2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. október 14., szombat

NAPLÓ - 72.



Perast - ceruza


Majdnem sírva fakadt. Ez már csak így ment ezekben az eldédelgetetten préri indiános, lakota-oglalás, kék és fekete karikákkal pingált, rozsdapöttyös szőrű appaloosa vadlovakon nyargalászó, rézbőrűre váló napokon. Korán őszült, későn barnult. Az Ősz e tájékon hovatovább – szégyellte is kicsit magát miatta – szentimentálisabb volt, mint előtte bármikor.
Amint kitárult előtte az ajtó, és meglátta az új otthonát, fölszakadt belőle a sóhaj és – kár tagadni – elérzékenyült. Rögvest rászállt a vállára, megrebbentette szárnyát a madara. Mindig jókor érkezett. (Alighanem sosem hagyta el. Az Ősz egy ideje gyanította: folyton vele van. Még ha nincs is szem előtt. Szerény teremtmények a madarak. Jókor lépnek hátra és jókor szállnak a vállakra.) Így néztek egy irányba, csöndös áhítattal néztek befelé. Az Ősz új otthonának októberi föltárcsázott kukoricaföld-, ködfelhő-, ártézi víz-, fanyar avar- és enyhe folyami kagylószaga volt. Akárha a réti parton mászkálna, csukott szemmel. Ahogy szokott, csak a mezítelen talpával tapogatón, megköszönve az irányt, amikor hol a sejtelem, hol meg a madárka igazítja a lépteit, a keserű ízű tiszai homokban. A tiszai homok más, mint a dunai. Durvább, sárgább, ikrásabb. Úgy tud csikorogni a fogak között, mint a leggazdagabb kalózkincset rejtő láda fedele, ha halálos jelszó híján avatatlan kezek nyitják.
Kincsesláda nem, de legalább annyit érő látvány tárult elé. Megcsapta az otthon meleg levegője.
Valami jó, csendesen sugározó érzés volt ott lenni, ahová odáig csak az álmai vitték. Nagy néha. A bizonyosság mutatta magát. Már nem kételkedett. Fogta a kilincset. Kiérlelte a szép pillanatot. Várt. Aztán rándult egyet a lába. Aztán még egyszer. Átlépte a küszöböt és a hátán hordott zsákját lecsusszantotta a hajlék padlójára. Menten szétgurult belőle, ami az iszák száján kifért. A kanizsai temetőből összelopkodott, fényesre morzsolt vadgesztenyék. A gyerekkorától megvigyázott, kikímélt, őrzött üveggolyó, vagyis klikker, amit „Szretyának*” hívott, mert a többi évszaknak, az idősebb cimboráknak is egytől-egyig volt Szretyájuk, tőlük hallotta, hogy így szokás nevezni a szívnek-szemnek különösen kedves kis üveggolyót, miközben fogalma sem volt róla, hogy szerb szót használ a szerencse zálogaként. Az új fekhelye alá gurult a régi Szretyája. Nem bánta. A többit se, pedig rendesen szétszóródott a vállát kantáron húzó tömött batyuban cipelt holmija. Bolhapiac szerű rendetlenség kerekedett a kis lakásban. Kopottra gurigatott kocka görgött tova. Szórakozottan utána nézett, mintegy kíváncsiságból. Ugyan, hányason áll meg? Pislogott egy sort. Hatos. Soha nem dobott vele hatost. Az Ősz pocsék szerencsejátékos hírében állott. Csonka kártyapaklija is kicsusszant. A makk disznó teljesen fölöslegesen melegedett kucsmájában, subájában. Az otthonos kis zugban október helyett május volt. Fűtött levegő járta át a kicsiny szoba szögleteit. Fekete-fehér fotók, mint fáról a levelek hullottak szanaszét. Évtizedekkel ezelőtti újságkivágások, régi lányok, érdekes cikkek között egy mára kiöregedett svájci teniszbajnoknő erősen fakuló képe mosolygott vissza rá. Odasandított a madárra, ami, míg a hirtelen támadt széjjelség bekövetkezett, észrevétlenül átlibbent a mosogató krómozott csapjára.
– Na? Vajon most mit csinálunk? Mitévők legyünk, hm? – biccentett feléje, s aztán a választ nem várva elkezdett pakolászni, valami tűrhető, férfias rendszert szervezni a holmijai között. Katonásan rakodott. Helyet talált hol a Szabadka, hol a Zenta felől fújdogáló utcai szeleknek, az András-nap rikoltó disznóinak, amiket szeptember elején Egyed beszédes napján fognak hízóra. Ott gágogtak a legtisztább magyar asszony Szent Erzsébet kötényéből etetett Márton-napi bögyös ludak is. Mélyeket, nagyokat hallgattak a gyertyák, a mécsesek fényébe temetett, koszorú arcú Mindenszentek, a hantok alatt, a cédrussor mögött pihenő barátok, a hősök, akik feltétel nélkül mindig csak adtak, mindenkinek, de az Őszt különösen szerették. Kirakta a barátja képét. Találkozott a tekintetük. "Ugye megmondtam?"- kaccsintott huncutan a másik, és az Ősz erre már végképp nem tudott felelni. Összerendezte a szálasan sustorgó novemberi esőket. A szitált ködöt, kevéske zúzmarát tett mellé, hogy az első, hártyásodó tócsákat valami hűtse. Szögre akasztotta a Jézus Szíve szobor mellett már nem létező jegenyék dermedőn nyújtózó ágainak néhai látványát, a pirkadati léghuzatokat, ahogy váltott terminusokban közlekednek a Disznópiac teknős mély terén, ahol a biciklit sosem kell pedálozni, mert az magától suhan, iramodik a boldogságba. Kinyitotta a szekrényajtót. Dömötör beterelte juhait, kérődzött a birkanyáj, hisz odakint már csak fanyar, aszott füvecske volt a jussuk. Szárnyékra, karámba, téli szállásukra készültek hogy a jászlukban Karácsonykor megszülethessen megint egy ember. Hogy más is otthonra leljen végre, ezen az olykor nehezen forduló, mégis gyönyörűre festett, összeillesztett világon.”

