2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. augusztus 24., csütörtök

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGÉRŐL



M. Duchamp: A szökőkút
 

Éppen az idén lesz ötven éve, hogy egy jóképű dél-afrikai sebészfőorvos, bizonyos Christiaan Barnard professzor az első, emberen végrehajtott szívátültetéssel világhírnevet és elismertséget szerzett magának. Személyét, munkásságát utána akkora siker övezte, hogy a földgolyó összes csücskébe hívták előadásokra. Bejárta a világot, interjúk ezreit adta. A fáma szerint úgy beleunt a dilettánsok által állandóan föltett, nagyjából harmincféle standard kérdésbe, ami a közönséget mindig, mindenhol érdekelte, hogy egy idő után a sofőrjét küldte be maga helyett előadni, aki – kikupálódván Dr. Barnard mellett – pompásan meg is felelt a hallgatóságnak, mert szépen, közérthetően mindenre magyarázattal szolgált. Elvégre a világ vezető szívsebészét fuvarozta nap mint nap. Egyszer viszont majdnem lebuktak. A rutinnal letudott, sablonos harminc kérdésen túl valaki nem átallott egy azidáig ismeretlen témakört megpöndíteni. A szorult helyzetben lévő sofőr nem jött zavarba. Ajkbiggyesztve közölte:
 – Kérem, én annyifelé jártam, annyiféle kérdést hallottam, hogy egy ilyen szimpla kis semmiséggel már fáradt vagyok foglalkozni. Az efféle hülyeségekről akár a sofőröm is ad fölvilágosítást – mire a színfalak mögött koktélozó Barnard előjött, és tényleg megmagyarázta…
Hogy az anekdota szóról-szóra igaz-e, vagy sem – ne firtassuk. Valami mégis azt súgja: megtörténhetett. Ma is megeshet, és meg is esik lépten-nyomon – ami viszont már korántsem ilyen nevetséges –, hogy balkézről vett próféták, hamis papok, föl nem kentek, szentek hitt szélhámosok, alkalmatlan tanárok, buta tanítók, de főleg érdemtelen írástudók állnak ki egy-egy csoport, vagy a nép elé, és bármiféle jogosítvány nélkül oktatnak, hintik a bölcseleteiket. Mindeközben erre nemhogy fölhatalmazásuk, de erkölcsi joguk sem lenne.
Mégis szerephez jutnak.
Ahogy elsilányul a világ, egyre süllyed a színvonal. A zavarodottság szétterül. Az emberek mindenre könnyen emészthető, fölszínes magyarázatokat várnak. Álműveltség uralkodott el, így sajnos a tömegember az agyonreklámozott arcúak szavát garanciának hiszi. 
A színes vasárnapi mellékletek, a női magazinok bölcselőinek szirupos válaszaira vevő a közönség. Megannyi Oshó, Cuelho, Oravecz Nóri, Müller Pegya meg doktor Csernus – áltáltos, álíró, áltanító ontja az apácabolondító szövegeket. S a tartalommal együtt az értelem elsikkad. Jó ideje már nem olvas a sokaság. Megszűnőben az összehasonlítási alap. Pedig ezáltal könnyen leleplezhetőek lennének a megélhetési írástudók.
Ők azok, akik a nyilvánosság, a szereplés dicsősége és a gázsi mellett csak egy valamit szeretnek jobban: a dolgozószobájukat. Azt az aranykalitkát, ahol nem a valóság, a tömény mindennapi létezés keserve, hanem a kényelmük szavatolt. Ezek a szobanövény-írók egyféle Patyomkin élet- és üzemmódban érzik jól magukat.
Néha energiatakarékosan ugyan, de le-leereszkednek a közügyek talajára. Elvégre – azt vélik magukról –, nekik minden szavuk szent. Kinyilatkoztatás. Belepofáznak a politikába. Ugyanakkor vízgereblyézés amit művelnek. Duma. Hiába hivatkoznak a társadalomtudományokra. Ma – jószerével – egyetlen társadalomtudománynak van létalapja: az a történelem. A többi csupán fűrészporos, flitteres, csillivilli cirkuszi mutatvány. Parasztvakítás.
Hiába akarja eladni tanításként a sok írástudó, a sok földszintes Dugovics Tifusz.
Ahol nincs megtapasztalás, csak elmélet, dunsztolt okoskodás, ott eleve esélytelen, meddő, kudarcos kísérlet lángeszűséget meg igaz válaszokat remélni. Ráadásul a kérdésekre odavetett álságos, de diadalmas teóriák is himlőhegesek. (Amilyen sekélyesek, olyan fekélyesek.) Nincs bennük sem ízlés, sem arányosság. Csak az egyénieskedés, a szereplési vágy, az egó fokozottan bugyborékoló habzása.
Ezeket az írástudó, tanító embereket páni félelem ragadja el, valahányszor azt hiszik, hogy közönségesnek látszanak. Szerintük a közönséges az nem művészi. Az nem jó. Holott az a helyzet, hogy a szimpla dolgok is lehetnek veretes igazságok: ha van mögöttük lényegi mondandó. Ha az egyénieskedésen túl kellő alázattal és jobbító szándékkal fogalmazódtak meg a gondolatok. Akkor – esetleg – hitelesek. Akkor tényleg a fű zöldje és az ég kékje mögött fölsejlik a megoldás. Nincs, nem lesz apelláta, amiért az alul lévő fölött ott lesz a magasság.
Egy példával hadd illusztráljam. A minap a nem messzi Oromon tartották meg az Oromiak Nagy Világtalálkozója nevű rendezvényt, ahol nem csak a falu apraja-nagyja, hanem az onnét elszármazottak is iparkodtak jelen lenni. Jöttek a glóbusz minden szegletéből a hajdani atyafiak. Az egyik (úgy emlékeszem Kanadában élő) idősebb embert kameravégre kapta egy forgatócsoport. Neki szegezték a mikrofont és a kérdést: oszt’ milyen az élet Nyugaton? A válasz tömörségének igazán máig el-elgondolkodok. Szó szerint ezt mondta a bácsi: 
“Itt nincs, ami ott van. Ott meg az nincs, ami itt.”
 – Touché! – mondanák a páston.
Ilyen, egyszerű alapigazságokat viszont nem illik mondaniuk az ál-írástudóknak, az ál-művészeknek, az ál-prófétáknak. Nekik a világ legegyszerűbb okozatára sincs érdemi reakciójuk. Helyette maszatolnak. Minden posztmodern. 
Megszűnt a történetük. 
Nincs meséjük. Meglehet emelkedett, de kusza a szövegük. Állítmány nélküli szavaktól, álomképek összevillázott halmazától púposodik az életművük. Mintha a hülyéskedő Kazimir Malevich Fekete Négyzete és Fekete Lyuka nyelné el a képzőművészet teremtő értékét. Emezek, a kései epigonok rákenik a vászonra a piros pöttyöt és kényeskedve tűrik, hogy a csápoló kékharisnyák elaléljenek.
Duchamp kiállított piszoárjában mosdik a művészet. 
A kortárs zeneszerzemények széteső dallamaitól megfájdul az ember feje. Zömüket istenkáromlás lenne akár a szerény mezei rigó füttyével egy kategóriában emlegetni. A modern balett műmájer táncától a közlekedési rendőr mozgása is élvezetesebb, és a korszak diktálta, csapszegekkel kivert megfelelési kényszer pórázán tartott, fröccsöntötten készülő filmekből, színházi produkciókból az öncélúságon meg a profit áhítatán túl nem sok minden marad meg a nézőnek. 
Pedig már Beethoven megmondta:
„Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától.”
Ontológiai kérdés: akar-e valaki ezek közül bármitől is megszabadulni?
Ez lenne ugyanis a nehezebb feladat. Ebbe törik bele az elkényelmesedett írástudóink bicskája, noha még naponta megkísérlik a válaszok adását.
Csakhogy már egyiknek sincs személyi sofőrje.

                                                  Pk               

2017. augusztus 23., szerda

NAPLÓ - 64.




A Rétnek a nap által kigazolt peremén szárazra sült széna mindenütt. A nyárutó zöldje csak a távoli Tisza pántlikáján sötétlik, mert egyébként amerre a szem ellát, szerte széjjel a sárga szín tónusai árnyalják a horizontot. A halott-sárgától a pergamen sárgáján át a narancsvörösig. Itt-ott piros foltok. Ahogy a fény siklik rajtuk, telítettebbnek hatnak. Pedig elsilányodott itt az augusztusi füvek élete. Szagos halmokban, odahagyott rónákra kaparva enyészik, aszik a régen lekaszált legelő. Cipőm levetve megyek, mögöttem a törökkanizsai híd szögletes, parányi sziluettje. Húzom a lábam a kötőtű-hegyes tarlón – úgy mondanák mifelénk: krosnyogok –, nehogy a fölemelt talpamba beleböködjék a kutú. Studírozom a gazdátlan szénát. Egy rakáson a májusban még a pusztát rőtre festő csenkeszfű a sziki herével. A szőrös cickafark sorvadtan is átható illata lebeg a ropogósra tikkadt, kemény, szétgurigázott göröngyeit ügyelő föld felett, s a sóvirág szomorú, temetőbe illő kékeslilasága mintegy ráborul, megfesti az üröm szürkéjét. Durva kévékbe elfeküdvén a levágott káka szálai iglicés csomókat takarnak.
A nyárutó napja veresre gyulladt szemmel néz. Ellenképe karbunkulusként ragyog az alig csordogáló ártézi kútnál szerénykedő kis tócsa tükrében. Ahová lépek, szöcskék hada ugrik szerteszét, számbavehetetlen irányba és céllal. Akárha annak az égre odafúvott néhány gomolyfelhőnek az alakváltozásait akarnám okszerűségében fölfogni. Vagy a fülleteg paplanként lengedező párák szagát kielemezni. Megfejthetetlen. Mind-mind a bácskai létezés secretuma. Akkora a kánikula, hogy a lapályon még az árnyékoknak is illatuk van. Megbólint felém a kanizsai templom tornya. Kedvét leli a délibáb. A forró levegő játszik, báboz a messzi város építményeinek kontúrjaival. Tőle megbókol a templom, a malom betontömege, a gyár kéménye. Bájosan pukedlizik a sok böhönye nagy torony. Odafönt csak pontként csillogó repülőgép húz mészfehér kondenzcsíkot. Mint az ajándékot szokás, az ezüstös szalag átköti az ég firmamentumát. Nincs karácsony, nincs születésnap. A hangulat mégis ünnepélyes.
A látvány hamarosan kikerekedik.
Valami réti dalnok, egy kismadár egyszerű, de erőteljes nótája pingálja át a délutáni csöndöt. Minden hangja föltolódik, egyre magasabbra, az imaginárius síkokban zeng már, a trillázása szimbólum. Bátran kimondó a dallam. Mégis: csak a párja érthet belőle. Nem nekem szól a madár. Mélázok hát feketén, elheveredve egy vadkörtefa alatt, miközben kusza gondolataim keresik az igazat és az egészet. 
A Pannon csatatéren vagyok éppen. Itt minden a múltat sugározza. Kezdve az ősidőktől, amikor még egybekelt vizek óceánjai lepték el a korai kontinenseket, és a szülőföldem sem volt egyéb, csak az őstengerek medrének legalja.  Egészen a máig. Ömlik rám a megélt valóság összes terhe, gondja, gazdagsága. Itt más értelmet nyer a fogalom: végtelen. Ez itt az univerzum törvénye.”   

                                     Pk 

2017. augusztus 20., vasárnap

DÉLVIDÉKI ÉTTERMISÉGI-E VAGYOK? - II. rész



Cigány Lukács (†2014)
(Fotó: Gulyás Bertalan)


Amikor a délvidéki éttermiségi pályatársaim a körülményeket hibáztatják, olyankor befelé nevetek. Igaz, keserű a kacajom. Én az elrendeltetettségben hiszek. Nem a közeg felelősségében.
Minden éttermiségi hajlamos kiabálni, amint kigyullad a csűrje. Ugyanakkor egyiknek sem volt soha időben megkötött biztosítása. 
Mind szeret fölhorgadni, ha sokadszorra is ellopják a kabátját. De a ruhatári megőrzésre a kezdetektől sajnálta a rávalót. 
Kiszárad a krumplijuk, fölveri a gaz a kukoricásukat: mert sosem locsolnának, kapálni meg pláne nem szeretnek. (Nem is tudnak. Pedig a kapálás megoldja az emberiség gondjait. Ha mindenki megtanulna kapálni, és kapálna is, legalább keveset, naponta pár sort, nem ilyen világ lenne, amilyen van.) 
Minden éttermiségi panaszkodik a májára, a hasnyálmirigyére, a tüdejére – rettegnek a ráktól, az elmúlástól. Közben egyfolytában isznak, zabálnak és láncdohányosok. 
Mind óbégat szenvelegve, ha meghal az anyja. Egyiknek sem jut eszébe: másoknak is meghal az anyjuk. Mindenkinek meg szokott.

Nehezen nyílnak a szemek.
Megy a lamentálás. Hol a jégkár, hol az aszálykár, hol a szélkár. Egyedül az Oscar nem.
A szentek keze is befelé fordul.
A délvidéki éttermiségi nemigen figyel a többiekre. Leginkább – sőt, inkább – magával törődik. Úgy tartja: „Magamra kell ügyelnem, de nagyon. Belőlem csak egy van. Ilyetén, értéket képviselek. A többiek sokan vannak, hja! – nekik pofonegyszerű. Ők tételesen könnyebben pótolhatóak.”
Telis-tele vagyunk meg nem értett újvidéki, szabadkai wunderwaffekkal, akik tisztán látni félnek. Viszont attól még jobban félnek, hogy mások tisztán látják őket. Megy hát a szemforgatás. Csak egy-egy véletlenszerű, jellemből – illetve jellemtelenségből – adódó, s így ellenőrizetlen megnyilvánulásuk emlékezteti arra az embereket, mennyire de mennyire önző az igazi éttermiségi.
Lehet ugyan venni ideig-óráig el- és kitartó népszerűséget. Viszont nem lehet venni hazaszeretetet, nemzettudatot, hitelességet, erkölcsi mércét, gerincet és sok más egyebet, amik nélkül amúgy pompásan letudható egy élet. Ami aztán olyan is. Évtizedek óta folyik a nagy „vajdmagyar” commedia dell’arte.
Generációról generációra eljátsszák hazug és gyáva szerepüket a mi Crocodrillójaink, a mi Capitanójaink. Nem ütnek, csak úgy csinálnak, mintha értünk verekednének. Pantomim taslikat adnak és kapnak. Sehol a csattanó. Mégis úgy tesznek, mintha ők állnának egyedül térdig a könnygázban, a pofon- és vérzivatarban. Belemerevedtek ebbe a hősi pózba. Mintha a sorsunk alakítói lennének.
Mindeközben mára teljesen világos, hogy helyettük már az is hihetőbb, hogy a vásári planétás ember papagájának csőrében dől el a jövőnk. Merengenek istenről, hitről, előszeretettel idézik Hamvast. Aztán amit írnak róla, az kitűnő szemeteskosár-bélésnek, vagy hagymát pucolunk bele. Valahányszor szorul a hurok, a délvidéki éttermiségi asztaltársaságot és ezzel együtt asztalt meg éttermet vált. Hóna alá csapott életművével az új lokálba úgy toppan be, hogy túl progresszív az animája. Néz is rá a sok diplomás dioptriás. Míg az odahagyott kompánia továbbra is Damjanichot, a szerbet tiszteli, ő már Haynaut isteníti. Mert az ma a sikk. Politically correct. PC. A legtöbb délvidéki éttermiségi ugyanis hiszi a píszít.
Az ilyen délvidéki éttermiségi ha bármit csinál vagy mond: hiszi a piszi.

Pk

Ez az írás a Jó reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2017. július 31-én.



KOPOGTAT A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI


Szarajevó (Fotó: Vermes Tibor)
Elhatalmasodott a világ. De szó szerint. Kéz a kézben együtt jár a globalizáció és a liberalizáció. A kettő együtt ment sokáig, mintegy púpként, csomagként kaptuk. Évtizedek alatt a globális pénzgazdasági hatalmat egy liberális filozófiával megerősítették. Mára odáig durvult a rendszert élvezők szemtelensége, hogy a globális pénzgazdaság immáron szeretné átvenni a kormányoktól az országok irányítását.
Ezt sokáig nem látták át a nemzeti kormányok. Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt is gondolhatjuk: talán a rendszerváltó országokban – igaz nem egyforma mértékben –, részint tapasztalatlan volt a politikai elit. Érthető okok miatt. Nem volt eddig arra példa, hogy szocializmusból máról holnapra kapitalizmust kell építeni.
Rükvercben ugyanerre azért akadt néhány minta. (Elég sokan bele is pusztultak!)
Másrészt a ’90-es évek rendszerváltó kormányai vakon hittek a nyugati szirénhangoknak, jóhiszeműen bekajálták, hogy majd a külföldi tőke mindent megold. A vezető politikusok tényleg meggyőződésből azt mondták a választóiknak, hogy a nyugati tőkéhez odacsomózott, odakötözött gazdaság majd kiemeli az éppen aktuális országot és annak népét a korábban már előidézett, meglévő, penetránsan fájó szocialista-kommunista rombolás okozta válságból.
Privatizálták tehát a legjobb vállalatokat. Ha azok meglennének, akkor például – ahogy még ma sincs –, most úgy lenne magyar, szerb, szlovák vagy litván ipar. Az állam béna módon kivonult a gazdaságból, teljesen föladva korábbi pozícióit. Liberalizálták a piacot. Akárki bejöhetett, ha volt némi aprópénz a zsebében. Bármit megvehetett bagóért. Szélhámosok hada kilóra vitt mindent, ami érték. Köztük ott tolongtak a multik, a zsebes pénzemberek, a spekulánsok, a milliárdos konzorciumok. Némelyikének éves bevétele nagyobb volt az adott ország államháztartásába becsordogálótól. És itt volt a gond. A liberalizáció ugyanis – ha egyáltalán jó – akkor de csakis akkor jó, ha egyenlő erejű, egyforma képességű partnerek vesznek benne részt.
Ám itt voltak, és most is vannak szegényebb országok, elmaradottabb régiók. Ha nem egy súlycsoportban indulnak a felek, egyértelmű, hogy az erősebb fog nyerni. Ennek lett a következménye, hogy lett gazdasági liberalizáció és lett pénzügyi liberalizáció, amit úgy szerettek volna tökélyig csiszolni, hogy a politikai liberalizáció koronázza meg a szép új világ rendszerét. Mellényzsebből megvett pártok, képviselők demokráciát játszva elbábozták volna a szent liberalizmus kiskátéjában leírt utasításokat. És azon a koronán a globalizáció gyémántja csillogott volna tündöklőn. Ez a szándékos, tudatos Európába történő bevándoroltatás pont ennek a globalizációs akaratnak az egyik szakasza. Ha már nem sikerült a makacs nemzetállamokkal ujjat húzva kiüldözni őket a gazdaságból, akkor a nemzetek saját értékrendjét megtörve, szét kell zilálni a nemzetállamot. A migránsok beengedése erre egy módszer.
A bajok viszont egyre nőnek. Tarthatatlan a rendszer. Mostanra oda jutott ez a globalizált-liberalizált modell, vagy kísérlet, hogy egy Oxfam nevű nemzetközi hírű cégnek a kutatásából kitűnt: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a komplett emberiség szegényebb felének, azaz 50 százalékának.
Az adatot közlő szervezet szerint óriásira tágult a gazdagok és a szegények közötti szakadék. „Obszcenitás, hogy annyi gazdagság összpontosul ilyen kevés kézben, amikor a Földön minden tizedik ember naponta kevesebb, mint 2 dollárból él.” – jelentette ki Winnie Byanyima, az Oxfam egyik igazgatója, és hangsúlyozta, hogy ez a tűrhetetlen egyenlőtlenség aláássa a demokráciát. Nézd csak, nézd csak. Mik ki nem derülnek!
Ugyanakkor nem csak ez a 8 ember, hanem egy jóval nagyobb kör is egyértelműen érdekelt abban, hogy ez a globalizáció fennmaradjon. Amikor a liberalizmus fogalmát hallani, elvileg azt is kéne hogy jelentse – nyitott vagyok. De ezek a figurák csak arra nyitottak, hogy a saját nézetrendszerüket kizárólagosnak föltüntetve elvárják, hogy mások teljesen nyitottan azt elfogadják. Hogy csont nélkül benyeljük. Ám ha netán másfajta megoldást találna valaki, mint mondjuk Magyarország az elhíresült „illiberális” gazdasági modellje, vagy Oroszország, ahogy védi a piacait, katonai és világpolitikai súlyát megőrizve – nos, ebben az esetben már durvulni kezdenek a habzó szájú szabadelvűek.
A nyolc legpénzesebb közül az első helyezett Bill Gates fakadt ki a minap, hogy nem kell ezen a globalizáción változtatni, nem kell itt semmin cserélni. Ha ő mondja… Ne áltassuk magunkat! Hatalmas érdekek, erők vannak a mögött, hogy ez a világ így menjen tovább. Ugyanakkor az is nyilvánvaló (még nekik is), hogy itt valami nagyon nem stimmel, valamit tenni kéne, mert a társadalmakban óriási a feszültség. Már-már áthidalhatatlan a szakadék a lecsúszottak és a fölkapaszkodottak között. A globalizáció az evickélőket, a kis csónakokat nem emelte föl, hanem csak a nagy jachtokat, a luxuskategóriát, meg a tenger- és óceánjáró hajókat vette hátára. Már az Egyesült Államokban is mutatkoznak az aggasztó jelek: az ottani középosztály napról-napra erodálódik, csúszik lefelé. Az USA munkásainak a bére most ott van körülbelül, ahol hatvan éve volt. Nem hasra csapott az adat – tanulmányok tucatja bizonyítja.
Ezek a holnapjukat, a még meglévő kevéske, szűkülő egzisztenciájukat féltő emberek, a középosztályhoz tartozók mondják mindenhol a világban, hogy ebből a globalizációból most már elég! Csak a hátrányait érezni.
Kérdés, Nyugat-Európa mikor veszi végre észre, hogy a jóléti állam illúziója elveszett, hogy váltani kell? Nagy Britannia – ha késve is: de – kapcsolt. A többi meg? Az a legnagyobb baj, hogy az Európai Unió ma egy funkcióját, ethoszát vesztett országok halmazára kezd hasonlítani. Mintha összevilláztak volna egy rakás szerencsétlenséget. Minden józan, paraszti logika híján, fölösleges energiákat pazarolva sületlenségekre, alig működik az átláthatatlan rendszer. Káosz van. Odáig züllött Európa hiteltelen története, hogy néhány hónapja Davosban a kínai államfő azt fejtegette a pulpituson: nem baj, ha per pillanat nincs, aki tovább vigye a globalizáció zászlaját (nem mondta ki Donald Trump nevét, meg sem említette Amerikát), de minek is, amikor itt van Kína, aki a Kommunista Párt vezetésével szívesen áll a globalizáció élére…
Értik? Majd a kínaiak. Meg a kommunisták. Megáll az ész... Az európai mainstream politikumnál viszont már nem döccen a tű. Azoknál régen megállt a lemez.
Csak hogy érzékeltessem, mennyire nincsenek köszönő viszonyban a Valóság nevű nagybácsival: a minap dörgedelmes levelet írtak az angol miniszterelnöknőnek, Maynek. Nehogy már London külön gazdasági alkuba bocsátkozzon Brüsszel megkerülésével! Sem Washington felé, és pláne Moszkva felé nem lehet semmiféle kölcsönösségi szerződés, vagy engedmény. Amennyire tudom, egy szuverén ország belügyeibe avatkozni ugyanolyan pofátlanság, mintha valakinek a portáján én akarnám megszabni mit hová ültethet, vethet, és azt mikor használhatja kedvére.
Ez lenne az a sokat emlegetett liberalizmus?
Mert ez akkor viccnek is rossz. S bár Európának humán tőkéje, gazdasági tőkéje, energiaforrása még akad, az Unió folyamatos szereptévesztése miatt egyre gyorsuló ütemben veszíti el erőpozícióit. Maholnap egy regionális középhatalmi státusa lesz csak, amit a kalapja mellé tűzve kezet bír majd csókolni mondjuk a koreai iparügyi-fejlesztési miniszterhelyettesnek. Ott, ahol befektettek kutatásba, oktatásba, nem csak Ázsia-szerte, hanem az összes kontinensen egymás után hozzák létre a kulturális intézeteiket. Nyomulnak. Európa meg visszaszorulóban.
A digitális kor itt van az ajtó előtt, robotizálódik az ipar. Munkahelyek fognak megszűnni. Ez biztos. (Egyébként Donald Trumpnak is ez az egyik legfőbb gondja: miként tudna minél több termelői munkaerőt visszaplántálni, elhelyezni, biztonságossá tenni az USA gazdaságában?) És itt a kutya elásva. Ez a probléma már nem oldható meg a globalizmussal, hanem sokkal inkább és egyértelműen lokálisan lehet csak kezelni. Országok szintjén, ezen belül kis régiók szintjén. Alighanem egyedüliként ezt az európai esélyt képviselik most a visegrádi négyek. Végig kell gondolniuk: milyen munkaerejük, milyen munkahelyeik vannak, mik fognak megszűnni, hogyan lehet ezek helyébe más opciókat teremteni és a legfontosabb – a V4-ek a közös bajban hogyan tudják egymást segíteni? Kiegészíteni. Ezeket a súlyos dilemmákat nem lehet a piacra bízni. A liberalizmustól megkergültekre meg végképp.
Szükségesek az állami beavatkozások.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálin jelent meg, 2017. június 28-án.

2017. augusztus 15., kedd

Pósa Károly: KÉSEI KÖLTÉS




Most ne!
Most ne járj derűsen. Csak várd a hamis szót.
Ne üss! Ne szúrj! Inkább a tűz egye mindened,
Ahogy a nap szikkasztja a tiszai töltést.
Csak te óvd,
Óvd a lelked, amíg óvhatod, mint tépett
Vad, harci zászlót,
Az utolsó süvöltés.

Ha arány nincs, se báj,
És az egyenesből lesz a srég:
Szeress. Szeress mindenkor, gyilkos dühvel.
Hadd mossák, derítsék, lúgozzák, marják,
Ami voltál.
Ha kell nappal legyen sötétség.

Most állj!
Most állj meg. Az út peremén csak várj ott.
Épp téged mérnek szét foszlott kosárba.
Így minden élc, rossz tréfa, pamflet, átköltés.
Csak az arc kő.
A rőt, sáros szem a távolságot látva:
El-eltűnődő.
Erdő kivágó a döntés.

Súlya lett a feslő kéknek.
Groteszk a dallam, csigavonál.
Hintsd, szórjad amid van, nem ér egy öltést.
Intsél az utolsónak. A fecskének.
Pállott száján
Látszik –  véges, kései költés.


2017. augusztus 11., péntek

MARATONI ÚTJAINK




Hinné az ember: a külső miatt van. Ugyanis manapság a kifelé viselt forma az elsődleges. A csomagolás, a ruha, a státusszimbólumok, a kinézet. A kirakat bódít. Éppen ezért az átlagos laikus szerint a külső, a test kényszere a kardinális szempont valahányszor maraton futásra, vagy legalább hosszú távú kocogásra szánjuk rá magunkat. Fogyni akarunk, fonott kalácsos kocka hasat, izmokat, feszes tartást, sportos kinézetet szeretnénk. Akadnak elegen biztos, akik: igen. Akiknek ez számít. Velük ellentétben sokunknak viszont – nem ez a lényeges. Az igazi lelkes maratonista a saját belső igényéből fakadóan önnönmaga ellenfele saját magának, s ilyetén a legkeményebb és legmagányosabb dolgot műveli, amit ember művelhet: igyekszik győzedelmeskedni önmagán. Teszi ezt rendre, versenyről versenyre, éppen azzal az állhatatossággal, ahogy edz, ahogy készül a következő nagy próbára. Elvégre a maratoni táv, akár a kanizsai tíz-, akár a leghosszabb ultra maraton több száz kilométere is lábmunkából áll. Elsőnek, kezdő lépésnek muszáj lennie. Elhatározásnak. Tudniillik a futáson, az inak, ízületek, porcok, csontok, meg a tüdő- szív-légzőszervek munkáján, tehát a korpusz fizikai megterhelésén túl bizony ott van egy másik, sokkal fontosabb mozzanat: a belülről jövő erő kérdése. Az akaraté. A szufláé. És akkor ez már talán nem is csak sport, hanem nagyon is mély szellemű, emberi arcú, szerethető jelenség.
A maratonista gyakran kiesik a lényegi tudatállapotból. Egyfajta transzba kerül. Foglya az elhatározásának. Csak a célba érés szándéka űzi, hajtja lépésről-lépésre a megvalósulás felé. Önmaga beteljesítése felé. Törekvése, igyekezete, minden sóvárgása ennek a tiszta igyekezetének van alárendelve. Tiszteletreméltó ez a hozzáállás. Ma már ritka kincs. Nem ártani másnak, mást tudatosan nem bántani, saját magamat jobbá téve tenni a dolgot, amit kiszabott ránk a sorsunk: jó lenne a hétköznapokon is hasonló csodákkal szembesülni. De a hétfőkön, a keddeken, meg a többi káposztaszagú, rutinból letudott unalmas napokon az ilyesféle nagyszerű hozzáállást vagy szűrve méri ránk az Ég akarata, vagy egyáltalán nem létezik (kikapcsolják, mint a wifi szolgáltatást), merthogy én sehogyse találkozok vele. Csak nagy néha. Jeles napokon. Mint amilyen a honi, hamarosan a hétvégén megtartandó programunk. Nem árt dicsérni. 
A kanizsai maratoni események ugyanis jócskán meghaladták elképzelőik álmait. Bőven fölnőtt korban lévő rendezvényről lévén szó, mára elmondható: generációk úszták, futották végig. A hajdani karúszós „katicabogarak” ma már úszóklubok veterán versenyzői, a gyerekeik is nagykorúvá serdültek, és a futók között is akad szép számban olyan, aki nyugdíjasan is, de máig ott kocog naponta a töltésen, mert a mozgás öröme immáron hozzáidomult a mindennapjaihoz. Éppen így ildomos szólni mindazokról, akik valaha ott küzdöttek a tömegben, s akik szépen ellépdelve tőlünk már csak odaátról, egy boldogabb páholyból szurkolják végig a kanizsai maratont, mert ott ahol meglelték a nyugalmat, minden földi, emberi  dolog fölösleges, távoli, metafizikai túllévőség.
A hosszú távú futás-úszás élménye egy végtelenített ima. Fohász a valóságoshoz, az általunk kitűzött eszméhez, a létező, bekövetkező dolgaink kimeríthetetlen eszköztárához. Fohász önmagunkhoz, önmagunkért. Hitbéli kérdés. Személyes ügyünk, gyakorta a legintimebb indíttatású vállalásunk. Általa túlléphető a pillanatunk, s ilyenkor, e kegyelmi állapot révén meghaladhatókká válnak a vágyaink és a képzeletünk láttatni fogja az igazságot. A síkságunk szemnek láthatatlan, de ettől még nagyon is létező labirintusában a maratonfutó egy irányt választ, nem sokat tűnődik, amikor tekintete megöli a távolságot, abban a momentumban emberi kisszerűségét egyszerre levedli, s a profi atléta mellett, a szerény, klottgatyás versenyző azzal a tudattal vág bele a reá váró nagyon nehéz fertályórákba, hogy a feladatához, a vállalásához a létező összes akadály ellenére mindvégig hű marad. Mindvégig ember marad.
A Slajcnál a vízbe ereszkedő már az első lélegzetvétele után igyekszik a legkisebb ellenállás irányába úgy haladni, hogy eggyé váljék a folyóval. Lehet-e szebb, maradandóbb élmény attól, mint amikor testünk-lelkünk mindenségével, a legparányibb neurontól az ujjbegyünk végéig együtt létezünk a Tiszával, azzal a természeti csodával, ami nélkül az összes Kanizsán élő embertársunk élete elképzelhetetlen lenne?  Ami nélkül lehet ugyan egy kanizsainak lennie, de ugyan kérdem, érdemes-e? Hát milyen akkor az az élet?
Alighanem olyan, amilyen a maraton. Egyeseknek szórakozás, vicc, dáridó, magakelletés. Dicsőséghajhászás. Olcsójánosok látványossága. Másoknak törtetés, „önmegvalósításnak” oktalanul és jogtalanul hazudott felelőtlen játszadozás.
Ismét másoknak láncolata egy megmásíthatatlan létforgatagnak. Amit be kell teljesíteni. Amit muszáj beteljesíteni. Erre ébreszt rá a maraton, valahányszor az első karcsapással, az első lépéssel utadnak indulsz. 

2012. Horgos-Kanizsa
Fotó: Puskás Károly



                                               Pk

2017. augusztus 3., csütörtök

A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM



A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a közelmúltban lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról

II. rész
Katolikus templom
Mivel a Szabadegyetem összes napjáról részletes műsorterv található az interneten, fölöslegesnek tartom az újbóli fölsorolását mindannak, amit láthatott, amin részt vehetett a nagyérdemű publikum. Inkább kissé személyesebben mesélném el, mi mindent tapasztaltam.
Amint megérkeztem, késő estébe hajló időpontban, akadt ugyan egy kis gubanc a szállás körül, de aki régi fesztiválozó, az tudja, hogy egy ilyen horderejű esemény és ennyi vendég esetén mindig kerül homokszem a gépezetbe. Döccen a tű, akárhogy tervezik előre. Semjén Zsoltot például éppen velem egy időben csekkolták be a beléptető kapun. Narancssárga karszalagot kaptam: vendég – előadó fölirattal. Tekingettem szerteszét. Láttam pár ismerős embert. Mindazonáltal megérte várni, míg rendeződik a szállásom ügye. Lementem a táborba, jó hűvös levegő lengedezett a hegyek által karéjba fogott völgyben. Szétnéztem. Azt elsőre is látni lehetett, igen tömeges a részvétel. Próbaként vettem egy korsó sört, öt román lejbe került, ami egy euró 20 centnek, vagyis 140 dinárnak, illetve cirka 400 forintnak megfelelő összeg. Korrekt. (Szinte egyen árban annyi volt mindenütt.) Ha mint fogyasztó igazán háborogni akartam volna valamin, akkor inkább azt nehezményezem, hogy a korsó sörrel egy árban volt például a fél liternyi palackozott ásványvíz is, ami – tekintettel a Székelyföldön is szokatlanul erősre sikeredett kánikulára – majdhogynem létszükségletnek, és ilyetén bizony drágának számított. Belehallgattam az éppen aktuális koncertbe, majd hajnali egykor a tábor taxi szervizese a panzióm előtt kirakott. Első emeleti toronyszobát kaptam, sokszögletűt egy vadászkastélynak is beillő fogadóban. Mindenütt agancsok, trófeák, kitömött vadállatok és prémek díszlettek, csupa lelődözött, döglött jószág közé ékelődötten hevert az ágyam. Még a fotelek is elhullajtott szarvasbika-agancsból készültek. A lakosztályhoz piciny előtér és egy szebb napokat látott fürdőszoba tartozott, ám hiába hullott a csempe a fal tövében, nem szegte kedvemet a látványa, mikor a jó nagy, emberes fürdőkádat hamar meg lehetett tölteni jéghideg vízzel és csobbanhattam egyet a fárasztó, utazástól terhelt nap után. (Szólt a háziasszony, hogy meleg víz sajnos nincs. Esetleg holnap. Megnyugtattam, hogy legendás igénytelenségem okán ezen nem kell idegeskednie. Örültem, hogy nem egy árok partján éjszakázom. Benne volt a pakliban, biztos, ami biztos alapon vittem a katonai hálózsákomat. Nem volt rá szükség.) Hogy hat napot úri kényelemben tölthettem, köszönet a helyi szervezőknek, főleg a Krisztinának!
Hajnalban kutyaugatásra ébredtem. Gondolom az éppen a sűrűbe visszavonuló medvéket fogta valamelyik kutya. Gyors mosakodás után ahogy lesétáltam az utcára, néhány fölborogatott, kifosztott szemeteskosár, fém kuka árulkodott a mackók éjszakai vacsoraszokásairól.
Benéztem három boltba, az önkiszolgálóba. Aztán kiválasztottam a legolcsóbbat és attól kezdve ott ittam előtte a padon a kötelező reggeli kávét, igazi Csíki sörrel. Ez utóbbit nem szabadna árulniuk, de pult alól megoldják a jó székelyek. Behűtöttet külön kérni kell. Kifigyeltem. Van egy frizsider a raktárban, suttyomban onnét onnét hoznak elő egy-egy flaskával, szép – magyar – szóra.  
Maga a város(ka) elég szimpla. Jobbára a főút mellett terül el a település. Számos panzió mellett egy modernista hotel terpeszkedik a központjában, mellette szuveníres bódék, pár üzlet. Az ilyen helyen szokásos cuccokat árulják: erdélyi hűtőmágnes, szőttesek, kosarak, ál-korondi tányérok, pingált köcsögök, nemezelt pokrócok, takarók és olyan echte székely kézműves termékek, amikről idejében eltávolították a Made in Vietnam címkét. Távolabb két templom, egymással majdnem szemközt. A katolikus egészen merész, modern vonalú. Az udvarában Márton Áron szobra néz a forgalmas útra, ahol kopott Daciát alig, ellenben méregdrága autócsodákat, proccos terepjárókat annál inkább látni. Erdély már nem a lesajnált góbék, hanem egy megjelenő újgazdag réteg láttatója is. Nem ritka a magyar rendszám. Különösen ezekben a napokban. A bácskai szemet mégis inkább a meredt derekú fenyőfák sudársága, a méregzöld tónusú fenyveserdő pompás színkavalkádja ragadja meg. Míg némelyik fa hegyére fölaraszol a tekintet, belesajdul a nyakunk. Szálasok, szépek. Mifelénk ilyesmi nincs.

