2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 13., szombat

HA A PRÜGELKNABE VISSZAÜT





"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, 
elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod."
(Voltaire)
Magyarázattal kell indítanom, jóllehet magyarázattal kezdeni egy írást nem valami szerencsés publicisztikai húzás.
Mégis muszáj, hátha akadnak olyanok, akiknek a címben szereplő német eredetű szó fejtörést okoz.
A der Prügelknabe főnév. Jó egy évszázada a kifejezés még benne volt a magyar köztudatban. Szó szerint pofozófiút jelent. ( Hogy mennyire ódivatú kifejezés, azt jelzi a gépem: már a World szövegszerkesztő program sem ismeri föl. Menten aláhúzta nekem.)
E rút, szögletes sváb szó hangalakjától csak a tartalma visszatetszőbb. Ugyanis a pofozófiú egy hajdani szerepkör, vagy ha tetszik foglalkozás volt. A nagyon gazdag úri fiúkat, a királyfiakat, a hercegeket, a bárók csemetéit, majd későbbiekben a mágnások ivadékait odahaza, fogadott professzorok tanították. Mivel a momentán dívó, a tanítványnak mindent megengedő, a diákot agyonszerető, puhány, szabadelvű rizsán tartott oktatási rendszernek akkoriban még neszét sem vették, a régimódi oskolázás szerves részét képezte a testi fenyítés. Poroszosan. Szépen. Pálca, pofon, hajhúzás. Und so weiter. (Őszülő halántékúaknak nem kell taglalnom a különféle módszerek mikéntjét, hisz még én is kaptam átszállóst az osztályfőnökömtől, akkorát, hogy a fal adta a másikat. Ezúton is köszönöm neki. Egyrészt: megérdemeltem. Másrészt: megjegyeztem egy életre, miért részesültem benne.)
Amikor a lusta úri fiú nem tanulta meg a leckét, vagy rosszul felelt, a tanára nem neki adott nyaklevest, hanem a mindig kéznél lévő pofozófiúnak, aki – szerencsétlen – egyebet mit tehetett: tűrte szegény, hogy más hibájából őt büntetik, őt ütik. Ez volt a dolga. Elvégre a kékvérűnek, a nemesi növendéknek kijárt az érinthetetlenség biztonsága. Hát: nem állítom, hogy könnyű kenyérkereset lehetett prügelknabenak lenni.
Azt sem állítom, hogy momentán könnyű rezon a bácskai világoskék ég boltozata alatt meghúzódni.         
Mindazonáltal Kanizsán élve abban a városban lakni, ahol három templomra vagy harminc kocsma jut, pompásan rá lehet ismerni a hétköznapi dolgok értelmére. Itt a nagy ügyek távoliak. Csak akkor számítanak a székesfővárosok hírei, a politikum ketrecharcai, meg a potensnek mondott emberek megnyilvánulásai, ha nagy néha a bennünket érintő dolgokra is hirtelen fény vetül. Olyankor, mint tavaszi napsugártól a párkányra dermedt légynek, a jó kanizsaiaknak is megjön a kedvük. Olyankor a többség megáll egy ásónyomra, mert a jövője senkinek sem annyira közömbös, senkinek sem annyira olcsó, mintsem megengedhetnénk másoknak, hogy helyettünk, de rólunk, vagyis a sorsunkról sok malaszttal fölkent urak, pecsétgyűrűs kézzel ugyan, ám mégis lószarral gurigázva vessenek kockát.
Prófétákkal köszönjük, el vagyunk látva. Okos filozófusokból sincs hiány, ám mostanában mintha a költőkből deficit lenne. Biztos azért, mert nincs rá költség, „hogy azt a verset heten költsék”. Hát: megy a polémia a Bácskában. Mi lesz velünk, ha…? Olyan szegény még sosem volt senki, hogy legalább kósza ötlete ne lenne arra nézvést, merre kéne ellépnie, elhajolnia, ha pofont vár szemből. Mert nagyon úgy fest, a taslit már belengették. Szép, svungos, csattanós lesz, ha idejében ki nem térünk előle. Ha nem hárítjuk blokkolva. Vagy ha netán meg nem kontrázzuk.
