VASÁRNAP

Apa kalapja

A legszebb. A legnehezebb.

Vihar van. Kányák kárognak, itt ugrabugrálnak a sírok között. Nagy a szél, orkán erejű, és a felhőket mintha egy megkergült művész öntötte volna szét. Közben harang szól, mert vasárnap van, meg mindennek a tetejében dél is van, konganak a harangok a templomok tornyaiban és a szegény ember ilyenkor a barátjával ebédel. A másikkal. Az otthoni, amaz – a boldogult is pihen most. Apa kalapja. Kaptunk egy jó kis esőt hozzá, naná. A nyakamba csorog a lé, mondják is a gondnokok, hová, hová jóember, ebben a lehetetlen időben? Bólintani muszáj feléjük, inteni, hogy nyugi, nyugi, tudjuk ám a dolgunk. Elhatározás van, taktika nincs.

Fölfelé kell kaptatni, sok itt a halott, nagy a város. Ahogy dünnyögöm az igét, olyan szél kerekedik, hogy odébb letörik egy fa ága. Ezt is ritkán látni. Elég régen, amikor a kanizsai Tölgyesben jártam, január volt, kidőlt mögöttem gyökerestül egy nagy fa. Pillanat alatt. Kicsivel korábban ott vagyok, alighanem agyonüt. De hát nem ütött agyon, nem dőlt rám, mindösszesen vállból hátrapislantva nyugtáztam a tragédiát, és csak otthon eszméltem föl, akkor kezdett rázni az ideg, mit úsztam meg. Nem kellettem még az égnek, korainak találta a Nagy Négyarcú. Áldassék érte a neve.

A reccsenésére most azért eszmélnék, de már sodorja is a förgeteg az ágat-bogat, be, a kripták közé. Akkor látom, fölnézve, hogy mennyi errefelé a fagyöngy. Minden fa tetején ott gömbölyödik a bokruk. Zöldellnek. El ne felejtsem: tiszafa is nyúlik ám a közelben! Mekkora öröm! Ismerősként üdvözlöm. Háromágú. Három osztatú, mint a szentháromság. Amikor a kanizsai temetőből kinézek, ott is – a Rudi barátomék utcájával szemben –, mered egy hasonló nyárfa, aminek – télen látni –, három ága van, hosszan, fölfelé integető. 

Itt bezzeg mauzóleumokat is hintettek, alig győzöm nézni némelyiket, meg a szerényebb emlékhelyeket is. Kiszúrok egy bronzba faragott prímást, csodálkozok, ugyan hányszor nem lopták ki a kezéből a vonót? Elég nagy itt az összevisszaság. Stílus kavalkád. Látok egy vörös kőből megcsinált emlékhelyet. Megakad rajta a szemem. Ha lehet ilyet mondani, még tetszik is.

Nálam is akad a zsebben egy kis vörös kő. Ide hoztam. Direkt. Alig nagyobb a körmömnél. Medjugorjéból való, a Jelenések Hegyén szedtem föl, még a tavaszon, amikor még tényleg tavasz volt. Legszívesebben hazacipeltem volna azt az egész hegyet, benne a hátizsákomban, de hát nem sikerült. Ilyen morzsákkal kell beérni. Tudom, megérti a Tamás.

Ahogy odaérek, már nyomom is a kövecskét a fejfája mellé, bele a földbe. Amióta nem láttam, kivirult a hantja. Teli van futtatva valami ismeretlen, tán erdei folyondárral. Az én medjugorjei kis kövem – ha keresné valaki – oda van dugva annak az öklömnyi fehér kavicsnak az aljába. Nehogy kimossa az eső. Mert mondtam, most épp esik. Szakad. Zsinórosan, Rózsa Sándorosan. „Hejj, Szűz Máriám!...”  „Kaptunk egy jó kis esőt.”

Rászólok, hogy szevasz. Öreg. Ahogy énekelte: „a Marit illetőleg.”

A fal mellett van a helye. Urnasírok szerteszét. Emlékszem, mondta a feleségének, az Évának, a fülem hallatára mondta, hogy: „Nézd, nézd Éva, ez az a hely, jó kis hely, amiről beszéltem, ez lesz jó nekem. Ugye megteszed?” Meg. Éva megtette. És amikor kellett – lefogta a Tamás szemét. Lágyan simíthatta meg, mert aki szeret, az érez. A Tamást nagyon szerethette a felesége.

A Margit-körúti lakásán láttam utoljára. Leverte a lábáról a kór, feküdt az ágyon, de a jöttünkre fölkönyökölt, majd föl is állt, mert ízig-vérig lakota volt, azok közül is a titon nemzetségbe tartozó, és a kék-fekete-fehérre festett arca helyén hiába volt sápadt az arca, nem fehér emberként élt. Indiánként létezett, ízig-vérig. Ember. (A shájen szó is csak embert jelent, jegyzem meg csöndesen, hiába csejenezzük őket. Önmagukat embernek tartják, a többi meg más. Nem emberek. Van ebben valami bájos rátartiság.) Mivel nem temethették az ég felé, indián módra, pedig az járt volna neki, letették a földbe. A temetésekor, az utolsó szó jogán egy barátja a földbe eresztett koporsójára dobott egy indián asszonyok szőtte takarót. Kék, fekete, meg fehér geometriai formákkal tarkítottat. Olyan szép volt. A takaró is, de a gesztus pláne. Volt abban az odahajításban egy nagy adag elegancia. Kellem. Úrhatnámság. És bánat. Hát. Oda lett vetve. Annyi minden oda van, miért pont egy pokróc hiányozna?

Pilácsot gyújt az ember a Tamáson, kitapogatni, milyen a melege. Ebben a zegernye időben még jól is esik odanyúlni a mécseshez. Mintha kéz melege lenne.

Aztán – már elmenőben – még rá kell, hogy rebbenjen a tenyér a fejfára. Végigsimítottan ott hagyni. A jövő vasárnapig. Mindenszentek alatt, nehogy közbejöjjön valami: meg kell majd állni a levert arcú Krisztus előtt.

Olyan a világ, hogy leverik Jézus arcát. Irgalom anyja ne hagyj el.