úgy fest, hogy a Bácskából, a Bánátból nem mozdulni, el nem menni – na, az az igazi erőpróba!  Kalandvágyból itthon maradni! Bekényszerítve a Hülye föliratú zsákutcába, leszámolva az esélylatolgatással, a nyomor artistájaként a remény legvékonyabb biztosító kötele nélkül úgy szaltózgatni a magasban, hogy a szubmisszív szerepünkbe, a mindennapos helytállásba mentálisan össze nem roppanunk: nagyobb kihívás ez attól, mintha Merkel asszony titkárnője bugyi nélkül tenne látogatást a legnépesebb lipcsei befogadó-központban. 
Persze, az is egy opció, hogy a tőlünk eltántorgók többsége milkacsokiként egy multikulti idillben fölolvad majd Európa fogszúvas szájában. Mi meg tovább vitézkedünk Abszurdiában. Akinek nem tetszik, itt a szezon, járhat ki a temetőbe próbafekvésre. 
Paradicsomi állapot? 
Az. 
Szilvakék paradicsomi.  

                                                                               Pk

2016. október 19., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia - 11.


Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.


antikvárium - Álom és valóság összeharagudásából még sosem származott semmi hasznosság. Egy füst alatt ébren is lenni meg aludni: a tudatot megrendítő állapot. Ha szerencsénk van – mondom, amennyiben kegyes a sors, csakugyan méltányos velünk –, alvás után mulatságos qui pro quo kerekedik ki belőle, és ilyenkor megesik, bizony előfordult már, hogy reggelenként elő kellett vennem a személyimet: ugyan ki is borotválkozik ott velem szemben? Kié az arc, ez a tükörből visszanéző báva tekintet? Közben az álom gurult, egyre messzebbről, egyre haloványabban integetett vissza. Lépni kellett hát utána. Álom nélkül olyan az ember, mint a gyöngyét veszejtett gyöngykagyló. Nagyon elszegényedett. Elég baj az, ha már valakinek a vágyait is zálogházba kényszeríttette az élet. Azokat a drága képzeteket meddő erőfeszítés onnét kiváltani. Reggelente, ébredéskor ezért szoktam megnézni a kinyújtott mutatóujjamat. Határozottan és figyelmezően rám meredve emlékeztet arra, milyen pózban talált rám az eszmélet: hol ért véget az aznap éjjeli éteri utazásom, amit manapság őrizni illene, emlékezetbe vésni, lejegyezni, iránytűt és kódolt térképet mentve a következőkhöz, hogy a kincses fölfedezésekkel járó majdani elszenderülés alkalmával ott folytathassam, ahol abbahagytam. Nem a tudományos igény miatt. Azt hiszem, azzal nem sokra mennék. Hagyom a pszichoanalízist. Mást sem csinál mostanában a világ szakismerete, csak szedi szét az embert. Diagnosztizál, boncolgat, cincálja szét a másikat, a lelkét, a szellemét; folyton a belsőnket tanulmányozná; átvilágítja a tüdőnket, a májunkat, a beleinket kamerázza, a szívünk legtitkosabb zugának zörejeit is lehallgatja, ködös fóliákra fotózza a csontjainkat, és mindezt miért? Csak azért, mert a mostani szokás diktálta módszerekkel szilánkokra bontva gondolnak megérteni bennünket, és a mindenséget is. Egyre apróbbra és még apróbbra szeletelik tehát a létezőt, már az atommagocskák is túl ormótlanok, dinnyeföldön hagyott tohonya gömbök, meghéjazzák, szelik, morzsálják, porrá őrölten gusztálják, majd tovább osztják őket, mígnem a semmi lefaragott tűjének a végére nem jut a sok tudós. Régebben, amikor még a perspektívát sem használta az alkotó archaikus ember, azokban a korokban csak a nagy egészhez, vagyis a Teremtőhöz való viszonya volt a mérce. Nem kellett látószög, mert adva volt, helyén tudták mi a fönti és mi a lenti, hol a bal és a jobb. Az akkoriak álma ezért lehetett egyenesebb, tömbszerűbb, mozdíthatatlan és mégis könnyű, légiesen káprázatos, világos, képszerű, közérthető, ugyanakkor ebben a nyers egyszerűségében – ami megmaradt belőle – máig megrendítő erejű. A fölösleges bűntől mentes. Viszont ami ma születik az alvatag emlékezésből, annak többnyire köze sincs hozzánk. Semmihez. Az eszmék alkonyán nehéz szétcsapni a nem létező szárnyakat. Alig akadna, mi a végtelenséget hozná közelebb. Esetleg, ha hírét vesszük valaminek. Keresni tudni kell. Itt vannak a versek, a képek, az érthetetlen írások tömkelege, a zagyva színművek és könyvek, amiket előszeretettel kínálnak az antikváriumok kirakatai. A szegedi főutcán is van egy. Bakelit hanglemezeket árulnak belül, a tornyozott könyvespolcokon túl, ahol a legnagyobb kolostori homály lappang. Muzsika szokott onnét előszüremleni. Néha percegő akkordokat szánt a lemezjátszó tűje, néha valami néger trombitál, jajgató a swing, néha a képzelet és a belátás mezsgyéjén Szvjatoszlav Richter meg Cortot zongorafutama, vagy egy kövér, síró nő áriája hallatszik. Közönség híján a dal mindig nagyon diszkrét, értetlen, magányosnak tűnik. Alighanem éppen ezért olyan halk, szerény, megszakítható, akár a vékony pókháló. A bolthelyiség bal fölső csücskében, átellent a vitrinben porcelán mütyürök sorjáznak: nagyanyáink legyezője, színes képeslapok százhúsz évvel ezelőtti korzórészletekkel, metszett poharak, kastélyok dagerrotípiái; rézveretes tálkák, bonbontartók, míves nyelű kiskanál, ezüst brosstű, korabeli pipaszurkáló szent bazári kínálata tarkállik, amit listázva csak egy szép, szálkásan egyenesedő, gótikus sorokban leírt korabeli német lányregény ószeresénél találhatni. A fantáziánkra van bízva, mi azokból a meztelen minőség. Én minden antikváriumi látogatáskor kicsit átlényegülök. A holt tárgyak között a halhatatlanság ígérete csalogat. Széjjelbonthatatlan, szövevényes kapcsolat fűz a nyomtatott papíralapú tárgyakhoz, jószerével mindenhez, amire a könyv fogalmának leírása ráillik. Amint bebotlok a régiségekkel zsúfolt üzlet üvegajtaján, pavlovi reflex-szerűn összerándul a gyomrom. A tarkóm viszketni kezd, kikapcsol a biológiai órám, s bár magától tovább végzi munkáját a vegetatív idegrendszerem, ám az összes többi idegpályám rááll arra, hogy kihüvelyezze a fölhalmozott készletből a nekem kedves dolgokat. Sínylő akarattal szoktam véget vetni a keresésnek: a magamfajtának a zsebe általában visszahőkölteti a vásárló szenvedélyt. De mivel a szív meg húz, többnyire megegyezik a háborgó akarat a makacs lehetőséggel: egy-két olcsóbb kiadvány hazajön velem, hadd olvassak kedvemre, örömmel, elégtétellel meg zsibbadó álmélkodással, ha eddig föl nem fedezett értékű írások révén újfent ragadhat rám egy kis nesze a műveltségnek, megismerése mások bölcsességének. Kényes természetű lakó minden új könyv a házban. Idő kell, míg megszereti, megszokja a szobát, míg a polcon helyet szorít neki a többi. Nem vétek sokat az igazság ellen, ha azt mondom: az antikváriumi kiadványokat szeretem leginkább. Mintha megharcoltam volna értük. Sokszor négykézlábra eresztetten, szédülő fejjel, sajgó derékkal másztam elő a könyvespolcok közül, mire diadalittasan a kasszához tehettem valamelyiket. Az asztronauták kilencven perc alatt száguldják körbe a földtekét. Egy könyvben, ha megkondul az igazság harangszava, képesek vagyunk egy pillanat alatt bejárni a világot.