Tegnap történt: bájos kis hírmorzsa esett le a belgrádi politika kerekasztaláról. Egy bizonyos Axel Dittman nevű úr, aki történetesen Németország Szerbiába akkreditált nagykövete, azt találta kinyilatkozni, hogy az őáltala képviselt állam és kormány számára elfogadhatatlan az országhatárok újrarajzolása a Balkánon. Hozzátette: rendkívül veszélyesnek tartja az ezzel kapcsolatos államvezetői nyilatkozatokat. Noha nem mondott neveket, aligha kétséges kikre gondolt. Jobbára azokra a vezető albán politikusokra, akik miként a múltban, úgy manapság sem az udvarias visszafogottság, a mások érzékenységét akceptáló jó modor megtestesítői. A Nagy Albánia tervét nyíltan hangoztató pristinai meg tiranai politikusok, a német okvetetlenkedést hallva gondolom zavart értetlenséggel előbb pislogtak néhányat, mielőtt hangosan kacagni kezdtek volna. Nekik áll a zászló, tisztában vannak vele. Tehát nagyon nyugodt szívvel teszik tovább a dolgukat. Akiknek az USA hallgatólagos támogatása mellett az idő a legnagyobb szövetségesük, és akinek csak egy lepkefingnyi külpolitikai súllyal bíró Brüsszel aggályaitól kell tartaniuk, azok kényük-kedvük szerint tehetnek meg pofázhatnak bármit. Akár – mint arra már példa volt – sajtótájékoztatót is tarthatnak a jövőben körvonalazódó Nagy Albánia térkép előtt. Nem érdekli őket Szkopje vagy Podgorica köhögése, amiért Macedónia és Montenegró szuverén területeiből jókorát kikanyarítva a két szomszéd nép fővárosát is hozzácsapták a minden albánok álmának tekintett reménybeli országhoz. Attól sem riadoznak, hogy mindez egy újabb balkáni vérfürdő rémképét vetíti előre. Vonogatják a vállukat: ha ez az ára, hát ez az ára, kérem szépen. Nem lehet potyázni, semmi sincs ingyen. Koszovóra is várni kellett kicsit, de az a néhány évtized, míg kiszülték a szerbeket – megérte. Ámbár, volt egy kisebb, lőporfüstös epizód, patakvérrel, de az ortodox és muszlim temetőkben egyformán fehérlő fejfákon megkoptak az elesett hősök nevei, fakul az emlékezet, a fájdalom, a gyász sajgása fokozatosan múlik az évek során.
Bármit mondhat a fényességes tekintetű európai adminisztráció. Az albán kocka el van vetve. Semmiféle bürokratikus brüsszeli nyöszörgés nem fogja azt megakadályozni. Régtől tudott, amit a minapi egy hetes macedóniai körutunk tapasztalatai csak megerősítettek: a Balkánon nincs lejátszva semmilyen meccs. Forr a katlan. Háború lesz. Egyaránt hangoztatják macedónok, albánok: valami készül. A türelmetlenebbje már most kezdené, úgy vannak vele, legyenek mihamarabb túl az egészen, hisz a térséget lángba borító konfliktusok az évszázadok folyamán szinte menetrendszerűen érkeztek. Óramű pontosságával meg lehetett jósolni, mikor dörren el újból egy régtől dugdosott puska, mikor lőnek megint bele egy lakodalmas menetbe, vagy melyik felekezet szentélyénél és miként fog robbanni a bomba.
A meg nem nevezett albán politikusokat nem szankcionálja az EU – így a már említett Dittman nagykövet úr. Noná. Mintha a régi kottákból énekelne a nyugat. A boszniai polgárháborút is efféle óvatos nyilatkozatokkal, sűrű fejcsóválással, kisztihanddal akarták megfékezni. Tudható, milyen sikerrel. Amíg az Adriára nem úszott be az USA néhány repülőgép-hordozó anyahajója, amíg az ágyúk torka nem meredt a harcoló felekre, addig a törzsfőnökök oda nem ültek volna a fess, domborzati térképpel terített daytoni békeasztal mellé. Most nincs semmiféle külső fékező erő. Csak egy-két férfiparfümös aktakukac nyafog, berzenkedik. A hónuk alatt vitt iratcsomó nem közép-hatótávolságú föld-föld rakéta, csótányt sem lehetne agyoncsapni vele.
A Balkánnak, az elbaltázott XX. század politikai prügelknabejának megint elkezdett viszketni a tenyere. Érik az a pofon. Nagyot csattan majd Európa arcán. Szomorú tény, de tény: az is megérdemelt lesz. 
A majdani ütés helyén most kéne pirulniuk azoknak az orcáknak, akik gyávaságból, nemtörődömségből, tehetségtelenségből – vagy ami a legrosszabb – számító gonoszságból hagyják hogy mindez majd megtörténjék.

                                                               Pk              
  

Nincsenek megjegyzések: