2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. június 29., csütörtök

A HETEDIK NAPON



Hét isten van egy rizsszemben” – tartja az ősi japán közmondás. Tudniillik a Fölkelő Nap Országában hétfajta rizst tartanak számon. Mindegyiknek külön istene van. Szám szerint: hét. Kuroszava nem csak zseni volt, hanem filozófus is. Ezért lettek a szamurájok is ennyien.
Heten. De nem, mint a gonoszok, hanem mint a jók. A becsület, a harc, a férfi megtestesítői.
Sosem hevert a hetes dologtalanul az emberi elme útvesztőiben. Eggyel és legföljebb önmagával osztható. Különös, mindenféle értelmében páratlan számjegy. Ugyanakkor természetes- és prímszám is. Ráadásul – boldog szám. Ki hinné. Az egzakt matematikában, ebben az érzelmektől mentesnek hitt, kimért rendszerben, ahol minden mindennel összefügg, olyan lélektelenül, olyan precízen, ahogyan csak a leghatalmasabb tudományosság tudja lefitymálni a csélcsap világegyetemet, miközben önmaga valójában mindig a rideg tényeket mutatja, és nekünk – esendőknek – dörgöli az orrunk alá a kétszerkettő tényét: mégis létezik ilyen csoda.  
Boldog számnak nevezzük azt a pozitív egész számot, amire teljesen igaz, hogy ha kiszámítjuk a számjegyeinek négyzetösszegét, majd ezt az így kapott számmal szükség szerint addig ismételjük, amíg egyjegyű számot nem kapunk, akkor az eredmény 1 lesz. Például boldog szám a 23, mert 22+32 = 4+9 = 13, 12+32 = 1+9 = 10, 12+02 = 1+0 = 1. Azt a számot, amelynél a folyamat végeredménye nem 1, boldogtalan számnak nevezzük. Szegény. Ilyen egyszerű ez. Ha a végeredmény egy, visszatérünk Őhozzá, aki Egy. Akkor örülünk. Örülhetünk. De már a kettő csak a bajt mutatja.
Döbbenetes, mekkora a hasonszőrűség a konkrétum és az absztrakció tekintetében. 
Hét nyaki csigolyája van az embernek, meg általában az emlősöknek. A Biblia ugyanennyi főbűnt, de ami megnyugtatóbb: ugyanennyi fő erényt tart számon. Ámbár ebből mostanában mintha deficitben lennénk… Szindbád hétszer indult útnak, igaz nem hétmérföldes csizmában, hanem a keleti mese szőtte álmokban, hogy évszázadokkal később, egy – a Nyírségből Budapestre vándorló – Krúdy nevű íróember tovább költse édesdeden szomorkásra hangolt történeteit, miután azok a magyar irodalom futóhomokján mély gyökeret eresztve, máig vigaszul, gyógyírként szolgálnak minden megfáradt szívű embernek. Hogy üvöltötte Földes László a rock-koncerten József Attila Hetedik című versének refrénjét! „A hetedik – te magad légy!” Míg a középiskolás fiaimmal színészkedtünk, minden előadáson egy-egy tükröt muszáj volt összetörnünk. A darab megkívánta. Szíszogott is a közönség. Károgott a babonásabbja: ez bizony hét esztendeig tartó balszerencsét fog hozni! Vállrándítva nevettük. Tudtunk nevetni rajta, mint annyi máson, amin ma meg már hetedíziglen csak sírunk. És az összes érzés, vágy, tudás, ami azóta volt, immáron valahol legbennünk hét lakat alatt őrzött, hét pecsétes titokká transzformálódott, míg eljő a pillanat, s a hét harsonás angyal a Jelenések Könyve szerint nem jelzi az időt, ami után föltörettetik az a bizonyos hét pecsét. De alighanem akkor már sokunknak minden mindegy lesz. 
Hiába épült Róma hét dombra. Hiába a hét bölcs magyari vezér történelmi léptékű vérszerződő akarata. Hiába hogy a hét szabad művészet alkotta meg azt a civilizációs remekművet, amihez foghatót keveset ismer a múlt, s amelynek márvány szobrai helyett a ma embere penészes kenyérgalacsinokból gyúrja, vagy szappanból farigcsálja meg a jövőjét. A cápáknak hét fogsoruk van. Valamelyik régen leharaphatta a hét görög bölcs fejét, noha egy koponyahossz még napjainkban is mérceként szolgál az emberi test arányrendszerében, minthogy az emberi fő hétszerese határozza meg a korpusz mértékviszonyát. Aki aktot rajzol, emberi alakot fest – igazolhat.
Úgy, ahogy a legártatlanabb májusi zivatar után földicsőül, a szivárvány hét alapszínét eddig még nem sikerült senkinek különbül vászonra piktorolnia. Nem lehet hitelesen másolni a természet rendjét. Legföljebb a nyári éjszakákon, hanyatt feküdve, szénaszagú magányban studírozható a Göncölszekér, meg a jó öreg Fiastyúk hét csillaga. Akkor: ámulhatunk a tökéletességen. Az elrendezettségen. Valahogy ilyen, kerekedő szemmel nézném meg a világ hét csodájának egyetlen megmaradt építményét, a gizai nagy piramist. Sosem láttam. Lehet, nem is fogom soha. Ahogy a többi hat, úgy az is egy nem túl szép napon az enyészeté lesz. Idáig nem fogott ugyan rajta a tűzvész, nem bírt vele a sok földrengés, az évezredes viharokban edzett korszakos idő. Viszont sejthető: majd leszámol vele a leggonoszabb hatalom. A véges emberi emlékezet. Elég valószínű, elképzelhető, hogy valamikor, amikor már minden másként lesz az emberek fejében és szívében, amikor ez, ami most van véget ér – mert már haldoklik, az utolsókat sóhajtja, csak kevesen