INNI vagy NEM INNI?

A román bíróság a Csíki sör kontra Heineken évek óta tartó jogvitájában megfellebbezhetetlen ítéletet hozott: a csíkszeredai manufaktúra – vagy helyesebben: kisüzem – ellenében a holland multinak adott igazat. Apelláta nincs. Egy hónapon belül muszáj a székely-magyar tulajdonosnak Lénárd Andrásnak megsemmisítenie az összes Csíki (magyar) feliratot: mindenhol és mindenen. Csak a rekeszeket nézve - amit nálunk szégyenérzet nélkül, tisztán illetve piszkosul „gajbának” mond az anyanyelvét semmibe vevő vajdasági magyar -, százezres nagyságrendről van szó, nem beszélve a matricákról, reklámanyagokról, avatatlanok számára megszámlálhatatlan egyéb eszközről… Horribilis összegekre rúgó, több millió eurós tétel.

Lénárd Andrást személyesen ismerem. Velem egyívású lehet, vagy talán fiatalabb tőlem, nem tudtam megállapítani, hisz csak egyszer találkoztunk. Néhány éve a budapesti Élelmiszeripari Kiállításon, az úgynevezett Foodexpon a délvidéki termelők mellett volt az Igazi Csíki sör reprezentáló standja. Akkor mutatkoztunk be egymásnak és beszéltünk pár szót. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt kivel van dolgom. Én csak a százszámra behűtött, palackozott söröket láttam. A „csíkiről”, mint egyfajta székely, nemzeti szimbólumról már addig is sokat hallottam, de még soha szerencsém hozzá nem volt. Ott pakolászott, rendezgette a termékeket egy vékonyabb fiatalember, mondtam neki, hogy délvidéki lennék, és ha szépen megkérem, tenne-e velem kivételt: az expo megnyitása előtt, soron kívül szeretnék megkóstolni egyet az elhíresült sörükből. Rám mosolyodott, vállat vont, és már nyitotta is az első palackot, amit elkezdvén diskurálni - továbbiak követtek. Mármint én ittam, ő jobbára kérdezett. Mindenről, de leginkább arról, milyenek a lehetőségeink itt a déli végeken. Mondtam, amit tudtam. Kicsit furcsállottam ugyan, hogy egy melóst ennyire érdekel a szerbiai gazdaság állapota, de az életem során annyi érdekes alakkal hozott össze a sorsom, hogy különös képen nem akadtam föl rajta. A sör jó volt. Kifejezetten a szám ízéhez való. Csak nyomokban emlékeztetett az itthon szokott apatini Jelenre, a kesernyéssége hál’Istennek illett hozzá (nem szeretem az édeskés söröket), ám a szarvasosnál kifejezőbb volt az aromája, kellemes utóízt hagyott a számban. Ma sem ellenkeznék, ha valami kegyes égi parancsolat következtében életemben másmilyen sört többet nem ihatnék. Hasonló szép szavakat guríthattam is neki, nem fukarkodtam a dicséretekkel, mert amint indulóra fogtam a dolgot, kérés nélkül is beletuszkolt négy palackot a hátizsákomba. Útravaló, tudatta velem kedvesen. Persze hogy nem tiltakoztam. „Italt és nőt soha ne utasíts vissza” – citátum a Csavargók Könyvéből, és meglehet: sokszor és sokat vétkeztem, eleddig ezt a verdiktet a tőlem telhető legteljesebb mértékig, bár korántsem tökéletesen, de igyekeztem betartani.

Itthon jöttem rá, hogy nem egy betanított sörgyári melós volt a szponzorom, hanem a cég tulajdonosa. Az elkésett megilletődöttség mellett öntött el a hála érzete. Kitart a mai napig. Éppen ezért, vagy emiatt ütött szíven a román törvénykezés számunkra fájdalmas döntése.

Sem jogot végzett, sem reklám- sem gazdasági szakember nem lévén csak találgatni tudok, milyen mögöttes szándékok, érdekek vezérelték a román bíró(nő) ítéletét. Talán nem járok messze az igazságtól, ha élek a gyanúval, hogy egyrészt ebben a történetben Góliát győzte le Dávidot, másrészt az erősen lejtő román pályán egy bevallottan magyar érzelmi húrokat pengető vállalkozás eleve esélytelenként vette föl a harcot a bukaresti nemzetpolitika közutálatnak örvendő ámokfutásával.  

Hogy mennyire következetes a román jogrend: Bukarest levettette a Községháza feliratokat a székelyföldi polgármesteri hivatalokról azzal az indoklással, hogy nem egyezik a Primaria jelentésével. Ugyanakkor, a mostani esetben viszont elismerte a Bere Ciuc (Heineken) és az Igazi Csíki sör azonosságot, holott a román fordítás Bere de Ciuc kéne hogy legyen, a Bere Ciucot pedig Csík sörnek kéne fordítani. Aligha pusztán nyelvi, fordítási vitáról van tehát szó.

Lehet, nem kéne politikai kérdést csinálni az ügyből. Na de kérdem én: Közép-Európában az utódállamok (különösen Szlovákia, Ukrajna, Románia) kontra magyarság tekintetében mi nem számít politikának? Hiszen a MOL horvát terjeszkedésétől az észak-erdélyi autópálya nyomvonaláig, megépülésének mikéntjéig MINDEN annak számít. Még egy százfős munkást foglalkoztató kis sörfőzde élethalálharca is. Nincsenek vérmes reményeim. Nem hiszek sem a román, sem a szlovák, sem az ukrán igazságszolgáltatás pártatlanságában. A temerini fiúk óta a szerbiairól is megvan a véleményem. Amit megtehet a konkurenciával a multi, azt kvázi jogállami keretek között megteheti a magyar kisebbséggel Pozsony, Bukarest vagy Belgrád is. A jóindulatukra vagyunk kárhoztatva. Az meg (száz éve tapasztaljuk) tudjuk: nemigen van.   

Míg a reggeli kávé rotyogott, Csath Magdolna közgazdászt hallgattam a Kossuth-adón. A globalizációról beszélt, a liberalizált piacról. Az új gazdasági világrend gyilkos természetéről, amit az elmúlt három évtizedben a glóbusz minden pontján ilyen-olyan formában megsínylettek már a nemzetgazdaságok. Kit durvábban, kit – szerencséjére – enyhébben, de a kontinensek társadalmait egyforma vehemenciával és állandóan veszélyezteti az immáron a saját hatalmától megkergülni látszó pénzügyi rendszer, ami elszabadult hajóágyúként viselkedve éppen ezekben a mai időkben kezdte meg önnönmaga fölszámolását.

Nem kell örülni: az agónia folyamata nem keddtől szerdáig fejeződik majd, hanem évekbe telik, vagy ami valószínűbb: évtizedekig el fog tartani. Rámegy majd néhány ember élete. A maguké, meg az enyém is. Kicsi a vigasz, öröm az ürömben, hogy némi alappal remélhetően legalább az utódaink egy más gazdasági szisztémában élhetik majd az életüket. Ha, és amennyiben nem temet mindent maga alá a már megroggyant, dőlni kezdett világgazdaság. És ha az új korszakot nem szúrják el megint fedezetlen pénzkibocsátásokkal, uzsorakamatokkal, légvárakként épített bankrendszerekkel, meg a kondér körül sertepertélő öltönyös gazemberekkel, akik úgy tenyésznek az üvegezett bankpalotákban, a pénzügyi centrumokban, mint száraz kutyaszaron a penész, eső után.

Hogy mit jelent, milyen az igazi arca, lelkülete a globalizált piacnak, azt a minapi példától jobban semmi nem illusztrálja.

Végszóként: vájja ki a két rossz szememet a Hétreforgó Kápolnasirató Szent Homorenna, ha én többet ebben a büdös életben Heineken sört innék!

Sajnos száz százalékig sosem lehetek majd biztos benne, hogy a mégoly tudatos márkaválasztásommal nem ezeket a hörcsöglelkületű holland multikat támogatom-e?

Ugyanis a cégóriás a Heinekenen kívül a Gösser, az Edelweiss, a Zlaty Bazant, a Kaiser, a Krušovice Světlé, a Soproni, a Steffl, az Adambräu, a Buckler és a Strongbow márkákat is forgalmazza, vagyis gyártja. Többek között, csak a nagyja neveket fölsorolva. Föl van adva a lecke, bojkottra, sörivó cimboráim!

Nem kell okvetlenül meglepődnöm, ha egy szép napon beteljesedik rajtam a magamra kért átok, és búcsúzni leszek kénytelen a szemem világától. 

Elvégre a globalizmus átkában fogantak vagyunk.  

                                                                                                               Pósa Károly