2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. november 30., szerda

T.F. 67 - A MEGSZENTÜLT

T.F. 67 (karikatúrám)

 – Gyere velünk, mi sem megyünk sehova – mondogatta mindig a Szemöldök Lajoska, aki aztán tényleg nem jutott messzire. Most is valahol Zenta vagy Kanizsa környékén culágerkodik, tolja a maltert az idősebbik Szexi privát brigádjában. Itt ragadt a bácskai sárban, válykot köpni. Ha eddig nem volt ándungja menni, innét már minek. Kár erőlködnie. Váltott helye van a Kispiszkosban. Évekkel ezelőtt még a pincérnő is ült az ölében. Igaz, az idő táj szerencsés szelek fújtak, a tippmix szép summát hozott a konyhára, a Szemöldöknek bejött valami belga bajnokságból fakadó találat. 
Egyszer néztük vele a csillagos éjszakát. Áramszünetes Szerbiában éltünk éppen, odébb javában dörögtek a fegyverek. Még közvilágítás sem volt. Ültünk a piac lecsempült beton asztalain, s lúd módjára fél szemmel, fölfelé igazított nyakkal bámultuk a ránk boruló tintakék ég boltozatát. Csak a cigaretta parazsából sejtettem az arca közepét. Te – mondta hirtelen –, hová repülnek azok a repülők, amiken soha nem leszünk rajta? Azt mondtam neki, hogy az attól függ. Ha hozzák a bombákat, akkor délnek – mert a pancsovai kőolajfinomítóval szórakoztak akkoriban –, ha meg már kedvükre kilődözték magukat, akkor vissza a bázisaikra. Mindenesetre olyan helyekre mennek, ahová sosem fogunk eljutni.
Hallgattunk egy versnyit. Aztán hazamentünk. A Szemöldök Lajoska bort inni, én meg a POR első kötetét folytatni. 
A Lajoskával manapság is ekkor-akkor összefutunk, de a Temesivel még nem sikerült. Pedig megköszönném neki szépen, amit. Az utazásaimat. Előbb csak ide, a dél-alföldi időtlen tanyavilágba, meg a '70-es évek szegedi flaszterére, aztán Budapestre, Amszterdamba, meg a Nagy Sós Vízen túlra. Ahová másként sosem fogok eljutni, és jól is van ez így. Eleget tudok róluk. Eleget láttam. Ami fontos, azt a Mester megírta. A többi úgyse számít. 
Idősödvén megbölcsülve, megszentülve – bár úgy rajzoltam, de nem a Szent Ferenci értelemben, hanem inkább megszelídülve – kívánom, hogy a tolla továbbra is úgy fogjon, mint régen. Akkor nem lehet nagy baj a világgal.
Isten éltesse Mester!
                                                                            Pk  

2016. november 26., szombat

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (5.)

Kávé lesz

Ottlétünk alatt, az újságíró-szakmai etikett szerint igyekeztünk kerek egész képet alkotni Boszniáról. Ennek egyik föltétele volt, hogy mindhárom entitást végigjárva az érintett feleket meghallgassuk. Így a szerb és a bosnyák valóság megismerése után leruccantunk Mostar környékére is, hogy a Neretva alsó folyásánál a jobbára horvátok lakta régió mindennapjait dokumentálhassuk.
Csípős hajnalon indultunk. Hercegovina felé lépte-nyomon vízduzzasztók, mesterséges tavak szegélyezik a kanyargós utat. Vízerőművek sorjáznak egymás után. Lélegzetelállító a táj szépsége. Egyre kevesebb a növényzet, száraz, mediterrán jellegű a vidék. Mind gyakrabban látni pálmafát. Nem csoda. Csak egy-két órányi autózásra van a tengerpart. A vadregényes szurdokokban leírhatatlan türkizes-zöld a bennünket kísérő Neretva szalagja, aminek báját még inkább kiemelik a fehér, karsztos sziklák. Egy ismeretlen, út menti – Bradina nevű – falucska kávézójában megállunk pihenni. A kávézó tulajdonképpen csak egy rozzant bódé, de szó szerint. Odabent, mintha egy kusturicai cigányos film kulisszái közé csöppennénk. Két-három asztalka, koszos terítővel, vas székekkel. Félszáz éves füst és dohszag eszi a lambériát. Idehaza hamarjában ennyire lepusztult csehót példaként sem tudnék fölhozni, pedig – kérem, higgyék el – tapasztalatból tudom: szutykos lokálból akad mifelénk is egynéhány. Igazi bögrecsárdában vagyunk. Az élemedett korú gazdasszony nem sparherten, hanem parázson főzi a feketét. Mert kijár az idegennek a tisztelet, a palack sörök mellé majdnem adna poharakat is, de látva a körülményeket szabadkozva elhárítjuk. A néni kihozza a kávékat, majd átmegy a szomszéd bódéba. Pár perc ismeretség után már fiaimnak (!) szólít bennünket. Akárha öreganyámat látnám. 

Burek lesz

Burekot kell csinálnia, mondja, mi meg zsurnaliszta szimatot kapva utána megyünk. A „konyha” ha lehet még borzalmasabb a „kávézótól” is. Ilyen nyitott szabadkéményes tűzhelyet utoljára egy kiszuperált kovácsműhelyben láttam. Igaz, ott mintha nagyobb lett volna a rend és a tisztaság. Vendéglátó nénénk a viaszosvászon asztalon ördögi ügyességgel nyújtja a tésztát, aztán darált birka- és marhahússal, feta sajttal megszórja, majd bosnyák módra összetekeri. Teszi a kormos platnira. Közben Tibor – a fotósunk – szédítő tempóban kattogtatja a gépét. Most lelte meg Bosznia igazi karakterét. A jóságos banya kínál bennünket frissen sütött bosnyák pitével. Belekóstolunk, aztán esszük két pofára, mert ilyen finomságra nem számítottunk. Alaposan bereggelizünk, kapunk a burekból is. Fizetéskor csak a kávét és a sört számolja föl. Ez is Bosznia. Vastag borravalót hagyva, nagy hálálkodás közepette válunk el tőle. Hallva, hogy magyarok vagyunk, valamiféle muszlim áldással, hosszan integetve ereszt tovább bennünket.
Mátyás vára

Gurulunk a szerpentinen, mígnem a Počitelj táblánál le kell húzódunk az út szélére. Aki erre a vidékre téved, kötelező jelleggel, okvetlenül nézze meg ezt az alig pár száz lakosú falucskát! A leginkább a magyarországi Hollókőhöz hasonlítható kis ékszerdoboz ötszáz évvel visszaröpíti a képzeletet. Počitelj ugyanis a török éra óta mit sem változott. A falu mögötti sziklaoromzaton magasodó vár bástyáit, a tornyokat még a mi Mátyás királyunk építtette 1465-ben. Márványlapra vésve őrzik az Igazságos uralkodónk áldott emlékét. Azóta a településen megállt az idő. A ma is látható, használható hamam (fürdő), a mecset, a kézművesek bazárja: mind-mind tipikus török kori látványosságok. A falu hadzsijáról (tanító-papjáról) az a hír járja, hogy a hatalmas tudása mellett igazi szent ember. Számos hívő miatta zarándokol ebbe a középkorból ittfelejtett tüneménybe. Jóllehet mindannyiunkat lenyűgöz az élmény, mégis Tibor barátunk a legboldogabb. Végre sikerült portréképet készítenie egy burkát viselő asszonyról! Nem egykönnyen ment. Hosszú, kézzel-lábbal való rimánkodás után a bazári mütyüröket árusító, bebugyolált, nyomokban nőneműnek tűnő alaktól előbb egy szatyornyi hűtőmágnest muszáj volt megvásárolnia. Innét kezdve Tibor barátunk elvetette a „mit is vigyek ajándékba?” örök problémáját. (Hazaérkezve marékszám osztogatta a hűtőmágneseket…)
Amikor azt hinné az ember, hogy már ettől több meglepetés nem érheti, ettől szebbet keresve sem találna, újabb csoda várja – Mostar.

Az öreg híd
A megosztott város.
Innenső felén a horvátok az urak, odaát a muszlim bosnyákok. A katolikus nagytemplom tőszomszédságában parkolunk. Sarki pizzázó teraszán egy asztaltársaság beszélget. Unott arccal néznek ránk. Az átellen lévő szentély ormótlan, minden kellem nélküli, új, de nehézkes, szögletes vonalú. A polgárháborút követően épült. Szemet bántóan aránytalanul magas harangtornyát – mint később megtudjuk – annak „köszönheti”, hogy a katolikus horvátok merő gonoszkodásból addig nyújtották az ég felé, mígnem a város összes mecsetének minaretjétől magasabb nem lett. A bunkóság netovábbja, de ez az igazság.
Ha Mostar horvátok lakta része egy átlagos nagyváros képét tükrözi, a folyón túl az Ezeregyéjszaka hangulata fogad bennünket.
Az öreg hídon persze mi is átmegyünk. Drótokkal, huzalokkal erősített magasítás a kő peremen: baleset és öngyilkosság se legyen. Arrafelé éppen eleget aratott már a halál. A híd meglepően meredek ívű, nagyokat szuszogva kaptatunk át rajta. Jóllehet alig tíz éve, hogy újból átadták a forgalomnak, a híd kövei már tükörsimára vannak kopva. Aligha véletlen. Ezerszám kelnek át rajta a turisták.
Majd kiesik a szemünk, annyi a látnivaló. Színek, szagok, történések kavalkádja. Nyüzsögnek a bámészkodók. Japánok, arabok, feketék és nyugat-európai látogatók mindenfelé. Lemegyünk a Neretva partjára, a jellegzetes híddal a háttérben fotózkodunk. Kihagyhatatlan ziccer. A mostari óváros milliószám öklömnyi kerek kavicsokkal kirakott utcácskáin az üzleteik előtt kalapálnak a rézműves mesterek, kirakatban borotvál a borbély, kegytárgyak, szőttesek, meg a szokott faragványok tarka összevisszasága bódít. A keleties varázs szinte tapintható. Egy mecset kertjébe tévedek. A nyitott ajtaján látom, odabent leborulva imádkoznak. A szentély mellett muszlim tanoda. Öreg koldus – vagy ő a pedellus? – ül a küszöbön. A dzsámi kertjében néhány fügefa között a muszlim előírások szerinti kötelező ivókút csordogál. Nekihajolok, iszom a sárgaréz csap hűs vizéből. Megsimogatom a mohos köveket. Nem tudom miért, hirtelen megrendülök a bizonyosság érzésétől: a régen elhalt barátok most épp itt, mögöttem állnak.

Mostari utcakép


Pk
Fotók: Vermes Tibor 


2016. november 25., péntek

LAJOS, AZ ATOMFIZIKUS




Hajdanában, vagy kétszáz éve, mióta Kanizsán élek, ő is a város része. 
Homályos emlékeim maradtak róla abból az időből, amikor még a generációmmal egyidősnek számítottam, az arcunk veszélyesen szépnek látszott, és rock-balladákra toltuk a lányokat a tánciskolában. 
Akkoriban ismertem meg Lajost, az atomfizikust. 
Úgy néztem rá, mint a modernebb dolgokra. 
Hajtott az idő, sokat nem volt kedvem törődni vele: láttam a kietlen tekintetét, a jellegzetes lábat lógázó, hányaveti járását, ami olyan lassúnak, esetlegesnek, látszólagosan céltalannak tűnt, mintha csak egy kócszakállú istentagadó, kiugrott jezsuita lépdelne nap mint nap a Gesztenyefa-sor beton járdáján. Blazírt volt, kopottas-szürke zakójába bújva, vasalatlan fekete nadrágban – kortalan. Akár egy lajbis kánya. Hosszú, zsíros haját hátrafésülte, s a hamar őszülő üstökének tollazata a vállát verdeste. Zsebbe dugva öklét, a flasztert kémlelte, bóklászott mindenfelé. Seprőnyi szemöldöke alatt mélyen ülő, bogár szeme a falak tövében csikket vadászott. Ha egészebbet talált: villámgyorsan már hajolt is érte, akár a kanális vizében vajhalra lecsapó gémet látna az ember. Villanásnyira talán föl is derült az arca – de ez lehetett optikai csalódás, a pillanat töredékének játéka. A zsákmányt a zakójába rejtette. Szét sem nézett, ügyet sem vetett rá, figyeli-e, szánja-e, esetleg megszólja-e valaki? Ugyanabban a dermedt tempóban rótta tovább a maga útját. 
Mintegy napi rutinként moziba járt, gyakorlatilag minden előadást megnézett. Váltott helye volt az olajos padlójú vetítőterem fa széksorai között. Nevetni sose nevetett, pöröghetett a legvadabb komédia. Igaz, az akciófilmek, a sok karatés trükk sem hozta lázba. Fekete gombszeme kifejezéstelen maradt. Tán a Teremtő sem tudhatta, éppen mi játszódik az agyában. Egyáltalán: ami körülötte történik abból fölfog-e bármit? Ha igen, akkor milyen kontextusban? Hogy értelmezheti a világot? 
Csak nagy sokára, később ötlöttek föl bennem e vele kapcsolatos dilemmák. Más dimenzióban kalandoztam, kellett egy-két trapézon megugrott salto mortale, hogy háló nélkül zuhanhassak a semmibe. Bizony, addig sok víznek le kellett folynia a Tiszán. Néhányszor az ég is leszakadt muszájból, mert hazudni is megtanultunk. Nem másoknak – azt már a kezdetektől tudtunk. Önmagunknak. Ez volt az a pont, az origó, ahonnét hátrálni kezdtünk, és hátrálunk azóta is, folyami rákok módjára, össze-összeakaszkodó lábakkal. A mindenség átalakult, és vele minősültünk át mi is. Egy valami látszott megváltoztathatatlannak: Lajos. 
Bár egész lénye egy elhibázott gesztusként jelent meg a város utcáin, nagyon hosszú ideig ügyet sem vetettem rá. Sajnálni akkoriban magamon kívül mást még nemigen tudtam, a kaján öröm gúnyára pedig méltatlannak találtam. Kimaradt hát az életemből. Fontosabb volt a cukrászda cigarettafüst-szagú süteménye, a valahára nagy nehezen kilyukadt, szétfeslett farmerem, meg az, hogy végre megtéríthessen egy lány. Mivel mindent az idő hatott át, kellett százhúsz esztendő, mígnem észrevettem, majd gondolkodni kezdtem róla. Izgatott a Lajos titokzatossága. Ez fogott meg benne. Kérdeztem felőle másokat, de csak a vállukat vonogatták. Biztosat senki nem tudott. Az illemet félretéve egyszer aztán elébe léptem. A mozi plakátokkal kitapétázott jegyárusító bódéjának tolóablaka mellett várakozott. Mivel a vetítésekre belépőt sosem vett, kegyelemből, ingyenesen szórakozott, de őt is csak a közönséggel együtt bocsátották a zsöllyék közé. Elébe penderültem hát, és valami semmiséget kérdeztem tőle. Magabízó, öntelt volt az eléje köpött ismerkedő formulám. Általában sikerrel jártam. Viszont a Lajos egyáltalán nem számított általános jelenségnek. Rám se nézett, csak nyikkant valamit maga elé. Kicsit leforrázva kullogtam odébb. 
A rá következő napokban nyomozni kezdtem utána. A legkülönfélébb verziók keringtek róla. 
Egyesek szerint matematikus volt, aki meglehetősen régen egyetemen tanított, de belezavarodott egy teljesen újnak számító, fontos képletbe, összeroppant az elméje a számtani világszenzációtól, pedig nagyon közel volt a megoldáshoz. Mások úgy tudták, hogy nem is kanizsai, hanem Budapesten született csillagász. Mondták róla, emigrálnia volt kénytelen, mert az odaáti kommunisták valamiért tiltó listára tették. A rendszer ellen szervezkedett – súgta az informátorom: Titóék befogadták, de mivel itt is szocializmus van, meg kell húznia magát, mint a vett malacnak. Azért olyan kuka: így szólt az intimpistás hírmorzsa. A legvalószínűbbnek mégis az tűnt, hogy Lajos tulajdonképpen egy összeomlott atomfizikus, aki száműzetve Kanizsára kénytelen a hatalmas tudását, a tehetségét, az energiáját magába fojtva lézengeni közöttünk. Amolyan lovatlan Don Quijoteként hadakozik a démonaival. Közben veszendőbe megy a fölhalmozott tudása, mert mi, itteni, parlagi ésszel áldott bácskai városlakók nem tudunk fölnőni a föladathoz. Hagyjuk a dudva között illatozó liliomot elhervadni, úgy megyünk el a sárba tiport szerencsénk mellett, ahogy a Röszke határában földből kifordított hun-kori aranyedényeket csirkeitató vályúnak használta a tanyasi paraszt. 
Mivel a Lajos ápolatlansága, magánya és szemmel látható őrülettel elegy különc viselkedése egy agyáról lelépett atomfizikus jellemrajzához tökéletesen illett, s mert rajta kívül nem egy művészt, ködszurkálót, bogaras figurát hagytunk Kanizsán lejtmenetben a végzetébe rohanni, engem többé el nem lehetett tántorítani abbéli meggyőződésemből, hogy Lajos, egy atomfizikus. Egy olyan szellem, akinek tragédiája egyben az én tragédiám is, vagyis közös bánatunk. A meg nem értettség. Ennyi okoskodás után a szerénység üzemmódjába váltottam. A Lajossal, mint atomfizikussal csínján bántam, s mert beismerten képtelen voltam már magamat hozzá mérni, a tudását fölfogni, nagyon hamar elkezdtem tisztelni. Számomra szentté vált. 
Egyszer, csak egyetlen egyszer kértem tőle valamit. Vettem neki cigarettát, és a napi sétája közben elébe toppantam. Markomban a dobozzal elfúló hangon megkérdeztem tőle: Lajos, az Isten szerelmére mondja meg, van ennek az életnek értelme? Nem nézett a szemembe, a kezemben lévő Marlborora meredt. 
– Adjá’ cigit! – nyekeregte cérnavékony hangján, s miután a dobozt zsebre vágta, kacsázó járásával elimbolygott a Homoki lejáró felé. 


                                                                                 szöveg és illusztráció: Pk 

2016. november 23., szerda

MOST MÚLIK PONTOSAN

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 18-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)


Damjanich utca, Kanizsa

És nemhogy engedem hadd menjen, hanem már régtől könnyű szívvel eresztettem volna az ótvarba ezt a mostanra bedögleni látszó szép új világrendet. Vagyis e rendetlenséget, aminek hozadéka, hogy ezidáig kötelező érvénnyel csak önmagukból kifordított fogalmakkal, higított szavakkal szabadott zsonglőrködni. 
S bár még egy darabig sokaknak muszáj lesz a mainstream (nyelv)csapásirányát tartva, kizárólag a politikailag korrekt beszéd zsebszótárából idézett frázisokat kántálva hazudozni a polírozott mondandót, azért nem kevés örömmel szemlélhető közben, miként számolja föl magát az elmúlt fél évszázad politikai-gazdasági narratívája: médiástul, közvélemény-kutatóstul, hamis prófétástul, pénzügyi aranyborjústul – mindenestül. 
Másfél hete* szórakozok a sok földigilisztára vetődő Szent Györgyön. Napi első lélegzetvételük után Trumpot emlegetve főnek a keserű levükben. Eddig Orbánnal indítottak, este meg valami fröccsös házban Orsóssal, jó kis cigányozással zártak, miután pusmogva kitárgyalták a vatikáni klerikális reakció bűneit. De mára az ateista ködlovag-kódex sem nyerő. A liberális kánon kóristái szerint ugyanis a pápa Őszentségének személye megint tévedhetetlen, mióta benyelte Morpheus tenyeréből a piros pirulát, és egy gondos casting után lábat csókolt tucatnyi január elsején született szíriai „menekültnek”. Elvégre szerintük – mint az ókeresztény érában dívott – vannak jó, és vannak rossz császárok. Magyarra lefordítva: vannak hasznos és vannak nem hasznos pápák. Attól függ a tevékenységük megítélése, hogy ama haszonkulcsra játszóknak nettó nyereséges, vagy nullszaldós, ne adj Isten veszteséges lesz a gondosan lekottázott, megkomponált bulijuk. Az ő szemszögükből nem mindegy tehát, ki is osztja az igét. 
A lengyellel meggyűlt a bajuk, golyóállónak bizonyult, pedig mérgezték, lődöztek rá elégszer, csak azok a pancser merénylők, ugye. A némettel könnyebben elbántak. Kicsit nácizták, és a kivénhedt bajor keretlegény ráunt az aljas macerára, dobta a tiarát. A mostani megvilágosodott. Hát persze! A migránsok isten parancsára jönnek. A támogatóik is isten parancsára segítik őket. Elvégre az ő istenük a pénz. Szuperál tehát a medzsik. 
Csak mostanra szar került a palacsintájukba. 
A sok hátramozdító-, fékező zsurnaliszta, és a hazai- meg az odaáti mecénások lélegeztető-gépén tartott entellektüel ficereg kínjában. Nem a Szörnyella költözött be az orális irodába. 
Coki Gyuri bácsi! 
Szívják is fogukat az erszényes vén rókák. Sokba van nekik ez a bukta. 
Nekem viszont gyöngyözően üde kacaj tolul ajakamra, valahányszor látom ahogy kínlódnak.
Bűn ugyan a káröröm, de mikor olyan jólesik a zúzámnak! Nem lehet egyszerű beletörődniük a megváltoztathatatlanba. Négy évre megint kihullott a kanaluk a bödönből. Kormányt meg egyre nehezebb buktatniuk, zavart is szítottak már épp eleget. Ismerősek a trükkjeik, beleunt a nép nevű lakosság a softweresen, fröccsöntve gyártott pártjaikba, az általuk tolt dizájn demokrata, szabadelvű politikusokba. Tetejében ezek a wannabe mimóza civilek sem bozótharcosnak szegődnek, csak hülye utcai performanszokra futja a kokszolt, végigcsápolt éjszakáik után. Már a rendőrök sem emelnek kezet rájuk. Méla undorral legyintik odébb őket, nincs mit jajgatni az Amnesty International jogvédőinek. 
Sehol egy kis revolúció, alig fogy a Che Guevarás trikó, mi lesz ennek a vége? Így, öreg korukra pedig még megkavarnák a szotyét, vén kecske se hagyja egykönnyen abba a sónyalást. Most hunyorognak New Yorkban, Berlinben, Brüsszelben, több büfészakos ifjú titán politológus szedte le a kredenc tetejéről a Tescós nindzsa kardját, legyen mibe beledőlnie, úgyis jön a világvége. 
Orbán Viktor trónja megingathatatlan, Putyin biztos megitta már a pertut Trumppal, az angolok után a skandinávoknak is tele a hócipőjük az Európába özönlő agysebészekkel, paradigmaváltás következik be minden téren, mikor már éppen úgy tűnt, hogy flottul mennek a dolgok. Ám a politikai színház zsinórpadlásán valahogy összegubancolódtak a madzagok. Befuccsolt az előadás. Nem kérnek az emberek a válságot válságra halmozó csirkefogók mesterkedéseiből. 
A nagy spílerek, az öreg varangyok most tanácstalanul pislognak. Némelyik arra bazírozhat, hátha egy soron kívüli vérátömlesztéssel túlél, vagy legalább az agyát valami oldatban preparálhatják. Onnét fog kommunikálni, az inkubátorból pislant kettőt, igazítsanak rajta, bélszorulása van, mindig szeles a babkonzervtől. Aztán púzik egyet, amit valószínűleg értelmeznek majd a csalódott hívek, és a tenyészet ezzel egy darabig jól ellesz, csak pénzt ne kérjenek többet! 
A facebookon majd kitombolják magukat. Pótcselekvés gyanánt. Ha már bealkonyult a világuknak.             


2016. november 19., szombat

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (4.)



Neretva

 Ez a rész az újságban nem, csak a blogomon olvasható.

Éppen egy évvel ezelőtt, novemberben jelent meg egy cikk, amelyben Milorad Dodik nyilatkozott. Az MTI tudósított róla: a biztonsági szervek adatai szerint Bosznia–Hercegovinában mintegy 3400 „alvó sejt” (kisebb passzív terrorcsoport) van, és ezek arra várnak, hogy valamilyen terrorcselekményt hajtsanak végre – jelentette ki Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke Belgrádban a Politika című szerb napilap szerdai beszámolója szerint. Arra figyelmeztetett, hogy a lakosság arányát tekintve Bosznia–Hercegovinából és Koszovóból mentek el a legtöbben a szíriai harctérre, hogy a szélsőséges eszmékért harcoljanak. „Az iszlamisták hamar rájöttek, hogy Bosznia–Hercegovina ideális hely számukra” – szögezte le Dodik.

Tényleg nem okoskodás képen, de ezt minden normális ember előre látta. Szóltak a szerbek annak idején. Szóltunk mi is.
Tessenek szívesek végre már észre venni, hogy az Amerikai Egyesült Államok balkáni béketeremtése az ex-jugoszláv régióban olyan kontraproduktív elemeket tartalmazott, amelyek révén az USA, valamint a mögötte álló pénzhatalmi centrumok álságos szándéka valósult meg. Mondjuk, olyan nagyon nem kellett törni a fejüket azon, hol is található Európa legneuralgikusabb pontja. Ahol eddig egy világháború kirobbant, ott jó eséllyel még egy megtörténhet. Kizárólag a jelenlegi szarajevói vezetés burkolt Belgrád-ellenessége miatt nincs különösebb kultusza, látható jele a hajdani, Gavrilo Princip nevéhez fűződő merényletnek. Jártam a tett helyszínén, ama nevezetes utcasarkon. Bizseregtető ott lenni, ahol a Monarchia sorsa megpecsételődött...

Van egy kis múzeum, szerény kiállítás, mégse érhesse őket a vád. De szobrot, pláne dicsőítő emlékművet ne keressen az arra járó. Elégedjen meg a tudattal, hogy a vén Európa a XX. század végén az öle alá kapott egy nyíltan tátongó sebhelyet, örökös kelést, amiben Washington kénye-kedve szerint, a neki tetsző időben megforgathatja izzó világpolitikai (varázs)pálcáját. Mivel a telhetetlen jenkiknek ez sem volt elég, létrehozták a "független" Koszovót, imigyen biztosítva a Nyugat-Európába irányuló legbrutálisabb bűnözői csoportok, az államilag működtetett maffia-nemzetségek zavartalan exportját. Örülhet a hedonista nyugati aranyifjúság: tutira szavatolt a heroin, a kokain és más cucc tonnaszámra, míg a szkipetárok működtetik az ipart.
Mellesleg, a nyáron Montenegróban a haverjaim azt mondták, amikor fekete filctollat kerestem, hogy kábítószert öt perc alatt beszereznek, de ne már filctollat! Minek állítom őket lehetetlen feladat elé... Egyébként a koszovói klánokhoz képest a boszniaiak igazi úriemberek. Aki már járt a Prokletije (magyarul: Elátkozott) hegység sziklacsúcsai között, az ottani albán falvakban, annak a legkeményebb dagesztáni börtön elmekórtanilag zárt osztálya is cserkészek dzsemborijának tűnik. Oszt most kezit'csókolom, jött a bal?
Mér'?
Mit tetszettek gondolni?
Százszámra épülnek mecsetek a magyar határtól másfél órányi autózásra, és mindez következmények nélkül marad?! (Úgyhogy ennek ismeretében, így engedjék fölépíteni Budán, vagy Pesten azt a törökök által finanszírozta nagymecsetet! Kösz. Nem kérek én abból a turisztikai látványosságból.)
Itt és most nem arról akartam értekezi, kinek mi volt a balkáni rémálom idején a casus belli. Természetesen úgy a szerb, mint a horvát, de végső soron bosnyák részről is ki-ki meglelte a saját maga fönnön hangoztatott igazát, ami elég indokot szolgáltatott ahhoz, hogy a másik falvait porig égesse, meg hogy kedvére kilövöldözhesse magát. Tették mindezt a nagyhatalmak (nem csak) hallgatólagos támogatásával. (A szerbek persze az oroszokéval meg Kínáéval.) Akkoriban a „maradék” Bosznia, ez a Szarajevó körüli képződmény tűnt a legnormálisabbnak. Agyon is szerette a multikultiban még hívő nyugat-európai mainstream, a média. Aztán kiderült, nem kellett hozzá másfél évtized, hogy a korábban szekularizáltnak hitt újsütetű álmocskának államocskának se konkrét határa, se definiált jogi alapja, vagy uram bocsá’ alkotmánya nincs, miközben a szuverenitáshoz nélkülözhetetlen institúciók nemléte, vagy alig megléte mellett még elvi síkon sincsenek lefektetve a jövőjét illető elképzelések. Mára Bosznia területe a legkülönfélébb titkosszolgálatok erőpróbájának a hadszíntere. Török a szaúd-arábiaival vetélkedik, és Irán is igyekszik beleszólni a párharcba. Banja Luka révén erős az orosz szál, Szarajevó amerikai hátszelével szemben, miközben a horvátokat preferáló német kémszervek tevékenysége szintúgy köztudott. Az angolok az iszlám vonalon, a franciák, a belgák a saját szélsőségeseik miatt érdekeltek Bosznia fokozott megfigyelésében. És akkor még nem is beszéltünk a környező aggodalmas országok elhárító ügynökségeinek az aktivitásáról… 
H
iggyék el nekem, nincs az a pénz, ami Boszniába pumpálva ott egy normális országot hozott volna létre. Ez a kompánia nem jó befektetés. Aki így kapálózik, az a szalmaszálba is kapaszkodik. Volt persze, aki adott. Nem szalmaszálat, hanem a csorgó kőolajából a közel-keleti biznisze baksisát. Nekik aprópénzt, pár százmillió dollárt. De annak nagy árat fizetnek. Nem a bosnyákok, nem. Nekik aztán tökmindegy. Míg rendelhető kávé, meg a falnak vetett háttal guggolva rágyújtandó cigaretta akad, addig jól elvannak. Viszont Európának, benne nekünk, magyaroknak mindez fájni fog.
Magyarán: nem is régen létrehoztak valamit, ami sohasem létezett. Vagyis a középkortól idáig nemigen. Az iszlám Európai bástyáját.

Neretva
Nem vigasz, hogy ez egy tákolmányt.
Az sem mentség, hogy nem egyedi a példa – lásd Ukrajnát. Bár az arányainál fogva ott mintha hangosabban, látványosabban hullana szanaszét az államiság, mint a hajdani Jugoszláviánál. Még így is jobban járnak, mert a Nyugat által folyton késleltetett Boszniai huzavona miatt akkoriban százezrek ontották a vérüket.
Akkoriban.
Egyelőre.

                                                                           Pk

2016. november 17., csütörtök

GONDOLATTALANSÁG



 „Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”

(József Attila)
fotó: Lakatos Vincze
Most, hogy mindjárt itt a világvége, nem árt befejezni a mellébeszélést. Végrendelkezni lesz muszáj. Leltár gyanánt, mint utolsó lyuk a furulyán túl sok elszámolni valóm nekem ugyan nem akad, mert a genetikai értelemben vett örökségemen – a suta kezemen meg a kopottas cinizmusomon – kívül más egyebem sincs. De még így utoljára azért kidohognám magamat, hogy ha a Donald Trump amerikai győzelme után keletkezett dimenziógyűrűk rövidesen beszippantják majd az univerzumot, és a demokrácia liberális rettegőinek a jóslatai beválnak – tudniillik a hoppon maradt fősodrú aggodalmaskodók szerint összedől a világmindenség, kampec az emberiségnek –, legalább ne menjek a lelkemet nyomasztó teherrel a nagy büdös semmibe.
Évek óta „egy gondolat bánt engemet”. Pontosabban egy verbális mozzanat bosszant, aminek a gondolatától is kidagadnak a nyaki verőereim, vér tolul az agyamba, és erősebben kezdem ütni a billentyűzetet. S bár csak egy agyonhasznált szófordulat miatt szoktam fölfokozott indulatba jönni, imígyen közhírré téve életem megkeserítésnek az okát táncsak lerendezettnek fogom érezni.
Hosszú ideje hallom ugyanis a tévében, a rádióban, hogy a megkérdezettek – zömmel a politikusok, de a közéleti emberek, sőt a művészek sem kivételek – rendre ezzel a divatos formulával kezdik az interjúkérdésre adott válaszukat: „én azt gondolom.” Csak a ma reggeli Kossuth egyetlen riportalanyát hallgatva hétszer(!) indította „én azt gondolom”-mal a mondandóját! Igen! Számoltam! Agyérgörcsöt kapni tőle. És ha hagyják tovább beszélni azt a bitang embert, ha másfél perccel hosszabb az az elvetemült interjú, valószínűleg a két kezem után a lábujjaimon kellett volna tovább kalkulálnom.
Sokat töprengtem, mi végre foroghat közszájon ez a visszataszító nyelvi jelenség. Arra vetettem: amilyen a korszak, amilyen a világ, olyanokká válunk mi is. Két éve igaza volt a Pöcök sógornak, aki egyébként önmagát taligaművésznek definiálja. Ma is igazsága van: „egyre ritkább a rendes ember Karcsikám. A selyemparaszt kínaiban vásárol, a szegényebbje meg a kukából, a piaci hagymát is zacskózzák, az újságok lapjaiba krumplit szokás pucolni, legyen bennük némi haszon, némi értelem. Az asszony hajat hidrogénezni elég jól tud, de kenyeret sütni nem. Leghangosabban a pap káromkodik, míg a leghitványabbak kenetteljesen fohászkodnak. Kiürülnek a színház széksorai, negyvenfős részvevő láttán már közönségről beszél a szervező, a faleveleket is munkásokkal kell összesöpörtetni, és nincs gazdája a széjjelszórt kanizsai szemétnek. Közben ipari méretű a gazemberkedés, országos szinten lopják el előlünk a jövőt.
Jóllehet a kenyér most is a vajas felével pottyan mindig a földre, de az a vaj a nagynak hitt megmondóink füle mögül került oda.  Hovatovább már nem dinárért, hanem euróban, svájci frankban mérik a filléres embereket is, akikben forintos érték sosem volt, hisz a himnuszt guggolva hallgatták, a Szózat sorait meg nem is értik, csak a magyar lakodalmakban is lassan kötelező kólóra kelnek föl a fröccs mellől, oszt’ toporognak összekapaszkodva, kicsit kettőt jobbra, kicsit kettőt balra, mint az ereszen szaró galambok. Alig van gólyahír, mert láp sincsen már, csak ez a dagonya, ezzel a nyúlós penészes, ádámcsutkát lepő szilvalekvár sárral, a sok egykutyás nép bánatára.” – mondta a Pöcök sógor, miközben bütykös ujjával karikákat rajzolt az asztalon fénylő bortócsákba.
Én azt gondolom”-ra visszatérve: aki így akar nekem valamit megmagyarázni, az inkább hallgasson.
Pofa súlyba! Mondaná a derék Švejk kiképző őrmestere.
1. Ezzel a megnyilatkozással hárít. Bár az lenne a dolga, ám nem mint a közös eszmét, a közösséget képviselő szólal meg, hanem csak az egyéni véleményét hangsúlyozza. Mit óvatoskodik? Fél a felelőségtől?
2. Bizonyítja ötlettelenségét. Eszébe sem jut más nyelvi formulát használni. Pedig lenne javaslatom, kismillió: úgy vélem, az a meglátásom, az a tapasztalatom, szerintem ésatöbbi. Nyelvész zseninek sem kell lenni hozzá, csak a klikkereket tornáztatni.
3. Az „én azt gondolom”-mal indított mondatok mindig gyanúsak maradnak. Az illető csak időt akar nyerni vele, mert hamarjában a válaszra sincs fölkészülve, kell az időhúzás végett. Azért köpi az arcunkba, hátha eszébe jut valami mentő ötlet. Mégsem kezdhet bele a világmegváltó beszélyébe egy rettenetes nagy izével, miazanyámkínjával, hogyishíjákkal, pedig nettó ugyan olyan üresjárat az összes említett, berögzült rossz szokás.
Tiszta vizet kéne önteni a pohárba! A sok „én azt gondolom” helyett illene már én így csinálomra váltani. Akkor az is megeshet, hogy a jó példa ragadóssága okán mások is kedvet kapnak lendíteni valamit értünk, rajtunk, legalább egy szalmaszálat keresztbe fordítani. Amíg lehet, amíg egyáltalán hagyják a keresztet, és nem csillagokat vagy félholdat lesz muszáj kirakni.
Így fog a gondolattalanságon át a sorstalanságunk beteljesülni.
De a vasúton túl már ez is mindegy lesz.

                                                                                               Pk      

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (3.)




Szarajevót megismerni, tágabb értelemben Boszniáról ítéletet mondani a Baš Čaršiján tett látogatás után ugyanolyan könnyelműség lenne, mintha a Váci utcán korzózva szeretnénk Magyarországról valós képet kapni, vagy ha pornófilmek alapján akarna valaki udvarolni. S bár a turisták zöme hajlamos az instant gyönyöröket hajhászva csak a bedekker által ajánlott látnivalók szerint magabízón okoskodni, a virtigli utazók inkább mennek a saját fejük után, miként tettük azt mi is. Rejtő Jenő selyemben nevelt Sant Antonio főhercegéhez hasonlóan – aki a csillogás helyett a szingapúri alvilág révén tudott megismerkedni a valósággal –, kis csapatunk sem Szarajevó szívét, hanem annak peremkerületét, a régtől hírhedt Ilidžát célozta meg, mint olyan városrészt, ahol kószálva életszagúbb dolgokat láthatunk, tapasztalhatunk. A szállásunktól macskaugrásnyira volt a villamosmegálló. Talán kevesek előtt ismeretes, hogy Európában Szarajevó volt az első város, ahol éppen az osztrák-magyar közigazgatás jóvoltából villamos hálózat létesült 1884-ben. A sínek hossza 16 kilométer. 7 villamos vonalon zajlik a közlekedés.
Jött is a kettes, egy borzalmasan horpadt, legalább félszáz éves bádog kaszni. Kizötykölődni Ilidžára háromnegyed órán át, ezen a jajzöldre mázolt, reklámokkal teleaggatott lélekvesztőn: önmagában fölért egy kisebb kalandtúrával. A villamos ablakán kibámulva egy XXI. századi átlagos nagyváros arculata bontakozott ki előttünk. Világcégek lerakatai, táblák, hirdetmények mindenütt. A sugárutak mentén fölhúzott hat-nyolc emeletes lakóházak homlokzatán még itt-ott látszottak ugyan a golyóütött lyukak, de az épületek többsége már új külsőt, vakolatot kapott, mintha errefelé mi sem történt volna. Nagyon hamar megmutatkozott, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni. Modern benzinkút mellett robogtunk el, aminek tőszomszédságában, körös-körül muszlim fejfák sokasága fehérlett. Vélhetően az ostrom alatt, mintegy kényszerből létesülhetett a temető egy ilyen lehetetlen helyen. Ilid
žán a piac mellett szálltunk ki.
A forgatagban a szokott zöldséges-gyümölcsös kínálat mellett bőven akadt bazári áru, kóser hentesüzlet, burekozó-pékség. Legtöbb a Törökországból származó termék, legyen szó ruháról, bizsuról, vagy akár tejtermékről, élelmiszerről. Egyébként Bosznia Szarajevóhoz hű területein jellemzően a török hatás érződik. Minden nagyobb városban akad legalább egy török kulturális-, illetve gazdasági intézet, számos oktatási- meg más profilú intézményt Ankara hozott létre, és finanszíroz mind a mai napig. A szarajevói kormány, pedig nem is titkolja e szerfölött szoros török befolyás iránti vonzalmát, jóllehet sem a Szerb Köztársaságban, sem a horvátok uralta hercegovinai entitásban nem nézik jó szemmel Ankara ügybuzgalmát. Halálos ölelésnek, az iszlám mind kézzelfoghatóbb térnyerésének tartják ugyanis. Nem is kevés alappal aggodalmaskodnak. Ahol még él a födöratív Bosznia eszméje, ott gomba módra szaporodnak a mecsetek. A leglepukkantabb faluban összedőlni készül az iskola, egészségház sincs, de legalább egy dzsámi minaretje frissen meszelt, és Mohamed zöld, aranyszegélyes zászlaja van rá kitűzve, hirdetve, hogy a környéket immáron Allah földjeként tartják számon. A korábban zömmel szerbek által lakott Ilidžán például szinte belebotlunk egy ilyen beruházásba. Mi más épülne? Egy vadonatúj, a tradícióktól kicsit elütő, modernista rajzolatú mecset, jó harminc méteres minarettel a tövében. Már csak az utómunkálatok vannak hátra, melósok kövezik az udvarát, a járdákat. A kőművesek kivétel nélkül szerbek, horvátok, tudjuk meg a brigadérostól, aki fejét vakarja, amint arról faggatjuk, milyen anyagi eszközökből folyik az építkezés, és nem furcsállja-e, hogy keresztény létére egy iszlám szentélyt építtetnek vele? Mivel szokva lehet a boszniai élet abszurditásaihoz, csak hümmögő a válasza. Megértjük. Van az a pénz.


Ilidžáról taxival megyünk el a nagy hírű Željezničar futballsadionjához, hogy utána lazulás képen bekukkantsunk a Bijelo Dugme legendás énekese – Tifa – törzskocsmájába, remélve, hátha összeakadunk az ex-jugoszláv rockzene fenegyerekével. Az áhított találka elmarad, de Szarajevó pezsgő éjjeli élete vár bennünket. Kihagyhatatlan az alkalom. A Baš Čaršija túlsó végénél vegyülök el a forgatagban. Ezernyi kézműves kirakata és a bódésorok között a szűk, sikátorszerű utcára terítve a Titós törölközőtől a réz gyertyatartón körösztül a polgárháborús relikviákig minden kapható. Eladó a hatástalanított kézigránát, a világháborús német rohamsisak, az intarziás sakk-készlet, a finom fafaragványok, a furulyától a buzogányig, a málhás szamárkától a hamutálcáig. Cukrászdák, kávéházak tarka összevisszaságban. Találomra beülök egy sarki, üveges falú lokálba. Alig nagyobb az otthoni konyhánknál, keleties a berendezése. Szőnyegezett, puffok, párnák a sarokban. Egyedüli vendégként a kényelmes szófára zöttyenek, rutinból sört rendelnék, de a suhanc korú pincér fiú exkuzálja magát: szeszes italt nem tartanak, csak limonádéjuk van, meg kávé, naná, hogy törökös. Megint a középső kirakatot választottam, a Prófétával nehéz lesz koccintani. Nyelek egyet, de aztán Bécsben bécsi szeletet, Szegeden halászlét alapon kávét rendelek, és nem is bánom meg. Ahogy illik, kisebb szertartás keretében érkezik réz tálkán, findzsával, ratlukkal a kávé. A csésze űrmérete odaver öreganyám gyűszűjéhez. 
Szóba elegyedek Adnannal, a pincér fiúval. Kikérdezem a boszniai körülményekről. Készséges válaszaiból kihámozom, hogy nem sok újdonság ér, ha a magánemberek véleményére vagyok kíváncsi: pénztelenség van, korruptak a politikusok, bizonytalan a jövő. Aha. Hát ezért kár volt eljönni a Drinán túlra. Mintha otthon is ez a nóta járná. A sétálóutcán, hétköznapokon éjfélkor is zajlik az élet. Megannyi kendős, hidzsábos, nikábot viselő szépség mellett olykor föltűnik egy-egy tetőtől-talpig lefüggönyözött nő is, persze a férje oldalán. Az egyik pár mögé óvatoskodok, ugyan milyen nyelven beszélhetnek? Arabul, törökül? Legnagyobb megdöbbenésemre értem a mondandójukat, tehát bosnyákok. A férfi szakállas, nyurga huszonéves. A nő – a hangja alapján – vele egykorú. Ujjain gyűrűk, kivillan a karperece. Finoman ellépek tőlük. 
Épp eleget hallottam, nem hiányzik a pofon.  

Pk           

2016. november 14., hétfő

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (2.)



 
Bazár
Ez a rész kimarad az Új Kanizsai Újságból, csak a blogomon olvasható.

Méreteinél, fontosságánál fogva Szarajevó megérdemli, hogy kicsit részletesebben foglalkozzak vele. Annál is inkább mert ott-tartózkodásunk minden éjjelét, de ami ettől lényegesebb – minden reggelét, a kezdődő napomat Bosznia fővárosának a vérmérséklete, a mondandója, vagyis a kivetülő hangulata határozta meg.
Mivel a magamfajta, hobbijószágokat babusgató bácskai nejlonparaszt nem egykönnyen rugaszkodik el a megszokásaitól, a szarajevói panziónkban is ideje korán ébredtem, mintha mentem volna etetni-almozni, mintha egy emelettel lejjebb várna a kecske és a ló. Helyettük jobbára csókákkal, varjakkal, az ég kisebb madaraival, meg a kukázó macskákkal kellett beérjem. Lebotorkálva a lépcsőn kizártam az ajtót (volt kulcsunk, portás nem vigyázta a szállást). Első utam a hegyoldalból a Miljacka partjára vitt. Az erős zöld színű, kifejezetten piszkosnak tűnő folyóra épült csárdát – egy jókora faházat a hozzá tartozó vízre cölöpözött terasszal – már a szememnek szokott képként üdvözöltem, és a közeli kicsiny benzinkút overallos éjszakása – amint elhaladtam előtte –, főbiccentésemre intett a kezével. Lefekvés előtt, a nap zárásaként, altató gyanánt nála vettünk dobozos sört. Söröket. Vélhetően emlékezett rám.
A rakott kőágyában zubogva folyó Miljacka mentén hamar a központban találtam magamat. A kelő nap éppen csak világított, a hegyek csípős, erdőszagú, párás hajnali levegőt szuszogtak az üzletsoroktól, kirakatoktól csillogó utcák aszfaltjára. Ébredezett a város. Alig néhány emberrel találkoztam. Járókelők, hivatalnokok, álmos arcú férfiak és nők mentek a dolgukra. Kiki munkába siethetett. Ráérősen szedtem bögyre mindent, zentaiasan: laspogtam. Néztem a folyón sorjázó ilyen-olyan gyalogos hidakat, a kandelábereket, a Monarchia idejében fölhúzott eklektikus házakat a sok ablakkal, a reliefekkel, a spalettákkal, a magyar lelkemnek ismerős formákkal, színekkel. 
Ugyanezek az épületek, a macskaköves járdák, pont ezek a bádog vízköpők, pántolt csatornák, nehéz, kétszárnyas ajtók, a míves vaskilincsek, a kopogtató-karikás fakapuk lehetnének Zomborban, Topolyán, Kaposváron, Marosvásárhelyen és Pozsonyban is. Az okkersárga homlokú több mint százesztendős bérházak, emeletes intézmények éppen úgy meghatározói Szarajevó arculatának, mint a törökös jellegű favázas, meszelt kulipintyók, a jugoszláv időkből ittfelejtett, nagyjából a hajdani téli olimpia idejében emelt középületek, irodaházak, vagy a modernebb érában kicsírázott üvegfelületű bankok, cégházak, az üzleti negyed legújabb kori krómozott acél és beton objektumai. Az urbanisztikai látvány elementumai jól megférnek egymás mellett. Ahogy a történeti korok, a különféle építészeti stílusok, ugyanígy jól elvannak egymás szomszédságában a három nagy világvallás templomai is. Noha Szarajevó távoli látképének sziluettjét döntő többségében az égbe fúródó tűvékony minaretek tucatja uralja, azért a város magvában akad bizánci kupolás ortodox szerb szentély, meg kettős tornyú, neoromán katolikus dóm is. Ez utóbbi lépcsőföljáróján nyújtogattam a nyakamat, csak nagyjából sejtve, éppen merrefelé lehetek. Jó magasra húzottak voltak a harangtornyai, a masszív téglaegyüttes hangsúlyossága végett nem spóroltak a placcal. A túlméretezett kerítéssel erődszerűen körbevett dóm portája a kora reggeli árnyékok homályában komornak, méltóságteljesnek hatott. Eldönthetetlen, mikor építették. (19. század közepe-vége talán?)

A Miljacka folyó
Már a kormányzati negyed tájékán őgyeleghettem, mert megszaporodtak a parkolni-, behajtani tilos táblák, a sorompók. Egyre-másra botlottam katonai-, csendőr- és rendőrautókba, és mind gyakrabban láttam posztoló őröket, sőt egy aktatáskás terepszínű egyenruhás tiszt előttem ment be valami címeres, sárgaréz táblával megjelölt kapun. Szarajevó szívében egy zsebkendőnyi parkban aztán megpihentem. Elővettem a szendvicsemet, s míg a haraptam a reggelit, a figyelmemet lekötötte a közelben sakkozó öregurak tevékenysége. Féltucat zakós, vasalt nadrágos, franciasapkás nyugdíjas állt, illetve guggolt körül elgondolkodó arccal egy kisebb terecskét, aminek márvány lapjain festett sakk-kockák tarkállottak. A bácsik térdig érő fekete-fehér figurákat raktak ide-oda, tologatták a böhömnyi bástyát meg a derekukat verő királynőt. Nagyon úgy tűnt, napi rendszerességgel csatáznak. Gondolom, életük része lehetett ez a kora reggeli agytorna. Míg néztem őket, vakmerő verebek telepedtek mellém, majdhogynem az ölembe, a kezemből akarván kiragadni a kenyeremet. Szánva őket, bőséggel szórtam elébük a morzsát. Szórakoztatott a tollas mohóságuk. Titokban amolyan elfuserált Szent Ferencnek hittem egy darabig magamat. Elunva a pákosztos társaságot arra indultam, amerre a folyót sejtettem. A napos oldalon egy butik kirakatánál viszont muszáj volt visszahőkölnöm. Első ránézésre teljesen átlagos, női ruhákat áruló kereskedés előtt voltam. Ám a kirakatban álló, csinosan fölöltöztetett, nagy pillájú reklámbabák mindegyikének a fejére nikábot – azaz, a muszlim nők hajat-homlokot is fedő fejkendőjét – csavarta a kirakatrendező, erős utalásként egyértelműsítve, mintegy miheztartás végett: mi a szabály, mi is a divat mostanában, Szarajevóban… 

A Szentháromság templom
 Nem ez volt az első eset, hogy a szekularizált Boszniáról bennem élő, úgy tűnik egyre idejétmúltabb tévképzetem lelepleződött. (Vagyis ebben az esetben inkább visszalepleződött.) Így esett meg, hogy Szarajevóban, a valaha legtoleránsabbnak tartott ex-jugoszláv nagyváros közepén, annak állami (!) önkiszolgálójában hiába kerestem májpástétomot a reggelimhez. A sertésből készült élelmiszerek hiányoztak a polcokról. Egyáltalán nem volt disznókolbász, sem sertéshús-alapanyagú bármiféle fölvágott. Horribile dictu: sonkás szalámi sem. És mondom: mindezzel nem egy kóser üzletlánc valamelyik boltocskájában, hanem a bosnyák főváros legszűkebb kebelében, egy közönséges, egyébként bő választékkal bíró, meglehetősen forgalmas önkiszolgálóban szembesültem. Mi ez, ha nem az iszlám dogmájának a diadala? A multietnikus Szarajevó ideáljának a bedöglése, szubmisszív szerepbe kényszerítve a más vallású, vagy talán ateista rétegeket. Egyszerűen európai ésszel fölfoghatatlan, hogy ha nekem nincs bajom a kebabbal, akkor mást miért zavarhat a fasírozott snicli? Kinek fájhat az, ha egy nő nem talpig bagaria lepedőbe bugyolálva, hanem könnyű nyári kiskosztümben rója a város utcáit? Apropó. Nők.
Napindító bolyongásaim egyikén történt meg velem boszniai kirándulásunk első és egyetlen, némi jóindulattal erotikusnak titulálható élménye. A Miljackával párhuzamos utca keskeny járdáján iparkodtam a panziónk felé, amikor szembejött velem az a fiatal, homokszínű kiskabátos, piros kendős ifjú hölgy, akivel aznap reggel másodízben futottam össze. Negyedórája még máshol mentünk el egymás mellett, megjegyeztem magamnak, mert tagadhatatlanul csak a bámészkodás céljából őgyelegtem, és mert helyes teremtésnek látszott. Kecses alakjával, őzikelépteivel kitűnt a kialvatlan, bágyadt reggeli járókelők közül. Színt, derűt hozott a szürke nagyváros éledező flaszterjére. A szűk, agyonrepedezett, csonka peremű járdán, hogy elférjen, úriember módjára falhoz simultam, mire föl – esküszöm! – a szemembe nézett, és mintha egy kis mosolyfélét villantott volna felém, éppen csak a szája szegletéből, épp, mint mikor a napfény egy pillanatra végigcirógatja az arcomat. Erre a csöppet sem várt gesztusra a sarkamig elzsibbadtam. 
Most hogy írom – még így is belepirulok. Gyöngéden sajdul bennem valami. Ennyi hozadéka lenne két összekapaszkodó véletlen tekintetnek? Alighanem.
Ez maradt a legszebb szarajevói emlékem.   


(folytatjuk)
Pk  
             

2016. november 11., péntek

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (1.)



 
A Ferhadija mecset
Megértem a törököket, amiért évszázadokon körösztül harcoltak érte, majd szívósan ragaszkodtak hozzá. Európa közepétől csak egy tőrdöfésnyire van. Megértem I. Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt, aki a XIX. században – bizonyára jó szokása szerint – mindent meggondolva és mindent megfontolva annektálta. A területén gyönyörű tájak, de ami talán ettől is fontosabb: végeláthatatlan erdők, hasznos vizek, só- és egyéb bányák vannak. Megértem Titót és a néhai Jugoszlávia vezetőségét, amiért oly dédelgetett volt nekik annakidején Bosznia: hisz még ma is ott él a világ egyik legszerethetőbb népe, azok az emberek, akik lopni képesek, csakhogy a vendéget mindenben kielégítsék, akiktől jobb barátot de ádázabb ellenséget sem nagyon lehet találni. Ugyanakkor ők azok, akik egészséges öniróniával a legbolondabb balkáni nációnak tartják magukat. Tőlük senki nem tud jobb bosnyákos vicceket mondani.
Amit viszont nem értek: a XX. század végén hogy történhetett meg pont velük-náluk a kommunizmus összeomlása utáni Európa egyetlen polgárháborúja, hogy juthatott idáig Bosznia? Tudniillik egyhetes barangolásunk alatt tisztán kivehetővé vált a szomorú igazság: ez az ország nem létezik. Vagyis, csak papíron van. Hiába tartják számon az ENSZ-ben, a nagyvilágban, hiába vesznek részt az olimpián, és a nemzetközi politikai szintéren. Bosznia, mint olyan, egységes állam, a szó klasszikus értelmében – halott. Persze, ismerve a történelmi előzményeit – ami nincs –, és a közelmúltban diktátumok mentén kikényszeríttet, összegründolt enklávék makacsságát, ez a fölismerés szenzációmentes. Ami meg sem született, az meg sem halhat. Ezért a valósággal való szembesülés nem rendített meg.  Pedig meglepetésben volt részem bőven. Magyarországi útitársaimmal, egy hetilap újságíróival riportkörútra szerződvén lépte-nyomon találkoztunk már-már kusturicai filmbe illő abszurd helyzetekkel.
Banja Luka városában a helyi Demokratikus Haladás Pártjának (Partije Demokratskog Progresa) irodájában olasz presszó(!) kávéval vártak bennünket, az PDP elnöke Branislav Borenović választékos angol nyelvtudása akár a londoni City bankárvilágában is megállná a helyét, mindenütt üveg és filodendronok. Odakint sehol egy csetnik falfirka, vadonatúj autók az utakon, az utcák sétálóövezetté alakítva. A város barokkos és mégis eklektikusan új, a központja Szabadkával mérhető, csak attól modernebb, de ízléses, az agglomerációban látottak alapján meg az ipari beruházások mértéke Újvidékhez hasonlítható, vagy azt meg is haladja. Egyedül a megszokottól gyakoribb cirill betűs föliratok láttatják, hogy a boszniai szerbség fővárosát járjuk. Ennek dacára látogatásunk előtt alig egy héttel adták át a polgárháborúban fölrobbantott és megsemmisített Ferhád pasa mecsetet, ami impozáns méreteivel, hatalmas kupolájával és hihetetlenül gazdag ornamentikájával az iszlám kultúra ékköveként díszíti mostantól Banja Luka központját. Bizarr belegondolni, a helyi muszlim kalauzunk – Armin Džinda éptítőmérnök – sejtelmes mosollyal utal is rá, hogy akad az újjáépítő kezek között olyan, aki vagy húsz éve a szentély porig rombolásában is tevékenyen részt vett… 


A mecset egy jókora kert közepén helyezkedik el, cifrán kovácsolt vaskerítés mögött, ami körbeöleli az egész komplexumot lévén, hogy sarkon van a telek. Nem csak mecset, hanem iskola, és zarándokszállás is található az intézményben, melynek szintúgy frissen épített kőházaiban a muzulmán hitközség irodái találhatóak. A cédrusok között, a nyírott gyepen kikövezett járda vezet a szentély bejáratához. Két oldalt padok, alattuk katonás rendben cipők. Mi is nekiülünk, levetjük a lábbelinket, úgy lépünk a vastagon szőnyegezett imaterembe. Fejkendőt, úgynevezett nikábot viselő idősebb asszony bal oldalt, néhány férfi jobbról térdel, s fohászkodnak. Föntről, a kupoláról legalább négy méteres átmérőjű csillár lóg, ezernyi kis lámpával. A falak, a szőnyeg geometrikus mintái, a sok arannyal szőtt kacskaringó szemfájdító és mégis káprázatos. A fotós kollégát láthatóan lenyűgözi a belső tér részletgazdagsága, a fények játéka, mert szünet nélkül kattog a gépe, hanyattfekszik a bolyhos szőnyegre, hogy mindenestül befoghassa az optika a XVI. században az ottomán építészet mestere Szinán egyik névtelen tanítványa által emelt húszméteres kupolát. A halk szavú bajszos mérnök kísérőnk közben elmondja, hogy az UNESCO égisze alatt belgrádi és zágrábi építészek, restaurátorok, törökországi művészettörténészek, arab szakemberek közös munkája révén igyekeztek az utolsó tégláig korhű módon az eredeti Ferhád pasa mecsetet fölépíteni. A háborúban lerombolt szentély törmelékének, falmaradványainak a javát a közeli folyóból kellett a fölszínre hozni, amiket állhatatos munkával visszaépítettek. Nem kell bizonygatnia milyen aprólékos babra munka volt az újjáépítés: a mecset minden tenyérnyi felületén meglátszik a gondos restaurálás szándéka.

A város kétszázezres lakosú, mintegy tizenöt százaléknyi muszlim hívővel, akik láthatóan nem érdekeltek a múltbéli sérelmeik hangoztatásában. Visszafogottak, kedvesek, de a szemükből azért sok minden kiolvasható.
Autópályán robogva érkezünk Dobojba, ahol egy pazar bevásárlóközpont emeleti éttermében van a megbeszélt találkozónk a Boszniai Szerb Köztársaság Terrorelhárítási Központjának vezetőjével, dr. Dževad Galjaševićtyel. A jelzett úrból kinézem, hogy a néhai Jugoszláv Néphadsereg elhárító tisztjeként kezdhette pályafutását. Szikár, napszemüvges, elegáns figura. Több könyve jelent meg az iszlám terrorizmus európai térhódításáról, s míg a plüss fotelekben sörözünk, kávézunk, közvetlen modorában ecseteli nekünk a jelenkori Bosznia rákfenéjét, a terjedő muszlim radikalizmust. „Bosznia-Hercegovina ma kontrollálhatatlan és gazdátlan. És nem mellékesen itt működik Európa legnagyobb terroristaközpontja“ – kezdi a mondandóját, és nekünk a kezünk a kávéskanállal a levegőben marad. Míg a szakértő nyilatkozik, az interjút jegyzetelő Szentesi Z. Lacival sűrűn-sűrűn összetalálkozik a tekintetünk. Dr. Galjašević  azzal folytatja, hogy 5140 embert tartanak számon, mint bármikor hadra fogható potenciális terroristát. Név szerint vezetik őket egy nagykönyvben. Bosznia-Hercegovina muszlim lakosságának nagyjából hat százaléka támogatja őket. Brčko környékén 64 falu teljesen törvényen kívül helyezte magát, az ott élők katonai kiképzést kapnak, és az állam képtelen ellátni feladatait az érintett településeken. A vahabita szélsőségesek uralta falvakban többnejűség van, a sharia törvények szerint ítélkeznek, és a gyerekek kizárólag az ottani, falusi iszlám iskolába járnak.
Mivel ez egy útirajz-szerűség lenne, tovább nem idézném a terrorszakértőt. Legyen elég annyi, hogy a jövőt illetően nem kell rózsaszín illúziókban ringatnunk magunkat.
Egész Bosznia-szerte jellemző a népek elkülönülése. A szerb régióban mindenhol szerb zászlókat lenget a szél, rengeteg a szerbiai áru, a szerb dominancia érvényesül. Még elvétve sem látni a konfödöráció átlósan kék-sárga csillagos lobogóját, a közintézmények sem kivételek ezalól. A politikai eliten kívül talán a közemberek is érzik, tudják: a hajdani háború üszkös sebei nehezen gyógyulnak. Pláne úgy, hogy egyik fél részéről sincs rá különösebb akarat. Erről beszélgetünk, míg visszaérünk szálláshelyünkbe, a szarajevói Baš Čaršijatól kőhajításnyira található, a Miljacka folyó melletti vendégházba. A harmadik emeleten, az ablak alatt van az ágyam. Kitárva az ablakszárnyakat lélegzetelállító a látvány: a nagyváros éjjeli forgataga izzik, százezernyi szentjánosbogárként csillog a sok reflektor a katlanban. Este tízkor furcsa, elnyújtott kántálás hangját hozza szobánkba a szél. A közeli mecset tornyából Allahhoz fohászkodik az imám.
                                                                                              
Pk
(folytatjuk)

2016. november 9., szerda

SZENT PÉTER EJTŐERNYŐJE



AZ IFJÚ PÁPA
(filmsorozat-kritika)


„Olvasva a filmsorozat előzetesét kétség sem fér hozzá, hogy Hollywood megint egy jóízű, gyalázkodó, minden tradicionális értékrenddel szembemenő "produkciót" dob a piacra, amiben hangsúlyos szerepe lesz a szabadelvű vallásfölfogásnak, a devianciának, az összes Vatikánt mocskoló vádak igazságként való ábrázolásának, nem utolsó sorban pedig a még megmaradt keresztényi ethosz porba tiprásának. Úgy látszik Amerika csak azzal viccel, azzal bánik kénye-kedvére, akinek nincs megfelelő hadserege, hogy visszalőjön. A közismerten bonviván életmódot folytató Jude Law-ra bízni a pápai főszerepet már önmagában barátságtalan, kaján utalás: nagyon is áthallásos a szándék. Olyan pökhendiek, nagy a pofájuk, hogy már takargatni sem tartják szükségesnek mekkora cinizmus, mekkora gazemberség indukálja az akaratukat. Ez a pimaszságba oltott aljasság a gyengéjük, egyébként. Túl sokan veszik már észre, túl kiismerhetőek. Egyszer – nem is sokára – szimultán majd nagyon sokan tesznek ellene, ellenük. Akkor majd fájni fognak a poénok. Szó szerint. Az lesz majd a vesztük.”
A
fentebb idézett szöveget bátran citálhatom, hisz a saját szellemi termékem. Már ha az internetes cikkek kommentálása annak tekinthető. Egy október 26-án – tehát bő két héttel ezelőtt – keltezett írás-tudósítás alatti véleményrovatba, a fölvetett téma kapcsán jegyeztem be mondandómat. De mivel látatlanba se malacot, se zabot nem szokás venni, valami ismeretlenről elhamarkodottan ítélkezni meg végképp szabálytalan, ráadásul nem is túl elegáns dolog, ezért ezt a korai, pimaszul keménynek tűnő, sommás kritikámat inkább eltettem, kotlottam rajta egy sort, és hagytam ülepedni az álnévtelenség homályában. Hátha tévedek. Ötven felé az ember elkezdi a hideg levest is megfújni. Ámbár – itt legbelül, a szívem mélyén, sőt, az eszem is azt súgta – sejtettem, tudtam, hogy legtöbb tétele e zordra sikerült prognózisomnak előbb-utóbb beigazolódik.
Érintettségem okán hajtott hát a kíváncsiság. A kellemes csalódást éppen úgy áhítottam, mint az önigazolást. Vajon az előbbi, vagy az utóbbi fog rám köszönni? Immáron, a tudatosan idézett kezdő sorok újraközlése után aligha kell bizonygatnom, magyaráznom, az én olvasatomban melyik opció lett a befutó. Nyilvánvalóan a sötétebb, ridegebb tények mentén kell az HBO filmcsatorna új sorozatról tovább szőni a gondolataimat. Ahhoz éppen elégszer csalódtam már az amerikai filmiparban, hogy ez komolyabb lelki megrázkódtatást okozzon. A kutyából szalonna és a karón varjút esete tökéletesen ráillik az ottani filmgyártókhoz való viszonyomra.
Bizonyára lesznek, akik szerint az eddig leírt mondataim nyomokban sem tartalmazzák a filmes kritika ismérveit, hogy sokkal inkább világnézeti állásfoglalás, kvázi politikai manifesztum, mintsem szakmai szempontok szerint kimunkált értekező ítélet. Nekik üzenem, pont ez a célom, lévén a film megrendelői készítői sem az alkotás művi értékei mentén óhajtották megcélozni a nézőközönséget, hanem sokkal inkább az Anyaszentegyházat lejárató botrányfilmre lett kihegyezve az akarat. Régtől fogva tudott, tapasztalt gyakorlat ugyanis, hogy a kereszténységgel, több mint egymilliárd ember legbensőségesebb erkölcsi, szellemi, lelki rendszerével bárki szabadon gyalázkodhat, ellentmondhat, mi több: gyűlölködhet. Mert mi a másik orcánkat is odatartjuk pofonra, és hovatovább már nem is kenyérrel, hanem mások elvárásai alapján kaláccsal lesz muszáj visszadobálóznunk. Ezért lehet gátlások nélkül fiktív, amerikai pápáról, légből kapott vatikáni intrikákról szövevényes, szórakoztató, szépen megkomponált propagandafilmet csinálni. Gondoljunk bele, mi lenne, ha ugyanezen narratíva mentén forgatnának sorozatot a történelmi Mohamed prófétáról, vagy némileg futurisztikusabb mozit az utolsó amerikai rabbiról? Hamarjában eldönthetetlen, melyik lenne a bátrabb cselekedet… Az is csak költői kérdés, akadna-e olyan nagy életbiztosító cég, ami merne szerződést kötni, kezességet vállalni a filmes stáb, illetve a film forgalmazóinak testi épségéért? Ugye-ugye.
És most akkor néhány keresetlen szót hadd ejtsek magáról a sorozatról, a szikár nyersanyagról.
Kezdeném azzal, hogy a csehszlovák Kórház a város szélén óta filmszériát én nem néztem. Nem vagyok oda a lassan kibontott cselekményszálért, a hétről-hétre bonyolított karakter-ábrázolásért. Ebbéli megfontolásból ódzkodok a többkötetes családregényektől is.
De mint már említettem, Az ifjú pápa megbirizgálta a fantáziámat. Tegnap este abszolváltam a negyedik epizódot. Ennyit sikerült lelopnom online. Eddig minden részt Paolo Sorrentino rendezett, akit korábbi munkái után agyonszeretett a szakma, dédelgetve becézték a kritikusok. Baj nincs vele. Tud. Viszont hogy éppen ő – a közismert szélsőbalos, liberális eszmeiségét hangoztató – készít egy Vatikánról szóló sorozatot, legalább olyan bizarr, mintha Fidel Castrot kérték volna föl a Tőzsdecápák szigorúan objektív, dokumentarista verziójára. Sorrentino kétségkívül alaposan megpatkolt filmes róka, Fellinis allűrökkel, a hunyt mester lába nyomát kutatva erős érzelmi többlettel komponált képi látásmódja egyedivé teszi, és a mai világban már ez sem lebecsülendő teljesítmény. Filmes ars poeticája, de főleg az operatőr Luca Bigazzi bámulatra méltó vizuális teremtő ereje – elvonatkoztatva a tartalmi kifogásaimtól – mégis arra sarkall, hogy meglessem a következő epizódot. A szinte teljes egészében belső légkörökben, a vatikáni palota termeiben forgatott jelentek, a kamera-beállítások, a lassan, már-már vontatottan úszó képek, a legmeghökkentőbb látószögből fölvett snittek ízléses ritmusa miatt ez a bezártságérzés, a klisészerű újrázás, a négy fal között játszódó történetmesélés sokszor megkerülhetetlen velejárója – a beragadt monotónia – egyáltalán nem érhető tetten. Sőt! A díszlettervezők jóvoltából teljesen hihető klasszicizálóan puritán berendezésű csarnokok, kupolák, magas falak között kedvtelve el-elmászkál a tekintetem. Ugyanakkor a méltóságot és a kortalanságot sugalló palota dizájnja révén szellősen könnyed és mégis komoly súlyú minden részlet, legyen az a bíborosok ülésterme, a folyosó oszlopcsarnoka, a lakosztályok intim szögletei, vagy éppen a pápai rezidencia, ahol szinte légüres térben gunnyaszt a keresztény világ legelső emberének parányi ágya. Jó a szereplő gárda is. Mifelénk kevésbé ismert olasz sztárszínészek tucatja játszik másodhegedűsként is zseniálisan a nagyobb hírnevű amerikai kollégák keze alá. Némi keserűséggel mondom, hogy a főszerepet alakító Jude Low-ra se lehet panasz. Hiába. Úgy látszik, van az az ügy, amire akad pénz, paripa, fegyver, amivel megfizethetővé válnak a legnagyobb csillagok, a mai mozi titánjai. A sorozat nézőinek a mesterien adagolt ideológiai mákony pedig megteszi a hatását. A hanyatló világ már csak ilyen. Ejtőernyő nélkül löki a semmibe Szent Péter utódját.


Rendező: Paolo Sorrentino
Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello, Tony Grisoni, Stefano Rulli
Operatőr: Luca Bigazzi
Zene: Lele Marchitelli
Vágó: Cristiano Travaglioli
Szereplők: Jude Low, Diane Keaton, Silvio Orlando, Scott Shepherd, Cécile De France
        Pósa Károly