LEHALÁSZÁS

Mint mikor a cipész észreveszi, hogy elrontotta a készülő lábbeli bőr fölső részét, és tajtékozó haraggal, óbégatva üti a fejét – Suszter! Maradj a kaptafánál! – naponta pont így szembesülni az emberi kisszerűséggel.

Az írástudók és gyengébb mértékben az írástudatlanok árulásával. Előbbiek a huncutabbak: olykor hatalmas pénzeket keresnek a nyomorukról írott szenvelgő szövegeikkel. Néha meg – éppenséggel manapság – mások nyomorát kezdik értelmezni. Ez is hoz a konyhára. A híveik szerint olyan képességgel bírnak, hogy a dolgozószobájuk papírszagú magányából is szakértelemmel megmagyarázhatóvá teszik, láttatni tudják a nagyvilágot. Beleérzőképesség – állítják róluk rajongó áhítattal. Kinyilatkoztatott, alleluja. Voilá! Friss pensée. No igen, teszem hozzá nagy sóhajjal én: a gödörből kiszólt a lyuk.

A javát, a fajsúlyosabbakat, az unottan kérődző szent teheneket az újszülötteknek is kötelező ismerniük. A középszer, bár jól megél belőle, igényel némi sózást, borsozást, utána járást.   

Emezek – a kicsik – még ehhez az értelmiségi bizniszhez is édesdeden kevesek, buták. Nem való haragudni rájuk. Ennyik. Aprók, gerincük alig van, könnyen sülnek, egy falással megehetők. Resztli. Újságba csomagolva kilóra kapni őket. A hasonló szintű újságok lapjaiba hagymát szoktunk pucolni.

Ahhoz, hogy manapság valaki tündökölhessék, elég, ha csücsörít egyet, félreérthetetlen módon jelét adja annak, hogy megvásárolható. Hogy világnézetileg éppen szabadfoglalkozású. Hogy a fősodor árjában szívesen együtt tátogna a többi hallal, hátha aranypikkely jár érte, nagyhal lehet belőle. Lepaktálva már gondolkodnia sem lesz muszáj. Vakon és süketen – fenéklakóként, a soros mederben – ideák, elképzelések, híján véleményezhet. Megengedik neki. Régebben csak azt írták elő, miről nem szabadott beszélni. Most meg ott tartunk, hogy azt is megszabják a fősodrú elmebajnokok, milyen legyen a kötelező narratíva. Aki a rajhoz tartozik, annak külön szótár adatik.  Nekem egyedül annyi bajom az ilyen – a vélt szabadságuktól megkergült – írástudókkal, mint a távol-keleti szerzetesek okosságaival: pörgetik a leples boncok az imamalmot, bólingatnak, meditálnak bölcsen, hogy béke, lazaság, kerüld a stresszt – de lássuk be, kérem tisztelettel: az ilyen elvárásoknak úgy azért könnyű megfelelni, ha valakinek a vallása tiltja a munkát és adományokból él.

Ahogy a véleményvezérek. Az említett urak s hölgyek erős vártornyuk falai közül küldözik szanaszét okos fejtegetéseiket migráns-kérdésben, holott a közember számára régtől nyilvánvaló: ezek a megvilágosodott bölcsek csak valami párhuzamos univerzumban létezhetnek. Más indíttatásból, más okozatból, józanon, két lábbal a földön állva nem állíthatnák azt, amit. Jó. Kannás rozébortól, egy spanglira pöffentve helyre módon pinkbe ojtott lehet a valóság. Kérdés, ki a vevő a realitástól elrugaszkodott mantrájukra. Meg az, mennyi ebben a gazemberkedésben a céltudatosság, és mennyi az aljasság.

A sok közül is azon délvidéki megmondóink körül ködlik a legtöbb talány, akik busa fejű kakukkfiókaként monomániásan a saját fészkükbe piszkítanak. Komisz prózaisággal. Pedig volt idő – nem is olyan nagyon régen, az eszem szentségit, hogy emlékszem rá! –, amikor ezen szellemi potentátok még egészen másféle hárfán pöngették az altatót. Most kórusban pipálnak a tó fölszínén. Szervusz romaponty, mondja az egyik a másiknak, mert a cigány az olyan zsenánt dolog lett. Újbeszélül hülyítik a világot. A bűnöző szemét fekete csík takarja, az áldozat meg örül, ha nem őt kérik számon, minek hagyta magát becsapni, kirabolni, megerőszakolni… Komótosabb tehát a kollapszus tenyészetébe betagozódni. Akinek csöppnyi sülnivalója (nem elírás) van, és jót akar, az velük csobban a levesbe.  
Hidegvérű lesz, nyákos, nyúlós, sikamlós, mint az angolna.  Mérsékelt talentumának összes közhelyével, istrángot nem szaggató tempóban, a többi kapitális fogáshoz hasonlóan nekikényelmesedve verdiktet fog mondani a tőle legtávolabb eső dolgokról, emberekről, jelenségekről.

És mit bír a nyesedék?

Nem hallgatunk rájuk. A bugyborékolásukra. Az elpattanó üres légbuborékaikra. A helyzetnek megfelelően viselkedünk. Ganéhordáshoz csizmát húzunk, nem lábujjas papucsot; strandra burkini nélkül bikinibe megyünk; esküvőre nyakkendőt kötünk földön vonszolt kötött sál helyett; temetésre indulván kivasaljuk a sötét nadrágunkat, ingünket, ahogy a végtisztesség megköveteli; és ha netán egy közösségi ünnepnapon valaki a jól megszokott, az alapvető normákkal megegyező öltözet helyett latex szopóálarcban jelenik meg, azt kérdezés nélkül a helyszínen pofán verjük.

Pk

Pósa Károly: SZÁMVETÉS

Ahogy elfogytak a park fái, virágai, úgy fogyott el a magyar, úgy fagyott el az idő.

