2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. június 23., péntek

BOLONDOK ARANYA



Néha ebbe a vaksötét világba is belopózhat az értelem. A poeta laureatus hörpöli a kávéját, és időnként megfeledkezik az éppen aktuális korszakról, annak minden hívságáról, az emberekről, s az opálosan játszó égbolt alatt újra hallja a régen feledett dallamot, amiről megint más és más jut eszébe. A hagyomány. Egy foszlánya a múltjának. A „de jó is lett volna” érzése. A megpaskolt arc és a behódolás. Az, ahogy babérról álmodott, pedig csak szögesdrótot kapott. Nem kell hasonlóságot keresni. Pogány, barbár itt minden. Lelkes humanistaként valahogy tartja a ritmust, figyel. Semmi sem közömbös neki. A piac sarkán pikulás fújja a nótáját. A dal hamis, bugyuta. Folyton ismétlődő. Valami szerb népdal, bizony nem tudni a szövegét. Öregember a furulyás, koldul, kérné az odafigyelést másoktól, kis önzetlenséget, megértést, meg persze pénzt. Nem sokat, csak éppen annyit, amiből telik neki miből költeni. Költő ő, költőpénz nélkül. Fújja keservesen, bele a világba, az ujja jár a hangszer kopott lyukain. Teljesen barnára égve. Teljesen üres lélekkel.    

ÉLETVESZÉLY A SZERBIAI UTAKON


Kedves ismerősöm panaszkodott a minap: egy hét alatt háromszor került olyan helyzetbe, hogy miközben Kanizsa utcáin biciklizett, autóval majdnem elütötték. Pedig óvatosan szokott közlekedni. Ő odafigyel, viszont mások őrá nem. Ahogy egymásra sem szokás ügyelni. Nyugat-Európában a legutóbbi időkig, míg ki nem tört ez a fene nagy szabadelvű elmebaj, békés polgári világot tudott magának az ottani városlakó. Nem szakadt meg a társadalmi fejlődés. Rend volt és civilizáció. Mindenki, tudta, hol a helye, mindenki tudta, hogy mit és mennyit szabad. Ott meg lehetett engedni azt, hogy egy korsó sört, vagy egy pohár bort szabad a volán mögé ülőnek meginnia. Itt – minálunk – nem lehet, mert itt minden hullarészeg barom sofőr követelőzne, hangoskodna, verné a huppot, hogy ő márpedig csak egy pohárral ivott, bizonyítsák be az ellenkezőjét! Abban az országban, ahol sosincs felelőse a milliós lopásoknak, ahol a privátokról a bőrt nyúzza az adóhatóság, ahol a szabad rablás majdhogynem népsportnak számít, vajon miféle jogi módszerrel lehetne szabályozni, hogy kevesebb dúvad közlekedjen az utakon? Ugye? Erre semmiféle megoldás nem lenne, csakis a rigorózus, elrettentően kegyetlen büntetések. Abból ért a nép. Majd ha kétszer is meggondolná, végigszáguld-e a Főutcán, vagy feketére fizettetnék az első, kora reggel a járdára fölparkoló kényelmes kocsitulajdonost, ha leszállítanák a bömbölő motorjaikról az aranyifjakat, és a kasszához tessékelnék őket a hangzavar okozta büntetési csekk befizetéséhez, úgy akár lehetne más minőség a városban. Így – sajnos nem. Addig minden kanyarban tekingethetünk a hátunk mögé.

FANATIKUSOK



Azt egyre többen veszik észre, hogy politikai fanatikusok évezredek óta kisajátítanak vallásokat. Kisajátítják Istent, hogy uszítsanak, hogy aztán gyilkoljanak a nevében. A vallás kizárólagos igazsága érdekében folyik a vér. Így volt ez az idők kezdete óta. Babilon istenei semmiben nem különböztek az egyiptomiakétól, a rómaiakétól, vagy Közép-Amerika legvéresebb isteneitől. Még a kereszténységnek is van mi miatt szégyenkeznie, igaz, ezerszer megbánta már, ezerszer elnézést kért az évszázados túlkapásaiért, de úgy tűnik valakik nem túl sportszerűen mindig a keresztényeken szeretnek számon kérni, merthogy azok olyan megbánós fajtájúak. Mintha másnak nem lenne oka pirulni. Talán a buddhizmus agresszív? Nyolc buddhista többségű ország van a világon. Ebből négyben vagy polgárháború van, vagy nemrég lett vége. (Nepál, Laosz, Burma, Kambodzsa). Egy a világ legszegényebb országa (Bhutan), egy a világ legerkölcstelenebb országa (Thaiföld). A maradék kettő: Mongólia és Japán. Történelmüket ismerjük, népirtásban, tömeggyilkolászásban talán az asszírok, a hettiták, a zsidók és az amerikaiak azok, akik partiban vannak velük. Mégse hirdeti senki, hogy a buddhisták rohadék állatok, kegyetlen, népirtó barbárok. Mert nem azok. Az emberek eredendően jók. Csak aztán közülük páran politizálni kezdenek. Akkor eszi meg a rosseb az egészet.

2017. június 2., péntek

Pósa Károly: KORAI NAPFÜRDŐ





3-szor 99 szó

Csüngeni lélektől hatva, a Tisza-parton. A susorgó füzes rejtélye egy legenda, kibogozhatatlan. A tartalom látványa gyengéden kínoz: a fák, a víz, a legmélyebb ég, akár a paplan. Vagy gyűrött krepp-karton. Folyami agenda. Aludni csöndesen. Kettesben. Hanyatt dől – ő most él, ő most szabad. A feje oldalt hajtva. Melle emelkedik, halvány párna. Szélben hintázik így a dália szirma: két lanka, két élmény dombja, dobogó kő szelíd völgyben a szíve, egyenletes a lélegzése, lüktető, lobogó egy ér a nyakán, mint májusi szélben ringó búzatábla vetése: nyugodt a központi idegrendszere. Résnyire tárt szeme lencséjében a misztikus szó mágia lobog egyre-egyre. Köszönet. Köszönet.

A
pogány víz szilajul habosra csókolja a nyers iszap réseit. Amott mohos kötélre kötötten a rozsdás uszály csónakja. Errefelé minden hangulat kései. Csukott, vértől duzzadt ajkai mögött egy-egy le nem írt szonett bekezdései, de már titkát, személyes ügyeit önmagába, a test kaloda bilincsében megtartva, a móló deszkáira kiterítve sem tárja elém. Itt fekszik mellettem meztelen. Csodálkozva látom, nézem. Pőreség? Mivel nyűgöz le, amiért folyton nekem van mit vesztenem. Részeg muzsikusként pírt húz bőrére a napsugár, igazi útitárs a napsugár, ki tele édességgel zománcozza a vállakat, a combok ívét, a lágyék katedrálisát, s mind e fölött a köldök kagyló oválisát.


A nyárba szakadt május az ösztönéletet ábrázolja, s bár a csapongása fáraszt, amint a nap tüzes fáklya, hitünk mozgó fölszínén a viszonylagosságot a lehetőségek sora váltja. A talpa. A lábikrája, miként bokájának csont-dudora mögött a vádli vetületének toszkán szőlődombok teremtett bája. Angelosz és Pürosz, a tűz hírnökei tanyát vernek hasán, a csípő kerekded lugasára rátelepednek, pont őrája, öle termájára. A két cigány. Széttárt karja ernyedten hever, mint óceán enigma testnek páros hónalj-torkolatába futó keleties, bronzbarna vizű folyómeder. Fata morgana ajándéka. Kehelynyi virág tájéka. A fátum, a létezés ésszerűtlen játéka. Delelő van. Ilyenkor mintha nem is látszana az ember árnyéka.