2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 25., csütörtök

SZÁSZOK, SVÁBOK, MAGYAROK...




Ahogy Bácskában-Bánátban a sváb jelenlét vált a XX. század martalékává, úgy eszi az enyészet a mai Románia területén valaha élt szászoknak az örökségét. Erdélybe oda- s visszaautózva, a Partiumban, meg beljebb, már a brassói hegyvidék falvaiban is még ott található ennek a népnek a keze nyoma. De csak a nyomuk. Ők maguk – már sehol sincsenek.
A szász ősük verítékével, és a vérükkel megváltott földjeiket ma már mások birtokolják. Azaz, jobb, helyesebb és igazabb a szó: bitorolják.
Mások lakják le a hajdanvolt takaros gazdaházakat. Az egykoron évente bemeszelt, kötelességtudón, szász pedantériával karbantartott kontyos süvegű hajlékokba a történelem vihara, meg a nagypolitika szele fújta tele az oda nem illő elemeket. Előtte a jó szászokat kiebrudalták, elüldözték. Amelyik maradt volna, az ősi jussához mégiscsak ragaszkodott volna: azokat fejkvóta alapján, konvertibilis valutáért cserébe elboltolta szülőföldjükről a százszor elátkozott nevű gazember és a rendszere. Tízezer német márka. Ennyit fizetett akkoriban egy nyugati vadász egy igényesebb trófeáért. Ugyanennyit ért egy szász ember élete, a szász sorsa. Ennyiért vihette magával a házából, a hazájából eltagadott, piacra dobott szász gazda a hátán elférő cókmókját. És tartott az embervásár, míg volt szász, akit ki lehetett telepíteni.
Ma már alig akad belőlük. Mutatóban sincsenek. Pusztulnak hát a Szászföld parasztházai. A műút mentén, a kocsi ablakján kibámulva mindenütt az elhagyatottság, az árvaság jelei. Félrecsempülő, spalettás szemhéjú, betört tükrű ablakszemek, korhadó fa keretben a zománcfestéküket rég feledett míves kis ajtók, szárnyuk törött kapuk. A régi, hagyományos, faragott portabejárók helyén jobbára horpadt bádoggal pótolt, még alapozóval sem befestett, ízléstelen fém szerkezetek szolgálnak kapuk, ajtók gyanánt. Idejét sem tudni mikor tüzelték el a díszes léckerítések utolsó remekbe szabott darabjait. Lett helyettük vasrács.
Lett helyettük beton.
Mint elaggott, halálát váró beteg ember arca, olyan máj- és hullafoltos a besüppedt szász házak homlokzata. Málik, esik le a vakolat. Alatta a nyers falak pőre igazsága. Ez a XX. század “igazsága”. Utcányi részeken ugyanaz a látvány, Bánátban, ha kicsit a régió mélyébe kirándulunk. Vagy mint nálunk, Bácskában, a Duna mentén, azokon a településeken, ahol sokáig három nyelven köszöntötték egymást az emberek, és volt olyan falu, ahol négy de inkább öt felekezet templomában, ki-ki a maga szokásai szerint dicsérte a Teremtőt.
A délvidéki zsidó szatócsokat, a termény- és jószágfölvásárlókat amint bevagonírozta az iszonyat kora, menten kiürültek a zsinagógák, és a sokablakos, század elejei stukkós, polgári, zsidó házakat apró, lakásoknak csúfolt lyukakra szelve szétmérték arra illetékteleneknek. Messziről idetelepítettek ültek be a cseléd-  meg fürdőszobás kúriákba, s a diófa bútorokkal, a begyújtott parketták füstjével együtt vált füstté a közénk való zsidóságunk is. Egy évet sem kellett várni, már a délvidéki svábokért tutult gyászt az állomásokra begördülő gőzös sípja. Csak a deportáltak vallása, keresztnevei változtak. A többi ment a haláli tempó megszokott, közönyös rutinja szerint. Ugyanazokon a síneken robogtak el ugyanazok a vagonok, ugyanabba az irányba. A reménytelenségbe, a széttört életek irányába. Így irtották ki mellőlünk a saját viccein heherésző jó zsidót, majd a saját munkájába mindig komoly felelősséggel belefeszülő jó svábot.
S most rajtunk a sor. Magyarokon. Mert a XXI. század a mi házainkra, a mi családjainkra, a mi szokásainkra, a mi nyelvünkre és a mi múltunkra tette pusztító, mandzsettagombos, rózsaszín körmű kezét.
A délvidéki magyarság megmaradása ezekben a percekben dől el. Nem csak Aracs a felkiáltójel a holnapunkat illetően. Hanem az összesért drágán fizetünk: minden szöglet, sarok, zsákutca és szórványfalu; minden tanya és sétány, köztér, intézmény- és helységnév tábla; minden kisiskolás és óvodai tagozat, egyetemi kar, hetilap, rádióműsor és frekvencia; minden amiben még pislákol az itteni népünk magyar szelleme – fölbecsülhetetlen.
Nagyszebentől félórányira van egy lutheránus templom, az eltűnő romániai Szászföld egyik falucskájában. Doborka a neve. A több száz éves gótikus templom boltíveit még a középkori szász mesterek húzták föl, s utánuk sok-sok generáció állhatatosságát, építő szándékát, jóra való hajlamát hirdették azok a falak, az oltár körül. A falakon az egykor volt gót betűs szász írásbeliség föliratai: szent szövegek, bibliai idézetek. A jámbor szász lutheránusok szent fogadalmai, amiket félezer év távlatából küldenének a ma élő leszármazottaiknak. Ha lennének. Nincsen, aki azokat elolvassa. Aki netán olvasná, már az sem értené. Nem a szavakat, az idézetek nyelvezetét, hanem ami mind e mögött volt és van.
Ekképpen nem értik sehol a jövevények, mi az, amikor egy nép önnönmaga lassú, vagy gyorsított ütemű pusztulásához kénytelen asszisztálni.
Ezt csak azok értik, akik már túl vannak rajta. A középkori népvándorlások európai népei, kihalt törzsek, bennszülöttek, az ausztráliai abók, és  az amerikai indiánok. Doborka templomában ma tehenek legelésznek.
Így múlik a világ dicsősége? Nem.
Ez semmiképpen sem dicsőség. Ez nem az. Csak elmúlás. Azt írtam az előbb, a délvidéki magyarság sorsa a most ellobbanó percek nagy kérdése. Ha a lélektanilag igazolt 200 ezres létszám alá esünk, menthetetlenül fölmorzsolódunk.
 „…s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
 Térdre hát, imára.                                                

                                   Pk

Nincsenek megjegyzések: