NAPLÓ - 69.

 

„Az ősz az októbertől vemhes levegőbe emelte nem túl szép, de értelmes fejét. Magasra nézett, fölfelé, a cafrangos bácskai felhők költeményére. Tanulmányozta az alakjukat. Le kéne festeni egyiket-másikat, gondolta magában, de aztán mégsem követte tett a szándékot. Minek boncolni a tájat? Inkább a temető kovácsolt vaskapuját simogatta meg, végletekig egyszerű mozdulatokkal, szelídre igazítottan, és a fémes hidegség ezúttal megnyugvással töltötte el a keserű szívét. Lehiggadt.

Megnézte, ki az új halott. A gyászkeretes hirdetmény tegnap óta ázott kitűzve. Fotós szabvány, szokott, fekete szöveggel. A név nem sokat mondott, nem volt beszédes. Aligha ismerte az elhunytat, szegényt, de az arc az kanizsai, tudta, látásból beazonosíthatón bizonyos volt. Az ősz sok kanizsait ismer. Sokat meg nem.

Ezért vasárnaponként az ősz a temetőbe járkál. Ott sétál, nézegeti a régi lányokat, a régi barátokat. Ha elég pénze van, a Deszkára is tesz piaci, száraz szálakból kötött lila meg okkersárga színű virágot, mert fűszeres vére még emlékszik azokra az időkre, amikor a kánikulába ájult nyarakon gatyára vetkezve ketten, párban ásták az utcák gázvezetékének árkait. Sűrű szentségelések közepette budákolták a fa gyökereket, mázsás kalapáccsal mérték szét a betonjárda darabjait, s ha a hólyagos tenyerük esténként kifakadt, pálinkával dörzsölték be, holnapra el ne fertőződjék. (Mindig elfertőződött. Hiába. A genny az genny. Ahogy a hitványság is mindig megmarad. Fogadkozhat akárki. Szájaló ékesszólás. Nem kell hinni egyiknek sem.)

Nem tanítják az erkölcsöt. Vagy jó valaki. Vagy nem.

Ámuló elismeréssel a halottak vak tömegében viszont ráköszöntött az őszre a kívánalom, a koronázó indulat, s ekkor – pillanatnyi időre – átvillant rajta a szeretet érzése. Vele együtt az örömé. Egyszerre ott voltak mind. Megjelentek. A Zoli, a Deszka, a festő, az életművész, a pianínó mestere és az a barát is, akinek a kikísérésekor az ősz valami megmagyarázhatatlan ok miatt nem tudott sírni.

Furcsa hangulat kerekedett. Indián fejessel ugrott a fövenyre a vasárnap. Már-már összecsapott a való és a túlvilág. A sok Losoncz, Sarnyai, Bicskei, Fodor, Kovács és Szabó. Nógrádiak, Tóthok, Nagyok. A Pósák. Az összes híres-hírhedett nevű környékbeli, akiket mindenki ismert, akiket egy életen körösztül számon tartottak, mindvégig emlegettek. Egyszerre benépesült a rozsdaette fű.

A csempült téglákból rakott kerítés mellett kánya kezdett vartyogni. Mintha filmbéli jelenet játszódna. De az ősz menten észrevette, hogy érkezik a replika: előbb egy fülemüle hímje dalolta el magát jellegzetes hü-hü-hü nótájával, aztán meg föltűnt két tengelice, kellem volt látni őket, ahogy párhuzamosan, szaggatott ívben röpültek napszállatnak, s olyan szívmelengetően diskuráltak, mintha a szerelem sosem érne véget, mintha örökké tartana a boldogságuk. Föltámasztották az időt, s az ősz napellenzőként használt tenyerével megtörölte a szemét.

Tanulhatnánk tőlük, dünnyögte magában. Ilyenkor, az ősz lázongón is bölcs már. Szenvtelenül viseli sorsát. A poézise fakulón is pikáns ugyan, de a lelke mordálya csak hamu, meg korom. Elégett.

Ahogy a hantok között mászkál a tekintete, ki-kisiklanak a gondolatai, mert azok idegen miliőkön futnak körösztbe-kasul, mert alig alszik, mert márvánnyá lett a dereka, mert az ősznek sarokba szorított a szíve. Sárgára, pirosra festett kőkoloncként ver. Ettől – vagy pont emiatt – még észreveszi, hogy vékony selyemszál módjára kései ökörnyálak úsznak a kápolna tövében. Hegedűhúrok. Teszik a dolgukat. Figyelmeznek. Aztán sosem fogant ötletekként lebegnek tova. Odébb hideg, szoborarcú szentek vigyáznak. Csönd és béke van. Kívül, belül. Kisüt a nap. Feketerigó capricciója váltja meg a hangulatot.  

Az ősz tépelődik egy verset. Aztán sok tétovaság után előbb körbenéz, látják-e mások, majd lehajol egy gömbölyded, politúrosan fénylő gesztenyéért. A tarka rongyszőnyegként terülő avar közül hirtelen mozdulattal fölveszi, s úgy süllyeszti a zsebébe, zavart mosollyal, kissé szégyenkezve, mintha éppen  ellopott volna valamit.”