Pk
   

2016. október 16., vasárnap

NAPLÓ - 50.


"5:20. Zizeg (nem ortájozik) a telefon. Vasárnap.

Meglátogattam  Z-t. Hétkor nyit a temető.
Rá kicsire hoztunk be szénát. Szemetelő esőben a bakon nevetgéltünk.
Tegnap meg tonnaszám almát daráltunk a cefrébe. Bácska, Bácska.... A zsákok nehezek voltak, benne az alma mindegyike gyönyörű, alig ütődött. Mondanám: vétek pálinkába, de emígy se enné senki. Itt van nálunk a bibliai paradicsom, nem is tiltottak a gyümölcsök. Vagyis kevésbé, mint mi. Megtudtam, hogy van áttetovált fülű "bárhány". Nekem nem kellett semmi sem, jó volt minden, örömteli kacagó a délután. Az öreg hajából almadarabkákat piszkáltam ki. Az átok placcán az ilyesmi mindennapos.

Azt hittem a félszázadik napló valami emelkedett, szép szöveg lesz. Hát nem. Rajzoltam hozzá, befejeztem a tengerparti skiccemet. Bárhogy igyekeznék, a só szagát, a barátaimnak a szavát, a huszonöt évet nem adja vissza. Akárhogyis  "

Pk

2016. október 14., péntek

NAPLÓ - 49.



A ma reggeli Vigadó

 Töprengő, kissé cinikus kedvemben kora reggel rögtön a parkba vitt az utam. Oda toszogatott valami fölsőbb (alsóbb, mélyebbi?) képzelhetetlen erő. Gyorsan, váratlanul ért ez az érzés. A Czérna-feszületnél még egyenesben voltam, tartottam az irányt, tekertem a piac felé, de aztán hirtelen kezemben jobbra rándult a kormány szarva, s onnét nem volt visszaút. Mentem a Népkertbe. Tudtam a célt.
Még dideregtek a villanypóznák, amiken madarak rebbentek, tornáztatták a csontjaikat. A Cigánylejárónál velem együtt ereszkedett alá a folydogáló októberi köd. Akkor még savós homály fogadott, a nádas sárga sűrűjét emésztette a hajnal dohszaga, de fél hét tájékán a felhőkupacokat már szétütni készült a fény, derűs idő ígérkezett. „Nem túl sok vigasztaló szín fogad máma” – állapítottam meg magamban. Szótalanság, fekete lábú, megritkult üstökű fák mindenütt. Mint a színházi kulisszák, úgy takarták a főszereplőt. S akkor egyszer csak ott volt a Vigadó.
Fölmutat. Láttató a némasága. Romjai utalnak valamire. Alighanem arra, hogy a vajdasági magyarság tegnapjai, a krónikáink, a hagyományaink, a közös emlékeink által tükröztethetők vissza. Sajnos vakfoltos ez a tükrünk. A mi múltunk hozadéka ugyan nem kevesebb, mint például a szeretett és tisztelt erdélyi népi tradíció. Éppen csak másmilyen. Kevésbé karakterisztikusnak tűnő, talán mert a mostani tudatnak nem olyan egzotikus. Hasztalan igyekeznénk a sajátosságainkat markánsabbá tenni. Egyrészt lekéstünk erről, korábban kellett volna ébredni, cselekedni. Másfelől: még ha lett is volna szándék, a délvidéki oszmán időszak űrjét, az elembertelenedő vidéket, a pusztulással járó bő százötven évnyi megszállást, a szétforgácsoltságunkat akkor sem bírtuk volna orvosolni. Mi több, köztudott, hogy a török időket – finoman szólva – nem követte egy csapásra a Kánaán. Sőt. A kuruc-labanc éra meg a ’48-as szabadságharc durván visszatiporta a gyengécskén elevenedni látszó bácskai-bánáti magyar életet. Ami a transzcendens időnkből és az újrázás lehetőségéből nekünk megmaradt, mindössze a 19. század közepétől datálható. Így aligha vitatható a tény: Bácskában a nagy tévedések kozmikus vígjátékát kicsit sűrűbben váltották a királydrámák, a horrorba fúló tragédiák. Itt láncon van a lepkeszárnyú képzelet. Meglehet, a gőgös fölénnyel – szó szerint! – átitatott pár évtizednyi sóvár életigenlés egykoron Móriczot, Krúdyt meg a többi nagyságot pompásan megszédítette, ihletet is kaptak tőle, ám azóta történt egy s más ezen a vidéken. Rőt lánggal lobogott át rajtunk megint a történelem, aminek nyomában árnyékmarasztaló homály, szellemi vákuum maradt csupán. Itt kérem mindmáig föltett kérdések feketéllenek közöttünk.
A túl távoli időbe nem akarván visszamenni, elég, ha csak megpiszkáljuk a közelmúlt tisztázatlan, viselt dolgait.
A Vigadó. Az újabbaknak már a neve is eggyé érett az abszurditással. Ugyan mi vigalom lehet, egy málló vakolatú, bizonytalan szerepébe süppedt épülethalmazban, ebben a potyogó avíttságban? A téglaszigeten szélütötten omladozó Vigadó nem felel. A kaszvadt ingóság maga a megtestesült nihil. Letámasztom a biciklit. Úgy kerülöm körbe, mint róka a kitett csapdát. Baljós sejtelmet szimatol ő is, én is. Óvatosnak muszáj lenni. A Vigadó meg csak néz, némileg befoltozott kalapja alól, ólmosan nehéz tekintete kísér, ahogy akszamétos püspöki léptekkel körbemustrálom. A pravoszláv templom igazságot osztó harangja közbeszólna, majdnem megtörné a csöndöt, de a barnás-zöld hájú népkerti kőrisek kérgén hamar eltompul.
Egybe sűrítve, mezítelenre vetkezve áll előttem a múlt század összes kanizsai magyar lehetőségének mementója. A Vigadó a mi huszadik századi létünk magyarázata, a nagy délvidéki családunk fotóalbuma, kacatos cipősdoboza, tilalomfája és kincskereső kisködmöne. Teleírt palatábla, amiről lesikálták az ékezeteket, trágárkodva mondott prédikáció, rák módra indított támadó roham, a kállai kettős akkordjaiba bele-bele fúvó kanászkürt rikoltó hangja, csirizszag és locsolóvers, elvtársi urambátyám, nagytata leventeoktató oklevelére rajzolt sarló-kalapács, hamis tanúzást igazoló bizonylaton a láttamozó pecsét, a befejezés kezdete, mostoha édesanya, ehető vadgesztenye, más ujjáról lelopott karikagyűrű, olyan szerencse, ami kútba ugrott, moslékos vödörben behűtött pezsgő, kifizetetlen számlákkal teli ékszeres láda. A mindenünk. A mindenit!
Rajongtak érte, aztán sárba rántották. Most megint készülnek tervek az újjáépítésére. Ez is egyfajta válasz lehet arra, mifélék is lennénk itt a déli végeken. Mi vagyunk a folyton elölről kezdők népe. Úgy látszik az a dolgunk, hogy nemzedékről nemzedékre megérjük a pusztulást, hogy mindig végelgyengülésben megint nekifeszülhessünk a falak fölhúzásának, tákolhassunk valami újat a romokon. Sosem tudjuk meg kinek csináljuk, ahogy az sem megjósolható, milyenek és kik lesznek, pedig biztosra vehető, hogy lesznek utódok holnapután. Majd az ő kezük között fog végbe menni az akkor aktuális enyészet. Nem is muszáj firtatni a jövőt. A lényeg, hogy a sorsunk elrendeltetett. Akad dolgunk bőven.
Hét óra sincs, amikor
leütött G-moll akkordként az avaron végigremeg a péntek reggel első napsugara.”


Pk

2016. október 13., csütörtök

Ó, a TRADÍCIÓ


 
Zenészek, skiccem

Ó, a tradíció! – énekli az anatevkai szegény tejesember Tevje, a Hegedűs a háztetőn egész estés musicaljében, s mi jobb híján idézzük dicsőítő műdalát(!) a jó öreg hagyománynak, ami hellyel-közzel már csak a nóta keretein belül marad meg nekünk, emígy kikopni látszik az egyre vadabb ütemben modernné váló világunkból. Fölismerszik: a múlt szokásai nélkül nehéz meglenni. Elég bizonytalan a jövő. Még az egyes emberek napi rutinja, a mi szokásaink is befolyásolnak bennünket.
Nem egyformán ébredünk, nem ugyanott tartjuk a köntösünket, a kertésznadrágot és az esküvői öltönyt. Neveltetésünkből kifolyólag a reánk testált normák mentén más-más módon ítélünk meg dolgokat.
Minden családnak van legendáriuma, megszokott, elfogadott etikettje: miről beszélünk és miről nem. A nagymama lekváros buktáját a születésnapokkor fölemlegetjük, de az alkoholista, börtönviselt nagybácsit már nem, mert ha netán a terített asztalnál szóba kerülnének a viselt dolgai, menten megszakadna a társalgás, kínos csöndben maradna a rokonság. Házról-házra szokott ülésrend van a vasárnapi ebédnél, sőt a főtt étel is egyfajta bemerevedett, sokszor kipróbált receptek és előzmények szerint lesz tálalva. Szombaton bab, vasárnap sült hús és kompót. Belegondolni is szörnyű, milyen a pereputtya, milyen sivár az élete annak, aki a vasárnap déli harangszókor pizzafutártól kénytelen várni egy doboznyi fröccsöntött  tésztát.
Rendje van tehát a legtöbb dolgunknak. Akárhogy kapálóznánk ellene, az egész élet ilyen többé-kevésbé bevett, íratlan szabályok aktusaiból áll. Mi ez, ha nem halvány kísérlete a tradíciónak? Az már nem várható el tőlünk, hogy jeles alkalmakkor rámás csizmát és fehér inget húzzunk, az asszonyok meg főkötőt, atavisztikus lenne, de az talán még vállalható, hogy ha temetésre kényszerülvén a végtisztességet megadjuk valakinek, akkor sötét ruhát viselünk, és a gyász méltóságához hozzákomolyítjuk az öltözékünket. Ámbár láttam én már temetői tömegben szemfájdító ciklámen szerelésben, rózsaszín kis női kalapban illegő hölgyet, aki a búcsúztatón a szegény elhunyttól is fontosabbnak képzelte magát. Olyan abszurd látvány volt, akárha egy tojótyúk díszpávát mímelne. Az ilyen kirívó és elszigetelt jelenségek csak erősítik, jobban láttatják a szabályokat, még ha ez a mostani korszak nem is kedvez a régtől fogva tisztelt értékeknek.
Van ennek a szétcsúszó, varázstalanított világunknak előzménye. Odaát Magyarországon a gulyáskommunizmus, idehaza meg a jugoszlávizmus tett róla, hogy a tradíció, pláne ha népi jellegű volt, még véletlenül se tudjon hatni. Hisz a nemzeti érzület egyik éltető eleme pont az adott nemzet hagyománya, egy bizonyos népnek a történelme folyamán fölhalmozott szellemi kincse. Ezzel tisztában voltak az illetékesek. Mindkét, korabeli kommunista totalitárius rendszer nehéz, uniformizált, nem emberi másolatokat hozott létre. Itt nálunk fölszámolták a tanyákat, a jól működő tanyacsoportokat, a Bácskára legjellemzőbb emberi közösségeket, amiket ma már egyre többen visszasírnak, lévén a legkoherensebb választ fogalmazták meg arra, miként kell élni, termelni és a legfontosabb: önfenntartónak lenni úgy, hogy a munkánk nem csak a családunk jólétét biztosítja, de a társadalomnak is messzemenő módon hasznot hoz. Helyettük lett az arctalan tömegember. A proli. Akinek a városban már arra sem volt igénye, hogy odahaza legalább néhány pecsenyecsirkét fölneveljen, mert minek. A boltból megveszik, gondolták akkor nagyon sokan. És az üzletekben tényleg volt hús, tej, meg kenyér és zöldség, csak szép lassan rájött arra mindenki, hogy a polcról levett nejlonozott hús, tej, kenyér és zöldség egyáltalán nem olyan jó ízű, mint ami az öreganyák udvaraiban megél, vagy a kiskertjeikben megterem. A lakásokba szorított polgár a családjával körbe sem tudta ülni a vacsorát: az asztal egyik fele az ebédlő falának volt nyomva, az építtetők azon szándékát sugallva, hogy hatvan négyzetméteren, zsebkendőnyi „ebédlőben” nem okvetlenül muszáj fölsejlenie a közösségi szellemnek. Elég, ha egy gyereke van valakinek, sokkal kényelmesebb, rentábilisabb úgy az élet… Kocsi lett hát a második gyermek helyett, itt százegyes, ott Dacia vagy jobbik esetben Zsiguli, és tellett néha egy bányató körüli víkendháznak mondott putrira is, ahol ki-ki bulikirálynak érezhette magát, a traktorgumin ücsörögve ihatta a langyos sörét. Ez volt a szocialista embertípus. Múlt nélküli néptárs. Mindezt lehetne fokozni, tovább ragozni, de nincs hozzá kedvem, mert még mostanában is túlontúl sokszor látom kísérteni ennek a szomorú időszaknak a hozadékát, az alanyait, a tempót, túlontúl sok esetben így működnek a reflexek, így köszön vissza ez a rengeteg, káros beidegződés, a fogódzók nélküli lét öröksége. Láthatóan nem lett vége az átkosnak huszonöt éve. Aki nyitott szemmel jár, a tömegek viselkedésén, a tömegkultúra romboló ízlésterrorján át, a sajtó, a média napi szennyáradatáig rendre megtapasztalhatja, morálisan mennyire kicsúszott a talaj a lábunk alól. Noha ismert a shakespeare-i mondás: „szilaj gyönyörnek a vége is szilaj.”
Arra kértek, hogy ne csak lamentáljak. Néha írhatnék pozitív, fölemelő dolgokról is. Most, ezen kis beszélyem végén nekigyürkőzök, ugyanis nem véletlenül emlegettem a hagyományt ilyen hosszan. Jó példa gyanánt, némileg reménykeltőnek tartom, hogy immáron tucatnyi alkalommal, évről-évre sikerül megtartani a kanizsai Kukoricafesztivált. Csak az örömteli tényt közöltem. Úgy fest, hogy lassan megint egy tradícióval leszünk gazdagabbak, aminek tartalma arra sarkallja majd a legfiatalabbakat, hogy ne szégyelljék megvallani az identitásukat. Elvégre a szülőföldhöz való ragaszkodás még mindig az egyik legszentebb emberi erény.
Kéne hogy legyen.

Pk

ISA PUR, ISA CHOMU… "Népszabadság"




Jajgatva indult a hét, az őszi szél is a Népszabadságot siratja. Hétfő óta záporozik a barna eső, hullanak a könnyek, oda a magyar sajtószabadság...Míg elül bennem az indulat kivártam, és most már a pillanatot megfelelőnek vélvén, leírnám, jobban mondva csak összeszerkeszteném a téma kapcsán napokon körösztül lejegyzett eddigi gondolataimat. Itthonról indítok, ne foghassa rám senki, hogy a határon túlról pofázok kéretlen kibicként.  
Ha a testvérvárosok mintájára lennének országok közötti testvérlapok, leginkább a belgrádi Politikát tudnám elképzelni, a most megszűnt pesti napilap pandantjaként. Sajtótörténetileg biztos sántít a hasonlat, de én nem egyfajta egzakt, tudományoskodó megközeleítésre, hanem a habitusuk jellegéből adódó rokonságra gondoltam. A legolvasottabbak. (Voltak.) Sokáig hivatkozási alapot szolgáltattak. (Ez is múltidő.) Itt is, ott is – inkább nem minősíteném milyent, de – mércét képeztek. (Lásd mint fentebb.) A szépreményű nekihuzakodás után, taram-taram-taramm, a neves Politika hasonlóan a Népszabadsághoz – jó korán, ahogy mondani szokás, még idejében eljátszotta a renoméját, hogy azóta sem lehet jó szívvel gondolni rájuk. Mindazonáltal a szerb pragmatizmus ismét megmutatkozott. A Politika – a balkáni módi szerint – mindig megtalálta az éppen aktuális valagot, ahonnét ki tudta nyalni a megfelelő összeget, amivel olajozhatták a szerkesztőség lélegeztetőgépét. Hol a komcsiknál, hol a milosevityi szocialistáknál, hol a demokratáknál: most éppen a haladók ülepe van soron. Akárhogy is csinálják: még mindig a legnagyobb, a legpatinásabb szerbiai lap, ami a honi standokon 110 éve kapható. Ez elvitathatatlan tőle. (Igen, van már bulvár Blic is, telíti a piacot képanyaggal. A neo-analfabetizmus újfent népbetegség. Sajnos a délvidéki magyar sajtó is hajlamos csak az említett lapok tükörfordításos híreit ollózni, borzalmas magyarsággal, és persze jókora késéssel. Ki a rossebet érdekel, a Blic madárlátta híre, ha tegnap szerbül már megjelent... A tetejébe létezik online média is. De ez mellékszál volt.)
Régi igazság, ami megint bebizonyosodni látszik, hogy egy jelenség, esemény a médiában dolgozók ingerküszöbét csak akkor haladja meg igazán, ha az ő munkahelyük (érdekük) látszik veszélyben forogni.
Akkor elkezdenek írni, rögvest lesznek tényfeltáró cikkek garmadával, megindul a reflexszerű siránkozás és percek alatt botrányt csinálnak – mert tudnak ők, ha nagyon akarnak. Ellenben míg a közösségi ügyet kéne ugyanilyen vehemenciával szolgálni, addig pártérdekek mentén, meg a kenyéradó gazdák szava után írogatnak, a fal mellett, biztos takarásban. Forró ősz elé nézünk, ordít, fenyeget a fontos közéleti  megmondó ember, a neve nem jut eszembe. Kicsodának lesz forró az október, elvtárs? A magatok fajta zsúrfiúknak, akik most rozébor-koktélba fúlva valamelyik belvárosi romkocsmában elhiszitek, hogy ti képeztétek a magyar újságírás krémjét? Alfa Holdbázis voltatok, a többiek meg lőtéri kutyák? Vagy annak a békési gazdálkodónak keservesebb az ősze, akinek még 2016-ban sincs vezetékes áram a tanyáján? Netán azoknak szorul ökölbe a kezük jogosan, akik a déli határ mellett laknak, és várják rettegve, hogy minden mindegy alapon mikor tör rá a "szegény menekülők" hordája?
Na ugye.
Egy könnycsepp nem sok, annyit se a Népszabadság miatt. Eddig ráértek. Csupa-csupa ráérős ember írogatta a lapot. Számolgattak, húzták a strigulákat, ki hányszor és milyen intenzitással Orbánozott. A múltból megörökölt túllihegett teljesítménykényszer miatt meg folytatták azt, amit a “nagy elődök” oly szívesen megkezdtek: szisztematikusan bántották a magyar nemzet ethoszát, erkölcsét, történelmét, identitástudatát, röhögték a népet, és kérdőjelet raktak minden mögé, ami magyarnak számított. Most meg harag napot hirdetnek. A tüntetésen a főszerkesztő-helyettes elérzékenyült. Szép. Már-már emberi gesztus. Lenne. Lenne, ha ugyanez az illető, meg a kollégái pont így sírtak volna, vagy legalább dühösködő cikkeket írtak volna, amikor emberek tíz- és százezrei kerültek utcára, mert bezárta a kommunistából piacorientált kapitalistává vedlett elvtársi nómenklatúra – az akkori Népszabadság gazdáinak köre - azt a sok cukor-, tej-, étolaj- meg egyéb gyárat, nem beszélve a bányákról.
Akkor kellett volna a szolidáris hüppögés. A népnek és az istenáldotta nép szabadságának a képviselete. Meglehet, hitelesnek bizonyult volna a lap.  
Ráadásként, egyik Népszabadságos kollégára sem emlékszek, aki anno a Pesti Hírlap, netán az Új Magyarország kimúlása miatt ágált volna valamelyik fővárosi téren, támogatásáról biztosítva a föloszlatott jobboldali szerkesztőségek dolgozóit. Mi több, akkoriban heherészve hivatkoztak a piaci szabályokra. Azt hitték mindig fönt marad a kerék. Nem, a kerék forog. Ha sokáig fönt forog, sokáig fog alant is.
Úgy tűnik nincs közülük, aki a Valóság nevű nagybácsival szkanderozni merne, aki Morpheus kezéből kivette volna piros tablettát. A kék kényelmesebbnek tűnt. Most hideg zuhancs az ébredés, elkél a kézműves sör, a mellől osztják az igét, közben jókat ájuldoznak a diktatúrán. Emitt meg a horgosi gazdák gyümölcsöseiben fölépül a kivágott barackfákból Észak-Bácska első muszlim imahelye, merthogy a jövevényeknek másra szükségük éppen nincs, még a wc-nek osztott sátorlapokat is széthajigálja a sok mérnök és agysebész. De ti csak dünnyögjetek, szörnyülködjetek a kampányfilmeken, és nézzétek a tévét. Az való nektek. A vízió. Legalább láthatjátok, amint a sértett, vélt mártíromságába fúló Farkasházy Teddy üvölt a saját magába szerelmes Havas Henrikkel. Mr. IQ vs. Mr. Ego. Irgalom anyja ne hagyj el! Már Havas is elhatárolódik tőletek. Igaz, neki orra volt mindig ahhoz, hogy újrapozicionálja magát. Hát: ezek a ti embereitek. Ilyenek.
A Népszabadság veszte az lett, amit kiszolgált. Dögbogárnak dögbogár a fia. Most csodálkoznak, mi végre bánhatott el így velük a történelem? De ha figyelembe vesszük az előzményeket, ha a Népszabadság sötét múltját, meg a vállalhatatlan jelenét megismerjük, akkor nincs min meglepődnünk. Akit gonosz, fohász nélküli bába hozott a világra, azt ima nélküli, kegyetlen orvos küldi a másvilágra.