Ortodox templom
Ahogy nincs román templom sem. Vissza is hőköltem tőle. Kifárad a szem a tarkaságába. Nagyon csicsás, már-már ízléstelenségig agyonmázolt. Mint utánajártam, az ortodox templomot 1939-ben kezdte építtetni Serban Mihai (ő köveztette ki Tusnádfürdő központját is),1955-ben folytatták, de csak 1978-ban fejezték be. A freskókat 1971 és 1977 között a bukaresti Eugen Profeta készítette. Erre csak azt tudom mondani, a derék mester nem sajnálta a festéket, s noha aligha vitatható el a jó szándéka: a kevesebb több lett volna. Persze, ez is, mint annyi minden – gusztus dolga.
Mivel a településen nincs túl sok látnivaló, inkább a Szabadegyetem történései határozták meg a hetemet. Zajlott az élet. Fölsorolni is nehéz, hány új ismeretség született. Összeszámoltam: tucatnál is több délvidékivel találkoztam. Zömmel a politikum képviselőivel, de újságírókkal, sőt “közönséges” vendégekkel is sikerült összefutnom, pár szót beszélnünk. Utóbb, már idehaza kiderült: olyanok is jelen voltak, akikkel illett volna legalább parolázni, és mégsem botlottunk egymásba. Hiába. A tömeg. Mert tömeg: az volt.

(folytatása következik)
                                          Pk

2017. augusztus 2., szerda

Pósa Károly: NYÁRI ROVANCS

Járás - festményem


Bilincs, ketrec, kaloda, béklyó, létünkben felmért temérdek sok jó, mi hasztalan köszön életünkben felmérhetetlenül, mert ott mutatkozik a menny, a másvilág, ahol csak sejthető, de meg nem nyerhető, s mi állunk fölvonott vállakkal tétlenül a lerejtjelezett, kódolt csapásunkon, senki és semmi által meg nem világítva, andalgóra fogottan, folyton araszolva. Vagy mint én: szilajul nekifutva.

Tömör, szűkszavú a nyarunk. A napsugarak pamacs felhőket űznek. Augusztus egy haiku. Facsart az értelme, mint egy csavart ágú japán fűznek. Nincs a versnek mértéke, lélekben viszonylagos mindennek az értéke, mi valósítható, és mi muszáj. Eltűnőben az idő. Alig van veréb, sok a légy. A Tisza napokig sodor egy uszályt. Gyorsfotónyi a boldogság, az is csak lüktetőn büntető. Foltos, ellebbenő lepedő.

Sekélyes naturalizmus bódít. A kötélen ruhák száradnak. Egy szál gőgös és kevély sárga rózsa virít a lány homlokán. Örökzöld lombkoronák zúgnak, tűlevelek hullanak. Súlytalan jóság, amit a kutyák adnak, ám a látók az ember perspektívájából alig értik a hangtalan csendet. Odébb aratnak, emitt becsületet kérnek. Latolnak. Fűt, fát, állatot, de leginkább emberséget mérnek. Nagy a szorgalom.

Irgalom.

2017. augusztus 1., kedd

NAPLÓ - 63.


"Ha jön  a sötétség, nem szabad elaludni utána. Érkezni kell. Mindenhova megérkezni. Vagyis inkább csak a válogatott helyekre. Jobb három órával előbb, mint egy perccel később. Éjszaka rohanni, hátra sem nézve rohanni kell, holott tudjuk, nem vezet sehová. Soha meg nem érkezünk. Ilyen, félszeg konstrukciós hibákkal születünk, sejtések, küzdelmek, botorkálások által. 
Megtanultam a szertartást.
Nem szabad elaludni. Az alvás álmokat sző, és onnét kezdve az ember rabja a kedélyének. Betemeti a tegnapot. Mitikus csodák helyett fájdalmas különcködővé mutálódik minden szó.
Tudja mindenki – aki számít – milyen ember vagyok, jelentsen ez jót vagy rosszat. Születtem itt, a Pannon tenger partján. Pontosabban: a medrében, az alján. Száraz lábbal, kagylókkal játszva a pusztán. Az, ami föltétlen megmaradt bennem egyedül áll. A paletta legfőbb ékességeit kapva én voltam én. Biciklizve, kanyarogva Kanizsa utcáin. 
Ma reggel a Homokra mentem, valamiért. Az úton döglött rigó hevert, néztem, mustrálgattam is egy pár másodpercig, tán nem galamb? (A galambokat ki nem állom.) 
Feketerigó volt. Hevert az aszfalton, két lába meredten görbedt előre. Szél borzolta tollai természetellenesen szétágaztak. Elüthették vagy megmérgezhették: bizony, nagy a kérdés. Hussantam mellette. Akszamétosan pedálozva, gondterhelten.
Aztán csak befékeztem. Hő.
Vissza.
Ez az égi madár, ez a cserfes szájú gyászruhás, tollas kis élet – ne végezze úgy, hogy szétfröccsen egy óvatlan gépkocsivezető autójának a kereke alatt. Megérdemli az utolsó érintést. Visszafordultam. De jól tettem! 
Bicikli le.
Szétnéztem – szégyelltem magamat mások előtt, most sem tudom miért –, s a kis hulla merev csüdjénél megfogtam a rigó tetemét, és amilyen óvatosan tudtam, olyan puhán odatettem, ahol a házak előtt a legszebb virágok nyílnak. A sárga rózsák közé. Sok szép sárga rózsa vigyázza. Legyen könnyű az álma.
Hadd legyen számára megnyugvás, az utolsó érintés. Az enyém. Így kapcsolódott a sorsom ehhez a madárhoz.
Ennyire fontos – még egy ember életében is – az utolsó érintés."

Pk