Most, szemben a régi Agbaba-féle villával, a kőrisek árnyával, a hintett tövis erkölcsű világban hűlni látszik a szeptemberi rokonszenv: a töltés falevél-magány boldogságára előbb csodálkozó szemet- , aztán kis lila palástba bugyolált körösztöt vetnek az álombeli ingujjra vetkezett, kalapos urak s csipkés hajú hölgyek. Vakon is halló, süketen is látó szerelmesek. Ezek a lábatlan-kezetlen tévelygők csak mennek, csak mennek… Velük teli a part, s míg Bachról, Lisztről utólag és helyettük szétszilánkolt hegedűszólammal kísért birsalma nevetés kél a karikás szemű publikum soraiban, mindenek fölött éteri  moraj figyelmez a húzd-meg-erezd-meg tarthatatlan, de izgalmas állapotára. A harangok megkondulnak. Kis időre fölfénylik a tömegember szíve-joga, irányított öröme, a kezdődő ősze, a nagykabátja zsebében dugdosott, zsizsegő állatok ára meg ösztöne. Nincs Mátyás, se igazság, nem mezítelen se nem álruhás a király. A korona lehull, fölüti a hazugság szótárát a történelem, s döglött ökörnyálként úszik be a süket csöndbe a rátarti paraszt kényelem. Árulás. Viszály.

Ahogy a határból eltűnnek a szürke lovak, úgy fogy a Tisza mente, úgy fogy a magyar.

Utánunk gömbakác-sor marad – egy darabig talán - , vakolt falak, elkiáltott szavak, szemenszedett igazság, nádbugák meg ugar. Felejti arcát a fajtám, márvány templomi padlóra kuporog az istenkáromlás, haladnak a kutyák, a karaván meg csal áll, marad, hisz szétszóratott a portéka, a múltnak terve füstbe ment, elkopott a próféták szándéka, s mára ami megmaradt, az összes egykoron tajtékzó kézirat csak arra való, hogy önigazolja a hamis messiásokat, akik minden időben első szóra jajgatva árulták el a mindannyiunk által féltve őrzött jelszavakat: Isten, föld, haza. Akárhogy kérnénk az ég hallgat, se Neki, sem az ördögnek nincs hozzánk szava, pogány utazók vagyunk, az ismeretlen bóklászók kora a miénk, barbárok hajnala. A lélek pára. Vetélt kanca orrlyukából fúvatott egyszeri, szomorkás varázslat, tükörképünk ott marad a mohos peremű esővizes dézsába, egyre ritkábban találkozunk önmagunkkal, még ritkábban másokkal, nincs már élő csak holt, aki értene, agyonverettetik a gondolat kísérlete.   

Ahogy tovarobog az utolsó szekér, a ráfok elhörgik a magyar végszónak szánt ötsorost.

Hajtűkanyarban, ahol a pislogós lámpa sárga méz színűn forgácsolja szét a perceket, ritkán tagolt a forgalom. Mondhatni szabatosan fogalmazott, fényszóróval darabolt, mint egy modern tiltó totemoszlop. A derékba kanyarodó járdaszegély szélén szélsöpörte csikk bukfencezik. Aranykarika a végén és mégis látszik, aki elpöckölte – szegény. Cinkos lehetett a vajdasági „magyar ügyben”. Valóságérzet. Annak vagyunk híján, annak kéne napernyő, hogy a Járás szikén ököllel dörömbölő vakító fény elterüljön a legelő síkján, hogy a rajzos monotóniába belegabalyodott tekintet elvesszen a tenyerünk mögé. Ahogy elbandukol az az utolsó szekér. Viszi bogár hátán az önámító naplót, a suta kézzel megírt mesénket, vonagló, kivonatosan szűkre szabott, félve méricskélt esélyeket, a pezsgős bankettek urambátyám koccintását, a bácskai csatadalunkat, meg az altató illatát a terített ravatalunknak. Illedelmesen viselkedő, kedélyesen leselkedő utcám béli emberek minden reggel ásóval, kapával mennek, lépdelnek elfele ezen a tájékon. Kékfestő keszkenő a függönyük. Egy asszony kaput nyit, mintha intene, s a szél meglegyinti a homlokán kéklő árnyékot.

IDIÓTA VAGYOK

 

Régi rajzom

Ha a kiterjedt rokonságomat nem számolom, akkor körülbelül kéttucat ellenségem van, akik most e címbeli kijelentés láttán elégedetten csettinthetnek.

Sajnos le kell, hogy hűtsem a penetráns ellenszenvüket: nem a hirtelen támadt önkritika ragadtatott el. Még csak nem is viccből idiótáztam le magamat. E negatív konnotációtól terhes minősítést sokkal inkább az a hézagos történelmi tudásom mondatta ki velem, amivel oly gyakran szeretek előhozakodni. Tudniillik a klasszikus görögök korában mindenki idiótának számított, aki – akarva vagy akaratlanul – kimaradt az államügyek intézéséből. Ez volt az elnevezésük azoknak, akik nem vettek részt a politika csinálás mindennapjaiban. Aligha kell bizonygatnom a nyilvánvaló a tényt: ilyetén manapság a többségi társadalom egy adta historikus, tehát jó értelemben vett idiótákból áll. Szemben a kortárs politikummal, ahol a szó vadonatúj, tehát rossz értelmében véve pont így akad belőlük az elviselhetőtől mindig éppen eggyel több idióta. Ha a hazai, ha a külföldi államférfiakat-nőket nézem, vagy a közéletet fabrikáló hölgyek-urak megnyilvánulásait veszem alapul, hamar kitűnik, milyen szimpla, kétdimenziós üzemmódban működnek. Nagy gond ez nekünk. Ugyanis e fantáziátlan korszak felszelével szárnyra kelt vándorcirkusz tagjainak viselkedése, gondolkodása, cselekvőkészsége és etikai mércéje kéne, hogy megszabja a mi jövőnket. A bőrünket viszik a vásárra. Ezek a halhatatlanságra pályázó közéleti emberek a pecsenyéjük sütéséhez szükséges fát egymással versengve a mi hátunkon vágják. Közben a primátusért harcolnak. Ráülhetnék a közhelyes vélekedésre, hogy ezért csak hazudozniuk muszáj. De nincs kedvem az írástudók sznob-szekerén a  kötelezően bevett siránkozó-tabletta hatására nyafogni. Helyette summáznék: az említett szépreményűekkel nem az a baj, hogy hazudnak „reggel, este és éjjel”, ahogy azt a nagy klasszikus mondaná. Hanem az, hogy hazudni csak akkor lehet, ha valaki tisztában van az igazsággal. Vagy annak legalább egyes részleteivel. Ezek meg az ilyesmire képtelenek.

A televízió híradásaiból ismerősek a képsorok. Nap mint nap a különböző konferenciákon pockok módjára zsizsegnek a világ vezetői. Fújják a szartrombitát. Jól mondta a kisebbik Fingike testvér: verik a huppot – ilyen, amikor a föltűnési viszketegség csereszabatossá válik a semmitmondás tanácstalanságával... Zárszóként a Fingike persze köpött egyet, szépet, feszes mellűt, amolyan "kisfecskéset".

Celebesedik a politika, csak sajnos mire szép lassan az összes közszereplő ilyen-olyan módon, de beköltözik a Való Világba (a villák már jó előre megvannak, luxuskivitelben, ojjé!), fokozatosan megszűnik minden kapcsolatuk a valós, a létező, a teremtett világgal. Lapos, konkrétumok nélküli, kiherélt fogalmazványokat írnak alá a világbékéről, a globális felmelegedésről, a leszerelés fontosságáról, a migráns áradat kezeléséről, miközben nagy részük azt sem tudja, melyik bolygón van éppen. Egy példa erre: pár napja akkor heherésztem és szörnyülködtem jóízűt, amikor az amerikai Trump, meg a Billary Klittorné elnökválasztása közben hirtelen fölbukkanó potenciális harmadik jelölt – a neve nem jut eszembe – élő adásban égett szénné, mert kiderült róla, azt sem tudja mi fán terem Aleppó. Annak a politikusnak nincsen lila gőze a Közel-Kelet földrajzáról, aki netán már holnap az atomrakéták indítógombján akar matatni. Nem mintha a két esélyesebből kinézném, hogy a Vágó Pista jóindulatú kvízmesteri segítsége nélkül elevickélnének a 10.000 Ft-os kérdésig, de hát Istenem: a beteg világ, kergekóros nagyhatalmának miként is járna épelméjű vezető? Van egy sanda megérzésem – ezért is fognak hamarosan lepottyanni a Gundel Takács süllyesztőjébe. Még akkor is így lesz, ha az nem egy kívánság –, hanem egy másik kvízműsor. A volt amerikai külügyminiszter-asszonyon különben is látszik, hogy beteg. Látták, hogy imbolygott? Mint egy kallantyú nélkül a szélben nyikorgó budiajtó. Borges vak volt, mégis többet látott az összes nagyvilági megmondótól. Ő írta le az egyik novellájában, hogy pusztul el a bokharai Abenhakán a saját maga labirintusában. Miképpen ő, úgy mi, ha nem leszünk észnél. És a tengeren túli vállalhatatlan fölhozatal mintájára idehaza sem kímél bennünket a politikai abszurd. 

Hetek óta csúcsra járatott téma a délkeleti invázió kérdése. Kikérvén a honi pártemberek véleményét, akadt olyan mozgalmár asszonyka, akinek túl zsenánt volt egy rövid interjúban szavazásra buzdítania a kvóta-népszavazás ügyében megszólított vajdaságiakat. Az általa képviselt ködszurkáló és fényevő ideák képviselői ugyanis hirtelen nagyobb katolikusok lettek a pápától: mára nyíltan a magyarországi ellenzék itthoni szócsöveivé váltak. Azok közül is par exellence a legvállalhatatlanabbaké. És ehhez nem párosul semmi arányérzék, értelem, racionalitás, józanság. Csak a primer, feldolgozatlan Orbán Viktorral szembeni indulat azonnali levezetése. Persze, naivnak nem kell lennünk. Érteni vélem, ha egy politikai csoportosulás az aktuális Soros segélycsomagon kénytelen zsonglőrködni még hosszú évekig, és ezért meg kell dolgoznia. De ha már egyszer itt élnek közöttünk, jó lenne úgy szembeköpniük a demokrácia legszentebb intézményét – a népszavazást –, hogy közben ne nekünk, délvidéki magyaroknak kelljen miattuk a képünket szégyenkezve törülgetnünk. Amúgy – nélkülük is tudjuk, miként kell voksolnunk.

Most az lesz idióta – a szó klasszikus és a mai értelmében egyaránt – aki habár tehetné, szánt szándékkal kimarad a sorsfordító szavazásból. Aki meg ennek dacára tevegelni akar, az ne képzelje magát műlovarnőnek, ne iratkozzon lovas iskolába – ez ilyen egyszerű. Pláne ne sértődjön meg, ha nem veszik föl a cirkuszba lovas akrobatának.   

Pósa Károly

NAPLÓ - 46.

„Van egy idős barátom, aki úgy szokott vásárolni, hogy előbb mindent megtapogat, megemel. Ha elégségesnek tartja a súlyát, fizet érte. Ahogy ő mondaná: meglatolja, ér-e valamit? A túl könnyű dolgok mindig gyanúsak neki, ha dinnyéről, ha fúrógépről, ha kallantyúról van szó. A régiek vélekedése szerint minden ami szép, az nehéz is. Ez nagy igazság. És most nem is föltétlen arra gondolok, miként lettek egyre súlytalanabbak a bennünket körülvevő tárgyak, a porszívótól kezdve a tranzisztoron át a vállfáig hogyan váltak egyre légiesebbé, és ezen túlmenően eldobhatóvá, megjavíthatatlanul vacakká az eszközeink, hogy keskenyedtek a képernyők, hogy zsugorodtak a telefonok egyre rémületesebb tempóban levetkezve korábbi formájukat, s ezzel együtt sokszor odahagyva a szokott piktogramjukat is. A régi alakjukról fölismerhetetlenek a mai generációnak, és megbocsáthatatlanul avíttnak tűnnek. Egyik-másik hovatovább csak komikus archaizmusként létezik. A múlt kísértetévé züllött, mint a mesefilmes diavetítő. A Tőzsdecápák folytatása kutyaütő rossz mozi, mégis van benne egy zseniális jelenet: a börzén gazemberkedő Michael Douglas leüli a jól megérdemelt tizenéves büntetését, s miután szabadul a börtönből, a civil gúnyájával együtt visszakapja a letartóztatásakor elkobzott privát holmiját is. A börtön raktárosa leírhatatlan undorral löki elébe a jó téglányi „mobilt”, ami a nyolcvanas években, a VHS videók korában kétségkívül menő dolog volt, státusszimbólumnak számított, nőt lehetett vele kapni. Csakhogy az idő alaposan kifogott a tárgyi kultúránkon. Az első generációs ormótlan készülék tucatnyi év után ugyanolyan kínossá vált, mintha lefújná a szél a parókánkat, vagy mintha valaki herekötőt villantana. Akármihez nyúlnánk, könnyűnek találtatik. Ilyen a világunk. Aligha kell bizonygatnom: az össz bigyóval együtt mi sem lettünk se keményebbek, se fajsúlyosabbak, se jobbak. Csereszabatosak vagyunk a tárgyainkkal. Durva jövődrámát élünk, azaz írunk. Egyre gyorsulóbb ütemben rajzoljuk a sorokat, emberi butaságokkal terhelten. Minden gondolatunk alá van rendelve a mostani idők szokásjogának. Éjfekete cinizmusukról fölismerszenek azok, akik ennek dacára arról győzködnek bennünket, hogy szabadságunk teljes birtokában vagyunk. Frászkarikát! Azt hiszem az emberi szellem még soha nem volt ennyire satuba szorított, mint most, a hétfőnként is szétcsapott szárnyú vakációk érájában. Odáig már gondolatban elmerészkedtem: látni látom a bajt. De csak nagyon ritkán, tényleg kegyelmi pillanatokon érzem is azt: a divatos köldöknéző bazsalygás, és a hozzáillő vonyíkolás helyett talán tudom, vagy legalábbis gyanítom már az ellenszert, van javaslatom, hogy ebből a szennytengerből (először másmilyen előtagú tengert akartam írni) periszkóppal kilátva irányt, igazodást találok. Ehhez - ha kérhetnék -, több tapintatot, több bölcsességet, több rutint kérnék magamnak. Hisz mindenkiben valami sejlik, pislákol. Viszont az nem mindegy, hogy a belülről vitt dolgaink mécsfénye milyen színnel meg mennyire világít. Nehogy, mint az elásott kincs fölött szokott, csak lidércláng zöldelljen. Meglehetősen sok olyan emberről tudok, aki gyémánt fél krajcárért adta el magát, vagyis a pilácsát, s ezzel alkuba bocsátotta a tehetségét, a hitét, a becsületét, egyszóval mindenét, amiért méltónak lenne mondható, hogy emberszámba vehessük. Mivel ítélkezni fölöttük jogom nincs, ezt a luxust meghagynám a Jóistennek, elvégre az övé mindig az utolsó szó, és a megbocsátás is az ő dolga, meg különben sem szeretnék a nagyképűség csapdájába esni, tehát csak annyit tehetek: az ilyeneket kikerülöm nagy ívben. Nem hallgatom meg őket, nem olvasom az írásaikat, hátat fordítok a képeiknek, kiköpöm a borukat, ha almával kínálnak nem harapok se a piros, se az aranyló felébe és szerencsére ritka alkalmakkor, ha netán paroláznom muszáj némelyikkel, igyekszem utána mihamarabb szappannal kezet mosni és megszámolni az ujjaimat. Az ilyen embertől, pláne ha értelmiséginek mondja magát, mentsen az Isten! Az ilyen szokta sűrűn mondani, hogy sajnálom. Mindig valamit sajnál. Teli van sajnálattal. A fölös sajnálatát meg önti közénk. Pedig az az igazság, hogy utoljára ténylegesen csak akkor sajnált valamit, amikor az apukája székre terített zakójának a zsebéből nem sikerült egy marék csörgős pénzt kilopnia. Azóta sajnál. Szókincse pedig lenne, és ha lehetőséget kap, és kinyitja a száját, menten kitűnik a bölcsész dumája. Ilyenkor illő módon föl is mondja a kötelezőt. Szabadság, testiség, egynejűség elvtársak. Bocsánat! Hölgyeim és uraim, azaz ki-ki döntse el a három budiajtó közül melyiken kíván befáradni a mosdóba. Úgyis ez a divat. Úszni kell az árral. Csak a balgábbja tempózik sodrással szemben, lúzer is mindegyik, örök vesztes kategória, nekik a futottak még besorolásra se lesz soha jussuk. Tudni kell mondani, „jót s jól, ebben áll a nagy titok” megmondta már Kazinci Zsigmond is… Hát jöjjenek a tuti szövegek. A jó kis léggömbök, a képregényes buborékok igen kevés konkrétumot tartalmaznak. Se ízük, se bűzük. Nevet is adtak neki: ezt hívják posztmodernnek. Meta narratíva, vagy mi a búbánat. Ha ilyeneket olvasok valahol, hogy „egyetemes énközpontúság”, „immanens belső világ”, „delejes létigénylés” vagy „korszakváltó katarzisba fúló spirituális önkifejezés”, akkor egy cifra káromkodással sarokba vágom az olvasmányt. Elegem van a pom-pom írókból, ezekből ha akarom papucs-orrán-pamutbojt, ha akarom szobafestő pemzli, ha akarom egyujjas, kifordított bundakesztyű-szerű „alkotókból”.

Ajánlott az óvatosság, ha olvasni akarunk. Én szóltam.”

Pk   

MAGYAR MIGRÁNSOK*

„Az igazság olyan, mint a költészet.

És a legtöbben utálják a költészetet.”

(Fölirat egy kocsmai mosdó falán.)

A helyzet pattanásig feszült. Mindenki számára világos lett: a több mint hetvenmilliónyi lakost számláló Magyarország immáron képtelen volt ellátni polgárait. Soha nem tapasztalt népsűrűség uralta a Kárpát-medencét, ezen belül is a kicsiny, egy ideig jól szervezettnek tűnő, hajdanában Trianonban megcsonkított országot, aminek az első világháborút befejező időktől számítva napjainkig megkilencszereződött a lakossága. 

Az 1921-es népszámlálás után száz év sem telt el, és Budapesten már beanyakönyvezték a hetvenkét milliomodik magyar állampolgárt. 

Iszonyatos felelősség hárult a nemzeti kormányra, hisz a pusztító demográfiai robbanás nyomán megjelenő magyar tömegeknek élhető föltételeket kellett teremtenie. Ám mivel az alig százezer négyzetkilométernyi kis állam évtizedek során a fölfelé ívelő népszaporulat következtében az összes tartalékjait fölélte, a helyi magyarság léte vált kérdésessé. Nem volt már elegendő sem a legendásan sikeres magyar mezőgazdaság, sem az ipar termelékenysége. Kiváltképp drámai következményekkel járt az ivóvízkészlet drasztikusan megcsappanása. Egész régiók sivatagosodtak el. A Gemenci Tájvédelmi Körzet holtága kiszáradt, ahol nemhogy a vadállományt, de a homoki ürgéket is levadászta az ínségtől sújtott környék népe. Ijesztő méretűvé vált az iskolázatlanság, megszűnőben volt az egészségügy, a közoktatás. 

Soha ennyi írástudatlan, képzetlen magyar nem volt munka nélkül. Generációk nőttek föl úgy, hogy tisztességes munkát végezni sosem volt módjuk. A városokban fölütötte a fejét az erőszak, bűnöző bandák tartották rettegésben a hellyel-közzel becsületes, egyébként nyomorgó embereket. Szerfölött veszélyes helynek számított a nyolcmilliós Szegeden lakni, ahol szinte polgárháborús hangulat uralkodott. A különböző kerületeket maffiózó magyar hadurak uralták, privát hadseregekkel. 

A szomszédos öt és fél millió lakossal bíró Szerbiából lélegzetvisszafojtva lesték a történéseket. Belgrád hasztalan igyekezett Brüsszel, Washington, sőt Moszkva felé diplomáciai aggodalmát jelezni, miszerint a magyar közállapotok hovatovább már a régió stabilitásának mindenkori zálogát, a béke oázisának nevezett Nyugat-Balkánt veszélyeztetik. Mintha meg sem hallották volna. Hiába szólalt föl az ENSZ-közgyűlésen Vojislav Šešelj, Szerbia nagy tekintélyű Béke Nobel-díjas kisebbségi- és igazságügy-minisztere is. A nemzetközi közösség, mint a múltban annyiszor, most sem volt hajlandó kéksisakosokat küldeni a Balaton környékére, és a Duna-Tisza mellé. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, amitől egyaránt tartottak a Magyarországgal szomszédos államok. A hatalmas embertömeg megindult. Milliónyi magyar akart egyszerre új életet, normális körülményeket. A legtöbben Erdély felé vették az irányt, mert elterjedt, hogy az ottani székelyek testvérnépként tekintenek rájuk, és egyébként meg az összes betelepülő magyar szép lakást, jó autót fog kapni, mert a köztudottan nagyvonalú romániai szociális ellátó rendszer révén segélyek, juttatások garmadája jár minden munkanélkülinek. Mintegy tizenöt millió magyar csörtetett át ennek ígéretével a magyar-román zöldhatáron, legázolva az elébük kivezényelt fegyvertelen román rendvédelmi szerveket. A délnek induló hatmillió magyar egykettőre belakta Bácskát, Bánátot. A szerémségi Maradékon igazi magyar szellemi központ épült. 

A végletekig toleráns, mintaszerűen liberális, békepárti Belgrád azt még szó nélkül eltűrte, hogy az olyan – a magyar invázió nyomán keletkező új, immáron abszolút magyar többségű – metropoliszok, mint Becskerek, Nagykikinda, Versec, Zombor összes utcatábláit, a föliratokat rovásírásos formában is kikövetelte magának az újsütetű bevándorlók arrogáns politikai képviselete. De arra már a szerb közvélemény is fölszisszent, amikor a kevésbé használatos pravoszláv templomok átvételére, azok katolikus templommá alakítására tett ajánlatot a frissen megalakított Doroszlói Magyar Püspökség. Utolsó csöpp volt a pohárban, hogy napi gyakorlattá vált: fényes nappal, Belgrád főutcáján a sétálgató szerbekbe belekötnek izgága magyar csoportok, majd megverik őket, amiért pljeszkavicát esznek, és nem a Fradi vagy a Vasas FC trikóját viselik, hanem valamelyik hazai csapatét. A szkupstinában ekkor döntöttek a kerítés megépítéséről. Igaz egy maroknyi szerb demokrata hosszú ideig késleltette a törvény beiktatását. Ezek a magyar-párti szerb politikusok hamar kivívták a választópolgáraik haragját, és egy napon elkergették valamennyit. A levitézlett, humanista belgrádi képviselők a magyaroktól hemzsegő Vajdaságban szerettek volna meghúzódni, ahol oltalmat reméltek, de legnagyobb megdöbbenésükre a magyarok kikacagták őket, hasznos idiótának nevezve valamennyiüket. Hírlik: a szabad szellemű szerb honatyák elkeseredésükben Pristinától kértek- és kaptak politikai menedékjogot… Nem volt jobb a szlovákiai tényállás sem. Özönlött át a Dunán hozzájuk a több milliónyi magyar. Először kompokon, nagyobb uszályokon keltek át, majd ahogy fogytak a bárkák, a csónakok, egyre bizarrabb küllemű lélekvesztőkön evickéltek Pozsony, Révkomárom alá. A szlovák folyami flotta rutin harci föladata volt kihalászni a vízbe borult, vagy süllyedő magyarokat.  A hihetetlen tömegű bevándorló magyar miatt döbbenetesen megváltoztak Szlovákia nemzetiségi arányai. Már a statisztikai mutatók eredményeire sem volt szükség. Magyar őseire hivatkozva Szlota János egykori pártelnök elsőként kérte Budapesttől a kettős állampolgárságát. 

Mindeközben Pozsony belvárosában magyar huligánok törték be a sztrapacskát kínáló éttermek kirakatát, és hónapok sem kellettek hozzá, a nagyvárosokban a magyarok kisebbségi szlovák gettókat jelöltek ki, amiken túl már magyarul beszélve, Szlovákiában is a magyar jogrend szerint kellett viselkednie mindenkinek. 

A földindulás szerű kaotikus magyar népvándorlásból csak Ausztriának sikerült távol tartania magát. Bécs még ideje korán négy méter magas falat húzott a közös osztrák-magyar határra, ahol az állig fölfegyverzett határőrség lőparancsot kapott. 

Egyes emberi jogi szervezetek ezt ugyan nehezményezték, ráadásul indokolatlanul túlzónak vélték a fal tövébe telepített gyalogsági aknazárat, de az ügyvivő kancellár megnyugtatta valamennyiüket, hogy ez nem az osztrák nép idegenellenességének bizonyítéka. Ez nem fal, még csak nem is kerítés. Ez csupán az európai szellem szárnyas körítése.     

*A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött. Magyarország – az európai átlagnak megfelelően – ez idő alatt nyolcmillió főről tízmillió lakosra szaporodott. Ez mintegy húsz százalékos növekedés.”
Maróth Miklós orientalista, a MTA tagja

Pk

NAPLÓ - 45.

Derékban kitört gyümölcsfák sora...

„Óvatosnak muszáj lennem, a modorosság csapdájába ne essek, mert meglehet, néha kicsit patetikusnak, néha meg szatirikusnak fog tűnni, amit írok.

Koromból, neveltetésemből kifolyólag és az elveimnek, életfölfogásomnak köszönhetően tisztelni szoktam a másik embert, ameddig az rászolgál. Vagy legalábbis erre törekszem. De a délvidéki magyar kézitusa-szerű közéletben részvevő ellenérdekeltekkel szemben  nincs már bennem se lovagias elnézés, se tisztelet, se könyörület. Ahhoz túlontúl régóta élek a Tisza mellett, Bácskában. Túlontúl régtől fogva figyelem, tapasztalom, mi zajlik körülöttem. Ennek áldásaként itt-ott homályosan ugyan - alkalmanként még most is rácsodálkozva -, de látom a jelen korunk történéseit. Pörög a sztori. Noha én csak epizodista vagyok benne, körülöttem domborítanak a Nagy Vajdasági Magyar Film színészei. Egyeseket közvetve ismerek, sokukkal tegeződök. Beazonosítottam már a nagypolitika szereplőit, a mellékszereplőit. Sőt ismerem a szakértőket, a dramaturgtól kezdve a forgatókönyv-írón át a büfés kisasszonyig. Beszélő viszonyban vagyok megannyi fővilágosítóval, rendező asszisztenssel, szinkronhanggal meg egy csomó politikai kaszkadőrrel is. Nekem immáron tökmindegy, hogy az én hátamon történelmi nagyjátékfilmet készülnek-e forgatni, családi dráma, szappanopera, kalandfilm, komédia vagy netán bűnügyi történet fog összeállni. Csak ha kérhetném: horror ne legyen! Elegem van a háborús alkotásokból is. Békességet keresnék. Mégsem találok.

A nézeteimmel homlokegyenest ellentmondó gondolatok képviselőivel ugyanis nem lehet megegyezni. Nem adnak rá lehetőséget, nincs rá esély. 
Mit is remélhetnék tőlük? Mit kezdjek például azzal a régi kedves ismerőssel, aki mára odáig vitte: ha a kisujjamat fölmutatom, ha a kalapom lengetem már a magyar kormányra asszociál, majd rögvest lángot okádva kezdi becsmérelni Budapest politikáját, de olyan vehemenciával, hogy muszáj komoly aggodalommal szemlélnem az egészségi állapotát. Valami mirigyzavara lehet. De ha nem, arany foglalatba illesztve a sárga epéjének a kövéért egymást túllicitálva tolonganának az amszterdami zsidók. Honi elvbarátai szerint én már benácultam. Így megy ez kérem. A sznobvonat elment, nehéz utolérni. Tudniillik hajdani szegény barátom szellemi kasztja – ez a szűk, egy-két nagyvárosi beltenyészet - folyton aprólékosan kidolgozott elméleteket gyártva elhiteti magáról, hogy a délvidéki magyarság kemény jövődrámáját írja. Holott legjobb esetben is csak B kategóriás eposzra futja. Éjfekete cinizmus kell ahhoz, hogy a valóság teljes mellőzésével kettős kommunikációt folytathassanak mindmostanáig. Hiába. Ha a kétfarkú kutya ugat, indiánosan szólva: kétnyelvű az ugatása. (Hadd tegyek kitérőt a dakota közmondások felé, tudván - ahelyett, hogy szelíden irigykednének, még dugás közben is az a szörnyű Orbán Viktor jár az eszükben.) 

Hosszan tartó nyavalygásos lelki civódás után, az idén érett meg bennem az elhatározás: innentől nekem sincs igényem rájuk. Hogyan keressem a közös nevezőt, mi módon temessem a szellemi árkokat – ha közben folyton nekem feladatom a csatabárd elásása -, ráadásul a túlfélen csak akkor működik konfliktusmentesen a párbeszéd, ha az én megelőlegezett jó szándékom, tiszteletem, de legfőképpen a véleményem nem körösztözi az ő álláspontjukat? Pedig bizony – körösztözi. És már kész is a baj.

Valamivel ezelőtt még elnéztem nekik, ha emiatt egyszer-egyszer megesett - barackot nyomtak a fejemre.  Egy darabig kerestem a hibát magamban. Volt bennem akarat a másra. Akkoriban. Ellenben ma már az indulat olyan erővel vezérli őket, hogy bár úgy tűnhet, látszólag csak a hüvelykujjukkal akarnak fejbúbon koppintani, de nyilvánvaló: azzal a mozdulattal egyetemben a víz alá is kívánnak nyomni. 
Gyógyíthatatlan idealistaként csöndben eljátszom a gondolattal: meglehet, még így sem lenne késő kiegyezni. Lehet, a legkisebb közös többszöröst, a nemzeti minimumot megtalálhatnánk, amennyiben ez a tarkabarka társaság képviselne bármiféle nemzeti karaktert, és nem csak festené a hajára, és a magán viselt szivárványos zománcra a tulipirost meg a fazék-zöldet. Akkor talán lenne értelme a párbeszédnek. Így, rozéborozó elitista formációként sosem fognak szót érteni se velem, se a bogarasi tanyavilág lakóival. Mondjuk, akinek csöpp esze van, az tudja: nem is ez a szándékuk.
A legtöbb, ami a forradalmi hevületükből kitelik, hogy időnként Rodás szatyorral mennek bevásárolni a Mercatorba és este – némi hezitálás után - lájkolják valamelyik facebook huszár irományát, amikor mozgalmi hevületben a levitézlett magyar liberális sajtóból idézett gondolatokat és nem a vacsoráját hányja a billentyűzetre.

Addig is nem ártana halmazatilag megélni a délvidéki magyar valóságot. Mielőtt a jövevényeket elsajnálva a népvándorlás mellett agitálnának, szíveskednének olykor az érintett vajdasági magyar emberek véleményével szembesülni. Lehetőleg a helyszínen, a megkárosított gazdákat, az élhetetlen körülmények miatt panaszkodókat meghallgatva. Azokat a bácskai magyarokat is emberszámba véve, akiknek van rálátásuk, keserves tapasztalásuk arról, ki- és mifélék a rajtunk körösztül vonuló idegenek.

Tegnap a magyar határzár innenső oldalán, a horgosi termelők letarolt gyümölcsöseiben járva nyilvánvalóvá vált, ami eddig is köztudott volt. Hadi út fölvonulási terepe lettünk. Sáskajárás, vandalizmus mindenütt. Az ellenérdekeltek akármilyen szűrőkkel, rózsaszín ködösítéssel próbálnak más képet vetíteni nekünk, a liberális kánon bájolgó kényszere mögül mindig előtűnik az igazság. Pörög, pörög a film. Sajnos a tragédia műfajában.„

Tarra csupált almafák, a szanaszét hajigált termésbe csak harapásnyomok...

Szétdobálva a kenyér, szemét mindenütt...

Pk

EBADTA!

„Kutyát csak paprikásba.

A macskát azt lehet sütni is.

Különösen a máját.”

(Elhangzott egy kanizsai vita kapcsán, 1998 tavaszán.)

1.      rész

És fogytak a környék kóbor kutyái. Kezdetben senkinek sem tűnt föl a közterületen lézengő négylábúak létszámának hirtelen megcsappanása. Ugyan kinek hiányzott az a néhány vedlő bordájú, nyálát csorgató, utcán őgyelgő, borzas eb? A csavargó, éhenkórász falka állományáról sosem készült statisztika.    

Előbb a mulya, semmire se való, az emberhez dörgölőző fajtájúaktól, azok közül is a nagyobb termetű, súlyosabb bolhazsákoktól ürült ki a zöldövezet. Majd egy-két hétre rá megjött az étvágy. Az igények fokozódtak. Ennek következtében a szükség törvényt bontott. Minden mindegy alapon sorra került az összes csatangoló blöki, ami vesztére éppen a városon kívüli töltés körül szerette volna megtalálni a gazda nélküliség örömét, a szökött házőrzők szabadságát, vagyis a láncaiktól megszabadult proletár ebek mennyországát. Amelyik szép szóra, hívásra nem esett kézre, nem jött lábhoz, kicsit zavarni meg hajtani kellett ugyan, de a csoportos vadászat ősi receptje kötelezően hozta az eredményt. A befogott kutyák nem a négylábúak édenkertjébe kerültek. Egytől-egyig a bográcsban végezték. Igaz, néha mégis a paradicsomban, mert előfordult, hogy egyik-másik különösen ínyenc, torkos vendég ragaszkodott hozzá, hogy márpedig a pörköltbe a paradicsom is kötelező. Az ajánlásukat komolyan vették. Veterán szakácsok is akadtak közöttük. A tapasztaltabbja már sündisznót is evett. Éppen ezért, az ártani nem árt elvét elfogadva - ha odahaza volt, vagy a piacon találtak elgurulva, a betonpultok alatt otthagyva - paradicsomot is adtak a matériához.  A szép, egészségesen piros hús többnyire gyorsan megfőtt, a végjátéknál alig kellett hozzá evőkanálnyi őrölt paprika. Hogy a kényesebbje ne panaszkodhasson a szokatlan mellékízre, ezt az indokoltnál erőteljesebb fűszerezés ellensúlyozta. Ilyenkor aránytalanul gyorsan fogyott a bors, a vegeta. Egyszer valaki hozott két kacsatojást. Isten tudja melyik fészekalj siratta. Kerítettek hozzá lábasnyi éppenhogycsak mutatóban zsizsikes lisztet, és már készült is a szaggatott nokedli, amit a foxterrier-keverék szaftjával tunkolni oly nagy öröm, élvezet volt.

Népünnepély számba mentek ezek a kora estéken kezdődő kulináris szeánszok. Szép, önmagára sokat adó, értelmes társaság verődött össze. A meghívottak a kiskapu mellé támasztották a kopott biciklijeiket, paroláztak a már ott lévőkkel, majd a terasz melletti padra rakták a magukkal hozott üveg italokat. Olcsó gyümölcspálinka, konyakszerű pancsolt szesz, hamisított gyomorkeserű járta. A kert barackfáinak lombja alatt az esti párákkal a filléres cigaretták büdös füstje pompásan összekeveredett. Föl-fölizzottak a csibukok: a lakomavendégek egymásnak adták a tüzet. Míg némelyek - a háziasabbak - az eszcájggal csörömpöltek, készítették a kerti székeket, meg az asztalt, hátul a susnyás takarásában nyúzókések, és az erre a célra kifent bicskák élén csillogott a hold hulla fénye. A fészerben használt rosszabbik balta fokával akkurátusan kupán- pontosabban agyonvert kutya pedig már nem tiltakozott, amikor elejtett nyúl módra fejjel lefelé, a két hátsó lábára hurkolt madzagon le lett lógatva a meggyfa ágáról. Alkalmanként szépen odaadta a bundáját, tenyérbe kínálta a mancsát, hogy a bőréből kifordítottan, vágódeszkára helyezve kis kockákra lehessen darabolni. Ahogy az már egy szokványos paprikás húshoz illik. Sorshúzással döntötték el, kinek a feladata a fej, a belsőségek, az irha meg a nyakörv eltüntetése.  

Nyilvánvaló, hogy a gusztustalan munkát senki nem szívesen végezte. Mégis el kellett ásni a terhelő bizonyítékokat. Így aki a rövidebbet húzta, annak állampolgári kötelessége volt a dögtemetés. Ha esze volt, megtette a vacsora előtt. Evés után, teli hassal ugye - senkinek sincs kedve dolgozni.  

A vacsora készítése sosem ment vita nélkül. Mindig volt a rotyogó üst mellett néhány avatottabb szakértő, akik a hasukat féltve végig- aggodalmaskodták a dínom-dánom előkészületeit: okoskodtak, kibiceltek, ott pákosztoskodtak a tűz körül, beleszóltak, hogy milyen és mennyi parázs szükséges az éppen csak pöszörgő, alig buborékoló, lassan fövő masszához, kell-e még hozzá babérlevél, vagy milyen időközönként kell okvetlenül megrázni a bográcsot, nehogy odakapja az alját, a csontosabb legyen alul, a karmonádlija a tetején... Egy közepes méretű, rendes háznál tartott, nem nagyon éheztetett, nem túl öreg, kétszer-háromszor kölykezett tacsikutyához általában másfél kilónyi, a Rétből lopott káposztát szeltek föl. Azt sem az e célt szolgáló konyhai káposzta-gyaluval, hanem késsel vagdalták. A társaság zöme a vaskos szálú salátára esküdött, csak úgy, mint a kenyér esetében, aminek divatosan keskeny karimájú porciózását megvetették, túlontúl úrinak, finomkodónak találván azt. Emiatt a péktől zsákokban árult, rinfúzban, aprópénzért megvett, a jószágnak szánt többnapos vekniket jobbára négyfelé vágva ette amelyikük adott az egészséges táplálkozásra, vagy akinek érzékenyebb volt a gyomra, és esetleg nehezebben viselte volna a zsíros szaftját a négylábú pörköltnek.

Ám a mondás szerint minden szép dolognak vége szokott lenni. Egyik napról a másikra eltűntek a közterekről a kóbor kutyák. Az éhesebbje már a vasúton túli kerületet is átvizsgálta, egy alig kilónyi félvér pekingi pincsivel, vagy egy alvégi vashordóban érlelt, szíjas hátú öreg szukával is beérték volna. Lázas keresésük közepette, legnagyobb keserűségükre érte őket a hír: munkába állt a községi gyepmesteri szolgálat. A konkurencia!  – szakadt ki a sóhaj az egyik gourmand-ból. A többiek szívták a fogukat, szűrték a szót, káromkodtak.

A dolgok ilyetén alakulásának a válogatósabbak, a kákabelűbbek betegei lettek. Elétvágytalanodtak. Családtagjaik legnagyobb megdöbbenésére csak turkálták az otthoni kosztot. Ehetetlen volt nekik még a kakaspaprikás is, és undorral tolták el maguk elől a borjúpörköltet. Titokban kutyával álmodtak. Vaskos, széles hátú, kihízott combú kutyákkal, hagymásan, sok tejföllel.

  

(folytatása következik)