fogékonyak részvéttel szemlélni az agóniáját –, beköszönt majd az az éra is, amikor bár pillanatok alatt elmossák a hullámok, mégis nagyobb becsülete lesz egy vízparti fövenybe belerótt piktogramnak, mint bármely monumentális műtárgynak. Amit Európa jelentett, a tartásra, az etikára, a humánum diktálta életvitelre: erre az összetett mondatra most tették ki a pontot. Vége. Jön más. Nincs jós, ki megmondaná – micsoda. Viszont abban egységesnek tűnik a válasz, hogy rosszabb lesz. Fájni fog annak, aki érez. Nem csak kicsit. Nagyon. Akkor majd egy futó lábjegyzet lesz az összes műremek, amit az emberiség idáig alkotott. A gizai nagy piramis sem lesz egyéb, beteljesül rajta Persigny herceg 1843-as megállapítása, aki azt írta egy – a témát feszegető – kötetében, hogy a piramisok tulajdonképpen hatalmas kőrakások, és a sivatag hordalék homokjának a fölfogására szolgálnak. Pár évtizedre rá 1862-ben, Mahmúd bég, az alkirály csillagásza azzal a fölfedezéssel állott a francia akadémia elé, hogy a piramisok azt az eseményt örökítik meg, amikor a Sirius csillag Kr.e. 3300-ban áthaladt a gizai delelőn. Vitatkozni lehet róla, de minek? 
Nekem a legszimpatikusabb Piazzi-Smith skót csillagász teóriája. Az Őfelsége szolgálatában munkálkodó, az edinburgh-i obszervatórium igazgatójaként is hírnevet szerzett XIX. századi tudós sokáig kutatta az egyiptomi kultúrát. Szerinte a nagy (Kheopsz) piramis voltaképpen mértékegység: a méterrendszer van meg benne, mellesleg pedig az angol hüvelyk, sőt a régi porosz rőf is. Kifejezi egyszersmind a Föld sűrűségét, és a bolygónk felületének közép-melegségét, azaz, középhőmérsékletét. Megtaláljuk benne az idő egységét, valamint a hét napjait. Nem temetkezőhelyek. Pontosabban: másodlagosan azok. Voltaképpen inkább szakrális építmények, az elmentett emberi tudás őrzői. Na – ezeket fogja maholnap betemetni a homok. Majd a Níluson túli jókora Mokattam-hegység csúcsáról rá lehet pislantani a sárga, izzón száraz dűnékre, amik valaha a legbátrabb képzelettel és akarattal véghezvitt, emberkéz által alkotott objektumok szemfödői gyanánt gondosan takarni fogják, amit ez a konzervdoboztól kevesebbet érő mindenségünk produkált. Ha lesz, aki pislantson, egyáltalán.
Addig a kevéssel kell beérni. Hetes vehető észre, ha a Járás melletti kanális partján a daru nyakának íve föltűnik. Hetest látok a Petőfi utca gólyafészkén: a rekkenő délutáni melegben az anyamadár hátraszegezett fejjel, kitárt szárnnyal árnyékolja a fiókáit. Óvja őket a naptól. Önnön testével fogja föl a nap tűző sugarait. Áldozatot hoz a fészekaljért. A jövőjéért. Egy állat. Az agya nem nagyobb egy diótól. Csak a szívét nem lehet emberi mércével megmérni, mert az sokunkétól ezerszeresen hatalmasabb. Mi napernyőt bérelünk, meg sokfaktoros naptejjel bekenjük, akit szeretünk. Aztán menten meg is feledkezünk róla. A problémát „kezeltük”. Eltagadhatatlan: így szoktuk. Az önfeláldozásból jelesre vizsgázó, bogárszemű gólyamadár mellett szánalmasak, kicsinyesek és végtelenül tökéletlenek vagyunk. A közhiedelem szerint mindeközben éppen a mi feladatunk a kozmogónikus rendnek a megismerése, a kiteljesedettségnek az elérése. Kedveszegetten elgondolkodtató, hogy egy, a júniusi kánikula poklában, a kémény legtetején senyvedő tollas lény is valahol többet tud mindannyinktól. Hétfájdalmú nyakának görbe íve másmilyen minőségről tanúskodik. Velünk szemben ismeri a kaszálók igazi illatát, látta az eltűnt édent, összetett voltában és válságában látja odaföntről a világunkat, s noha olykor gyönge, fáradt, beteg vagy sebzett, sosem hagyja cserben az övéit. Pazarolja a hűségét, mondhatni. Olyan pillanatokban is megmarad gólyának, ösztönlénynek, állatnak, fészekaljat nevelőnek és párnak, amikor az már-már az életébe kerül. Talán azért, mert nem tudja – vagy nem akarja megérteni – mi fán terem az öröklét. Az a szó, hogy mindig. Történhetnek vele alantas dolgok, de semmilyen körülmények között nem hajlandó alantas dolgokat csinálni. Az erkölcsi magatartása ötvöződik a természet és a teremtő parancsával. S habár az adott körülmények között a védekezésről való lemondása, önként vállalt gyöngédsége, a feladata felülírja az általunk ésszerűségnek nevezett regulákat, a gólya tette méltóságot ad neki. 
Egy vallomás, ahogy a kéményen áll, széttett szárnnyal. Hetesre emlékeztető alakja odarajzolt a tömören kék égre. A sziluettje azt üzeni minden embernek: nekem van árnyékom. Nektek viszont nincs. Énalattam csak egy kémény van, akkora mint egy imazsámoly. Fél négyzetméter. De fölöttem félszáz kilométernyi magasan ott az ég, a Följebbvaló, aki ha letekint rám, látni fogja, hogy amit teszek, nem önmagamért, hanem őérette teszem. 
És tudom, mert mondani szokta, hogy ilyenkor nem csak a hetedik napon – megpihen. 
A tekintetével végigsimogat. És mosoly ül ki az arcára. 