*sreća - szerencse (szerb)
 

Pk

2017. október 13., péntek

NAPLÓ - 71.




Az Ősz szokott kora reggeli biciklizésekor a Sheriff-tanya, meg péntek 13-a után nagyot huppanva visszazökkent a szombatba. Keréknyom akasztotta meg. A traktorgumi vájatban löszös sár festette víz sárgállott. Régebben azt mondta volna rá: epeömlés. Kénes, fostos színű. De most más jutott az eszébe. Aranypohár-leves zacca – gondolta magában és ettől a hamarjában támadt szép, cafrangosra sikerült metaforától mintha nyájasabban, derültebben, már-már örömittasan bólintott volna az út menti katángkóró, mintha derekabb ívben nyúltak volna a távvezetékek kábelei, mintha máshogy kelne a nap, ott jobb kéz felől, ahol a Tisza vonalát lehetett a ködön túl sejteni.
Pamacs vatta párafoltok fogócskáztak. Nyugdíjas tempóban, eléggé kimérten ugyan, de kedéllyel. Váltották egymást. Sehol egy lélek. Tejüvegen keresztüli volt a látvány. Naptalan.
A Járás közben kopár fenekét mutogatta, eléggé szemérmetlenül. Csupaszon, fakuló szőrösen, fűcsimbókostul, a dűlőút, akárha a segge vágánya lenne, kettészelte a pusztaságot, és az Ősznek muszáj volt letámasztania a piros biciklijét, mert a régi emlékek sora leverte a lábáról. Eszébe jutott, amikor a téglagyárban, a Cserép II-ben máglyázni volt kénytelen, miként csodálkozott, hüledezve nézte az öreg melósokat, ahogy a koszlott gatyájukat letolva heccelődtek a többiekkel.
 – Figyelj hékásom! Fotó! – és már villantották is a csupasz, májfoltos valagukat a másiknak. Nem számított kinek. A „termelésbe” olykor kiránduló vezérigazgatót ugyanúgy „lefotózták”, mint a többnyire gyűlölt munkavezetőt, vagy egymást. Öreg szakik, nagyapa korú lehordók, komor ábrázatú elhagyott férjek, agglegények, a kétkeziek szórakoztak a világgal, ugrabugráltak térdig eresztett, harmonikázó munkásnadrágjukban, a legváratlanabb pillanatban „stószból” átverve a szembejövőt, miközben literszám itták a szárító meg a kemence közé ékelten mindenkoron munkaügyileg járó ingyen ásványvizet. Pálinkával. Az pedig tilos volt. Mégis volt. Ugyanolyan elmaradhatatlan kellékként, mindenki és senki által nem tudott leltári tárgyként létezett a téglagyáron belül, mint a tányérrica, vagy a tökmag. Némelyik nepper jobban élt az otthonról árult törögetni valóból, mint a havi fizetéséből. Egy komolyabb, „nyolcórás” zacskó nivellált egy doboz Sárga Dráva árával. Aki nem cigizett, az köpködte a magokat. A műszak végén úgyis összesöpörtették vele.
Ilyen és ehhez hasonló régi emlékek érintették meg az Őszt. El is húzta a száját tőle. Alighanem befelé nevetett. Ha valaki netán látná – nem látta senki –, akár vidámnak vélte volna, és olyan nagyot tán nem is tévedne. Az Ősz csöppet sem olyan sötétre mázolt, mint azt sokan hinnék róla. Mára és holnapra 22 fokig ugrik meg a jókedve, úgyhogy dél tájékán, de legkésőbb egy órakor muszáj lesz megfürödnie a Tiszában. Lázcsillapítón hűs a víz. Így, hajnaltájt cipőjéből kibújva (a zoknijait gondosan zsebbe gyűrve) leellenőrzött néhány pocsolyát. A tócsák alja mintha melegebb lenne, és ha hozzávesszük, hogy a lekvárszerű sár pedig kifejezetten kellemes, türemkedik a lábujjak közé – hiába, hogy kicsit büdös –, hát egész tisztességesen induló napnak nézünk elébe.
A gyerekes öröm még akkor sem foszlik szerte, amikor a hajdani tartalékosok által széthajigált konzervdoboz-kupacba botlik. Rozsdásodnak a bádog förtelmek. Úgy illenek a Járásra, mint menyasszony arcára a bibircsók. Az Őszben már éppen horgadna is valami haragféle, de aztán eszébe jut a boldogult Gaji bácsi, aki mindig azt mondta:
       Kiskomám, le van baszva az ellenség!
Hát le. Rezervástul, katonatisztestül, Jugoszláviástul. Az Ősz legközelebb zsákkal fog mászkálni, ha erre visz az útja, és magánszorgalomból legalább ezt az egy szemétrakást összeszedi. Vagy gyalog lesz, vagy a rőt drótszamarán. Az Ősz mostanában lóval nem jár. Pedig nagyon ráférne már az az édeskés, jó lószag, a kenyetlen ötödik kerék nyekergését hallgatva zötykölődni, a kasba dugott sörösüvegek csörömpölése közepette, térdig darócba bugyolálva, meredt ujjakat ropogtatni, gyeplőszárat váltogatón tenyérbe huhogni, ha csíp a hideg. Mert az Ősz emlékezik még a szegény Cigány Péter bácsira is, akinek Fodor volt ugyan a családneve, de úgy kevesen ismerték. Őneki volt a szava járása: „Kisfiam, Ica nénéd mingyá’ befogja a lovakat, oszt mi meg megyünk!” Mentek is. Olyankor az Ősz nyáron is boldog volt. Egész nyárra való boldogsága lett neki. Nem nagy igényű a bácskai Ősz.
Most is úgy porzik el tőle a múlt gondolata, hogy szinte kört vet abba a bolond kanyarban. Futtában füstölnek azok a garabolynyira gyűlő, szúette, pókfonalas de könnyáztatta emlékek. Habos meleg a háta, úgy szalad velük el az Ősz is.”

2017. október 7., szombat

NAPLÓ - 70.



Bózsó János. Falusi utca


"Meglátni.
Majdnem megérinteni.
Kéznyújtásnyira is messze.
Kicsit nehéz.
Nem számítani rá.
Eltakarni a kanizsai szőttest. Befödni az álmokat.
Minden álomból riadás sósan, kifogyhatatlanul indul.

Fölkönyöklés. 
Éjfél. Tearózsa. Vajdaszentiványi dalok, Márai-idézetek, Kalotaszeg, öregapám szentségelése, tapodott hálózsák szegélye, Maros-mente.
Ha eleve nyelt könnyekkel ébredsz, a tátongó sebbe hiába szórsz porcukrot.
Aztán imádkozol.
Üdvözlégy.
Miatyánk.
Más nem tudható. Hitvány egy katolikus vagyok.

Átírja, ahogy viharban szállok. Indián pokrócot hajít fejünkre az október. Kék, fekete, fehér. Nonfiguratíve. Kockás.
Lakoták. Azok közül is a titonok.
Meg fogom a rendőrlovat táncoltatni. Kiabálok majd. Hepciáskodok. Nem köszöni meg senki, akit illet. Lakota nyelven süvítem, amit akarok. Ki leszek festve. Kékre. Feketére. Meg fehérre. Az álarcom mögött pedig sírni fogok, de úgy, ahogy csak egy kisgyerek sírhat.

És nincs törvény. 
Fáj, persze hogy fáj. Akkor is így lesz, ha égig visz el ez a soványság. Helyet adni az értelemnek. Majd a jó Cseh Tamás megénekli. Horvátország.

Meg a muskátli. Ott, a nem létező szomszéd néni ablakába. Azért – valahogy megvan.
Se ablak. Se muskátli. Egyelőre.

Olyannyira örülnék, ha láthatnám miként gunyorodik tovább a mese. Fancsalodjék. Mindig tovább. A muskátli. 

Csíkosan, trikóban. Átokban állni a szélben. Valamiben. Beleszagolunk a levegőbe. És ha nincs más, hát akkor – hegedűakkordok döfjönek a szívnek. Tessék.
Legyen."


2017. október 5., csütörtök

Pósa Károly: Az Ősz és a Vadszőlő



Régi festményem


Virradatkor, kora reggelente az Ősz útra kel. Indul cimborázni, oda, ahol a legtöbb verett házfal összedőlő. Pirkadati esőben szeret bőrig ázni. Halkan eldiskurál a két kontár. Az Ősz, meg a kacskaringós folyondár. A kései Vadszőlő, ami befutja az alvégi házikó repedését, a soha nem vakoltat. A falon ujjnyi rések között régen gyíkok voltak. Angyalbejáró a küblis oromzaton. A lyukakban közöny tekinget. Csak a Vadszőlő zöldell. Integet, kedélyeskedik, köszön. Köszönget mindenkinek.
Az Ősz hozzá tart. Halad. Megy. Sorra veszi a sarkokat. Az utcákat, a pipázni kezdő kéményeket, a tóparti kicsiny közöket. Látja a mellette elmenőket. A betonjárdákon a bukkanókat, a cipősarok szaggató lyukakat, az összes flekket, a vizenyős, nedves, alaktalan foltokat. Rajtuk az átsietőket. Férfiakat és nőket. A portásokat, a hajnalban kelőket. Hamis szeretőket. A kialvatlan pékeket, mindenféle dolgos népeket.
Ilyenkor nem szól. Kinek szólna? Nincs ott az örök, zöld barátja. Megsimogatja az esőcsatornák illesztését az ujja, néha merészen, néha gyáván, de mindig újra, meg újra. Senki se látja. Akárhány stréber évszak bármit is ígér, akar. A kiégett rőtbarna Járáson sosincs avar. Félbehagyott őszi átirat, ahogy a tócsák sara fröccsen a vádlijára, miként cipőjéből kibújva mezítelen talppal áll a hideg dűlőutak árkában. Rögök tapadnak a lábakra, s titkon csodálja, egyre csodálja, hogy az ég milyen szürkéskék, deresedő selyem: a látóhatár elmosódik. Előnő a való. A nap kél, múlóban az idő, tűnőben minden sejtelem. Álmában van a sok régi barátja. Szeptember a gazdagoknál. Október szemmel ver. Esznek Júdásék asztalánál. November a szegényebbeknél. Azok sem különbek emezeknél.
Megértő szemmel madárka rebben. Készülőn, költözőn, szelíd az éneke. Éppen olyan komoly a nézése annak a lánynak, mint a vasúton túl fészkelő feketerigónak. Nyárfa könyökén a vesztett sötét, szilvaszínű tolla kékes. Lehull, lepörög sekélyen. Beleszáll a kanizsai Ősz tenyerébe. Őrködik a rigó. Félti, vigyázza félszegen, a szögelt talpfák közé szórt kavicsos részeken, ahol északnak tartva, foghíjasra vágott telefonpózna sor mutat Horgos felé, bököd fölfelé tucatnyi szúette girhes karó, délcegen.
A régen lelopott, levágott sodrony kábelek csutakja (aki kapja marja) elmutatják az irányt, a valaha kopogott sok ti-ti-tát a kószáló Ősznek. A leszedett kukoricásban szép szemű őzek, vadnyulak időznek. Csak egy sor ház. Ott a Vadszőlő némelyik falán. Tövig nyesik. Talajba gyalulják néhanapján. Mégis. Makacs a vadszőlő. Folyton újrázni mer, mindig kinő. Hiába. Nem szelíd, nincs szép virága. Cudar. Ezért Vadszőlő. A legtöbbeknek átok. Akár az Ősz. Talán éppen ezért barátok.
Balról kezd fújni. A szél kontráz. Megkócolja a bodzák ágait, a bohém fodrász, aki széltolóskodna, hisz az a dolga, délig, napestig. Ha tetszik, ha nem tetszik. Hamarosan esik.
Teheti. Hadd csinálja, az eheti siető idő. Sem az Ősz, sem a Vadszőlő nem kér kegyelmet. Ilyen tarra vágott, durva szegénylegények. Tartják a fegyelmet. Inkább adnak, mintsem kérnek. Egy korty jó szívvel mért vízzel beérik. De mostanában nem igénylik. Egy ideje már azt sem kérik.    

2017. október 4., szerda

UNOS-UNTALAN



Hátsó udvar - rajzom

Hosszú ideje a tapasztalatból kiindulva az a meggyőződésem, hogy a ma még mindig oly aktív “haladó szellemű” szabadelvűséget hirdetők nem értik, ezért a legjobb esetben pusztán felszínesen utánozzák a nemzeti minimumként meghatározott, másra, a nagy többségre nézve mindig, mindenkoron kötelező szabályrendszert, a valójában soha le nem írt erkölcsiséget.
Finnyás világpolgárok kiváltsága, hogy erre ők fütyülnek.
A keretrendszerre.
M
ivel nem értik ennek a (nemzetben) gondolkodásnak a mikéntjét-miértjét, okát, okszerűségét, a józan ész parancsát: nem is veszik azt komolyan. Az egyik így majmolhatja a címeres zászlót, vagy a válogatott nemzeti színű mezén kesereghet; a másik a magyar koronán, meg a szent jobbon poénkodik; a harmadik hevesen ellenez mindent, ami mögött (esetleg) fölsejlik a magyar siker; a negyedik mások éléskamráját számolatlanul tömné tele éhenkórász jöttmentekkel. Csak a destrukció. Abban hisznek. Az a céljuk.
Sem olimpia, sem érző magyar néplélek nem kell.
Snassz neki mind a kettő.
M
indemellett – nagyon óvatosan írom ide – ne vitassuk el tőle, hogy a maga módján talán még szereti is a hazáját. Mert amúgy jó embernek tartja magát. A hazájáért aggódónak.
Csak éppen annak azt az élhetetlen oldalát tartja élhetőnek, amit a többség – hál’Istennek – már egy párszor elvetett. Ezen aztán nap mint nap bosszankodik.
Le kell váltani a népet. Úgysem ér semmit az a sok gumicsizmás – sóhajt, s legyint.
Azért ilyen dühös, rezignált, mert ő és eszmetársai éppen úgy vélik, hogy a művészethez, a hétköznapokhoz, a tettekhez és gondolatokhoz teljesen fölösleges magyarnak lenni. Magyarként gondolkodni.
V
an ebben az alapállásban valami homályosan bizarr, groteszk, már-már nevetséges. Hisz az ilyen, akinek a szabad tőgyön szívott tej a szája sarkára száradt, aki a korlátlan szabadságra esküszik, az eleve elveti a társadalmi rend fenntartásának szükségességét. A civilizációs vívmányok megvédésének fontosságát. Lényegében: önsorsrontásból jeleskedőn épp a gyermekei jövőjét ássa alá. Már ha van neki. Ha egyáltalán szükségét érzi a családalapításnak. Mi ez, ha nem öngyilkosság?
Elgondolkodtató azt is látni, a bőrünkön érezni, hogy a nemzetinek mondott oldalon is hányakat megérintett az évszázados jakobinus-kommunista-liberális agymosás. A kánoni tematizálás. Hibáztatni nem hibáztatom őket: nagy dózisban kapták, és látszólag nemes ügyekről, látszólag helyes elvekről szólt a tanítás. Szabadság, testvériség, egyenlőség. De csak látszólag.
U
gyanis a szabadosság az nem a szabadság. A testvériség sem azonos a testiséggel, és az egyenlőség fogalmát megeszi a fene, ha pusztán az hüvelyezhető ki belőle, hogy a rózsaszínű, transznemű vécék mellett megengedhető-e a hölgyek állva vizelése?
A XIX. és XX. század egyáltalán nem szépen, hanem tengernyi szenvedéssel járó példával igazolta, mivé válik egy társadalom, ha ön- és közveszélyes ordas eszmék apostolai hinthetik az igét.
Ma, ennek a demokráciának mondott köztes létállapotban a szabadelvű minden nap kicsit belehal abba, hogy szabadon beszélhet, írhat, mozgalmárkodhat, vagy akár tüntethet. Hogy emelt fővel, jobbára büntetlenül állíthat mindenfélét, amiről a közvélemény már jóval előbb megbizonyosodott, hogy hazugság.
N
émelyik tét nélküli, vagyis tétlen atyafi azt harsogja, hogy nem szereti, – mi több! – megveti ezt a nemzetet. Nem érdekli a magyarság. Írtam volt, egy oka van ennek: azért nem érdekli, mert nem érti. Nem ebből a televényből magzott föl. Idegen anyagból merít, idegen nyelvet, kultúrkört majmol, ráadásul teszi ezt arctalan módon, csak a saját érdekei mentén. Az idegen – német, angol, amerikai, bárminemű – szabadelvű szellemiség áll hozzá közel, nem a magyar alapérzés. Persze, amikor ezzel szembesítik: rögtön Kossuthot sikolt, meg 1848-ra hivatkozik, mutatná, hogy bezzeg azok is liberális elvek alapján akartak nagyot alkotni.
I
lyenkor fölnyerítek, s legszívesebben lobogó sörénnyel, fölcsapott farokkal futnék egy kört, mint a cirkuszi vezérmén, mert ekkora csúsztatás már több mint tévedés: ez maga a tömény hazugság. Mítosz, amivel még most is lehet hülyíteni a kisiskolásokat. Tudniillik Kossuth Lajos lehet, hogy liberálisnak mondta magát, mi több, szabadkőműves páholytag volt, de az akkori szabadelvűek nemzeti liberálisok voltak, ráadásul a szó akkori értelmében, ami azt jelenti, hogy ha kellett egy szál karddal, villogó tekintettel rontottak mindenre, és mindenkire aki rosszat mert mondani a magyarságra. Nemhogy – mint kései epigonjaik némelyike – közülük pöntyögött volna valaki a haza ellenében.
A
maiaknak annyi közük van mondjuk Vasvárihoz, mint ateistának a Miatyánkhoz. Hasonló módon az 1827-ben létrehozott Nemzeti Kaszinót, az (akkori) liberalizmus sasfészkét sem ildomos egy lapon emlegetni a legcivilebbnek álcázott közösségi kocsmával sem. Mintha Vajdahunyad vára mellé kutyaólat képzelnénk.
A
jó hírem a végére mégiscsak az, hogy bármekkora is lesz az elkövetkező időkben a hisztéria, csillapodófélben, takaréklángon fog üzemelni a sok szabadságot áhító bajnok. A hangjuk színtelenebbé, erőtlenebbé válik napról-napra. Lejáróban az idejük.
Ennek a nemzetnek az idegen hang sosem lesz olyan zamatos, mint a magyar.
Ez viszont nekik rossz hír.
Pk


MINEK NEVEZZELEK? - III.





Ukrajna, és a nyelvtörvény - 3. rész

Megboldogult úrfi koromban – ahogy az áldott emlékű Hornyik Miki mondaná –, az egykori Szovjetunió peremével, vagyis a mai Ukrajna legdélebbi, kárpátaljai csücskével 1985 nyarán volt szerencsém ismerkedni. Az első találkozás sem volt bizalomgerjesztő. A Fölső-Tiszán kenukkal eveztünk. Július végén. Szárazak voltunk mint a babkarók. Vártuk, hogy mihamarabb holnapután legyen, és végre a hírhedetten hűs és mégis vidám tokaji borpincéket vizitálhassuk. De addig be kellett érni a folyó menti kefesűrű fűzfások vadregényes, méregzöld, ám egyre unalmasabb látványával. Aztán szólt a csapatparancsnokunk, a túravezetőnk, hogy a jobboldali partot ne nagyon közelítsük. Hofi Gézát idézve ott éppen  a szocializmust építették, s ha netán a támadó jellegűnek nehezen nevezhető piros műanyag kenukkal, fa evezőlapátokkal közelebb merészkedünk, még valamelyik idegesebb, jófej szovjet strázsa képes lesz meghúzni a ravaszt. Figyelmesebben megnézve láttunk is pár maszkírozott őrhelyet. A ritkásabban benőtt részeken kivirított a betonoszlopos kerítés, a szögesdrót, ami arrafelé, valamiért már akkor is nagy divatnak örvendett. Valószínűleg az értékes, gyommal, gizgazzal benőtt erdőket kellett védeni a kaparcsi, a kommunizmusra módfelett irigy magyar turistáktól. Gondoltam is magamban: adjak hálát az égnek, hogy nem ide születtem, hanem vajdasági vagyok. (Nem tartozik szorosan a témához, de pár évre rá, ahogy kezdődött a balkáni cirkusz, kicsit muszáj volt revideálnom a nézeteimet.)
Egy szó mint száz: a legelejétől furcsa volt nekem az a régió. Ismeretlen, félelmetes, kellőképpen rideg.
Amúgy is telve vagyunk az ukránokat illető tévképzetekkel. Kevesen tudják, hogy a mai ukránság önképét a zaporozsjei kozákság adja. Ha meg a kozákokat emlegetjük, rögtön hagymaszagú, borotvált fejű, villás bajszú lovas vademberek képe jelenik meg előttünk, akik éppen leszúrni készülnek a Segesvár határában menekülő szerb nevű de magyar szívű Alekszander Petrovicsot, e nép költőzsenijét. Petőfit meglehet, hogy kozák dzsidások szúrták le. Meglehet. De azok lengyelek voltak. 
Ugyanis a kozák az nem egy nemzet, hanem inkább amolyan szociális kategória. Sokrétű, lovas katona, a végvidékek szegénylegénye. Beazonosíthatatlan fegyvernemű. A szláv ajkú kozákság bölcsőjét az Arany Horda és az orosz részfejedelemség peremterületei szolgáltatták. Jobbára határvédelmi feladatokkal ellátott félnomád parasztokból verbuválódtak, akik olykor saját zsebre dolgozva raboltak, előszeretettel fosztogattak is, mert valamiből csak meg kellett élni. Az ukrajnai, zaporozsjei kozákság a 15. század végére kialakult népcsoporttá vált, a Dnyeper alsó szakaszán éltek, és a Krími Kánságba át-átrándultak, nem kifejezetten bevásárló turistaként. Aztán hol a lengyelek, hol a litvánok zsoldjába álltak, hogy a gyakori tatár viszontlátogatásokat fegyverrel akadályozzák meg. A lublini unió ratifikálása után a teljes déli határvidék egy parancsnokság alá került. II. Zsigmond Ágost (1548-1572) országlása alatt már reguláris kozák hadakról beszélhetünk. Ám az ukrán történetírás hivatkozási alapját képező, az államiság kezdetének hirdetett három kozák vajdaság – a braclavi, a kijevi és a csernyihivi – egyesülésére még jó száz évet kellett várniuk. A megroggyant lengyel és litván nemesség kénytelen volt engedményeket tenni a zborivi békekötéskor, így a Hmelnyickij  nevével fémjelzett 1648-as harc sikerrel zárult. Aki egyébként többet szeretne tudni erről az időszakról, olvassa el Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal című történelmi trilógiáját.
Dióhéjban ennyit az ukrán “álomiság” alapjairól. Persze, ettől még a Habsburgok és az oroszok egyaránt igába fogták őket. Meg 1986. április 26-án volt arrafelé egy furcsa robbanás is, hogy utána egy darabig hanyagolni kellett a salátaevést és fél Skandinávia napok alatt megtanult imádkozni, nehogy az atomfelhőt feléjük fújja a szél.
Ukrajna története azóta tumor, spontán vetélések milliója, ugyancsak milliós daganatos megbetegedésekkel, éves szinten halva született csecsemők százezreivel: a hajdani ország összlakosságának ötödével csökkentve. (Cirka 10 millió ukrajnai lakos hibádzik az utolsó népszámlálás óta.)
Ezt sem verik nagydobra: sem Kijevben, sem máshol Európában. Személyes élmény: nyaralásból jöttünk haza. Vártuk a buszt. A három lányunk nyüzsgött éppen, mire a mellettünk álló középkorú nő hozzánk lépett, és tört szerbséggel, erős orosz akcentussal rákérdezett, mind a három csemete a miénk-e? Mondtuk, hogy igen. Elfutotta szemét a könny, pravoszlávosan áldást osztott ránk, miközben elmesélte, hogy ő ukrán, a férje montenegrói, de a hazájában három egészséges lánygyerek szinte csodaszámba megy. Becsüljük meg őket. "Ezt tette velünk Csernobil" – sírta el magát a végén.
Ez is Ukrajna. Zavaros identitással, fertőzötten, fél lábbal polgárháborúzva. És most még ezzel a nyelvtörvénnyel, amivel a régióban lévő összes szomszédjával megromlik a kapcsolat. Nehéz lesz barátokat találnia Kijevnek.
Aki a nyelvtörvény abszurditását igazán átlátja, a Técsőn született Gazda Albert barátom, kárpátaljai származású újságíró. A Magyar Nemzet főmunkatársa. A minap járt nálunk, beszélgettünk az aktualitásokról. Mindennél hitelesebben a végén megosztanám az ő három – a témára rímelő – történetét.