Pósa Károly


2016. október 12., szerda

BALJÓS ÁRNYAK – Róma végnapjai



A kép illusztráció. (internet) Nem B. Krisztinát ábrázolja.

Ahogy indul az ősz, szeptember tájékán megszaporodnak az amerikás cikkek. A szerkesztők által megbízott kiscserkészeknek olyan sok újdonságot sem kell kitalálniuk. Panelekből összeállítanak egy pár flekkes eszmefuttatást, és a fejlécnél csak az aktuális dátumot cserélik frissebbre. Mandzsettából kirázva tudom idézni őket. 2016-ban ilyesmiken pörög az internet fura népe: “Tizenöt éve már, hogy megtörtént a terrortámadás, amely túlzás nélkül megváltoztatta az emberiség gondolkodását. Azóta tudjuk, hogy bárhol bármi megtörténhet, sehol nem vagyunk teljes biztonságban." Hab a tortán, hogy az idei évben választások is lesznek az USA-ban, tehát jó darabig akad majd muníció például a Bombera Krisztina-féléknek. (Az imént említett hölgyeménynél egyébként sosem tudom eldönteni, hamarjában mire asszociáljak ha a képernyőn meglátom: alighanem a tévéstúdió ügyeletes sminkesétől függ, hogy szopott gombóc-e az ábrázata, vagy inkább egy fáról leszedetlen, szikkadó aszalt szilva? De ha netán a fejét ki is lehetne cserélni, az irritálóan nyers, affektáló modora  alighanem akkor is megmaradna. Úgyhogy amint bejelentkezik, nálam tévé-rádió kikapcs!)
T
izenöt éve minden szeptemberben a New Yorkot ért merényleten rugózik a média. Elegem van abból, hogy szeptember 11-ét hosszú ideje mintegy szent támpontként illik emlegetni. Lehet, hogy az amerikaiak gondolkodását igen, de az enyémet nem változtatta meg. Szeptember 11. velem együtt minden délvidéki magyarnak inkább a zentai csata diadalmas évfordulója volt és marad, punk-tum. Egyetemes nemzetünk emlékezete szerint meg az 1741-es rendi országgyűlés, a nemesi felkelés időpontja, és ha szabad ennyire intimnek lennem: nekem külön piros betűs ünnep, mert a legidősebb lányom születésnapja. Azon kesereg a kiemelt szöveg írója, hogy szeptember 11-től gyakorlatilag falhoz vagyunk állítva. Csak jelezném – eddig is megtörténhetett bárhol, bármi. Legföljebb azok, akik most picsognak, nem ilyen hévvel szoktak megemlékezni Ruandáról, a szudáni keresztények sorsáról, és a mai napig beletörik a nyelvük abba a szóba, hogy Srebrenica. Mondjuk, ha már itt tartunk Kennedy elnököt se az influenza vitte el, ahogy az iraki tömegpusztító fegyvereket is jó ideje a cirmos cica bajsza mögött keresik, most lesz nekik jaj!...
És újfent választási év van náluk.
Megmondták már jó régen a bölcsek: minden népnek olyan a vezetője, olyan a politikai garnitúrája amilyet választ magának, vagyis amilyent megérdemel.
Ezzel gond egy szál se. Szidni lehet őket, elsősorban nekik, de nekem is, hiába tudom-tudjuk, hogy mindez pótcselekvés csupán, mégsincs más alternatíva.
Szóval, akárhogy kalapálom a billentyűzetet, irkálom a dühösködő véleményemet, minden erőfeszítés pusztába kiáltott szó marad, sokra vele nem megyek, nem megyünk.
Viszont az azért jelzésértékű, hogy két nagyon hülye közül köll most megválasztani egy háromszázmilliónál nagyobb népességet számláló ország vezetőjét, aki állítólag szuperhatalmat irányít majd, és ráadásul négy éven körösztül kénye-kedve szerint, a csuklójához bilincselt aktatáskában babrálhat az atomrakéták indítógombján.
A Főnéni egy személyiségzavaros, frusztrált mama, emez meg nettó elmebeteg, orvos, szakember sem kell hozzájuk, repülőről látszik hogy klinikai esetek, kéz a kézben zárt osztályra csukandók.
Mégis megy a cirkusz, választást játszanak. Valójában választási lehetőség nincs, egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz.
Akkor sem nyughat a bolhacirkuszt áhító tömegember. Tegnap megszólalt Robert De Niro, ez a kivénhedt ripacs, és útszéli stílusban üzengetett a republikánus ellenjelöltnek. Közismert dolog Hollywood kinek szokott szurkolni. Ismerős ez a hisztéria. Barack Obama megválasztásakor nyíltan miatta, mellette kampányoltak a fekete emberjogi szervezetek legismertebb arcai, csak azért, hogy végre színes bőrű elnöke lehessen Amerikának. Megszűntek erre a faji különbségek az USA-ban? Ugye, mintha még most sem lenne felhőtlen a fekete-fehér-drapp tömegek együttélése? Obama felkészültségével, az emberi, a vezetői kvalitásával a lőtéri kutya nem törődött, a lényeg a bőrének színe volt, a külcsín. Tudjuk, pont emiatt kapott Nobel-díjat is, amin – hetekig nevettünk rajta – még ő maga is értetlenkedett egy darabig. Most, a régi recept szerint Clintonné nőiségére apellálnak, merthogy kijár az afroamerikai úriember után egy asszonynak is a történelmi esély.
Csak nyilvánvaló tény, vagy legalábbis gyanítható: attól, hogy valaki szoknyát hord, guggolva pisil, időről-időre elájul, mert a szétcsúszott szervezetének sok a kampánysorozat, és nagymamának szólítja az unoka, még nem lesz egy csapásra kiválóság, politikai felelősségéhez felnövő, hiteles elnök. Sosem lesz ő a nép vezére, a De Gaulle-i, Reagani értelemben.
Ezért vicces, akárhányszor hallom a demokrácia szót a Nagy Vízen Túlról.
Ennyi idő alatt, az Alapító Atyák korszakától a 2016-os Lapító Atyákig egy harmadik pártra se futotta az igyekezetükből? Lehet persze, igényük sincs rá, de akkor meg ha ekkora a nihil, a mások szemében miért szeretik annyi élvezettel meglátni és piszkálni a szálkákat? Kevésbé közismert, hogy a Római Birodalom létezésének végső szakaszában a cirkuszi játékokon már nem csak gladiátorok küzdelmét nézhette a publikum, hanem például azt amint emberek fajtalankodtak állatokkal, a leggusztustalanabb, látványos kivégzésekre,  hatalmas, nyilvános orgiákra fizetett be a lelátók népe. Tombolt a deviancia. Ma meg a tévé közvetít. Elnökválasztást, háborút, gazdasági krachot, szétzüllést, patakvért mindenfelé, és mi nézünk báva szemmel.
E
gy nagyhatalom végnapjaihoz se kéne asszisztálni. Messzebbről, zsebre tett kézzel lenne jó figyelni, mi történik. Csak hát a történelem már egy párszor megtanított bennünket arra, hogy ha Rómát fölgyújtják, akkor Róma határában a putrik is égni fognak. Ez az ami nekünk kínos, ez ami aggályos, zavaró.
Tehát nem köll sürgetni a kollapszust, eljő az magától. Tartok tőle, sokan lesznek, akiket magával ránt a mélybe.

Pósa Károly

2016. október 9., vasárnap

NAPLÓ - 48.



György Attila kalapjában


„Pusztán a pontosság miatt, kedves Október. Három napja egyenes szálba esett az eső. Aha. Ugye? Idebent meg a félredőlt gyertya mellett ebben a megsárgult vasárnapon is cefrézzük a birset. Vödörszám vadítva szőlővel. Micsoda idők köllenek hozzá! Mindeközben a csupa rendes polgárok  isznak lassú kortyokat. A fonadék, ami pötyög – az meg kísértet módjára permetezőn, elnyújtottan, lágyan száll. A szájpadlásunk végett. Évek óta megül a galléron a hullott hajam. Isten mentsen, mire gondolsz? Mire gondolhatsz? Felejt az Ég. Felejtünk.

Nélküled nincs konfliktus. Manapság nem sokat ér a titoktalanítás.

Tekegyelmednek szagod van, jaj, de jó.
Egyszer tán le kéne írnia valakinek, mi az hogy trágyázás a ló alól.
Gyöngén  levetkőzött kísérletet teszek rá.
A ló engedi. Jó neki.
Akkor az igazi. A miénk, a csatangolt dög. Olyan a szeme, mint az Editnek. Néz is vissza rám, előbújik belőle a szépség. Veti a farát. Mondanám, de nem mondhatom hogy nagy benne az önazonosság, a méltóság. Pedig a Tejút van a gerincére pakolva, deresedik. Én is. Összeöregedünk. Horgonyunk kivetve.
Révben vagyunk.
Leszögezve: a Bácskába, a boldog, a varázstalan Bácskába engedem a délnyugati szél fúvását. Innét sose megyünk tovább. Itt van Kanizsa. A Szappanos-ház háta mögött siet a Tisza. Ebben a dalban mindössze a Második Hosszú-sor dúdol. És más.
Csak hát villával, magamban toporogva nemigen szeretek báresztiskedni.
A refrént nem akarnám meghallgatni. Ósdi hölgyek, kételkedek. „Sok régi lányok”.
Talicskával szoktam. Muszáj, hogy legalább a lelkemen át furán megmaradjon a szembogaramban a magamé.
Talán emiatt szeret a nyavalyás, s a vállára vesz. Edit, Bridzsit Bárdó. Kísért a szobám múltja. Csakugyan. Ganézni megéri, ritkán.”

2016. október 7., péntek

NAPLÓ - 47.




„Komolyabb tételben mernék rá fogadni, hogy akik tüzelős kályhával fűtenek, azok közül tízből heten a nyári hónapokban a kályhatestbe fölhalmozott, a tűztérbe belegyömöszölt éghető szemetet lobbantják lángra az első begyújtás alkalmával. Ha valaki kazánnal, netán hozzám hasonlóan kemencével fűt, ott meg tízből majdnem tíz lesz az arány. Habár ilyetén egy napot megspórolunk a télre összekészített tűzrevalóból, az idén ez is sovány vigasz. Korán kezdődött a zimankós új évad. A fene egye meg. Tegnap éjszakára már muszáj volt meleget csinálni a házba. Régebben, amikor még a kántoroknak is szakálluk volt, és nem mekegtek cérnavékonyan, tesziskedtek, mint a mostaniak, hanem messze hangzó baritonjuktól a ravatalra kiterített is összerezzent, még idejében, helyén való viselkedéssel köszöntött be a Dél-alföldre az ősz. Akkoriban a présházak elé október derekán is kellemes ötletnek tűnt kiülni: az asztal gyanánt használt, régen kiszolgált húszakós hordó tetején lehetett snapszlizni, nagyokat csapva az ócska deszkás platnira, ott belül a szúféreg hadd riadozzon, ne legyen nyugta a nyüvesnek. „Zekszundzehcig!” – kurjantott nagyot a spíler, majd maga elé söpörte a talonba rakott félmaréknyi krajcárt. Hamar visszanyerték tőle. Ezek a kopott, elbarnult, értéküket veszejtett rézpénzecskék kellékek voltak csupán, inkább a játék öröméért csörögtek. Vándoroltak zsebből zsebbe. Pont akképpen, ahogy a borissza asztaltársaságok is pincéről pincére költözködtek. Velük hurcolkodott egy-két cigány, hegedűvel a hón-alatt, tudván: úgyis megjön a danolászó kedv. Sírva vigadós volt mindig a magyar. Előbb csak szűrt szóval Klapkát emlegette, Kossuthról suttogott, aztán órára rá már égbe lökött kézzel húzatta a legvadabb kuruc nótákat, hogy a kurjongatástól hangos lett a kertek alja, belekondult a repedt, borízű danajozás az alkonyatba. Hazafelé egymásba kapaszkodott a patikus és a nótárius, mögöttük hátvédként kullogtak a cimborák, és mint a huszárnadrág zsinórozás kacskaringója, úgy csalinkáztak a Budzsák gyümölcsfái között valamelyest tartani igyekezvén a toronyiránt a város felé. 
A lugasban az októberi hétköznapokon is padok voltak. Megülepedett közöttük a férfisóhaj, egy-két kései ökörnyál lakodalmi fátyla úszott tova, miközben  a metszett poharak tükrére ráhomályosult az idei szüret bora. Csókák cserregtek a tőkelombok takarásában és késő délutánokon olyan dudorászó jó illat lengte be a borospince környékét, amitől szép csöndben, szinte észrevétlenül minden nekiszomorodott szív megnyugodhatott. A gazda kötényövére akasztott pincekulcs egyidős volt a hajdan Bácskába telepített legöregebb szőlővesszővel, s a rozsdája a kezet befogván dolgot adott este lesikálni. Ezekért az őszi délutánokért megérte kimenni kicsit a szőlőbe. A férfinép vasárnaponként lajbis kánya módjára lassú, akszamétos léptekkel kiballagott az ismerős vincellérhez, aki krétával palatáblára jegyezte a fogyasztást. Több csúszott le az urak gigáján, mint a szegényebbjén, de hát azokban az időkben sem mindenkinek adatott meg elég hús a káposztához. Valahogy mégis rend volt. A Tópart zsúppal födött, alacsony homlokú, lapított kis parasztházai között kézilámpával és gamós bottal járt a bakter. Köszöntek neki a népek. Ilyentájt már tóznija ürült a dűlőutak körösztöződésében tanyázó csősznek. Zsebének csücskéből a tavalyi dohány morzsáit kaparta össze, kis csibukra tellett a nyomorából. Csak a kutyájának dünnyöghette a gondolatait. Mégse panaszkodott, hisz valahol száradt már a fölfűzött új dohány az adorjáni meg oromhegyesi istálló ereszek, kocsiszínek alatt, csavarintós füstöt ígérve minden nagy pipájú, de egyre fogyó dohányú jó embernek. A fogahullott vizsla, az öreg bolhafészek lapult a csőszkunyhót vigyázva, és ha a bágyadó nap fényében meg-megszunnyadt, álmában rándult a lába, mert olyankor kölyökként megint szagos mezőkön futott a falkával. Ha októberben esett, a Rétet megjárt bekecses parasztra pompásan rá lehetett ismerni: a csizmájára ragadt szilvalekvárszerű sár rögvest elárulta merre volt kukoricát böngészni, a lábon álló tányérrica szárát kévézni, vagy kilószám lopni a vöröshagymát. Ekkortájt már a kocsmaablakok bádog párkányára  odadermedtek a legyek, és a mulató hátsó falára szénnel írott szerelmes neveket egyre hókábbra fakította a kora reggeli ködök párája. Októberben nagy élet folyt errefelé.
Valahogy így lehetett, Ókanizsán meg a környékünkön, azokban a visszasírt, megpihent időkben.”



Pk          

2016. október 6., csütörtök

MATT, HÉT LÉPÉSBEN



Bármennyire is adná magát, ez nem egy jóféle kriminovella címe, jóllehet igen sok bűncselekményt tartalmaz, és számos általam meg nem nevezett bűnözőről, gonosztevőről szól. Az igényesebb, borzongásra vágyó olvasó kedvéért az erőszak sem hiányzik belőle. Ráadásul javarészt a valóság írta, mit írta, diktálta, és csak a végkifejletet illetően hagyatkoztam a fantáziámra. Tartok tőle, hogy a szerény képzelőerőmből kifolyólag az írás vége felé mégiscsak egy túlontúl optimista, papírszagúra sikerült képet vizionáltam. Az élet már most cáfolni látszik. Hisz nagyjából az ötödik lépés közepe tájékán járunk, és hiába hogy fehér bábokkal játszunk, most a sötétek vannak lépéselőnyben. Szabályellenes, de övéké volt a kezdő lépés is. Ám ebben a játszmában régtől fogva nincsenek szabályok. Így, ennyire sakkban tartva semmi nem utal arra, hogy legalább döntetlenre billentsük a partit. 


1. lépés
A NATO égiszébe tagozódott, védelmi reflexében megrendült, szellemi- és erkölcsi rendjétől megfosztott, a jóléti társadalom eltunyulásában degenerált Európába irányított közel-keleti, afrikai és nyugat-ázsiai embertömeget a helyi szabadelvű politikai- és civil közösségek túláradó szeretettel fogadják. Washington meleg hangú táviratban üdvözli mindezt. A humánumra hivatkoznak. S míg a föltétel nélküli befogadást propagálók sokasága csak mosott agyú, rövidlátó, szerencsétlen hülye, addig a legfölsőbb köreik, a vezetőik fizetett ügynökök, akik a tradicionális európai értékrend lezüllesztésében érdekeltek. Teszik mindezt nagyon tudatosan, immáron hosszú évtizedek óta.      

2. lépés
Európa pereméről az idegen emberáradat személyazonossági okmányok, egészségügyi vizsgálatok, vagyis a legminimálisabb ellenőrzés nélkül a kontinens belsejéig hatol. A milliós jövevények hadával érkezők á la carte jóléti államokat tűznek ki maguk elé célországnak, amely országok amellett, hogy az európai gazdaság gerincét képezik, a megengedőbb hozzáállásuk révén a szociális ellátó rendszerükre települve kényelmes, nem termelő életmódot biztosítanak gyakorlatilag bárkinek, aki azt kéri. A képzetlen embertömeg – átvonulva a köztes országokon – már kezelhetetlen csürhe gyanánt viselkedik. Követelőznek, gyakori incidensek tarkítják vonulásuk nyomát. Megérkezve sokan közülük az ellátmányra panaszkodnak. Elégedetlenkednek. A Fehér Ház aggodalmát fejezi ki. Ráunva a semmittevésre eddig soha nem tapasztalt mértékű lesz a betelepülők által elkövetett erőszakos cselekmények sorozata. Néhol megpróbálják elejét venni a bajnak.

3. lépés
Ahol kontroll alatt, a külvilágtól elszigetelten sikerül tartani a bevándorló csoportokat, ott egymás között történnek meg a legriasztóbb bűnügyi esetek. Ahol pedig az őshonos lakosság közé keveredhetnek, ott a helyiek rovására ugrásszerűen megnő az agresszív bűncselekmények száma. Nemi erőszak, fosztogatás, garázdaság. Nincs már olyan befogadó közeg, ahol szívesen látnák őket, mert a vállalhatatlan – az európai rendet semmibe vevő magatartásuk – mindenhol irritálja a lakosságot, konfliktusok követik egymást. Az első, migránsokkal beszivárgott terrorista-sejtek aktivizálódnak. Robbantások, merényletek történnek. Európára szabadul az erőszak. Vér mindenütt, eluralkodik a bizonytalanság. Az USA fölajánlja az együttműködést az európai titkosszolgálatoknak.

4. lépés
A bevándorlók létszámának növekedésével – a tétova európai hozzáállásnak, és a fölkészületlen európai jogrendnek hála – egyre agresszívabbakká válnak. Ellentüntetések kezdődnek a mind elkeseredettebb lakosság részéről. Az USA diplomáciai úton az emberi jogok tiszteletben tartását javasolja, és nyugalomra int. Ennek ellenére napról-napra tömegesebbé, és gyakoribbá válnak az összetűzések a helyiekkel, sőt, a jövevények olykor már a karhatalmi erőkkel is szembe szegülnek. Itt-ott a legveszélyesebbeket ugyan kiemelik közülük és hazatoloncolják, mégis: mindennapossá válnak a zavargások

5. lépés
Látva a politikum tehetetlenségét a nyugati és a skandináv őshonos lakosság a saját kormányai ellen fordul. Megrendül a bizalom Brüsszel iránt. Soha ennyi ellenzője nem volt az Európai Uniónak. Az ókontinens zöme immáron radikális változásokat követel. A nép az utcára vonul. Polgári engedetlenség, sztrájkok bénítják meg az országokat. Meginog a gazdaság. Újabb válság a küszöbön. Az USA megsürgeti a szabadkereskedelmi egyezmény aláírását. Mindeközben – mintegy válaszreakcióként, de tulajdon képen jól fölfogott érdekek mentén – tovább szaporodnak a terrorista akciók. Ártatlan európai emberek százai lesznek az áldozatai a merényleteknek. Sodródás a káosz felé. A másod- és harmadik generációs, Európában született muszlim közösségek vallási és politikai vezetői előbb burkoltan, majd egyre nyíltabban önálló jogrendet, elszakadást hirdetnek a befogadó államoktól. Ahol többséget alkotnak, ott már nincs helye a tradicionális Európa ethoszának.

6. lépés
Voltaképpen nyilvánvaló: össz európai szinten küszöbön a polgárháború. Az Unió eresztékei recsegnek, már alig akad valaki, aki követné az utasításaikat. Az USA segítő szándékát tolmácsolja. A széthullás borítékolható. A leginkább érintett, korábban befogadás-párti nyugati kormányok kapkodva bár, de megpróbálják saját kezükbe venni az irányítást. Mintha vezényszóra történne, ezzel egy időben Bosznia, Szandzsák és Koszovó muszlimok lakta területein újra kirobban a balkáni háború. Az iszlám radikalizmus új erőre kap. Egyetértésben a belgiumi, a francia, a hollandiai és az angliai hit-testvéreikkel a németországi és ausztriai tízmilliós török közösség több tízezres fanatikus harcosa fölfegyverzi magát, harcra buzdítanak a vezetőik. Allah akbár. Az anarchiába fúló nyugati és észak-európai térség után a déli régió megint lángba borul. Keresztény európaiak tömege indul meg Kelet- és Közép-Európa irányába. Oroszország gyéren lakott területein megjelennek a szorgalmas német telepesek. A Lajtán innen önszerveződő keleti államok érdekközössége alakul, a Baltikumtól az Al-Dunáig erős határzár épül.   
 
7. lépés
Európa fölszámolása lényegében megtörtént.
Akik mindezt kivitelezték, finanszírozták, és mindennek a haszonélvezői, majd a kizsigerelő urai lesznek a teljesen új, hosszú évszázadokra élhetetlenné tett Európának, azok most a romhalmazokról tudósító képeket látva hanyatt dőlnek a foteljaikban és a sokadik vérátömlesztésük jóleső tudatában élvetegen fújják tovább a szivarfüst-karikákat.
Az USA jegyzékben fejezi ki sajnálkozását.
Matt.


Pk

2016. október 1., szombat

POZSONYI ELVTÁRS LISTÁJA

„Archiválok mindent, cikkeket, fotókat, videókat, hogy ki mit mondott, ki milyen eseményen vett részt és ki tapsolt ragyogó szemmel. Egyszer majd sokan közületek ezért nagyon fogjátok szégyellni magatokat, néhányan megbánjátok, bocsánatot kértek, de a legtöbben megpróbáljátok majd letagadni, hogy valaha is így gondolkodtatok volna, hogy magasba lendült a jobb karotok, megpróbáljátok majd eltüntetni a nyomokat. De a gyalázat gyalázat marad, és én emlékeztetni foglak benneteket rá.”
Pressburger Csaba


Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.

Ma már tudom: egész tegnapig csak szunnyadt bennem a rettegés, holott lelkem zugában mindvégig kísértett a kétségbeesés. Eddig sikerült lepleznem. Negyvenhat év alatt ennyi furfang szorult belém. Idáig dugva rejtegettem minden majrémat, mint macska a piszkát. Ám mostantól kiszakadt belőlem és elementáris erővel vágott gyomorszájon a félsz. Hiába, senki sem kerülheti el a végzetét. Bibliai időket élünk. Amitől tartottam – bekövetkezett. Pozsonyi elvtárs listázik. Bevégeztetett. Lebuktunk.

Sokáig azt hittem megúszom. Abban a hiszemben kapálgattam kertemet, tenyésztettem jószágot a magam – és néhanapján mások – kedvére, hogy az életem első két évtizedéből ismerős diktatúra haszonélvezői, mindama mocsok, amiben lögybölődni volt muszáj, annak a sok mihaszna embernek a történelem optikáján körösztül vizsgált ténykedése múló epizód marad csupán. De nem. Ahogy a lakodalmas rock nem ért véget a rendszer bedöglése után, úgy a listázgatás sem került a szemétdombra. Mindig előtúrja onnét valaki. A 3+2 magnókazettáival egyetemben a dudvában viruló szakszervezeti bizalmisok írmagja is olykor szarba szökken.
Nem számít, hogy kisnyilas házmesterként, szatyros följelentgetőként, önkéntes ügynökként, spicliként vagy aktuális haza- és nemzetárulóként, de az ilyen polgártárs hangyaszorgalommal céduláz, dokumentál, gyűjti az információkat. Hátha egyszer valamire jó lesz. Majd ha eljő az ő ideje! Rákosi fodrásza, Sztálin bajuszkeféje, Hitler herezacskója, Metternich ölebe: tökmindegy neki. Teszi a dolgát. Ez a szatiszfakciója, énekelné a jó öreg Jagger Miska. 

Nem irigylem Pozsonyi elvtársat. Elképzelem szegény embertársam roggyant lelkét, ám akármennyire helyénvaló lenne, nem tudok rá megesküdni, hogy emiatt sajnálom. Ha valaki kényszerképzetben listázgató, és ezt nem röstelli hangoztatni, azon nevetni kell, mint a kantáros nadrágban partizánosdit játszó kiskölykön. Egyik is, másik is – gyerekes dolog. Hadd plagizáljak, kitelik tőlem: sekély a kéj. Ja, persze. A küldetéstudat, a mozgalmi hevület. Sok mindent megmagyaráz. Mégis: ennyire nyíltan fölvállalva, pláne fenyegetőzve, kvázi letolt gatyával óvatosabban kéne mászkálni a délvidéki közélet bikakarámjában. Szar lehet ennyi dacból élni.

Azért ma reggel, „ragyogó szemmel” fölébredvén a rend kedvéért megnéztem a „magasba lendülő jobb karom” tövében a hónom alját. Hátha kopott kicsit a Pozsonyi elvtárs által odatetovált SS személyi számom. Szívesen eltüntetném a nyomait, ha tehetném, mert mostantól jó lesz vigyáznunk, nekem, meg még pármillió magyar ajkú honfitársamnak, ugyanis fekve-kelve Damoklész kardját, vagyis Pozsonyi elvtárs epével buggyantott pennáját fogjuk tudni a fejünk fölött. Atyaúristen.
Pedig hogy vágyna már az ember egy kis nyugalomra! Ehelyett itt kezd tutulni a végzet, fújja a sípot a tegnap alszele, mert valaki az erőt érzi magában Sötét Nyalúrként, és nesze: az én múltam, gondos szöszmötölő kezek munkája révén kiviláglik majd, oszt lesz nemulass. (Csak az az 1978 tavaszán vásárból lopott seggbefújó kiskakas ki ne derüljön!)
Mindenestre kora reggel rögtön a párna cihájába fúrtam az arcom, ne lássák a gyerekek, hogy borított el a vajdasági magyarságom szégyenének a pírja.
Az ilyen Pozsonyi-félék miatt.

   Pósa Károly