ZSOLDTALANSÁG - I. rész

Fotó: Siniša Gojkov
Befagyott Tisza, Kanizsánál

Józsi bácsit újraélesztik a toxikológián, mert sokadszorra is beevett légyölő galócából. A 25. életmentő gombamérgezéses gyomormosása nagyvizitjén mondja neki az orvosa:

-          Józsi bácsi, árulja el: legalább finom a galóca-paprikás?

-          Jaj, doktor úr dehogy, dehogy! Rettenetes!

-          De akkor az Isten szerelmére Józsi bácsi, miért eszi azt minden hétvégén?!

-          Miért, miért? Hát azért, mert szeretem!

Egy interjú alanyaként egyszerű és mégis különleges kérdést kaptam. Elgondolkodtam-e már rajta, hogy másokkal együtt én is külföldön próbálok szerencsét? Néztek rám, neonzölden pislogott a diktafon üresjáratban. Az agyam dettó. Üresjáratban voltam, neonzöld nélkül. Ember és ketyere várták a választ, ám engem úgy szíven talált a téma, hogy ott és akkor alig bírtam megszólalni. Kellett egy üdvözlégynyi idő, míg összeszedelőzködtem, majd ügyesen kivágtam magamat valami frappáns, közhelyes, semmicskén sekélyes beszéllyel, hogy utána sietősen más téma farvizére navigáljam a diskurzust. Aztán vége lett a szeánsznak. Ki-ki ment a dolgára. De nekem azóta is ez az egy kérdés iringál az agyamban, s nem hagy nyugodalmat. Hogy elmentem volna-e? Elmennék-e?

Itten a józan ész, kontra csurig teli szív párharcáról van szó, kérem szépen. Olyan vitáról, amit más helyett magammal kell(ett) megvívnom, és bármennyire szeretném önzésileg azt hinni, hogy csakis engem illet a választás minden öröme vagy balsikere, az az aggasztó igazság, hogy immáron - jelen esetben - nem csak az én tyúkszaros, szerényke életem a tét, hanem rajtam kívül legalább három, de inkább négy emberé függ tőle – a családomé. A vállalásomé.

Amikor nincs más, olyankor szoktam segítségül hívni a tiszta paraszti logikát. Common sense. Az általában segít. Nagy mester a földet túró jámbor lélek. Tudja, hogy a kapálás gyógyír a világ összes gondjára-bajára. Mégsem kapálnak azok, akiknek orvosolniuk kéne a problémákat. Helyette inkább generálják azokat. Van minden országban párezernyi hivatásos, akik izgalmi állapotban tartják a tömegeket. Az őket eltartókat. Úgy kell csinálniuk, mintha. Ennek érdekében bizottságokba tömörülnek, emelik a kezüket, fölkért és megfizetett szakértő mások által megírt tervek fölött vitatkoznak, verik az asztalt a saját igazukat hangoztatva, és legvégül, mivel minden szép dolognak vége van, mint a botnak, nem történik semmi, azon kívül, hogy megszavazzák a bizottsági ülés következő időpontját. A kukorica meg ott áll parlagon. Veri föl a gaz. Nem az a sok, az utcai plakátokról bizalmasan mosolygó mandzsettás-nyakkendős gaz, hanem az igazi: a jobbik szándékú. A gyomnövény.

Hallomásból tudom, sokan éppen emezek miatt süttettek hamuba sült pogácsát. Vették a kalapjukat és alá’szolgája, majd az utolsó oltsa le a villanyt alapon - lábbal szavaztak. Ez is egy szempont. Állandó hivatkozási alapom, a jó Rejtő úr megírta: attól, hogy a süllyedő hajót előbb a patkányok hagyják el, s legutoljára a kapitány, az meglehet csak annak a bizonyítéka, hogy a patkányok minden hajólakótól sokkal intelligensebbek. Tehát óvatosan címkézzünk, nehogy beverje az orrunkat az igazság ökle. Ezzel együtt - igen, a lelépésnek óhatatlanul is van egy felemás íze. Az tudja igazán, aki most is forgatja a szájában, aki naponta eszi az idegen kenyeret. Lehet, vannak közöttük könnyedebb lelkűek, akik szabadságként, sikerként élik meg a váltást. Hajrá. Jó nekik. Viszont én ismerek néhányat azok közül is, akik, ha meg nem is bánták a Nagy Dobbantást, de legbelül érzik, átlátják a helyzetüket. És amit látnak, az számukra csöppet sem örömteli. Persze a csillogás az vakít. Egy ideig. Csak utána egyre sűrűbben csipás az ébredés, szemüveg, szemcsöppek kellenek. A napba sem lehet sokáig büntetlenül bámulni.    

Itt egy ország, megfogyva, kétévente egy százalékos népességcsökkenéssel. Ehhez csapjuk hozzá az utóbbi esztendőkben százezres nagyságrendben vándorbotot ragadókat, azokkal a naponta istenhozzádot intőkkel, akik a környezetünkből ragadott ki a sorsuk, s akiknek jó része kedves ismerősünk, szomszédunk, netán rokonunk, tehát magyar volt idáig, a déli végeken. Jó okkal hiszem: sokuk most is vállaltan kuruc maradt labancföldön, szittya hun Bristol kikötőjében, pörköltszaftot tunkoló kun ivadék Málta agávé bokrai között, de végvári vitéz már nem lesz belőlük. Még akkor sem, ha például Budapesten van az új otthona, egy másik Petőfi utcában lakik, Ópusztaszerre viszi a csemetéit és túrós burekot eszik a családja, meg nosztalgiából minden ünnepnapon csevapot, sok hagymával. Mégis. Ezt a zsoldtalanságot, a kiképzést, és a napi kézitusát már nem szenvedhették. Némelyike hazajön, hazajár havonta, kéthavonta, félévente, kinek milyen szolgálat jutott osztályrészül. Amikor kezet szorítok velük, megül a vállunkon az összetartozás madara. Megérint a tisztának tűnő tekintetük, ám mostanában – esküszöm, már előre félek tőle! - túlontúl sokszor csapja meg az orromat egy idegen szag, amibe belesajdulok. Általában férfiparfüm, vagy egy ismeretlen sampon szaga, édeskés aromája, és abban a minutumban életszerűtlen, furcsa állapot dereng át rajtam, mintha teljesen ismeretlen valakivel lenne muszáj paroláznom, mintha valaki régi ismerősre csak külcsínében hasonlító állna előttem. És olyankor elönt a szomorúság.

(folytatása következik)

INNI vagy NEM INNI?

A román bíróság a Csíki sör kontra Heineken évek óta tartó jogvitájában megfellebbezhetetlen ítéletet hozott: a csíkszeredai manufaktúra – vagy helyesebben: kisüzem – ellenében a holland multinak adott igazat. Apelláta nincs. Egy hónapon belül muszáj a székely-magyar tulajdonosnak Lénárd Andrásnak megsemmisítenie az összes Csíki (magyar) feliratot: mindenhol és mindenen. Csak a rekeszeket nézve - amit nálunk szégyenérzet nélkül, tisztán illetve piszkosul „gajbának” mond az anyanyelvét semmibe vevő vajdasági magyar -, százezres nagyságrendről van szó, nem beszélve a matricákról, reklámanyagokról, avatatlanok számára megszámlálhatatlan egyéb eszközről… Horribilis összegekre rúgó, több millió eurós tétel.

Lénárd Andrást személyesen ismerem. Velem egyívású lehet, vagy talán fiatalabb tőlem, nem tudtam megállapítani, hisz csak egyszer találkoztunk. Néhány éve a budapesti Élelmiszeripari Kiállításon, az úgynevezett Foodexpon a délvidéki termelők mellett volt az Igazi Csíki sör reprezentáló standja. Akkor mutatkoztunk be egymásnak és beszéltünk pár szót. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt kivel van dolgom. Én csak a százszámra behűtött, palackozott söröket láttam. A „csíkiről”, mint egyfajta székely, nemzeti szimbólumról már addig is sokat hallottam, de még soha szerencsém hozzá nem volt. Ott pakolászott, rendezgette a termékeket egy vékonyabb fiatalember, mondtam neki, hogy délvidéki lennék, és ha szépen megkérem, tenne-e velem kivételt: az expo megnyitása előtt, soron kívül szeretnék megkóstolni egyet az elhíresült sörükből. Rám mosolyodott, vállat vont, és már nyitotta is az első palackot, amit elkezdvén diskurálni - továbbiak követtek. Mármint én ittam, ő jobbára kérdezett. Mindenről, de leginkább arról, milyenek a lehetőségeink itt a déli végeken. Mondtam, amit tudtam. Kicsit furcsállottam ugyan, hogy egy melóst ennyire érdekel a szerbiai gazdaság állapota, de az életem során annyi érdekes alakkal hozott össze a sorsom, hogy különös képen nem akadtam föl rajta. A sör jó volt. Kifejezetten a szám ízéhez való. Csak nyomokban emlékeztetett az itthon szokott apatini Jelenre, a kesernyéssége hál’Istennek illett hozzá (nem szeretem az édeskés söröket), ám a szarvasosnál kifejezőbb volt az aromája, kellemes utóízt hagyott a számban. Ma sem ellenkeznék, ha valami kegyes égi parancsolat következtében életemben másmilyen sört többet nem ihatnék. Hasonló szép szavakat guríthattam is neki, nem fukarkodtam a dicséretekkel, mert amint indulóra fogtam a dolgot, kérés nélkül is beletuszkolt négy palackot a hátizsákomba. Útravaló, tudatta velem kedvesen. Persze hogy nem tiltakoztam. „Italt és nőt soha ne utasíts vissza” – citátum a Csavargók Könyvéből, és meglehet: sokszor és sokat vétkeztem, eleddig ezt a verdiktet a tőlem telhető legteljesebb mértékig, bár korántsem tökéletesen, de igyekeztem betartani.

Itthon jöttem rá, hogy nem egy betanított sörgyári melós volt a szponzorom, hanem a cég tulajdonosa. Az elkésett megilletődöttség mellett öntött el a hála érzete. Kitart a mai napig. Éppen ezért, vagy emiatt ütött szíven a román törvénykezés számunkra fájdalmas döntése.

Sem jogot végzett, sem reklám- sem gazdasági szakember nem lévén csak találgatni tudok, milyen mögöttes szándékok, érdekek vezérelték a román bíró(nő) ítéletét. Talán nem járok messze az igazságtól, ha élek a gyanúval, hogy egyrészt ebben a történetben Góliát győzte le Dávidot, másrészt az erősen lejtő román pályán egy bevallottan magyar érzelmi húrokat pengető vállalkozás eleve esélytelenként vette föl a harcot a bukaresti nemzetpolitika közutálatnak örvendő ámokfutásával.  

Hogy mennyire következetes a román jogrend: Bukarest levettette a Községháza feliratokat a székelyföldi polgármesteri hivatalokról azzal az indoklással, hogy nem egyezik a Primaria jelentésével. Ugyanakkor, a mostani esetben viszont elismerte a Bere Ciuc (Heineken) és az Igazi Csíki sör azonosságot, holott a román fordítás Bere de Ciuc kéne hogy legyen, a Bere Ciucot pedig Csík sörnek kéne fordítani. Aligha pusztán nyelvi, fordítási vitáról van tehát szó.

Lehet, nem kéne politikai kérdést csinálni az ügyből. Na de kérdem én: Közép-Európában az utódállamok (különösen Szlovákia, Ukrajna, Románia) kontra magyarság tekintetében mi nem számít politikának? Hiszen a MOL horvát terjeszkedésétől az észak-erdélyi autópálya nyomvonaláig, megépülésének mikéntjéig MINDEN annak számít. Még egy százfős munkást foglalkoztató kis sörfőzde élethalálharca is. Nincsenek vérmes reményeim. Nem hiszek sem a román, sem a szlovák, sem az ukrán igazságszolgáltatás pártatlanságában. A temerini fiúk óta a szerbiairól is megvan a véleményem. Amit megtehet a konkurenciával a multi, azt kvázi jogállami keretek között megteheti a magyar kisebbséggel Pozsony, Bukarest vagy Belgrád is. A jóindulatukra vagyunk kárhoztatva. Az meg (száz éve tapasztaljuk) tudjuk: nemigen van.   

Míg a reggeli kávé rotyogott, Csath Magdolna közgazdászt hallgattam a Kossuth-adón. A globalizációról beszélt, a liberalizált piacról. Az új gazdasági világrend gyilkos természetéről, amit az elmúlt három évtizedben a glóbusz minden pontján ilyen-olyan formában megsínylettek már a nemzetgazdaságok. Kit durvábban, kit – szerencséjére – enyhébben, de a kontinensek társadalmait egyforma vehemenciával és állandóan veszélyezteti az immáron a saját hatalmától megkergülni látszó pénzügyi rendszer, ami elszabadult hajóágyúként viselkedve éppen ezekben a mai időkben kezdte meg önnönmaga fölszámolását.

Nem kell örülni: az agónia folyamata nem keddtől szerdáig fejeződik majd, hanem évekbe telik, vagy ami valószínűbb: évtizedekig el fog tartani. Rámegy majd néhány ember élete. A maguké, meg az enyém is. Kicsi a vigasz, öröm az ürömben, hogy némi alappal remélhetően legalább az utódaink egy más gazdasági szisztémában élhetik majd az életüket. Ha, és amennyiben nem temet mindent maga alá a már megroggyant, dőlni kezdett világgazdaság. És ha az új korszakot nem szúrják el megint fedezetlen pénzkibocsátásokkal, uzsorakamatokkal, légvárakként épített bankrendszerekkel, meg a kondér körül sertepertélő öltönyös gazemberekkel, akik úgy tenyésznek az üvegezett bankpalotákban, a pénzügyi centrumokban, mint száraz kutyaszaron a penész, eső után.

Hogy mit jelent, milyen az igazi arca, lelkülete a globalizált piacnak, azt a minapi példától jobban semmi nem illusztrálja.

Végszóként: vájja ki a két rossz szememet a Hétreforgó Kápolnasirató Szent Homorenna, ha én többet ebben a büdös életben Heineken sört innék!

Sajnos száz százalékig sosem lehetek majd biztos benne, hogy a mégoly tudatos márkaválasztásommal nem ezeket a hörcsöglelkületű holland multikat támogatom-e?

Ugyanis a cégóriás a Heinekenen kívül a Gösser, az Edelweiss, a Zlaty Bazant, a Kaiser, a Krušovice Světlé, a Soproni, a Steffl, az Adambräu, a Buckler és a Strongbow márkákat is forgalmazza, vagyis gyártja. Többek között, csak a nagyja neveket fölsorolva. Föl van adva a lecke, bojkottra, sörivó cimboráim!

Nem kell okvetlenül meglepődnöm, ha egy szép napon beteljesedik rajtam a magamra kért átok, és búcsúzni leszek kénytelen a szemem világától. 

Elvégre a globalizmus átkában fogantak vagyunk.  

                                                                                                               Pósa Károly

SZEGÉNYEK LELTÁRA

„Mert félt a vértől, a szagtól,
Nem lett ő orvos csak doktor.
S hogy el ne kopjon a lába,
Benyomták egy irodába.
A nejnek teddy bear
A kutya terrier
Ez ám a karrier.”

Szegénység van, mondják a népek. Mindig ezt mondják. Amióta megszülettem, negyvenöt éve mást se hallok, csak azt, hogy rosszul mennek a dolgok, nincs pénz. Néha infláció van, néha meg defláció, nem fizetik a bért, kérdéses a jövő, örül, aki a holnapi betevőt a zsebében tudja. Mert szegénység van. Úgy látszik a szegénység a mi vidékünkön ugyanolyan létállapot, mint a megszületés, vagy a kötelező halál. Egyfajta bácskai szükséglet, mint tavaszi mezőnek a hajnali harmat. Ha nem lenne, csak néznénk egymásra bután. Tán kicsit még hiányozna is. Témánk se lenne. Társaságban nem bírnánk rögtön panasszal indítani, és a szomszédtól kezdve a rokonokig más sem tudná jóízűen elsajnáltatni magát az ebédlőasztalnál, egy-egy kávé mellett. Cukorral isszuk, keserű amúgy is az élet. Azzá tesszük. No, persze, nem mi: általában másokat okolunk miatta. Energiavámpírnak nevezik az olyan embert, aki ha szóhoz jut, menten panaszkodni kezd. Pakolja ránk a saját nyomorúságát, szabadul a kínjától az első adandó alkalommal, mihelyt megfelelő áldozatra talál, aki van olyan bárgyún illedelmes, hogy türelemmel végighallgatja. Időnként viszket a tenyerünk, lekevernénk neki egy nagy frászt, hagyja abba a lamentálást, nem vagyunk kíváncsiak a folyton a rosszat soroló dumájára. Ám a jólneveltség visszafog bennünket. Hagyjuk, hadd szívja a vérünket, vagyis a még bennünk pislákoló szép dolgokat, jó kedélyt. Aztán mi is elmegyünk valakihez, és tovább adjuk neki a kéretlen, csupa-csupa negatívummal teli büdös puttonyt. Ugyanis minálunk senki nem önmagából indul ki. Így kényelmes. Mindig másra mutogatunk.  

Akartak volna mást hallani? Hallottak valaha valakitől igazi megbánást, egyéb, exkuzáló szöveget? Nem. Tudtam előre, hogy nem lesz senki, aki kimenne a pódiumra, fölállna a pulpitusra a tömeg elé, széttárná a kezét és elmondaná ezt a három-négy szót: „én juttattalak ide benneteket, én szúrtam el az ország boldogságát, a jólétet, mindannyitok jövőjét, sajnálom”, „én vagyok a felelős, ne haragudjatok”, „hibáztam, bocsánat”. A szegénységünket senki nem fogja megmagyarázni, mert vannak helyzetek – parasztosan: szituációk –, az életünk során történnek velünk katasztrófák, rossz dolgok, amiknek sosincs felelőse. Amikért – nem hogy meglehet, hanem egészen bizonyosan – mi is, eléggé el nem ítélhető módon hibásak vagyunk. Olykor azért, mert túlságosan sokat jár a szánk, ahelyett, hogy csinálnánk helyette-mellette valamit. De a legtöbbször azért sújt bennünket „balsors, kit régen tép”, mert errefelé hosszú ideje megtanultunk hallgatni. Inkább kussolunk. (Már bocsánat a kifejezésért, de ettől jobb szót még nem találtak ki a meghunyászkodó, pióca gerincű ember gyáva viselkedésére.)  
Mauriac írja valahol, hogy amikor Péter három kakasszóra elárulja Mesterét és önmagát, az első áruláskor a düh és bosszúvágy van az arcán. A második árulás a rémület és a gonoszság sápadtsága. És a harmadiknál nincs, nem látszik az arca, mert elvesztette magát. Ebben a szörnyű évtizedben, a lefelé száguldó országban megszólalt nekünk háromszor a kakas. Kinek dühös, kinek rémülten gonosz, kinek nincs arca. Csoda-e, hogy ott tartunk, hogy utódaink csak az én, én, én szót ismerik, nincsenek hibáik, amelyeket szóvá tehetnénk? De kik vagyunk mi, akik szóvá tesszük őket?

A honi közélet zsibvásári mivoltán sincs mit csodálkoznunk. Megszoktuk. Pampognak, akiket megfizetnek érte. Persze kapálni egyik sem fog. Nem tud, nem is akar. Az a dolga, hogy csupa fölösleges ügyek szajkózásával fönntartsa azt a látszatot, hogy ő a fontos. Hogy nélküle, meg az ügye nélkül Szabadkától Újvidékig nem lenne itt élet. Pedig van. Csakhogy túl önzőek vagyunk ahhoz, hogy egyszer végre belátnánk: saját magunkon kívül is vannak fontos értékek, mások, akikre olykor azért érdemes lenne odafigyelni. Nem. Most egy furcsa, leszegényített korszak köszöntött ránk, aminek cirka hétmilliárd koldusa lézeng, egyre inkább ürülő lélekkel az univerzum kékebbre sikerült porszemén.

És küzdünk. A szegénységünkkel, másokkal. Ritkán és kevesen vannak, akik önmagukkal. Forog a Föld. Béke nincs. Háború háborút követ. Bellum omnium contra omnes: valamennyi embernek harca valamennyi ember ellen. Hobbes angol filozófus elhíresült mondása, mellyel az emberiségnek az államkötelékek keletkezése előtti időkben való társadalmi állapotát jellemezte; belli domique, háborúban és békében. Szügyig benne vagyunk a háborúban, harapja a bokánk a sok kutya, s mi nem vesszük észre, mert csupa fölösleges dolgokra pazaroljuk minden energiánkat. Szemmagasság. Addig látunk. Jóllehet, ha néha, tényleg csak egy pillanatra fölemelnénk a fejünket, mondjuk az ereszek, a villanydrótok, a fák koronája fölé, egészen biztosan meglepő érzések bizseregnének végig rajtunk. Egy másfajta meggyőződésé. De hát mi jobban szeretjük lógatni az orrunkat. A szürke betonon mászik a tekintetünk, ahol az eldobott csikkeket, a szemetet, a sarat vesszük észre. Ahogy hazamegyünk, kérdezik tőlünk a gyerekek, milyen a világ, mit válaszolunk? Semmit. Legyintünk helyette. Ilyen. No persze. Ilyen. Szegény. Az, mert azzá tettük, azzá tesszük.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fontos a szegénységünk. Hogy ennyire ragaszkodunk hozzá.

   

.

VALAMI ÁMERIKA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 20-án, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Most, hogy közeleg a nagy nap, hírlik megint nem maradunk cirkusz nélkül. Szombaton Belgrádban feministák által összegründolt demonstráció készülődik. A harcias amazonok az össz szerb civil szervezetet khm… utcára hívták. Kicsit profánul hangzik, tudom, de mit csináljak, ha igaz? Vagyis, rosszul mondom. A szervezők természetesen csak a velük egy követ fújókat, az egy hullámhosszon csápolókat várják a csatába. Mindenek előtt az ilyen-olyan jogvédőket, a homoszexuális csoportok érdek-képviseleteit, a cigánysággal foglalkozó szervezeteket, a migráció támogatóit, a minden színskála zöld ügyéért élőket-halókat, a fehér, fekete, sárga és drapp emberek egyenjogúságáért aggódókat, a média munkatársait, a baloldali szakszervezetek tagságát, és általában azokat a polgárokat, akik lelkesednek a szabadelvű nézeteikről elhíresült mozgalmak célkitűzéseiért.

Szabadosság, testiség, egyen-lőrés elvtársnők!

A megmozdulás címe is telitalálat: Nők menete a fasizmus ellen… (Ženski marš protiv fašizma) A legbájosabb mindebben, hogy a lázadozó hölgyek által összetrombitált kompánia nem holmi háztáji, „intimus privát”, kisüsti szerb fasizmus miatt fog ágálni, hanem – olvasva itt erősebben szorítottam a székem karfáját – az amerikai fasizmus ellen! Ugyanis 2017-ben már ilyesmi is van, és veszélyes, és tüntizni muszáj, és nehogymá’.

Pestiesen szólva: nem semmi. Még alszunk néhányat, aztán itt egy vadonatúj D-Day. Ezek a nőnemű deszantosok Normandia után a Knez Mihajlovan megint a vérüket akarnák ontani az amúgy jelentéktelen, elhibázott sikerként elkönyvelt, és kicsit homokos Obama-partszakaszért… Hát: No pasaran elvtársnők! Az elképedéstől nagyra tátott szánkra tolul a kacaj.

Nevesítve: a sikítófrász az USA éppen beiktatandó új elnöke ellen dagad. Merthogy a szerbiai asszonypajtások úgy döntöttek, szolidárisak lesznek az amerikai nőkkel. (Sestro & Sisters. I think this is the beginning of a beautiful friendship.)

Mint köztudott, január 21-én a Nagy Vízen Túl elszabadul a pokol. Donad Trump beiktatását követően Vladimir Putyin fogja kézi vezérléssel az USA népét egzecírozni, nem iható többé viszki, csak vizespohárnyi vodka, olyan se lesz, aki belelovagol a hollywoodi naplementébe, Orbán Viktor a Fehér Ház gyepén zsebre dugott kézzel fogja kirugdalni a rózsaszínű árvácskákat, sosem kerül nyilvánosságra ki ölte meg a Holt-tengert, és Meryl Streep is elteheti a száját a nagy filmszerepektől, felnőtt-pelenkában végzi a díva, mint a szíve csücske, a csúfos vereségébe belebetegedő inkontinencia  inkompetencia nagyasszonya. Atyaúristen mi következhet még!

Álmomban sem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor Belgrádból lesz muszáj aggódni a baráti USA hogylétéért. Az is megérne egy misét, hogy olyanok szponzorálják ezeket a csődületeket, akik jobb helyeken, normálisabb országokban krumplit se válogathatnának, ha nem akarnának a népek folyton folyvást csak rohadt krumplit enni. Mégis: nálunk, meg odaát is működtetik a liberális rettegdét. Hogyhogy nem – alanyokat, védenceket, ápoltakat mindig találnak hozzá.

A félreértések elkerülése végett: a hivatalból rettegőknek, a kínjukban hiperaktív közszereplőknek nem föltétlen Donad Trumppal, a sokat szidott ellenfeleikkel, még csak nem is Orbánnal, illetve a magyarokkal van bajuk. A mára levitézlett szabadelvű ideológia immáron a gyakorlatban is bizonyítottan, kimutathatóan, a nácik – kisebb mértékben a régi kommunisták – kiválasztott módszereit, technológiáit, kommunikációs paneljeit használja.

Ellentmondást nem tűrő módon azt állítják magukról, hogy ők a szabadság, a progresszió, a művészet, a tudomány, a haladás. Ők a megtestesült modernitás. Szerintük csak ők tudják és értik a világot, meg a mindenség folyamatait.

Az a tény, hogy a valóság nem hajlandó idomulni az elképzeléseikhez, csak azért van, mert az emberek nem eléggé érettek…

Igen. Nem nőttünk még föl a feladatokhoz, szemben a kiválasztottakkal, akik helyettünk is felelősséget viselnek, éjt-nappallá téve pozíciót, vezető szerepet vállalva gondoskodnak szegények arról, hogy az univerzum mindig az őáltaluk toldozott-foldozott ideológia mentén valahogy megmaradjon.

Így történhetett meg, hogy a dolgozó, egyszerű, békességet és nyugalmat vágyó  emberek széles tömegei helyett Szerbiában és az ex-jugoszláv utódállamokban a régi, jugoszláv, titoista időkben szocializálódott elit új célcsoportja a hozzájuk hasonlóan félhülye, de ambiciózus, a helyét, az identitását nem találó fiatal értelmiségi – zömmel bölcsész – lett.  Az ő szívük kiadó volt. A lelküket könnyedén megnyerték a gender-ideológiával, a migráns-simogatással, a végtelenített integrációs modulokkal, a kóbor kutyák szeretgetésétől kezdve az atomenergia elutasításán keresztül a veszett neohippi életszemléletig. A küldetéstudatukba belekergültek listája hosszasan sorolható lenne.

Az sem titok ma már, hogy az ilyen tömörülések, közösségi oldalakon szerveződő csoportok, civilként föltüntetett, valójában politikailag motivált társaságok a hangzatos szlogenek mögé bújva, ám mindenféle tartalom, tagság, statútum nélkül hovatovább szoftveresen készülnek. Megvan a fröccsöntött műanyag minta. Rárakják a pár milliméternyi demokratikus púdert, indítás képen pár nagyon jól hangzó vezérgondolatot szajkóznak a médiában, és ha netán lankadófélben a revolúció buzgalma, jól bevált, borítékolhatóan balhés megmozdulást szerveznek, hátha elsírhatja a szájuk, hogy Szerbiában verik a négereket, Koszovó meg Amerika elidegeníthetetlen része. Vagy fordítva.

Ennek az egész liberális vircsaftnak kicsit amolyan „álmodjkirálylány” íze van. Csuda-e ha egyre többen nem kérünk belőle még egy tányérral? Mindazonáltal én velük szemben is megengedő vagyok. Megértem, ha valaki még szimpatizál velük. Nem titok: családi okok, meg egyebek miatt, én is szimpatizálok az értelmi fogyatékosokkal. Kivéve akkor, ha ők akarnak döntési pozícióba kerülni, ha azon igyekeznek, hogy a saját érdekeik szerint instruáljanak engem, vagy ha netán azért kapadoznának, hogy rajtuk múljon egy egész ország sorsa.

NAPLÓ - 59.

Jégvirág az alsókonyha ablakán

„Korán keltem, majdnem kárnak. Rögtön megtalált a rossz hír, a hajnali Kossuth bemondta a Verona melletti buszbalesetet. A tragédiát - ha egyáltalán lehet - még tragikusabbá teszi, hogy a szerencsétlenül járt busz utasainak zöme tinédzser, 14 és 16 év közötti diák, akik éppen hazatérőben voltak a francia Alpokban rendezett sí táborukból. A hatórási hírekben még hét halálos áldozatot emlegettek, sok bizonytalansággal, nagy lehetett a zűrzavar, megértem, hogy ilyenkor minden információt patikamérlegen mérve, óvatosan közölnek. Emberek sorsával, a bajba jutott gyerekek és szüleik, szeretteik érzelmeivel nem szabad játszani, hisz gyerekek élete a tét. Nem lehet felelőtlenül nyilatkozni. 
Bántam, hogy elszalasztottam a rá egy órára következő híradást. Vagyis a hétórási hírekre odafigyeltem, az udvarra kivittem magammal a rádiót. Megitattam, etettem, kitisztítottam a Remény alját, bekevertem és a süldők elé öntöttem a moslékot, aztán délelőttre fát vágtam, majd mire  észbe kaptam épp az áldozatok számánál kezdett az istállóban cirkuszolni, dobogva toporzékolni mindkét csődör, így a vonatkozó rész kimaradt. Reméltem, hogy nincs több halottja a balesetnek. Ám ahogy bejöttem, fölütöttem a laptopomat, a világhálót. A reggeli kávém még keserűbb lett. Legalább 16 magyar diák vesztette életét, és a túlélők csaknem mindegyike ápolásra szorul. Vannak közöttük súlyos sérültek is.

Eddig a puszta tények. Ahogy mondani szokás, ez a hír. Megrázó.

Viszont ami ezután következik, az több mint sajnálatosan riasztó: egyszerűen – jobb szót hirtelen nem találok rá – az maga a döbbenet. Az iszonyat döbbenete.

Azt hittem, már nem érhet meglepetés, ha arról van szó, mekkora aljasságokra képes némelyik ember. Pláne ha újságíró. Hogy a magyarországi interneten meglelhető, zömmel szabadelvű média ócskaságát, gyalázatos viselkedését, szabály(talan)rendszerét régen kiismertem. Nem. Az efféle sajtó pokolbugyra mélyebb, mint gondoltam.  Az Index pirkadatkor is hozta a szokott emberalatti szintjét. Valamelyik sötét gazfickó, aki hírszerkesztőként szolgál rá a bérére, a blikkfangos BRÉKING címmel vezette föl az éjszakai tragédiát. Jópofizott egyet. Mintha bizony a veronai éjszaka zuhanya alatt a Való Világ Rómeónak meglett volna a VV July. 
Ekkor éreztem, megesik, mégiscsak igaza lehetett annak a hírességnek (a neve nem jut eszembe, talán Jung, De Gaulle, vagy egy nagy író volt) aki valami olyasmit mondott hogy bár alapvetően nem vérengző típus, de a falhoz állított újságírók csoportjára bármikor lelkiismeret furdalás nélkül sortüzet vezényelne.  

A „breaking news” magyar megfelelője a rendkívüli hírek, amit az elektronikus sajtóban a kellően váratlan események alkalmával szoktak kiírni. De az Indexes pesti ficsúrok ezt túlságosan ódivatúnak találhatták, hát huncutabb, profán fölvezetőt rittyentettek tucatnyi ifjú honfitársuk halálára. Nekik belefért az értékrendjükbe ez a kegyeletsértő, alpári játék. A facebookos Index olvasói körében is kiverte a biztosítékot a szerkesztőség botrányos hozzáállása. Igen sokan keresetlen szavakkal illették őket, aminek hamar meglett a foganatja. Kapcsolhatott egyik okos tojás odabent, akinek a szíve helyén nem mosogatórongy van, és eltüntették a cikk fölvezetőjét. Persze az Index ettől még az maradt, ami.

És ha már az internet népe szóba került: a kommentárokat olvasgatva a hétköznapi magyar tömegember sem sokkal jobb a sajtós hiénáktól. Minden empátia nélkül csak a szenzációt vizslatja. Ki volt a hibás? Mit tudni, mégis hogyan haltak meg? Égtek? Kiröpültek az ablakon? Amputálják, vagy megmarad… Borzalom. A részletek körül nyálaz keresgélve az ilyen alja hírfogyasztó, féreg lelkület. Keselyű kor keselyűket szül. Úgy tűnik, ezek is közöttünk élnek. Azt, ahogy hagytuk a világ ide süllyedését, abban mi is ludasok vagyunk.

Aztán nézem a magyar külügyminisztérium rendkívüli sajtótájékoztatóját. Szijjártó Péter láthatóan megrendült állapotban közli a tényeket. Az ilyenkor szokásos teendőket sorolja, de a korábban szokott rutin helyett töredezett a mondandója. Amikor a végén a szülők fájdalmáról szól, és részvétét fejezné ki, elsírja magát. Mindenki, aki szülőként él, érti miért. Mindannyiunknak vannak gyerekei. Tizenévesek, szépek, okosak. Szijjártó meghatódott. Látszott az emberi arca a politikusnak. Tiszteletet érdemel az őszinteségéért, a nyíltan vállalt érzelmeiért. Nem csak jó külügyes, hanem jó apa és jó ember is lehet Szijjártó Péter. Ebben az elarctalanodó időkben reménykeltő ilyesmit tapasztalni.    

Kimentem az udvarra, kiszellőztetni a fejemet. Fagyos a délelőtt, ahogy fűrészelem a köbözött nyárfa rönköket, kesztyűben is ragadnak az ujjaim a fűrész fémből készült fokához. Még galambot se nagyon látni, amióta ilyen hideg az idő, eltűntek a régebben szokott látogatók, a verebek, varjak, az eresz alatt toporgó purclik, meg a jobb napokon mindenhol lábatlankodó, fölfújt tollú strasszerek. Erdőkerülő ismerősöm szerint hajnalonként gyakran szomorú látvány fogadja: a fák alatt megdermedt, jéggé fagyott madárkák tetemére bukkan. Kihűl az apró tollas jószág, elrebben belőle az élet. Csak lefordul a Tisza-menti ártéri erdő faágáról. Aláhull a kis test, mint a száraz levél.

Állok kint a farakásnál. A tövembe telepszik a vizsla. Érzi, ha a gazda kedve elborult. Néz rám okos, nagy szemekkel.

 – Arat a tél kutya – mondom neki – madarakat is visz, embereket is visz.”   

Brancaleone ármádiája

Rajzom egy gyártelepről

Sokszor eszembe jutnak M. Monicelli leghíresebb mozijának, a Brancaleone ármádiája első képsorai. Az 1966-ban forgatott francia-spanyol-olasz koprodukcióban készült film azzal indít, hogy rosszarcú, üvöltöző barbárok rohannak le egy itáliai falut. Mindent kifosztanak, a nőket megerőszakolják, kardélre hányják a lakosságot. A maradékot sem kímélik: nekiállnak levagdosni a férfiak kezét, akik kegyelemért kezdenek könyörögni. Olaszul jajgatnak – az addig magyarul beszélő (!) filmben… A feliratos szinkron is csak ettől a jelenettől indul. A filmet bevezető, brutálisan elstartoló néhány perc beszólásait, ordítozásait sehol a világon nem értették, ahol nem tudtak magyarul. Ugyanis az olasz rendező – mondjuk így: poénból – magyarul beszélő statisztákkal játszatta el a kegyetlenkedő barbárokat.

Ugye mindez milyen hízelgő ránk nézve?

Félszáz év elmúlott azóta, ám a fősodrú nyugati sajtóba beleolvasva, mintha még ma is ez az ízetlenkedő, mucsai címkézés járná, ha rólunk, magyarokról esik szó. Ráadásul 2017-re néhány itthoni ügybuzgó megmondó bajnokunk is teljesen átvette Brüsszel, Berlin, Bécs kioktató hangnemét, de leginkább a kétségbeesett magyarországi ellenzék retorikáját. Se sajtószabadság, se emilyen szabadság elvtársak, diktatúrában fetreng az egyetemessel együtt a délvidéki magyarság…

Mármost tényleg, kérdem: ennyire taplók vagyunk? Nekünk ne lenne helyünk Európában? Csak ránk aggatgatható mindenféle hisztérikus minősítés, kezdve az idegengyűlölettől a szervilizmuson át a bunkóságig? Mi vagyunk a porba fúló gumicsizmások? A provincializmus pocsolyájában dagonyázók? Aligha hihető, hogy az a nép, amelyik évszázadok alatt sosem tűrte a rabigát, a XXI. századra most hirtelen a saját akaratából, önként dalolva kényelembe helyezkedjen holmi diktatúrában.

A tetejébe pont azok – a hitelesség netovábbjai – hőbörögnek, pampognak a demokrácia hiányáról, meg bő lére eresztett beszélyeikben bírálják a magyar nép lelkületét, akik a saját lelküket már jó régen harminc ezüstért eladták, és akiknek egy szép napon remélhetőleg alaposan megköszönhető lesz, hogy sajnos a mostanára már avíttnak tűnő klasszikus demokrácia értékeinek csődjével a kor emberének muszáj volt szembesülnie.  Mindez azért, mert valakik egy tíz tőmondatnyi morális sorompót is a szabadság megnyirbálásának, az emberi jogokkal összeegyeztethetetlen verdiktnek kiáltottak ki. Leselejtezték a régi, bevált törvényeket, és lett helyettük az általuk kreált, rózsaszín ködbe csomagolt csillió számú másmilyen rend(etlen)szabály.

Hitték: örökérvényűek lesznek. Hát nem.

Uramisten, a mi farizeusaink! Ha együtt kéne gyónni velük, bizony odébb állnék a templom kupolája alól! Lassan büszkék lehetünk rá, ha Budapestről, Újvidékről, Szabadkáról ilyenek tahóznak le bennünket rendszeresen. 

Vannak ugyanis ezek a saját magukba szerelmes egyének. A köldöknézés nagymesterei ők, a közösségi szellem bármilyen megnyilvánulásától ódzkodók. Nekik a népviselet bugris, a falu lenézett, a peremlét csupán csökkent képességű, sárba ragadt, frusztrált flótások gyűjteményes albuma, a hagyomány avítt cafrang, és általában zavarólag hat rájuk minden, ami kicsit is beleigazít a maguk köré képzelt, nesze semmi fogd meg jól világba. Történelem, múlt, vallás, család, Isten, haza: csupa-csupa számukra nevetséges dolog. Sérti a finnyás gusztusukat. Nyomban nyálazzák a címkét: nacionalizmus.

Régen jugoszlávok voltak, most multikultik. Idáig zömmel csak az volt a kultúra, az számított értéknek, amire ők rábólintottak. A többit merő dilettantizmusként ad acta helyre tették. Ha valaki netán kiénekelt a sorból, megjegyezték maguknak, indexre is került hamar. Ilyen volt évtizedeken keresztül az individualistán posztmodern társaságok uralma. Dél-Bácskától Újlipótvárosig csak az általuk hitelesített gittet lehetett rágni.

Jó hogy ennek kezd vége lenni. Noha 2017-ben is lesz még belőlük az elégtől mindig eggyel több, a világ megérett az újrakezdésre. Hiába erőlködnének. Föl- és kiismerhetőek a céljaik, éppen úgy, mint az érdekeik. Az efféléknek nem számít, honnan jöttek. Holnap emitt is próbálkozó, örök nyughatatlanok. Kétlakiak. Gyökértelenek. Az a hazám, ahol jóllakom – mondja a filozófiájuk. Óvatos lázadók. A forradalmi tüzük csak akkor vet méteres lobot, ha az egzisztenciájuk veszélybe kerül. Olyankor befeszülnek, izgalmi állapotba kerülnek, leföldelni őket csak úgy lehet, ha nem veszünk tudomást róluk.

Úgyse változnak.

Az ilyen, a reggeli első lélegzetvételével már utálja mindazt, ami nemzeti jelzővel ellátott, mert pártpreferenciákkal, meg gyűlölt vagy szeretett politikusok képével teli az agya, s amint lehetősége van rá, rögvest lábszagúzik, magyarozik.

Noha, meglehet: magyar a család- és a keresztneve – de az én szememben az ilyen nem magyar. Csak vajdasági, azaz általuk fennen hangoztatva: vajdmagyar, vagy szimplán csak magyarországi. És tombol a közösségi oldalakon. Letiltottam belőlük a legaktívabbakat. Ne mételyezzék a napomat. A hazudozásuk akkor is hazugság, ha megfizetik érte őket.

Ezt vette végre észre a tömeg. Erre eszmél rá egyre több helyen a társadalom. S a honi, meg az odaáti közvélemény teljes joggal csömörlött meg a fajtájuktól. Ahogy én, úgy mások sem kíváncsiak rájuk, nem hallgatják, nem olvassák őket, a képernyőn föltünedező arcuk káromkodást szül. Csak a szűk belterjes, sorstalan kör agarai horgadnak föl néha rajtuk, vagyis egymáson, meg pár, a köpönyegük melegéből kibújt nemtelen fiatal. A többség ásít, lapoz, távkapcsol. Kinek van kedve ezt a mára befuccsolt kompániát túlreagálni?

Hadd erőlködjenek!

Önök még nem unják? Mert én kurvára.

Pósa Károly

TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

A NEVEM SENKI

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 5-én, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Nem újévi poénnak szánnám, ám mivel ilyen egylyukú, monofázison működő, őszinte ember vagyok, itt az ideje bevallanom, hogy 2017 legelején is tovább folytatom a tavaly megkezdett bűnözői múltamat.

Kísérletezek. Saját magamnak vagyok a tesztalanya.

Ez egy viszonylag nagyobb rizikófaktorú társadalom-szociológiai, vagy inkább szociálantropológiai próba. Viszont amikor a premisszái alapján egyszer sikerül levonnom a tanulságokat, lesz rá esélyem, hogy a nevemet ha nem is Samuel P. Huntingtonéval, de legalább a Szemölcs sógoréval együtt emlegetik majd.

Én vagyok a kísérlet ötletgazdája meg a kivitelezője. Velejárója a bűnözői magatartás. Ennek okán, a saját bőrömön tapasztalom, hogy még Szerbiában sem könnyű gengszterként élni. Idestova szeptember óta, tehát immáron szűk négy hónapja számítok törvényen kívülinek. A társadalom peremén vegetálok, amolyan kötélrevaló bitangként eszem a kitaszítottak keserű kenyerét. Negyvenhat év alatt ide küzdöttem alá magamat. Még majd igaza lesz az óvónénimnek, aki ha jól emlékszem életemben először titulált akasztófavirágnak. Noha kantáros kölyökkorom óta töméntelen víz lefolyt a Tiszán, és a pályafutásom során neveztek sok mindennek, a békesség kedvéért most inkább nem fognék bele a fölsorolásba, pedig jó kis jelzős szerkezeteket kaptam a fejemhez. (Szegény Bözse néne se érte meg a rajtam beteljesedő jóslatát.)

Deklasszált elemként tehát félillegalitásban létezek. Szeptember 17-e óta nincs igazolványom. Lejárt. Papírok nélküli senki a nevem. Ha netán elkapnának, közigazgatásilag egy másik bolygóra lesznek kénytelenek deportálni.

A régi igazolványomat azért őrizgetem. Ragaszkodó típus lévén nekem nem megy az elengedés művészete. Majdnem bordó színű a könyvecske, kicsit hóka a random alkalmankénti mosások miatt, ám vitézül kibírt velem tizenvalahány évet. Párszor elhagytam, nem mondom, volt a kapcsolatunkban hullámvölgy. Mégis: többet volt a farzsebemben mint bármelyik százdináros. Ha visszagondolok, egyszer fél évig nem láttuk egymást, már úgy tűnt, hogy le kell cseréljem másikra, mire nagy nehezen rábukkantam az esküvői öltönyöm zakózsebében. Az volt a legutolsó hely, ahol kerestem. Ne firtassuk miként került oda, meg azt se, mikor és hányszor akasztottam le a vállfáról az esküvői gúnyámat. Az én személyazonossági okmányom velem együtt gyűrődött. Közös élményeink révén szaporodtak a ráncaink, koptunk egy akaraton, itt-ott fölfeslettünk, bele is szakadtunk a mindennapokba. Tavaly ért a hír, hogy a jó öreg papír alapú legitimációm elavult. Muszáj lesz műanyag kártyára cserélni. Der Mensch denkt – Gott lenkt*, gondoltam, és régi szokásomhoz híven sokadszorra is a bölcsebbik énemre hallgattam. Ami – mint mindig – most is arra ösztönzött, hogy ne csináljak semmit. Minden úgy jó, ahogy van. Kár idegeskedni.  

Nem mondom, szeptember vége felé, egy-egy túlbuzgó járőr miatt előfordult néhányszor, hogy bizonytalan pillanatokig majdnem megbántam a személyi okmányomat illető ügyem halogatását, de hál’Istennek ismertek a rendőrök. Igaz, akkoriban muszáj volt anyagi áldozatot hoznom egy új, kínai boltos biciklilámpáért. Vis maior. Van az a pénz, amiért hadd korpásodjék a haj!

Viszont érvényes igazolványom nincs.

Kész kalandtúra így az élet Szerbiában! Mit Szerbiában! Hisz az információ alapú XXI. század már a javában tart! Okmány, igazolvány nélkül gyakorlatilag nulla az esélye, hogy bárhol komolyan vegyenek.

Hiába magyaráznám a közegnek, hogy közel félszáz éve itt élek a szülővárosomban. Ismerek minden fát, csemete kora óta. Engem is ismer mindenki. Ez néha jó, máskor kénytelen vagyok Zentán sörözni. A katolikus parókia nagykönyvében másfél száz évre visszamenőleg cikornyáznak az őseim nevei, a vasúton túl meg ott kopnak a kőbe vésett sírfölirataink. A Budzsákban elég öregapám nevét kiejtenem, a kóbor kutyák már szaladnak előlem, tudván, hogy sintérivadék vagyok. Mutassam meg melyik járdán tanultam meg biciklizni? Hol csókoltam először, és melyik sarkon törték be az orromat? Hiába való erőlködés lenne. A papír. Azt kérik. Tőlem. És feketére büntetnek, ha nem tudom igazolni magamat.