Van ide három apró andekdotám.

1. Amikor szovjet katonaként 1985-ben átkerültem Boriszovból Grodnóba, új századomban rettentően megörült nekem a hmelnyickiji Oleg Verlan. Végre jött valaki, akivel tudott az anyanyelvén beszélgetni. Azelőtt nem tudott senkivel, hiába voltak ott ukránok rajta kívül is. Ők nem bírták saját anyanyelvüket.

2. Amikor 1999-ben Kijevben jártam, a hamadik-negyedik napon hallottam ukrán szót először: a főpályaudvar csomagmegőrzőjében. Addig mindenhol mindenki oroszul kommunikált velem.

3. 2008-ban a Sziget fesztiválon a szerb Disciplina Kičme remek koncertje közben-után összehaverkodtam egy kijevi sráccal és a barátnőjével. Szidták az oroszokat, mint a bokrot. Oroszul. Nem hagyhattam ki a ziccert: de ha ukránul sem tudtok, ellentétben velem, aki majd két évtized Budapest után is igen, akkor mire fel vagytok ekkora ukránok? – kérdeztem kajánul. Mérgesek lettek.”

Mérgesek vagyunk most mi is. Kérdés, mérgesen lehet-e, érdemes-e építő jellegű szomszédságpolitikát folytatni? 

Pk