2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 1., hétfő

NAGY SÁNDOR MADARAI (I.)




A jó hírem az, hogy itt is vannak csókák. Mármint madarak.
Ahol csóka van, ott toronyházaknak, emeletes építményeknek kell lenniük. Meg embernek. Városlakóknak. Azok nélkül szegényebb, anyátlanabb, magányosabb a csókamadár.
Szkopjéban nincs hiány emeletes építményekből. Új a város. A földrengés óta, ami vagy félszáz éve történt, rendesen, bár kicsit kapkodva húzták föl a házakat. Szó szerint a semmiből.
A Frici sógor éppen akkor, és éppen itt volt katona. Mesélte: kivezényelték őket a romok eltakarítására. Tucat számra húzták elő, szedték ki a törmelék alól a halottakat. A túlélők máig emlegetik a nagy szkopjei katasztrófát. Az emlékezet végtelen.  
Ugyanakkor pont annyira szemtelenek a verebek, mint odahaza. Rászállnak a két nap után kedvenc kocsmává avanzsált lokál – Faktory a neve, nem kell poénkodni, így írják – teraszán sorakozó székek karfájára. Csivitelnek. Majdnem olyan bután és mégis értelmesen csillogó szemmel néznek, akárha Kanizsán lennék. Persze, galambok nélkül a városi lét elképzelhetetlen. A sarki burekozóban rendőrjárőr: két férfi meg egy keszeg női közeg villásreggelizik, miközben a másik asztalnál, a túlsó szögletben magam vagyok. Nézek kifelé, nyitva a kétszárnyú bejárat, rálátni szkopje központjára. A narancssárga-fehér városi taxik suhannak, de én csak a repedezett beton vályújába szorult tócsába inni, meg fürödni visszajáró madarakat figyelem, mert dacára annak, hogy a Balkán-félsziget délkeleti fertályának egyik fővárosában vagyok, meglehetősen korai időpontban, amikor még a kaporszakállú pópa sem ébredt - szemfájdítóan sok a nyüzsgés a bácskai lelkemnek.
A rossz hírem viszont az, hogy amúgy semmi jó hírem nincs.
Szkopjeban a helyzet változatlan. De nem úgy, mint Erich Maria Remarque híres, majdnem azonos című művében, hanem a lényeget illetően.
Itt bebetonozódott minden, és a felek kivárásra játszanak. Háborút (egyelőre) senki sem akar. Nem érdeke az albánnak, nem érdeke a macedónnak. Mégis: akárkivel szóba elegyedek, egyöntetűen az a véleményük – valami készül.
Aligha lehet véletlen: az avatatlan szemlélő is érez egy megmagyarázhatatlan feszültséget. Míg a péknél fölszolgáló kislány a jellegzetes félhold-ívű késével apróra szeleteli a burekot, legalább három nációhoz tartozó kuncsaft tér be az üzletbe: macedónok, albánok, törökök. Ez utóbbihoz tartozó turistából van a legtöbb. Lépte-nyomon fölbukkannak kendős asszonyaik. Pergő nyelven, hangosan beszélnek, súlyos taglejtésekkel magyaráznak. Magabiztosságuk elgondolkodtató.  Hamarjában el sem lehet dönteni, vajon Koszovó közelsége, vagy a macedóniai idegenforgalom sikere-e az muszlim életforma ilyetén hangsúlyos jelenléte.
Ahol lakom, az ötödik emeleti apartman teraszáról rálátni Szkopje központjára. Szemben egy modernista, meghökkentő vonalvezetésű ortodox templom. Alig tizenöt éve készült. A tetőzete akárha játszótéri csúszda íve lenne: sosem hittem volna, hogy a kötelező bizantikus architektúra elemei helyett ilyen merész sziluettű, már-már az amerikai vagányságot, az ottani hetykeséget súroló szentélyt látok. Aztán később, a várost járva nyilvánvaló lett: itt minden unortodox módon másként hat, mint odahaza elképzelné az ember. A félmilliós macedón főváros kicsit olyan, mintha kifejezetten egy kusturicai film kedvéért dobták volna össze. Az utcánkra merőleges sugárút mindkét oldalát félszáz éves gesztenyefák szegélyezik. Most borultak virágba, orromba ver az illatuk, s a gesztenyefa-virág szirmok hópelyhekként pettyezik az aszfaltot. Alattuk párok sétálnak, május elseje van, itt is munkaszüneti nap. Eszik a fagylaltot, fiatal suhancok csapata tökmagozva, nagy nevetgélés közepette húz el mellettem. Odébb egy aktatáskás, drága öltönyös, ápolt külsejű úr ácsorog. Akármelyik nagyváros banktisztviselője, hivatalnoka lehetne. Láthatóan vár valakire, mert a karóráját nézi, türelmetlenül roggyant, helyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Bárhol megállná a helyét az életkép, nézd, itt egy ideges, jól szituált úriember, akinek számít minden perce, hisz az idő pénz: Londonban, Berlinben, Rómában meg úgy tűnik errefelé is. A toporgó úriemberen pihen a szemem, tisztán emberi, félreérthetetlenül európai a látványa. Már éppen elismerően emelném a szemöldököm, mire az illető rácáfolva a külcsínre nagyot sercint maga mellé. Akkorát köp, mint a gólyafos. Csakhogy nem toccsan a betonon. Nesze neked Armani-öltöny, szemszonájt dipó-tatyó, urbánus Don Quijote.
Majdnem harminc éve, sorkatonaként egy évet voltam Macedóniában. Mindenfelé megfordultam akkoriban, beszéltem a nyelvet, értettem a szokásokat.  Most, egy hét alatt: újra meg kell tanulnom.


Pósa Károly (Szkopje)

Nincsenek megjegyzések: