2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 3., vasárnap

GEMÁNAK

Ifj. Losoncy Rezső - Gema
magyarkanizsai gyökérfaragó Krisztus portréjával

Kedves Rezső Barátom!
Születésnapodon köszöntelek és keresgélem a szavakat, a gondolatokat, miket is mondhatnék, újat, többet, mást, mint amit már tőlem amúgy is tudsz.
Talán csak annyit mondhatok, csöndös tisztelettel, hogy nagyon sajnálom, amiért személyesen nem bírok neked gratulálni. De alighanem, Te ezzel is tisztában vagy, nem kell Téged tanítani. Ahhoz már eleget láttál, tapasztaltál. Tekints el hát attól az apró hibától, kínos és orvosolhatatlan ténytől, hogy most nem tudok a szemedbe nézni és kezet szorítani veled, úgy, mint régen, mindig, mert mostanában ilyen az élet, ez a sors, ezzel kell megbékélni, még ha olykor fájdalmasan elviselhetetlennek is tűnik.
Néha a levegőt kell ölelni a barátok helyett. A körülötted lévő, csip-csup, dolgokhoz kell leguggolva gügyögni, akárha éretlen kisgyereknek kéne megmagyaráznunk, mi a szándékunk, hogy akarnánk visszaállítani, harmóniába hangolni mindazt, ami összezavarodott. Könnyesen, suta szavakat kell ismételgetni. A dolgok zavart különvalója majdcsak összeilleszkedik, mert hatni kell az igének. Nem hullhat a semmibe az ima.
Éhesen, alázattal, nem térdelve, de fejet hajtva kell a szükség előtt belátni, hogy egyetlen járható utunk maradt. Érték mentén járni a világot. Ennyi. Várni kell türelemmel, hogy egyszer, nagyon sokára – vagy éppen sosem, mert ez is benne van a pakliban –, az arcunkba fúj majd a szél valami langyos szerencsét, és akkor tartalommal és értelemmel fog beköszönteni a felismerés, és nevetni fogunk azon, amiért idáig egy üres képkeretet bámultunk, ami mögött a meszelt fal nem mestermű volt, csak mész és fal.
A nagy rejtélyt megoldó ige viszont nem könnyen található.
Tudod Gema, olyan megbúvó a varázsszó, amitől szívdobbanásnyi pillanat alatt megmásul a világ, szóval olyan semmi kis szösszenet csupán, mint a szeptim akkordjából kihallatszó finom hangocska. Egy csengő csilingel, egyet kuncog, mikor megbillenti a huzat. Vagy amikor a vitrinben magától elcikkan a borospohár. Este hallani, lefekvés után, a nagy csöndben, amitől torkon ragad az emlékezés. A törvénytelenség törvénye. Ennek tükrében a keresztutakon rapid befordulással bízni kell a helyességben, és ugyanígy grimasszal tudomásul kell venni, ha megint elvétettük az irányt. De ettől fontosabb a lélegzés parancsa.
Nem lehet a hajósok szokása szerint élni, akik a Jóreménység fokánál mindig aludni vonulnak. Teszik ezt abban bízva, hogy így elkerülik a Bolygó hollandival való találkozást, ami minden élő emberre végzetes szokott lenni. Nem. Az elátkozott vitorlást muszáj megnézni, tatján az örök kárhozatra ítélt, tűzszemű kapitánnyal, aki világvégéig kitartó istenverésként az idők végezetéig kénytelen hajózni. Hiába, hogy szerencsétlenség, irtózat a látványa. Szembesülni kell önmagunkkal. Mert a belátás ellen nem lehet tiltakoznunk, mert olyan, mint a gravitáció. Szükségszerű.
Aztán meg az életből adódóan a Bolygó hollandit időnként meg is lehet csáklyázni. A fedélzetére muszáj lépni. A kárhozat útját bejárni vele. Lógni muszáj, bitangul a kötélzetébe kapaszkodva. Viharban röhögni. Kétkedni muszáj, aztán meg sírni és nevetve hinni. Ég és föld között függve botorkálni, mert ez a testamentumunk szava, e szerint kell megfejtenünk a titkot és remélni, hogy lesz megváltás. Hogy ránk is érvényes lesz, ami másoknak eleve adott. Még akkor is utat tör majd magának ez a bizonyosság, ha van, hogy kisiklik alólunk a talaj, koromfekete hó hullik, inkább pörnye, nem is havazás az már, és elferdül a világ, kibicsaklik a tengelye.
Ez csak úgy viselhető el, hogy állandóan észben meg számon tartjuk: vannak velünk egy nyelvet értő emberek. Olyan emberek, barátok, mint amilyen Te vagy, Rezső.
Ha úgy lenne módom, ahogy az év elején volt, és most meg már nincs: én a Városért díjat legelőször Neked adnám, mert az otthoniakért többet tettél-teszel, mint a templom első padjában pipiskedők többsége. Sajnos, nem adhatok Neked semmiféle díjat, meg nem is hiszem, hogy létezik ellenértéke, ellentételezése annak, hogy valaki jó kanizsaiként az egész életét a környezetének szenteli, olyan önzetlenül, magától értetődő egyszerűséggel, tisztasággal és bámulatra méltó energiával, mint Te, Rezső.
Nem kérdezem, sejtem, hogy Te sem tétováztál soha, ha indulni kellett valamerre. Fátylas, tapogató az otthoni lét, van árnyékos oldala és érett pompával világló napsütötte. Mindkettőt megjárjuk. Te is. Én is. A szobraid láttatják, ki és mi vagy. Honnét nőttél föl a magasba, és hová akarsz majd visszasüllyedni, ha befejezted. A „fahitűség” nálad nem elmarasztaló jelzővé lett, hanem kinccsé. Panteista szellemű veretes szólammá. Olyanná, amivel primitív módon megfogalmazva, és mégis: orgonáló szentek szólnak a kanizsaiakhoz, hogy elkényszeredett mosolyuk őszintébb lehessen.
Az én első számú kanizsai művészem Te vagy Rezső.
Sose feledd, mennyien gondolunk szeretettel Rád. Vigyázz magadra és mindenkire, aki körülötted van, akit szeretsz. Ha őket megvigyázod, más is óvni fog, nem csak ma. Minden nap.
A Jóisten tartson meg sokáig, egészségben, családod körében ugyanolyan tisztának, amilyen tiszta embernek büszkeséggel ismerhetlek!
Isten éltessen Rezső!


                                Pk   

2017. november 30., csütörtök

NAPLÓ - 76.


A novemberi szél denevérszárnyakon verdes, csicsereg a hórihorgas utcai homlokzatokat karistolva, feszegeti a mohás palatetőket. Az imént hamarosan havat mondott a rádió, és alighanem ezúttal igaza is lehet, mert a járdákon kora reggel óta kerengő dervisként forognak a nagy lapos platánfa levelek, mintha idegsorvasztó, beteg játékot akarnának űzni mindazokkal, akik figyelemmel kísérik, megfejteni akarnák a koreográfiájukat. Titkos a levelek tánca. Hideg szemtanúként lejtenek. Olyan hatalmuk van a lelkek fölött, amilyen csak a nekisajdult vándoréneknek, a magánynak, vagy esetleg egy hamvában hűlő szívnek lehet. Új üstökös pályára állítják a gondolatokat. Messzire, egyre messzebbre repítik azokat. Kifelé, az éj sötétjébe.
A megijesztett idők egy ingű meztelenségébe bújtatva abszurd esemény gurul a szemem elé. Egy pap prédikál a nyílt utcán. Nyúlfarknyi a „próféta”. Zömök, vastag keretes szemüvegű, krumpli fejű, kerek alak. Tömpe ujjai meztelenek. Metsző a hideg, de már jó ideje ott rostokolhat, mert, ahogy haladtam az irányába, messziről is hallani lehetett a szövegét és az énekét. Háta mögött a pláza tág ölű kőlépcső sora. Előtte horpadt fényű pilács világlik. A fennhangon miséző kezében hol evangélium, hol Biblia, hol meg énekeskönyv. Nekiborulva olvas. Szabályos misét celebrál, jó hangosan, kiabálva citálja egy rendes katolikus liturgia menetrendjét, közben egy félhanggal elcsúszva, irtózatosan hamisan, fából faragott torokkal énekel is hozzá, régtől ismert templomi énekeket, akárha nagyon berúgott, duhaj kántor igyekezne túlharsogni egy rezesbandát, vagy asszonykórust. A prédikátor igazából nem pap. Az arcáról, egész lényéből sugárzik, hogy egyszerűen hülye. A fogalom orvosi, pszichiátriai értelmében. Látszik rajta. Szegény – elmebeteg. Klinikai eset, talán zárt osztályra való. Néha babogva megereszt valamit, aztán visszazökken szokott papi szerepébe. Szájas ékesszólásában mégis van valami megindító. Nem koldul. Teszi a dolgát. Hinti az igét a körülötte iparkodó járókelőknek. Holtak között egy eleven.
Megálltam. Figyelni kezdtem a tömeg, a mellette ellengedezők reakcióját. Az önjelölt prédikátor pedig senkivel nem törődve tovább kiabálta másvilági intelmeit a késő őszi, vörhenyes anyajegyű levegőben. Egy csinosan öltözött, hosszú lábú halott lány kuncogva bújt hunyt udvarlója mellkasához, és a fülem hallatára jegyezte meg: „na ne, ez azért így nagyon ciki a mai napon” – utalt a prédikátor szereplésére, meg arra, hogy éppen „black Friday”, azaz „fekete péntek” volt, adventet kiszorító bevásárló nap, akciós nap, a pénz istenének napja, fekete miséstől a közeli bevásárló csarnokban, plázában, ahol a zombi párocska leértékelten hozzájutott halotti kelengyéjének újabb kellékéhez. Egy szép szemfödőhöz, ízlésesen slingelt ravatali párnához, vagy kicsit fényesebb, de igen olcsón vett aranyozott koporsófölirathoz. A halott szerelmesek súlytalanul libegtek tova a kandeláberek kivégző osztagú sorfala felé. Mások, ezrével halotti díszleteiket szatyrokban, táskákban cipelők, magukban pókháló fátyolt öltögető kísértetek, férfiak és nők vegyesen, pillantásra sem méltatták. Merev, hulla tekintetük helyén is ezüstpénz csillogott. Rezzenéstelenül, pislogás nélkül siklottak odébb. A fekete péntek repedt harangszavát hallották csak, az utcán misézőét nem. Mindet a saját másvilági ügye, a fekete hétvége gyűjtögető kényszere kínozta, kakasszóig. Kódorgó éji pille módjára szállingóztak el a kimúlt lelkek, a prédikációjába feledkezett mellett. Csupa hűdött szívébe kapaszkodó, csomagokkal fölpakolt, túlvilágról szalajtott figura, akik akkor és ott egyetlen koppanással haltak meg mindörökre, megmásíthatatlanul. A bádog vízelvezetők könyökcsövei kék levegő ízét lihegték elő, s a lábam alatti csatorna öntött vas fedőlapjába vésett hatos szám mintha fonnyadtan mosolygott volna. Pár, odaátról itt felejtett szellemalak lelassult előtte ugyan, sőt, volt egy idősebb, érezhetően jó lelkű, szőrös gallért és ridikült viselő néhai asszony, aki tán egy rövid, kérdő fohászra meg is állt előtte. De aztán ő is tovasuhant, mint a többi, méltóságát veszejtett lidérces alak, akik szárazat nyelve, esténként a város utcáin, közterein bolyongva képtelenek egykori fűszeres, élő, emberi vérüket lüktetőn tudni ismét.
A hülye pedig mondta a magáét, lapos, macskaköves szószékén, és az olcsó temetői mécses satnya dicsfénnyel keretezte be a sziluettjét. Meglökött valami. Muszáj volt jegyzetelnem. Ceruzacsonkot kotortam elő, és bár a dermedt balomból csak ákombákomokra futotta a kockás noteszbe, itthon nem kellett sokáig studírozom a szavakat, mert az a szöveg bennem maradt. Most látom csak, mekkora igaza van, amikor ilyesmiket mondott az agyalágyult utcai szónok: „mert Ő nem kényszeríti az erkölcsöt senkire, nem tanítja azt, csak embereket talál hozzá, alkot és föltámaszt, ahogy marasztalja az időket. S az emberek így sem tanulnak belőle, nem tanulnak a múltból, a történelemből, de még abból sem, ami velük megesett…
Vajon honnét lehet ennek az elmebetegnek ez a higgadt szemlélete? Ugyan, melyik század részeges filozófusa éledt újjá benne? Ki volt az, aki ennyi terhet magára véve kardoskodott, ekkora lendülettel hadakozott a másikért? Miféle szerető kezek tapogatták bele a meleg lelket, fekete péntekeken is mások megváltásának reménytelen küzdelmét?
Álltam ott, vigyázatosan, megszeppent alázattal, nyakamban torokszorító hurokkal. 
A hajukat nyesett fák koronáján át a város durva fényei szennyezték az eget. Nem engedték látni a csillagokat, pedig most szívesen rájuk néztem volna, ha már a Nagytemplom bizánci kékre mázolt felhőképeit látni nem láthatom. Aztán az utcai kerge pap virsliszerű ujjhegyeit egymásnak illesztette, és ájtatos hangon, leereszkedőn kántálta a búcsúzó formulát. „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Ámen – motyogtam öntudatlanul, és vártam volna, hogy a csontrepesztő hidegben, jócskán este kilenc körül, a befejezett mise után a bolond összepakol, és odébb áll. Ehelyett megsemmisülten konstatáltam: esze ágában sem volt abbahagyni.
Az ördög valahol fölvinnyogott, a szentély kárpitja meghasadt, és a feketeségbe csomagolt pénteken is jéghideg rózsavíz illata terült szét a szutykos városon, amikor a habókos prédikátor belekezdett a litánia énekébe: „Uram irgalmazz, uram irgalmazz…”
Lehetetlen volt nem vele énekelni: „Krisztus kegyelmezz, Krisztus kegyelmezz.” 

