LOVAS CSILLAGÖSVÉNYEN

IN MEMORIAM

Kovács István

(1950 – 2016)

Megint kidőlt egy tölgyfa. Megint elment egy ember. Olyan valaki, akinek minden gondolatát, az összes cselekedetét, az élete értelmét a lovazás, a lovak szeretete jelentette. Szívét-lelkét adta a lóért. 

Lovas ember volt. Igaz ember volt.

A régi regula híveként Kovács Pista még adott a szó szentségére. Adott a barátságra és adott a tisztességre. Törvényesen élt. Hitt a másikban. Nyílt volt, egyszerű és őszinte. Istenem, ezeknek a fontos értékeknek a hordozói – a Pistához hasonló meleg tekintetű jó emberek – milyen csendes alázattal lépnek el tőlünk!

Őáltala – csak szeretetet kaptunk. Mindig adott, segített: soha nem kért cserébe semmit. Olyan önzetlen, becsületes parasztemberként ismertük meg, akiben szikráját sem leltük a kicsinyességnek. Mentes volt a mai kor emberének jellemhibáitól.

Élt közöttünk, mint a mezei virág.

Szerettem kijárni hozzá. Amint a dűlőútról befordult a kocsi az ustorkai tanyájára, egy egészen más világba csöppentünk. Az istállóban röhögtek ránk a lovai, hámok, fejzők, ügetős szerszámok lógtak a falra akasztva, az udvaron szerteszéjjel aprójószág kapirgált, és mihelyt megtelepedtünk a ház előtt, menten a lovakra terelődött a szó. Hisz mindene volt a ló.

Ültünk pálinkázgatva a hatalmas körtefája árnyékában és pályacsúcsokról, érmekről, futamidőkről beszélt nekünk. Kivezette az új szerzeményét, megjáratta előttünk, s a csődör olyan hegyesen rakta a lábait, úgy hordta a nemes fejét, hogy minden mozdulatából kiérződött: nem is nekünk, hanem a gazdája kedvének akar megfelelni. Így is volt. Ló és Ember legbensőségesebb barátságának voltunk a tanúi. Ismerték egymást, ismerték a titkot: az állatok szeretete csiszolja a lelket. Nincs az a harag, bánat, veszteség, amit egy ló csillogó tekintetével orvosolni ne tudna!

A Kovács Pista egész lényét áthatotta ez a kimondhatatlan kincs, amit jobb híján szeretetnek hívunk. Szeretett és szeretve volt. Úgy a lovai, mint miáltalunk. Emberi nagyságát pont ennek a gazdag lelki békéjének köszönhette. Csodáltam a személyiségéből áradó harmóniát. A derűt, a halk szót, és azt az ösztönös igazságérzetet, ami a régi tanyasiakat olyannyira jellemezte. Ott munkált benne a legmagasabb rendű segítő szándék. Amikor megtudta, hogy szeretem a népviseletet, már fordult is be az ajtón, hozta elő az apja rámás csizmáit, kaptafástul. Nekem ajándékozta, használjam egészséggel. Boldoggát tette, hogy örömet okozhatott. Máskor egy hevederes kengyellel tértem haza, s azóta valahányszor szíjazom a ló hasa alatt, mindig Ustorkára gondolok, a sok ismerős tanyára, az ottani barátokra, akik nélkül bizonyosan szürkébb, érdektelenebb, kevesebb lenne az élet. Ustorka környékén ugyanis még megmaradt valami abból, ami értelmet, reményt nyújt nekünk. Az emberségesség.

Akárhányszor ellátogattunk hozzá, a Pista révén ebből kaptunk ízelítőt, bátorítást. Ízig-vérig barát volt, és társa a lónak. Nem az állatot látta benne, hanem a lelket. Ekképpen bennünk sem a hibáinkat, hanem az erényeinket tartotta számon. Pedig látott, ismert: értett minket. Ezért tudtunk vele olyan jókat beszélgetni, és ami fontosabb: olyan jókat hallgatni.

A tanyasi szobájában a szekrény tetején tucatnyi lovas serleg díszlett. Hirdették a győzelmeit, az ügetőn elért dicsőségeket, lónak és gazdájának megannyi díját. A mi szemünkben Kovács István nem csak a pályán volt bajnok. Az életben is.

Nem remélem – tudom – hogy olyan helyeken jár most, ahol a táltosok sörénye a szél, ahol ezüst hold sarlója világít a hátasok tűzött koponyáján, ahol aranyszínű kancák édes tejét isszák a harmatcsöppes füvön bóklászó kiscsikók, és mindegyik, a Pistához hasonló nyíltszívű léleknek békésen szuszog párát a nyakába az égi ménes legszebb paripája.

Most egy lovas indult útnak, a hosszú, csillagporos ösvényen.

Útja legyen könnyű, vigyázzák az ég angyalai!

Nekünk, akik ismerhettük – immáron ő marad az örökös bajnok.

Pk