2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 18., csütörtök

SILLABUSZ (a jövőt illetően)


Vizet prédikálok

Ennek a kritikátlanul érzelemmentes világnak kiscsoportos az etikája, de az esztétikája is. A távolságokat rajzoló ember szemidege nem reagál a közeli dolgokra. A finom mozzanatokat mellőzzük. Elnagyoljuk, elhagyjuk. Pusztán azt látjuk, ami éppen van. Valahol máshol, tőlünk idegen helyen, idegen vagy félidegen, alkalomadtán ismerős emberekkel megtörtént eseményeket szeretünk nézni. Az idő és a tér biztonságos messzesége éteri világot varázsol számunkra. Ez az internet. Ez a jelenvalóság nyers öröme.
A múlt nélküli ember azon vágya, kétes dicsősége, hogy a személytelenség kényelmét használva közösségben lehessen.
Régen ezt alakoskodásnak hívták. Maszkot húztak, álarcban, jelmezekbe öltözötten szálltak a táncba. Nota bene: akkoriban legalább akadt vidám táncmulatság, szemben ezzel a modern danse macabre-val, ami – példának okáért – a borzalmasan vigyorgó, lompos, de bumfordin kedves busójárásos tradíciókhoz képest a mostani korban pőre valójában láttatja az emberi jellem(telenség) leggonoszabb fattyúhajtásait: a szenvtelenséget, a kárörömöt, a rosszindulatot.
Hadd ne soroljam tovább. Napi szinten szembesülünk a világhálón szájkosár nélkül kommentelgetőkkel, akiknek valami beteges ösztön révén az okoz kielégülést, ha másokat bánthatnak. Oda-odaszúrnak. Észrevehetően soha nem a téma érdekli őket. Nem. Ők csak a másikat, a személyt látják. A kiszolgáltatottat, az áldozatot, akibe jóleső érzéssel belemarniuk muszáj. Gyűjtőnevük is van. Troll. A Gyűrűk ura trilógiája óta ki ne tudná: ezeknek a behemót mitológiai szörnyeknek a csúfságukat csak az ostobaságuk múlja fölül. Az internet trolljai, illemtelen fráterei-banyái is bunkósbottal hadonászva élnek a közösségi oldalakon. Mint elefánt a porcelánboltban. Berontanak valhová, kéretlenül, kopogás nélkül, és erőszakos modorban kioktatnak, gúnyolódnak, játszadoznak mások érzéseivel. Kifordítják mások gondolatait. Hamarjában egy dolgot tehetünk. “Do not feed the trolls!” Ne etesd a trollokat! – hangzik a jótanács. Minthogy ezeknek a gazembereknek pont a zavarkeltés, a bőszítgetés, a témához kapcsolódóknak a hergelése a leghőbb vágyuk. Viszketegségből. Van ilyen, sajnos. Szerintem a közösségi oldalakon java részünk találkozott már velük, meg ezzel az eléggé el nem ítéhető jelenséggel. Tehát a troll bejegyzésére sosem szabad válaszolni. Ki kell törölni. A következő mozdulattal pedig kiiktatjuk. Számát sem tudom, talán több százas már azoknak a listája, akiket letiltottam a velem való kapcsolattartásról.
Minek legyenek? Hogy naponta beléjük botolva éltessem a provokátorokat? Kösz, inkább nem. Nekem is csak egy életem van. Azt viszont szeretném viszonylagos nyugalomban letudni. Amibe, megengedőn az is belefér, hogy olykor vitázom egészséges lelkületű, figyelmes, arra érdemes emberekkel. De a hülyékkel és a rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, sajnálom.
Miért írom mindezt? Miért kell az evidenciákat emlegetni? Ma, május 18-án van az internet világnapja. Szándékosan nem írtam, hogy az internet ünnepnapja. Hiszen ünnepelni csak valami kifejezetten szép és jó dolgot szokás. Olyasmit, amiről mindenki tudja, hogy hasznára vált egy közösségnek: egy családnak, egy nemzetnek, egy adott társadalomnak. Vagy netán az emberiségnek. S noha az internetet sokan előszeretettel vallják a modern korunk legnagyobb áldásának, már-már isteni csodának, ami nélkül képtelenség létezni – legalább ennyien vannak azok is, akik mindezt látva – tapasztalva a virtuális világ árnyoldalát – odabent, a fejükben már megszólalt az a bizonyos vészcsöngő.
Napokkal ezelőtt fölröppenő hírek szerint ismeretlen bűnözői csoport nemzetközi szintű adatlopást vitt végbe. Ezzel együtt zsaroló számítógépes vírusokat hintettek szét a nagyvilágba. Most nagy a kapkodás. Komplett rendszereket blokkol le a virtuális terrortámadás, óriási cégek, intézmények szakemberei néznek egymásra halálsápadtan, bután, tehetetlenül. Mert megtörténhetett. Hiába szóltak, intettek. Hiába, hogy várni lehetett. A biztonság sosem tökéletes. Mindig akadhat rés a pajzson. Hát – lett.
Ezúttal akkora, hogy azon a résen föltárulkozott, megmutatkozott az egész képzeletbeli mesevilágunk összes nyavalyája. Balga dolog áltatnunk magunkat, hogy bennünket el fog kerülni ennek a kényelmesnek tűnő rendszernek a bosszúja. Nem, nem fogjuk megúszni. Pusztán idő kérdése, mikor fordul fonákjára a dolog. Mikor lesz majd számunkra is világos a helyzet: visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül. Ahogy először a szobánkba engedtük a televíziót, megszűnt az esti utcai élet. Amint mobilkészülék került a kezünkbe, megfeledkeztünk az igazi együttlét fontosságáról. Amilyen észrevétlenül minden házba számítógép került, olyan észrevétlenül hagytuk el a kézírást, a könyveket, a régi fotókat, naptárakat meg minden egyebet, ami még hagyományos módon tárolta a gondolatainkat, az emlékeinket. Wifi. Az az új Isten. Elvégre mindenki azt keresi. Meg a kódját. Miként lehet az Istent használni, hogyan viszonyuljunk hozzá. Elég erős-e ez a wifi nevű Isten? Van-e hozzánk méltó ereje?
Talán nem véletlenül éppen ma, május 18-án van a Múzeumok Nemzetközi Napja is. Csak aztán a távoli jövő emberének múzeumában nehogy egy még mindig sugárfertőzött, üres konzervdoboz legyen abban a vitrinben, ahol a mi korszakunk lesz bemutatva.

                              Pk

Nincsenek megjegyzések: