NAPLÓ - 65.

"Csütörtökre virradóra láttam meg.

Miután megjelent, egy ideig néztem. Engedte magát a látvány. Aztán fölébredtem, ám utána még percekig tenyérbe temetett arccal meredtem a sötétséget. Muszáj volt átgondolnom.

Hogy ön- és létképünk legtitokzatosabb fundusa az álom, ezzel olyan túl sok újdonságot nem mondok. Bozontos hétköznapjainkban az álomnak a lopott időtlenség szerepe jut. Dimenzióugrás. Csoda. Amolyan mindenkinek kijáró táltos képesség. A szegény ember vigasza.  

Nem a szó, a kép erejével hat, hanem a tartalommal. Fölfogható üzenetként. Föl is kell! A bátrabbja meri is. Akiket elbűvöl, elbájol. A többieknek meg ott heverhet tovább tunyán, amivel megelégszenek. Hiába hogy aranyból és ezüstből mérik rájuk ezt a soklátomásos boldogságot. Beérik kevesebbel. Habzsidőzsi. Pénz, kielégülés, megint pénz és kész az emberi élet. Műarany gyapjas rend(etlenség).

Ugyanakkor ismétlődően megélhető lenne az ige varázsa.

Napközben, míg tettem-vettem, a tündéri péntek teendőinek kisezer darabját illesztgettem össze, folyton ott motoszkált bennem. Nem tudtam róla, de éreztem. Nem hagyott békén.

Amint lett egy kis szabadidőm, ösztönszerűen, viszont nyilvánvalóan a hajnali álmom kényszerétől hajtva firkálni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy került a ceruza a kezem ügyébe. De akkor és ott – lett egy ceruza. Úgy látszik a helyén volt. (Meg én is.)

A másikat, a keményebbet, a HB típusút már nagyon is ok-, illetve célszerűen vettem elő, mert ahogy tisztultak a vonalak, rögzült bennem az elhatározás, az ízig-vérig presszionált emlékkép megörökítése.

Szóval, ezt a helyet én láttam. Járni ugyan még nem jártam itt, ám erős hittel megvallom: egyszer egészen bizonyos, hogy ide fogok jutni. Sikátoros, mediterrán jellegű az utca. A zsalugáteres ablakok csukva, terigetett lepedők szagát érezni. Langyos a kő a talpam alatt. Szárazság van. Hetek óta nem eshetett. Az árnyékos fal tövében gyík szalad, s az utcaköveket akárha apámmal együtt raktuk volna, mint régen, a hátsó udvar aszfaltdarabjait, amiket a tűzoltó laktanya kuglipályájának bontásakor hazavittünk, aztán újrahasznosítottunk. (Kánikulában megereszkedik, puhává lesz az aszfalt. Összevissza lyukat vernek bele a lovak patkószögei. Akkoriban erre nem gondoltunk.) 

Az édesded, idilli álomképem részleteire is emlékszem. Folyondárok zöldellenek. A cikkcakkos, ábrándként is bevésődő ház-sor egyik falán kovácsoltvas cirkalom van. A szerepét nem tudom. Lehet, zászlótartó. Az is lehet, hogy egy régi borbély táblája, amiről lecsonkult a sárgaréz tálka. Ha lobogót látok kitűzve benne, legalább tudnám, hol keressem. De az égiek nem hagyták, hogy az országot beazonosítva, könnyedén megtaláljam.

Most az a dolgom, hogy keressem. Rá fogok lelni. Ez holtbiztos.”  
 
Pk