Pk

A KOVÁCSMŰHELY TILLINKÓJA



Kivesző félben lévő világban, kiveszőben a mesterségek is. Nincs, vagy manapság csak lámpással lelhető kádár, cipész, kalapos, kárpitos, tímár, netán szabó. Már lassan a borbélyokból is kifogyunk. Amelyik műhely régen rangot adott, megélhetést biztosított, az mára lezárt pillájú roló mögött rozsdállik. Pókháló szövött a magánya a kis kirakatoknak. Élő embert nem találni, aki egy-egy régen letett, gazdátlanná vált, hajdan mesterkézben forgatott szerszám nevét, szerepét még tudja. 
Így valahogy árvul el szép lassan a kovácsmesterség is. Pedig a régi görögök még az egyik fősodrú istenüket, Héphaisztoszt tisztelték a tűz és a kovácsolás legnagyobb tudású urának. Akkora nagy dicsőségnek örvendett, hogy a temploma, a Theseum még ma is áll az Akropolisz lábánál. Hajdanában a magyar faluban is a vezető iparosok között tartották számon a kovácsot. Szakmája révén a közösség kiemelt embereként tekintettek rá. Egy-egy nevesebb mester munkájáért messzi vidékekről eljártak a vevők, s a legszebb, legféltettebb lovak lábait is csak a legjobbak ápolhatták, még ha dupla pénz is járt érte. Kanizsán, a szakma egyik utolsó, neves képviselőjével, az idén 75. életévét betöltött Tillinkó István kovácsmesterrel készült az alábbi interjú. 

A Mester


 – Mindig kanizsai volt?
 – Nem éppen. 1941-es évben születtem, a kishomoki tanyákon, a Petőfi Sándor 6-ban, ez a kispiaci dűlő volt. Régebben a papságé, az egyházé volt a tanya, ezért Pap-tanyának hívták. Kaptuk. Úgy tudom, a magyaroktól kaptuk, amikor bevonultak, bár 1939-ben is már ott laktunk, alighanem bérben. De a lényeg, hogy ’41-ben én már ott születtem, és a kishomoki általános iskolába jártam négy évet. Azután két évet Kispiacon, ötödiket-hatodikat. 14-15 éves koromban el kellett döntenem, hogyan tovább. Elmegyek tanoncnak, ipari tanulónak, vagy mi legyen velem. Édesanyám Szabadkán utánanézett a munkabörzén, mik a lehetőségek. Fűtőnek a vasútállomáson – négy év. Meg is volt bízva egy szabadkai nagybácsi, hogy majd szól, ha fölvettek. Nem lettem se vonatvezető, se fűtő. Sebaj. Akkor volt még lehetőségem köszörűsnek is állni. Nagy mesterség! Lakatosnak nem mehettem mert az nyolc osztályt kívánt. Hattal nem vagdalkozhattam. Végül az lett, hogy elmentünk Kispiacra, Gilice József kovácsmesterhez. Föl is vett, inasnak. Négy hónap próbaidőre. Emlékszem, ahogy beléptem a műhelybe, takarítanom kellett azt a kormos helyiséget, gondoltam is magamban, ez kéménykotrónak való szutykos munka. Augusztusban kezdtem nála, szeptemberben már mentünk Horgosra a mesterem vadász barátja, szerb ember volt, a nevére már nem emlékszem, rászólt a mesteremre: „Gilice, mit akarsz? Kovácsinast? Ebből a vézna gyerekből?” Hát igen, bevallom, elég vékonydongájú gyerek voltam…
 – El sem tudom képzelni…
 – Pedig úgy volt. Kovács és patkolókovács inas lettem. Három évig. Annyi volt a praksza, az inas idő, vagy ha tetszik: tanoncidő. És az első évben 1957-ben Zentán három hónapnyi internátus mellett iskolába volt muszáj járni. Délelőtt tanulni kellett, délután dolgozni. Minden évben volt egy-egy ilyen időszak. Nem buktam meg. Kijártam ezt a három éves iskolát, 1959-ben volt a záróvizsga, amit sikeresen letettem. Utána jött a java! Szaktanfolyamra kellett még emellett menni. Zrenjaninba!* Kanizsaiakkal, ami nem is lett volna baj, de tiszta szerbül folyt a tanítás! Értettük is meg nem is. Ökögtünk-makogtunk. Ez egy szaktanfolyam volt, kifejezetten fémeseknek. Major Miki, Kordován, mind a generációm, velem voltak. A Kordovánék ott laktak a sarkon, a focipályánál. Később a megboldogult Bencze vette meg a családi házat, ezért azóta ott laknak a Petőfi utcában. Ő is ’41-es. Szavam ne felejtsem, sikerült ez a zrenjanini kitérő is, leraktuk a vizsgát. Közben családi okok miatt édesanyám Kanizsán élt már 1957 óta, akivel én egy fedél alatt laktam. A kezdetek elég nehezek voltak. Munkanélküliség volt. Én meg szerettem biliárdozni. A Tiszás Ibi – az „Aranyhalos” – ő nekem szentséges körösztanyám volt. Ő tanyasi lányként ott, a kishomoki tanyavilágban körösztölt még anno, 15 éves korában. Szóval, éppen az Aranyhalban biliárdozgattam, amikor szólt a Dobó Lajos pincér bácsi, hogy jött egy bánáti ember, kovácsot keres. Bata Ferkónak hívták. Azt mondta, öcsém, ha átjössz, fizetem a kompot, meg a béredet. Elmentem hozzá, de csak egy hónapot maradtam meg nála. Gyenge volt az „infúzió”, gyenge volt a pénz. Utána Palicson kaptam állást, az akkori állami gazdaságban, ott, ahol most az a szép fenyőfás borpince van. Egy nagybátyám ajánlott be, jó egy évig bejártam, és örültem, hogy a szakmában dolgozhatok. Fiatal voltam. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gyere te hozzánk a Budućnostba**. Előbb a vasszerelőkhöz osztottak be, azidőtájt még csak hárman voltak. Akkor építettük a téglagyárban a blokkgyári részleget. Egy szép napon szól nekem a Bagi Imre, az akkori ácsok istene: „Azanyádúristenit Pista! Holnap, hétfőn reggel jelentkezel a Major Lajosnál!” Ott volt a Takács sógor, a Zöldi – a Zöldi birkózónak az apja –, ott állt a műhely, ahol ma is látható, a Novákéknak átall. Így lettem GIK-es***. Mint kovács és lakatos kerültem be a kollektívába. Majd jött a férfiaknál elkerülhetetlen: a katonaság. Másfél év.
 – Mi volt az első szakmai kihívása?
 – Egy sárga, vaskerekű, „ráfos kocsi”, meg mellé egy nagyobb parasztkocsi, amiket még közösen készítettünk a mesterrel. Rengeteg díszt munkáltunk meg rá, azokat mind-mind reszelni kellett. Az egész kézi munka volt. Tehát a kocsikon nem csak a kovácsolt vas tartozékokat kellett megmunkálnunk, hanem a díszítő elemek is a mi kezünk alól kerültek ki. Emlékezetes a legelső patkolásom is: egy iparos levágott Kispiacon egy lovat, majd elhozták a döglött ló csüdig levágott lábait, amiket satuba fogtam, körmöltem és patkoltam, míg a mesterem figyelt. 1965-ben kerültünk össze a feleségemmel, Júliával. Mit ad Isten, éppen ekkoriban megszűnt a munka a Budućnostban. Leépítésekre került sor, én is a fölösleghez tartoztam. Elmentem hát a Bácska birtok kispiaci részlegébe dolgozni. Ott is rengeteg ló volt, azoknak a körmeit kellett ápolni, patkolni, no meg mivel mezőgazdasági gépek, vasekék, szerszámok is szép számmal voltak, azokon is mindig akadt munka. Fölszabadult kovács voltam. Hozzá hivatásos hegesztői minősítést is szereztem. Akkor már dolgoztam a traktorokkal, gépekkel. Nem csak mint kovácsot, hanem mint gépszerelőt is alkalmaztak.
 – Amolyan ezermesterként tartották számon… Látja, ez is igaz: ma már alig van, vagy sehol sincs ilyen.
 – Igen. Lehet mondani. 1970-től nyitottam meg a házi műhelyemet. És tulajdonképpen itt kezdődött az én pályafutásom. Kanizsán számtalan fuvaros lovának a lábát patkoltam. A Szögi Miskától kezdve mind az én kuncsaftom volt. Martonosról ide járt a híres Sisák, a betyár koma. A városban akkor sem volt sokkal több kovács, mint manapság – noha feketén dolgoztak erre-arra –, de én rendes iparosként itt, a családi ház végében rendeztem be a műhelyemet, pont ott, ahol most is áll. Mezőgépeket csináltam a cirokfésülőtől kezdve a szecskázón keresztül az ekéig. Ami munka volt, azt mind vállaltam. Keményen meg kellett dolgoznom a pénzért.
 – Mi volt a legnagyobb munkája? Ennyi év távlatából mire a legbüszkébb? Egy bonyolult vasszerkezet, netán egy különösen vad ló sikeres megkörmölése, patkolása?
 – Az új, gumis kocsik, a kapáló ekék, a nehéz billenős mezőgéphengerek: mind-mind egy-egy szép emléknek számítanak. Volt, hogy megláttunk valamit a vásárban, tervrajz nélkül, pusztán szemmértékre hagyatkozva odahaza ugyanazt megcsináltam. Alakítottam hozzá csapágyakat, ha kellett, kitaláltam magamtól mi hogy működhet praktikusabban. Tartottam magamat az első rendű Gilice mesterem tanításához, aki mindig azt mondta: „Íze legyen a munkádnak.” A finom részletekre is oda kellett figyelni. Eldolgozni, lereszelni. Szebbé tenni a kéz alól kikerülő eszközt. A Gilice kalapácsokat, üllőket, kaszakalapácsokat Kanizsán a disznópiacnál árulták, de elvitték Csantavérre is a vásárba. Bennük volt azokban a monogram, öt év garanciát adott rájuk. Az ő tanítása által számtalan gépet megcsináltam. Cirkulát, tépőt, nagy kapacitású 7 KW-os szlovén daráló mintájára a saját többfunkciós gépemet. Kovácsoltam kerítéseket. 25 évet a Slogában**** is lehúztam. Csoportvezető voltam. Most 75 éves vagyok, de nem bírom ki. Még mindig ki kell menni, minden nap kicsit kopácsolni a műhelybe. Egy amerikánerrel meg egy köszörűvel kezdtem, aminek a másik végén volt egy fa kerék, ami a fújtatót hajtotta. Én tapostam. Most meg lehet nézni mennyi és hányféle szerszámom van. Emlékszem, mi kezdtük el rakni a patkókra a „magas sarkakat”. Télen, hogy amikor a parasztok vitték a trágyát, a jégen ne csúszkáljanak a lovak. Amikor Szabadkán megszüntették a villamosközlekedést, hány meg hány tengőt hoztam haza, s azokból különféle dolgokat kovácsoltam később! Felniket, fédereket csináltam öt tonnás teherautó alkatrészeiből. Amit lehetett, hasznosítottam.
 – Mit hoz a jövő? Maga szerint lesznek-e még kovácsok?
 – A kovácsolás az épületlakatosi szakmához is tartozik. Ahogy a mezőgépszerelésnél is muszáj kovácsolni. Vas és fémhajlítás is kell, kerítések, kapuk is kellenek. De már sok minden mást a kínaiban egyszerűbb megvenni. Az a szerszám, amit én kiadtam a kezem közül az szerszám marad, míg becsülik. Ám egy mostani „bolti”, olcsó fejszét már szét lehet verni egy téli szezon alatt… Ilyen a világ. Nem kell a minőség, eldobható minden. Inkább vesz egy másikat, ugyanolyan silány vackot.
 – 75 éves. Meg van elégedve?
 – Meg. Szerettem a szakmát. Szegénység volt, a feleségemmel mégis két lányt fölneveltünk becsülettel. Szép életem volt.  



*Nagybecskerek 
** Budučnost - Magyarul sosem használt "Jövő" nevű építkezéseket lebonyolító magyarkanizsai állami vállalat volt.
***GIK - Građevinski Industrijski Kombinat - szintúgy építkezéssel foglalkozó állami vállalat.
**** Sloga - magyarul "összefogás". Hajdani állami vállalat, kisipari műhelyekkel.
-y
   

KUTYASZORÍTÓ



"Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség." (Márai Sándor) 

Ráadásul ez esetben sánta kutyákat szorító, amikről köztudott, hogy valamilyen szinten összefüggenek a hazug emberekkel. Éppen úgy, és akképpen, ahogy a jelenlegi magyar ellenzék sem a megigazult hótiszta erkölcsösség szinonimája. Miként egy három lábon evickélő blöki sajnálatot ébreszt az állatbarátban, olyan szánalommal figyelhető a magyarországi oppozíció vergődése. Hétfarkú kutyák. Nyomorult ügyükben utol is éri őket a sorsuk. Teljesen nyilvánvaló, miféle opciókon dolgoznak, s a rossz hírem számukra az, hogy ha már egy átlagos vajdasági magyar szeme előtt sem marad rejtve a nyilvánvaló igazság, a jövőt illető politikai szándék, akkor eleve kudarcra ítéltetett az erőlködésük: a politika már csak olyan, akár a sakk. Szun Ce: A háború művészete örök érvényű könyve révén tudható, hogy amint átlát rajtad az ellenfél, üdvösebb, ha pakolsz. Lékó Péteresen: minden hiába, mattot kapsz. Jobbik esetben összerosálod magad.
Apropó. Jobbik.
Vonát személyesen ismerem, ezért kicsit elfogult vagyok vele szemben, noha régen találkoztunk, olyan régen, hogy még Fideszes trikót viselt. Nem költői az iménti formula: tényleg Fideszes póló volt rajta, a parlament előtt, a sokadik Gyurcsány elleni tüntetésen pózolt, mert a mellkasára nyomtatva az alábbi fölirat virított: IGEN! IGEN! ELKÚRTAD! (Aki nem tudná, anno ez volt a szocialisták kampányszlogenje, azaz hogy Igen! Igen! Megcsináljuk!  Hát – meg is csinálták.) Szóval Vona koma már akkor is pózolt.  Szerette a nyilvánosságot, s akiket szórakoztatott a sármja, zabálták a fiút. Azóta sok víz lefolyt az öblítőn. Zavaros lében, de kimostak egy pártot. Vagyis folyt, folyik a mosdatás. De már Kopeczky megénekelte: „Most van a nap lemenőben, folt marad a lepedőben.” A nagyobbik baj, hogy a kiteregetett szennyes között ott virít a Jobbik alsógatyája is, amiből a barna csík ki nem jön. Fintorog is a tagság. Az igazán jobb(ik) érzésűek a legelső baljós jeleknél tegnapelőtt kiléptek. A többi meg hezitál. Igyekszik hozzászokni a Szemöldök Pártelnök Úr hajtűkanyaraihoz. Cukiság, cicák, macsó tetoválás, bulvár közszereplés. Gyomor kell hozzá, kétségtelen. De Vona nem buta. Rájött arra, hogy a mostani erőviszonyok között maximum 20 %-ot tud majd a pártja produkálni, ám majdnem biztos, hogy a végelszámolásnál még ennyi sem lesz. Az általa korábban gyűlölt balfékek is ugyanerre a fölismerésre jutottak. Most ott van tehát a komplett magyarországi ellenzéki konyhaasztal kellős közepén egy ótvar nagy varangyos béka, amit kénytelen-kelletlen le kell majd nyelniük. Már gyűrik a torkukon. A balliberális meg jobbikos szavazóval meg együtt pislog a béka. Neki az a szokása. Az erőpozíciók miatt, az érdekazonosságra hivatkozva megtörténik a gusztustalan lakoma, amihez Simicska forintkötegeiből húzzák majd a kesergőt, hátha elhiszi a nagyérdemű, hogy itt elvszerű összefogásról, a haza ügyéről van szó, és nem néhány politikai komprádor túléléséről. Minden mindegy alapon közben provokálnak. Soros „civiljei” által belpolitikai bomlasztás zajlik, a közállapotok megrendülésére játszanak, hátha Orbánt, és kormányát külföldről destabilizálni tudják. Ehhez a dicstelen szerephez provokátorok kerestetnek. Bohóc, önjelölt mártír, kamikáze, közveszélyes elmebeteg: teljesen mindegy, csak ártson. A magyar rendvédelmi szervek és a kormánypárti erők önuralmat mutató hozzáállásának köszönhetően minden igyekezetük ellenére ezidáig rendre a sikertelenségükkel voltak kénytelenek szembesülni. Nem mellékesen borítékolható: Simicska bosszúvágyában beígérte Vonának a majdani miniszterelnökséget. A borzalmas koalíciós partnerek vegyes táborát hüvelyezvén, a lehetséges partnerek listáján végignézve, nem kell nagy jóstehetség hozzá: Vona Gabiból akkor lesz Miniszterelnök Úr, amikor a zseniális Hawking professzor sztepptáncot fog járni. Maszlagnak, mesének viszont addig valamit csak kell adni a szedett-vedett tagságnak.
Pörgetni kell az imamalmot. Orbán, Orbán, Orbán. Aztán valami majdcsak lesz.
Azért a hónap elejei, Országházban található tolóablakon átvett boríték reményében szorongatva is, ebül is, meg kell szenvedni.
Mondanám, hogy sajnálom. De nem.   



2017. június 23., péntek

BOLONDOK ARANYA



Néha ebbe a vaksötét világba is belopózhat az értelem. A poeta laureatus hörpöli a kávéját, és időnként megfeledkezik az éppen aktuális korszakról, annak minden hívságáról, az emberekről, s az opálosan játszó égbolt alatt újra hallja a régen feledett dallamot, amiről megint más és más jut eszébe. A hagyomány. Egy foszlánya a múltjának. A „de jó is lett volna” érzése. A megpaskolt arc és a behódolás. Az, ahogy babérról álmodott, pedig csak szögesdrótot kapott. Nem kell hasonlóságot keresni. Pogány, barbár itt minden. Lelkes humanistaként valahogy tartja a ritmust, figyel. Semmi sem közömbös neki. A piac sarkán pikulás fújja a nótáját. A dal hamis, bugyuta. Folyton ismétlődő. Valami szerb népdal, bizony nem tudni a szövegét. Öregember a furulyás, koldul, kérné az odafigyelést másoktól, kis önzetlenséget, megértést, meg persze pénzt. Nem sokat, csak éppen annyit, amiből telik neki miből költeni. Költő ő, költőpénz nélkül. Fújja keservesen, bele a világba, az ujja jár a hangszer kopott lyukain. Teljesen barnára égve. Teljesen üres lélekkel.    

ÉLETVESZÉLY A SZERBIAI UTAKON


Kedves ismerősöm panaszkodott a minap: egy hét alatt háromszor került olyan helyzetbe, hogy miközben Kanizsa utcáin biciklizett, autóval majdnem elütötték. Pedig óvatosan szokott közlekedni. Ő odafigyel, viszont mások őrá nem. Ahogy egymásra sem szokás ügyelni. Nyugat-Európában a legutóbbi időkig, míg ki nem tört ez a fene nagy szabadelvű elmebaj, békés polgári világot tudott magának az ottani városlakó. Nem szakadt meg a társadalmi fejlődés. Rend volt és civilizáció. Mindenki, tudta, hol a helye, mindenki tudta, hogy mit és mennyit szabad. Ott meg lehetett engedni azt, hogy egy korsó sört, vagy egy pohár bort szabad a volán mögé ülőnek meginnia. Itt – minálunk – nem lehet, mert itt minden hullarészeg barom sofőr követelőzne, hangoskodna, verné a huppot, hogy ő márpedig csak egy pohárral ivott, bizonyítsák be az ellenkezőjét! Abban az országban, ahol sosincs felelőse a milliós lopásoknak, ahol a privátokról a bőrt nyúzza az adóhatóság, ahol a szabad rablás majdhogynem népsportnak számít, vajon miféle jogi módszerrel lehetne szabályozni, hogy kevesebb dúvad közlekedjen az utakon? Ugye? Erre semmiféle megoldás nem lenne, csakis a rigorózus, elrettentően kegyetlen büntetések. Abból ért a nép. Majd ha kétszer is meggondolná, végigszáguld-e a Főutcán, vagy feketére fizettetnék az első, kora reggel a járdára fölparkoló kényelmes kocsitulajdonost, ha leszállítanák a bömbölő motorjaikról az aranyifjakat, és a kasszához tessékelnék őket a hangzavar okozta büntetési csekk befizetéséhez, úgy akár lehetne más minőség a városban. Így – sajnos nem. Addig minden kanyarban tekingethetünk a hátunk mögé.

FANATIKUSOK



Azt egyre többen veszik észre, hogy politikai fanatikusok évezredek óta kisajátítanak vallásokat. Kisajátítják Istent, hogy uszítsanak, hogy aztán gyilkoljanak a nevében. A vallás kizárólagos igazsága érdekében folyik a vér. Így volt ez az idők kezdete óta. Babilon istenei semmiben nem különböztek az egyiptomiakétól, a rómaiakétól, vagy Közép-Amerika legvéresebb isteneitől. Még a kereszténységnek is van mi miatt szégyenkeznie, igaz, ezerszer megbánta már, ezerszer elnézést kért az évszázados túlkapásaiért, de úgy tűnik valakik nem túl sportszerűen mindig a keresztényeken szeretnek számon kérni, merthogy azok olyan megbánós fajtájúak. Mintha másnak nem lenne oka pirulni. Talán a buddhizmus agresszív? Nyolc buddhista többségű ország van a világon. Ebből négyben vagy polgárháború van, vagy nemrég lett vége. (Nepál, Laosz, Burma, Kambodzsa). Egy a világ legszegényebb országa (Bhutan), egy a világ legerkölcstelenebb országa (Thaiföld). A maradék kettő: Mongólia és Japán. Történelmüket ismerjük, népirtásban, tömeggyilkolászásban talán az asszírok, a hettiták, a zsidók és az amerikaiak azok, akik partiban vannak velük. Mégse hirdeti senki, hogy a buddhisták rohadék állatok, kegyetlen, népirtó barbárok. Mert nem azok. Az emberek eredendően jók. Csak aztán közülük páran politizálni kezdenek. Akkor eszi meg a rosseb az egészet.

2017. június 2., péntek

Pósa Károly: KORAI NAPFÜRDŐ





3-szor 99 szó

Csüngeni lélektől hatva, a Tisza-parton. A susorgó füzes rejtélye egy legenda, kibogozhatatlan. A tartalom látványa gyengéden kínoz: a fák, a víz, a legmélyebb ég, akár a paplan. Vagy gyűrött krepp-karton. Folyami agenda. Aludni csöndesen. Kettesben. Hanyatt dől – ő most él, ő most szabad. A feje oldalt hajtva. Melle emelkedik, halvány párna. Szélben hintázik így a dália szirma: két lanka, két élmény dombja, dobogó kő szelíd völgyben a szíve, egyenletes a lélegzése, lüktető, lobogó egy ér a nyakán, mint májusi szélben ringó búzatábla vetése: nyugodt a központi idegrendszere. Résnyire tárt szeme lencséjében a misztikus szó mágia lobog egyre-egyre. Köszönet. Köszönet.

A
pogány víz szilajul habosra csókolja a nyers iszap réseit. Amott mohos kötélre kötötten a rozsdás uszály csónakja. Errefelé minden hangulat kései. Csukott, vértől duzzadt ajkai mögött egy-egy le nem írt szonett bekezdései, de már titkát, személyes ügyeit önmagába, a test kaloda bilincsében megtartva, a móló deszkáira kiterítve sem tárja elém. Itt fekszik mellettem meztelen. Csodálkozva látom, nézem. Pőreség? Mivel nyűgöz le, amiért folyton nekem van mit vesztenem. Részeg muzsikusként pírt húz bőrére a napsugár, igazi útitárs a napsugár, ki tele édességgel zománcozza a vállakat, a combok ívét, a lágyék katedrálisát, s mind e fölött a köldök kagyló oválisát.


A nyárba szakadt május az ösztönéletet ábrázolja, s bár a csapongása fáraszt, amint a nap tüzes fáklya, hitünk mozgó fölszínén a viszonylagosságot a lehetőségek sora váltja. A talpa. A lábikrája, miként bokájának csont-dudora mögött a vádli vetületének toszkán szőlődombok teremtett bája. Angelosz és Pürosz, a tűz hírnökei tanyát vernek hasán, a csípő kerekded lugasára rátelepednek, pont őrája, öle termájára. A két cigány. Széttárt karja ernyedten hever, mint óceán enigma testnek páros hónalj-torkolatába futó keleties, bronzbarna vizű folyómeder. Fata morgana ajándéka. Kehelynyi virág tájéka. A fátum, a létezés ésszerűtlen játéka. Delelő van. Ilyenkor mintha nem is látszana az ember árnyéka.