                                                    Pk            

2017. november 28., kedd

Pósa Ilka: A TANÁROK

Fotó: Vermes Tibor

A tanárok mindent megmondanak néha olyat is ami nem igaz. Ha nem biztossak benne akkor ne mondja. Állandóan csak azt hallom,hogy nem tanultál egyes , nem csináltad meg a házit szágyeld magad ,akkora megróvót kapsz, hogy kirepülsz az iskolából. Nagyon elegem van már belőle. De mikor megcsinálunk mindent akkor nem mondanak ilyeneket hanem megdicsérnek és most elkezdi a dumáját. Na látod tucc te tanulni csak nem akarsz így kell ezt csinálni.Persze mikor az osztály legjobb tanulója kap hármast akkor azt mondják neki semmi baj majd máskor jobban sikerül. Nem értem őket.Mikor dolit írunk akkor mindent megmondanak de mikor ők hibáznak akkor mi őket nem ordíthatjuk le. Vegyük például a törit. Ősrégi anyagot tanulunk. És aki tanítsa azis egy kövület. Minden tantárgy majdnem ugyan olyan. Van aki mindig még szünetbe is a könyvet bujja, mert a tanároktól elkapták a virust. A tanárokat ezzel is meglehet vádolni hogy nagyon veszéllyesek.


Írta Pósa Ilka 2013-ban, 11 évesen, négy évvel ezelőtt, world dokumentumként a számítógépbe pötyögve.


2017. november 24., péntek

MARTIN LÁBA


Vermes Tibor fotója
Ahogy Füst mondaná, "lelkem nagyobb nyugvása végett": amikor kijöttem a kórházból, találtam magamnak egy csehót. Betértem. Muszájjá vált meginnom valamit. A tetovált csaposnő meleg kutyaszemekkel nézett rám, mert vasárnap délelőtt volt. Számbelileg csökött ilyenkor a vendégsereg. Megvigyázott az a nő. Becsült. De én csak egy korsónyi szűretlent kértem tőle. Nyers, mohó mozdulattal kaptam föl a kriglit, és gördítettem le a torkomon a tartalmát. A helyzet miatt. Vis maior.

Martinnak a másik lábát is levágták.

Tudtam, hová megyek. Vettem előtte narancslét, egy fürt banánt meg egy magazint. Legyen mit ennie és olvasnia. A 212-es szobában feküdt, fönt a másodikon, szóltak a portán. Rajta volt a listán, leböngészte róla a szemüveges néni. Beengedett, a saját kontójára, holott nem tudtam igazolni, hogy a páciens hozzátartozója lennék. Nem is voltam. Akkor is. Mehettem. Föl a félemeletre, a lifttől balra kellett nézni, követni a falra festett olajos csíkot. A folyosón vegyszerek, meg enyhe húgyszag érződött. Az ablaktalan, csempés átjárónál óvatoskodva, majd jobbra kanyarodva találtam meg a szobaszámot. Sok más pizsamás lábatlannal együtt feküdt a kórteremben. Köztük egy kétlábú öregemberrel, akinek majd eztán nyiszálják le – ezt kicsit később tudtam meg.
Martin halottsápadt volt.
Borostásabb, mint valaha. Beesett arca medrében ült a szeme, s a vértelen ajka kicserepesedetten biggyedt alá. Rég nem itathatták. A figyelmemet elkerülte, hogy a ráterített pokróc deréktól lefelé egyáltalán nem homorú. A szomszéd ágyon fekvő kolléga biccentett a fejével: "ennek se maradt meg a másik" – mondta, és nem volt semmi lenéző, lesajnáló káröröm a hangjában, inkább csak a közlési vágy mondatta vele, mert meg akarta osztani az információt valakivel. Akárkivel. Velem.
A második emeletről nézve szép erdős részre lehetett látni, amire a borús idő hozta fellegek rákönyököltek. Szutyok pára rakódott az ablakpárkányra és a sötétítő függönyök akasztott nagymamaként lógtak a plafon alól. Hatan feküdtek a kórteremben. Martin balkézről vetten, a sarokban volt kinyújtva.
Állami pizsamát viselt, világoskéket. A zsebe fölött számozottat, merthogy Martinnak mostanában nem akadt saját pizsamája, lévén, hogy hontalalnkét tengette az életét. Amikor lefeküdt, akkor is csak ruhástul ücsörgött a tolószékében. 
Lekuprodtam hozzá. Kitettem a dzsúzt, az újságot és a banánt. A motoszkálásomra kinyitotta a szemét, rám nézett, és azt mondta: "ne zavarjon doktor úr, van elég bajom." Nem ismert meg. Talán a gyógyszerek miatt. Aztán visszaaludt.

A koldusszegény lábatlan immáron sosem fog fölállni. Nem lesz még egyszer 190 centiméteres, akárhogy szeretné.

Az ablak párkányára dermedetten ott volt egy légy. A napnak fénye sem melegítette már. Úgy illett a hideg bádoghoz, mint rózsa a leveléhez. Gyorsan elhordtam magamat a kórházból, ki kellett mennem a levegőre.


                                                          Pk

2017. november 19., vasárnap

NAPLÓ-74.


"Megint vasárnap. Mindig akad vasárnap.
Csurog az eső. Szürke nyálcseppek lógnak az ereszeken.
Verebek áznak rosszkedvűen és unalmukban veszekednek. Az aszfalt tükörsima felületéről visszalátni a járókelők lába hosszát. A fölsőtestüket elnyeli a sötétszürke semmi. 
A hirdetőoszlop mellett – nem messze a kutyakozmetikus kirakatától – messziről észlelhető, hallani egy csecsemőt. Bömböl, hisztériázik. Az anyuka nemkülönben, sikong. Egy fiatalember álldogál mellettük, elég tanácstalanul, tekergeti a nyakát, pislog, mered ki a fejéből. Messziről is lerí róla: nem tudja a helyzetet kezelni. A felesége hevesem gesztikulál, vehemensen rázza a legkisebb magzatot, aki ettől – vagy tán emiatt – még nagyobb erővel, tüdőszaggatóan üvölt. 
Nem rajtuk döbben el a tekintetem. 
A család negyedik tagja egy kislány. Hároméves forma. Őzikeszemű. Bojtos sapka van rajta. Parányi tenyere a kabátkája szegélyét markolja. Kapaszkodik valamibe. Nincs aki a kezét fogná. Míg a karon ülő testvérkéje hangosan ordít, és az édesanyja emelt hangon oskolázza a férjét, a csöppnyi gyermeklány hátat fordít a családjának: az utcába bámul. Kizárta a külvilágot. Maga mögé parancsolta a családot: a mulya apját, a neuraszténiás anyját, és a nyűgös kistestvérét. Áll ott, szegény, egymagában. Mintha lakatlan szigeten egy csöppnyi, bojtsapkás, piros esőkabátos Robinson Crusoe-t látnék, ahogy minden remény nélkül, a föladás szélén álldogál, úgy ahogy a tenger horizontját, az óceánét mustrálta a hajótörött tengerész, ez a pici lány – meglehet – születése óta kémleli az életet, ami éppen olyan hatalmas, pont olyan siváran kék, hogy belefájdul a szív, ha sokat pásztázik rajta a fürkésző nézés. 
Kolumbusz nézhette ilyen sóváran, titkos reményekkel, de kétségekkel tele a látóhatárt. A nagy konkvisztádorokhoz hasonlóan, ez a falatnyi gyereklány is kaland elé tekint. Merőn, tágra nyílt pupillákkal szembe néz azzal a misztikummal teli produkcióval, amit jobb híján sorsnak szoktak nevezni. A kislányban a véletlenek csöngenek össze. Ám mivel tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csak a Jóistennek vannak furcsa ötletei, némi alappal hihetjük, hogy a néha távoli, néha nagyon is közeli szerző a hárfahúrokon végigsuhanó ujjait van hogy tudatosan ottfelejti egy-egy mélyebb hangon. Egymásra rétegeződnek ezek a hangok, ásnak valahová lefelé, belülre, ahová már nem hatolhat el a fény, csak az ártatlan szellem ereje. A kislányé.
Elmarad mögöttem a család. Hussan velem a busz, de az összemajszolt ablaküvegbe beleég a piros kabátos kislány látványa.
Még mindig látom. 
Bárcsak meg tudtam volna fogni a kezét."   

2017. november 16., csütörtök

MARTIN ÉS A KUTYA

Illusztáció (internet)

Róla még nem szóltam, pedig ugyanolyan szereplőjévé lépett elő az életemnek, mint a lábatlan gazdája, aki bár jelen van, többé már soha nem léphet sem előre, sem hátra, mert a sors elvette tőle az egyik lábát combtőből, s tolószékéből csak egyszer sikerül majd ellépnie. De mindannyian azt reméljük – a kutya is, meg én is, és valahol Martin is bízik benne -, hogy ez nem hamarosan fog bekövetkezni. Legalábbis nem a jövő héten.
Martin kutyája a pad alatt lakik. Műanyag ételhordó tányérkában (alighanem saláta lehetett benne), most víz van. Az a kutyáé. Martin, amit eszik, azt szokott vetni neki. Közös koszton vannak. A kutya nem sovány, de nem is hasonlít a többi, rendes emberek által nevelt rendes házi kedvencre, akikre ilyentájt már helyes mellénykét adnak az őket rendesen sétáltató gondos gazdáik. A legnyiszlettebb pórázos patkányon is vadonatúj utcai pruszlik virít, csillogó biléta, aranyos kis csöngő a nyakukban, gondolom azért, hogy ha bagoly vinné el őket, lehessen hallani melyik irányba hussant el velük a belvárosi éj sötétéjében. Martin kutyája nem ilyen kockacukron nevelt, pedigrés nyavalya.
Meghatározhatatlan fajtájú, inkább középtermetűtől kisebb egy számmal. A színe, mint a mamáék nappali szobájának a szekrénye, barnás cirombás. Spicces a pofája, lehet benne egy adagnyi foxi vér, meg talán tacskó: de ezt most hadd ne kelljen esküvel bizonyítani! Egészen különös az eb füle állása. Az egyik kajla, lóg neki féloldalasan, mintha ezzel is a gazdájára igyekezne hasonlítani, aki szintén féloldalas immáron, a maga módján, szegény. A kutya másik füle hegyesen mered a novemberi semmit morzsoló levegőbe. Olykor körbefordul az álló fülkagyló, de a kutya nem szívesen kel föl a pad alól, az aszfaltra leterített rongydarabjáról. Egy valaha gyermekeknek szánt béléses kiskabát, dzseki a vacka. Kislányé lehetett, mert rózsaszín, csak már nagyon szutykos. Jó ideje használhatja a kutya. Mondta Martin mikor szóvá tettem, hogy most még nem, de decemberre tervezi, hogy kikukáz, keres egy másikat, még vastagabb, téli rongyot a kutyának. Talán Mikulásra megkapja, szívta a csikkjét Martin, s ahogy ránézett a kutyára, az illedelmesen billentett a farkával. 
Eldöntött tény tehát, hogy a kutya új fekhelyet fog kapni. Csak idő kérdése. Martin soha nem pöröl a kutyával. Arca ellágyul, mikor lenéz a pad alá. Ilyenkor szilaj, ördög karmizsálta, koravén, ráncos arcán valami elégedett mosolyféle jelenik meg. Éppen alig észrevehetően, a borostás szája szegletében. Emberivé válik az arca. Megszépül. Még a legmagatehetetlenebb ember is tud szeretni. A szeretet, a ragaszkodás emberi tulajdonság. Is. De leginkább a kutyák erénye és mindazon állatoké, akiknek romlatlan lelkületüket azért csodáljuk, mert velünk ellentétben őket a Jóisten a saját örömére teremthette, míg minket inkább a bánatára, hogy annyi bajt csinálunk egymásnak, hogy ennyire nem tudunk vigyázni a másikra, azok lenni, amit Ő szeretett volna.
Ilyentájt különös csömör ül a városi tekintetekben. Unalmas és felháborító események történnek, gyors egymásutánisággal. Émelyítő keddek kezdődnek majd végződnek. És se Martinra se a kutyájára mindez nem hat. A korcs fekszik a szappan színű, koszos gyerekholmin. Amaz meg ül a tolókocsijában, gubbaszt ott, mint egy kikirics sárga mellénybe öltöztetett borzasztó méretű fekete holló. Válla közé húzott fejjel, kapucnisan bámulja az eszelős zűrzavart, a civilizációnak mondott hisztérikus demonstrációt, ahogy a város önmagára sem figyelve ostoba, barbár erőszakossággal őriz valami bolondos akusztikájú, kiszámíthatatlan ütemű hangzást, szagtalan közterekbe csomagolt mikrovilágot, felöklendezve belőle a föld gyomrából előbukkanó táskás, szatyros embereket, akiknek a fülükből legtöbbször zsinegek, drótok folynak ki és a zömük magában beszél, hogy hallani a legintimebb dolgaikat is: mit enne vacsorára, hová viszi a bort, mennyire volt aggasztó az a múltkori számla és milyen jó, hogy maradt pénz, mert most különben mi lenne? Pénz, pénz, pénz. Az az alfa és az ómega. Mindnek. Kivéve Martint és a kutyáját. Martin soha nem emlegeti a pénzt. Nincs neki, és kész. Fölösleges arról beszélni, ami nem létezik. A kutya sem szól soha. Ugatni még egyszer sem hallottam, noha lehet hangja, tudhatna vakkantani egyszer-egyszer, attól hogy egy hajléktalan ebe.
Mégis: mit is szólhatna a jámbor? Hisz házőrző gyanánt – ház, lakás híján – nemigen van szerepe. Ahhoz túl sok járókelőt lát, hogy nagy ritkán megmorogjon valakit, aki netán támadólag, rossz szándékkal akarna Martin irányába fellépni. Ugyan ki lenne az a balga, aki egy rokkant nincstelent szemelne ki rablás céljából? A kutya tehát munkanélküli. Fekszik naphosszat a pad alatt. Ha esik, arra az időre begördülnek a buszmegálló plasztik teteje alá és kivárják, míg a nedves szelek a vihartól vemhes levegőből eltrombitálják az esőfelhőket. Szenvtelenül nézik az utcák forgalmát, néma egyetértésben láttamozzák a történteket, a sok pénze után szaladó kétlábút, a velük csurig tömött esti járdát, ami telis-tele van folyton sertepertélő, nyögve sóhajtozókkal, ügyükbe feledkezett, boldogságukat reménytelen intenzitással kereső polgárokkal. Biztos pontok ők ketten a bizonytalanságban. Martin kerekes székébe kötötten, a kutya a pad alatti rongydarabján. Nem tudjuk, mi járhat a kutya fejében. Aiszóposz, Phaidrosz, de még La Fontaine is – akik a legszebb állat történeteket írták - csak sejthették. Anatole France-nál a kutya egy szatirikus filozófus.
Martin kutyája szőlőszínű szemével bandzsít. Ferde világunkat nézi, látja.
Neve nincs neki. Úgy hívják: kutya. Teljesen olyan, mintha ember lenne.

                                                              Pk

2017. november 10., péntek

BOLHAPIAC



Eddigelé csillagos és sötét a szépség. Egyedül állok, mint egy számkivetett, tengerből a sziklaszirten, vagy a zátonyon. Hullámok robaja hallatszik, fúj a szél. Fölöttem az indigó színű, kiteregetett éjszakai égbolt. Alattam a megszáradt avar. Bennem a lelkiismeret. Autók sora jön-megy, kivilágított sorokban, egymás mögött menetelnek, egy irányba, sárga lámpáik fénypászmái vakítanak. Némelyiknek gonosz zöld a reflektora, mint az este falkában vonuló, hörgő hangú alattomos szörnyek szeme, amik a hidegen hűlő novemberi nap végén egy titkos barlangban gyűlnek össze, hordaként, valami iszonyatos fekete misére. Iránytűtlen a távolság a város meg közöttem. Noha a szív is hatvanat ver, mint az óra másodpercmutatója, az impulzusok eltérnek. Mások vagyunk. A város meg én. Meglehetősen különbözünk.
A város egykor ugyan vonatkozásban állott azzal, amit szerettem, ami nekem kedves volt. De ez a múltban történt. Nagyon régen. Olyannyira, hogy csupa lángba borul az arcom, ha visszaidézem azokat az időket. Szégyellem magamat. Nem az emlékezésé most a főszerep, hanem a súlyos fegyverzetben állásé, mert egészséges, haragvó kacajjal szembe kell nézni a sorssal. A sors pedig, ez a gyámoltalan, szűz, de alamuszi óriás ott vár az utcák, terek, kis közök sarkán. És piros és meleg folyadékot akar, mert egyik lételeme a rontás.
Tudják ezt a hideg szentek, a csupa-csupa merev arcú szobrok, akik úgy vigyázzák a városban bóklászó szél fújta faleveleket, mintha egy drága ékszereket tartalmazó dobozka kincsei röppentek volna szanaszét. Rőt vörös, sárga, barna, tenyérnyi meg kisebb leveleket sodor a huzat a járdán, és amelyiket a képembe vágja a légvonat ereje, megvigyázom, zsebbe teszem. Gyűjtöm őket. Számolatlan kincsem van már. Lyukasztott autóbuszjegyek, reklámújságok, egy indiai guru előadására szóló régen lejárt meghívó cédula. Kupakja egy orosz pezsgőnek, aminek még nyomokban éreztem is a szagát, amikor elém gurult. Van gesztenyém vagy két marékkal, otthoni meg itteni is, és nem álltam meg, hogy a temetőben meggyújtott mécses kormos gyufaszálát gyengéden el ne tegyem a pénztárcámba. 
Állítani kell valami holnapszerűséget, menteni, ami menthető. Fondorlat nélkül, az ötletek keskeny, világoszöld selyemszálával összekötni, ami még fontos lehet egyszer. Az életet tagadó kor csak hadd ülje nászát. Az elposványosodott tétlenség helyett muszáj cselekedni. Ámbár ásít a november, kákabélű, szűken méri a boldogságot, de eléggé impotens ahhoz, hogy kiszimatolja a gyengeséget, és székhez kötözze az embert. Ám a kényszerzubbonya fölfeslik menten, mihelyt a legkisebb dologhoz fűződő semmiségből egyetemes létigazság születik. Nem a tudományosság piszmogó, rendszerező igénye mentén. Hanem csak úgy, ahogy egy ember igyekszik a környezetét tudósként, hideg fejjel, de meleg szívvel vizsgálni. Az összes kuszaság között rendet vágva az univerzalitás irányába, mindenről megtanulni, ami csak tudható. Mindent megtapasztalni, kápráztató egymás utáni történeteket láncba fűzve kicsit belelátni az egyetemességbe. Ez lenne a feladat. Szaltó mortále. Nem bűvészkedni kell, hanem meghányni a bukfencet, talajtalanul a levegőben. Pogány kivagyisággal, de illő alázattal, szerényre igazított emberi tartással. Úgysem lehet mindent megtanulni. De a „mindent” olykor lehet tudni. Megérteni. Csak egy villanásnyi időre. 
Nem látok bele a lábam alatt futkározó hangyák fejébe. Talán többet érek tőlük? Aligha. Ezen az alapon, a villanydróton ülő kismadár is okosabb az embertől, mert messzebbre lát, olyan dolgokat, amiket a földről nézve sosem vennénk észre. Noha elmagyarázni sosem fogja, mert nem tudja, attól még hihető, hogy az agyában hasonló folyamatok zajlanak, mint egy emberében. Hogy kinek az érdeme ez az egyensúly, ez az elrendezettség, nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a rendszer, ez az ősz derekán működő rendszer tőlünk függetlenül is halad a maga kerékvágásában, olyan egyenesen, állhatatosan, ahogyan csak az élet menete engedi mennie.
Az élet megengedi a bolhapiacot, a gyűjtögetést. Viszonylag hosszan, kitartó szorgalommal, szenvedéllyel halmozzuk az összes kezünk ügyébe kerülő holminkat, hogy aztán egy szerencsétlen napon úgy folyjék ki minden a kezünk közül, mint a Tiszába merített tenyerünkből hullnak el a vízcsöppek. Írtam már valahol: ilyentájt ideje van a leltározásnak. Ki kell nyitni azt a bizonyos dobozt, amibe ott sorjáznak a kacatok, mind szépen, százszor megtekintve, aztán óvatosan visszasimogatva a helyére. A november a nagy rovancsolás hava.
Ki-ki élete bolhapiacát tákolgatja. Csip-csup ügyekkel, apróságoktól terhelten, vagy örömmel. Olykor egy kallódó toll, vagy egy papírfecnire írt rövid közlés beszédesebben tárja föl a lelkünk ingoványába vesző érzéseinket, mint a legösszetettebb regény, szagos virágcsokor, vagy érzelmesen búgó nóta. Találok egy cetlit. Szétsimogatom, jó gyűrött. „Elmentem a boltba, kenyérért, tejért. Hozok kukoricát is. Mindjárt jövök.
Beszédes, tömör. Valami melegség, konkrét értelem hatja át a szavakat. 
Olvasgatom, mormolom. Olyan, mint egy imádság.

                                         Pk

2017. november 9., csütörtök

MARTIN NŐJE




Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.
 Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyan olyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.
Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.
 Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.
Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.

2017. november 8., szerda

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.
A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 
Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 
A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 
Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.
A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.
Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.
Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.
Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.
Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.
A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.
A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.
Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.
Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 
Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk

2017. november 3., péntek

MARTIN

A fotó illusztráció (internet)
A neve Martin. Ezt megértettem, elsőre. Innét aztán döcögősebb körösztút következett a társalgásban, mert Martin nagyon nehezen formálja a szavakat. Számomra majdhogynem érthetetlen, amit mond. Nyikkanni sem nyikkanok. Inkább csak a kezét figyelem. Abból sokkal több minden világossá válik. Erősen gesztikulál. Tenyerében, a nikotintól megfestett ujjai között olcsó cigaretta parázslik, aminek vége úgy cikázik az est sötétjében, akárha egy késő őszön eszmélő, vagy ittfelejtett, párját keresvén megkergült szentjánosbogár röpködne. Szabadon hagyott karja is sűrűn-sűrűn a magasba lendül. Mintha a világot akarná folyton megáldani. Erről rögvest a kanizsai Nagytemplom Krisztusának képe jut eszembe, aki nyújtott kezének két ujjával ugyanígy osztja a malasztot.
Martin fejhangon beszél. Jócskán hiányos fogsora mögül éppen csak bugyborékolnak a szavak. Figyelnem muszáj, hogy a lényegi részt azért fölfogjam. Míg vagyunk, az utcán közlekedő szél menetrendszerűen nyakunkba zúdít egy kevéske októberi nedvességet, nyűgként, szemernyit, talán abból a megfontolásból, hogy elevenebbek maradjunk. A mögöttünk sorjázó platánok levelei közben hullnak, rendesen. Amelyik közelebb landol, annak hallani az érkezését. Olyan hangot ad, amilyet odahaza a földobott palacsintám, amikor véletlenül a konyha padlójára plattyant. Ösztönösen rándul is egyet a balom. Hirtelen, titokban megint a sütőt markolom – nem az újat, a régit, aminek kicsit lötyög a nyele -, s a sokadszor ismétel, szokott csuklómozdulat révén megnyugvással veszem: még nem halt ki belőlem a palacsintadobálás rutinja.
Martin közben mondja a magáét. Ha jól értem, éppen Vietnámnál tart, a háborút emlegeti, amikor Saigon utcáin pár méterenként az aszfaltba lyukakat vájtak a helyiek, hogy a bombázások elől legyen hova bújniuk. Az alkalmi óvóhelyek egy- legfeljebb kétszemélyes fúratok voltak, beton fedőlappal záródtak. Mintha nálunk valaki ijedtében a vízóra-aknákba, vagyis sahba akarna lekuporodni. Ilyen üregek pöttyözték az összes saigoni utcát, máig láthatóan, kórismérvként, himlőragyaként hirdetve az emberi szenvedéstörténet végteleníthetetlenségét. Hiánycikk volt minden orvosi műszer. Egy injekciós tűért Hanoi központjában már nőt lehetett kapni, és az összes nagyvárosban kórházzá alakították az iskolákat.
Martin az ég felé nyújtja a jobbkarját, aztán föltűri az ingét könyékig és a tetoválását mutatja. Futólag ránézek, inkább csak ellenőrzésképpen. Nem drogos. Nincsenek az alkaron tűszúrások. Talán nem is alkoholista, csak combtól lefelé hiányzik a fél lába és az utcán él. Mondhatni utcabeliek vagyunk, hisz itt dekkol a bérház tövében. Egy kopottas, alighanem államilag kiutalt tolószék az otthona. Az épület beszögellésébe parkolva, a fal mellé gördített tolószékében alszik, a járdán, előre görnyedve, nekibukva. Hosszú, hajléktalanságban lerótt idő után biztos megszokható ez a póz. Nekem mégis különös. Én a távolsági buszon sem tudok ülve elaludni. De a fedél nélküliség sok mindent ráfarag az ember szokásaira. Aki nyomorult, mint Martin, annak nincsenek ilyen aggályai. Nem kényeskedik. Minden nap korán ébred, négy körül, amint a városban elsőként fölröfögő autók kondáját hajtani kezdik. Ezért – nem lefekszik, ugye – alszik már fél tíz körül. Kapucniját mélyen a homlokára húzza ilyenkor, és mint a sztyeppék kunbaba-szobrai, összefonja, a hóna alatt keményen összekulcsolja, szinte láthatatlanná teszi a kezeit. Kesztyűt még nem hord. Piros orkánkabátja messziről virít, biztos, ami biztos alapon van rajta egy koszos fényvisszaverő mellény is, és a maradék lábán a cipője vastagon be van bagyulálva bevásárló zacskókkal. Szigetel a nejlon. Véd. Eső ellen mindenképpen. Most meg világszerencsétlenségként csöpörög.
Martin már az éjszakára készül. Odagurította magát a szomszédos pinceklubhoz, a fitneszterem ablakához. Az a szórakozása, mintegy esti tévézése, hogy a kivilágított, alagsori üvegen bebámulva nézi az odabent edző embereket, akik karcsúbbak, szikárabbak, szebbek akarnak lenni. Fonott kalács kocka hasat, bicepszeket és ropogós feneket szeretnének, miközben hihetetlenül drága, sportos cuccokat viselnek. Mert mutatni kell az izmokat, a szoláriumozott bőrt, a szőrtelenített mellkast, a tanga bugyikat csócsáló farpofákat, letagadva éveket, kilókat, kalóriákat meg talán a múlt szenvedélyeit. Izzadnak hát rendesen emiatt. Középkorinak ható, de krómozottan csillogó kínzóeszközökön próbálgatják fizikai küllemük átformálását. Vastag bérletet fizetnek havonta, hogy a neonfény és a bufogó diszkózene alatt szenvedve egyszer majd az fürdőszobai tükrüknek is tetszenek. Hogy emberebbnek remélhessék magukat. Istenem, de keserves próbálkozás! Ráadásul jobbára fiatalok. Elvétve egy-két személyiségzavaros ötvenes, ha akad köztük. És Martinnal ellentétben mindegyiknek két lába van. Amikor studírozza a benti csilli-villi világot, a tolószékében kucorgó nincstelen nyomoréknak arcizma sem rándul. Csak a szeme bogara ugrál a látvány mozgalmasságától függően. Félig-meddig inkognitóban jelen van ő is, kukkol az utca árnyékából, nem állandósított kuncsaftként, mert nincs törzstagkártyája. Amolyan kívülről foglalkozó gyakorlóként szedi bögyre a benti eseményeket. Hogy viselkednek amazok, ha már egyszer a másodpercekhez és a teljesítményhez kötötten is oldott hangulatúnak akarnak látszani. Martinban nincs harag, sem gyűlölet irántuk. Leírhatatlan közönnyel szemléli őket. Leírhatatlan a szakadék is közöttük. Töredezett szavaiból, félmondataiból ilyesmire következtetek.
Reggelente pacsizok Martinnal. Szótlanul vigyorog rám, huncutul, mintha cinkosa lennék. Sosem köszön, nem szokása. Csak elmenőben látom, hogy kékre fagyott hüvelykujjával mindig fölfelé bök egyet, felém. Messze a kanizsai Nagytemplom. Ez nekem a napi egyujjas áldásom.


                                                                       Pk