Másokat nem. Pillanatnyilag Szerbiában, meg szerte Európában százezrek, milliók kóvályognak mindenféle úti okmány nélkül. Csupa január elsején született szerencsés flótások, Isten Allah éltesse őket sokáig, hogy fülük érjen le bokáig. Nekik szabad Horgos, Szabadka központjában életvitelszerűen táborozniuk. Ha én vizelnék napi rendszerességgel oldalba egy villanykarót, előbb-utóbb megbírságolnának. Őket nem. Hisz két kontinensen átmenekültek már a mennyország irányába. Ennek dacára árki megerősítheti a tapasztalatomat: a mai számítógépes érában a bennünket sújtó bürokratikus identifikáció babérja nemhogy terem – burjánzik. Mégsem félek az igazságszolgáltatás haragjától. Ha lesújtana rám a szerbiai törvények p(h)allosa, csak vonogatnám a vállamat és hivatkoznék másokra. Egy átlag állampolgárra. Akinek föltehetően odahaza fiókszámra vannak különféle okmányok.

Bármelyikkel azonosíthatóak vagyunk.

Magyar- és közönséges igazolvány. Útlevél. Én csak szerbiaival villoghatok, de sokak már odaátit is használnak. Szintúgy a hazai meg a szentkoronás jogosítványt, a kétlaki lakcímkártyával dettó. Régi diákigazolvány, buszbérlet, a gyerekek szeme elől gondosan elrejtett egyetemi leckekönyv. Autókönyv. Katonakönyv. Munkakönyv. Betegkönyv. Bankkártya. Véradó-könyvecske. Tagsági könyv az éppen aktuális párt emblémájával. Örökös tagsági flepni a fociklubba, az olvasói körbe, a dalárdába, a civil szervezetbe. Cserkész kiskönyv. Egyházi adókönyv. Névre szóló fürdőbérlet, szauna nélkül. Igazolás arról, hogy büntetlen az előélet, a hátlapján friss pecséttel másik igazolás a priusz elévüléséről. Feneketlen okirat a nyelvvizsgáról. Lakhely elhagyási parancs. Kutyaoltó-könyvecske. Halotti bizonylat.

Minek ide igazolvány?
Még néhány év, és úgyis azonosító chipet kapunk a bőrünk alá.

*A vasalt tarkójú kurucok kedvéért: Ember tervez, Isten végez.     

 

NAPLÓ - 58.

„Szó szerint idézni ugyan nem tudom, de Julius Caesar mondott egyszer olyasmit, hogy a légiós legféltettebb társa nem a fegyvere, hanem az ásója, mert azt emettől sokkal többet használja. Igen, igaza lehetett. A néhai Jugoszláv Néphadsereg katonájaként leginkább mi is seprőkkel, lapátokkal, fölmosó rongyokkal hadakoztunk. Lombot hullató macedón őszön meg gereblyével. Szusszannunk sem hagyott időt a rendszer. A római légiósokat sem lehetett unatkozáson kapni: noha minden századra, azaz 80 fegyveresre jutott kb. tucatnyi szolga, akik a főzéssel, mosással, egyéb alantasabb munkákkal voltak megbízva. A békeidőben sem pihenő zsoldosok utakat, hidakat építettek, erdőt irtottak, tisztogatták a terepet, egyszóval rendezték a meghódított területeket. Julius Ceasarért köztudottan rajongtak a beosztottjai, mert – főleg kezdetben, a galliai sikereikor – gyakran a lovát elvezettetve gyalogosan szállt harcba a seregei élén, ami nem pusztán lemondás volt egy bizonyos kényelemi szintről, hanem vállalása annak, hogy az esetleges csatavesztés bekövetkeztével nem óhajt a kor szokásainak megfelelően élni a lóháton menekülés esélyével, hanem igazi parancsnokként vállalja a felelősséget minden döntéséért, s ha kell, az övéivel együtt pusztul. Talán a népszerűségének köszönhetően Ceasar legendásan sokat követelhetett az egységeitől. Kifejezetten kemény vezetőnek számított: míg máshol napi 4-5 órát meneteltek teljes harci fölszereléssel a légiósok, kb. 10-15 kilométert nyomulva az ellenséges terepen, addig Caesar emberei sűrűn-sűrűn ennek a dupláját is megtették zokszó nélkül. Pedig nem árt észben tartani, hogy egy-egy légiós a fegyverzetén kívül mintegy harminc kilogrammnyi málhát is cipelt, olyan egyéb eszközöket beleértve, mint például az egyéni teherhez hozzátartozó táborkaró, amikből ha egyetlen éjszakára pihentek is meg valahol, kötelező érvénnyel kerítést húztak és sáncot építettek maguk köré. Számtalan alkalommal beigazolódott, milyen bölcs és hasznos előrelátás építtette föl az alkalmi védelmi vonalukat. Életeket mentett. Ugyanezen józan előrelátás jellemzi a mostani embert is. Itt dirreg-durrog nekünk a mínusz tizenvalahány, mire ösztönösen miként reagál a bácskai ember?
1. Egy liter helyett kettőt készít ki a hátsó udvarba. A kisebbik lovas kocsi ülésében tárolom, ott eléggé védve van a kíváncsi tekintetek elől. Megette a fene, ha befagyna: az akkor nem is pálinka…
2. Hál’Istennek nem kell sűrűn trágyázni a lovak alól! Egy-két nap szennyes alma csak melegíti az istállót. Jobb, mintha a jéghideg betonra feküdnének a jószágok. Vis maior, kérem. Viszont a malacok a fürdőszobából kapnak bojleros meleg vizet a moslékosvödörbe.
3. Az alsókonyhában is hunyorogva parazslik a kályha. Ha jön valaki, ott ülök meg vele és különben is - a tengerimalac szabadon kószál odabent, hadd legyen szombaton is trópusi vasárnapja. 
4. Reggel nyolctól megtalált a kinti munka. A hátsó udvarban nekiláttam fát vágni, fűrészelni, s ahogy teltek-múltak az órák, hallgatva a Kossuthot elröppent a szombat délelőtt, mínuszostul, szelestül, szabadnapostul. Még bele is izzadtam. Közben néha abba-abba hagytam a fatörzsek reszölését, mert a hahotától kiestem a ritmusból, a fűrészt otthagyva mentem félre köhögve röhögni, ugyanis fél délelőtt a szilveszteri rádiókabarét ismételték.
Mondhatja nekem akárki, hogy beteg és szürke, meg szenvedő ez az újév eleje, eleve vitatkozni lesz muszáj vele. Nem. Szépen indul a 2017-es esztendő, mert amikor reggel hozzáragadtak az ujjaim a kilincshez, mindjárt az jutott az eszembe, hogy ne pina: puszi - szúnyogból, légyből is bő három héttel kevesebbet köll majd számolni. Ezért ne ágáljon nekem senki, ha a januári hideg kicsapatja a kora reggeli csipát a szemekből: a tél most épp a dolgát teszi. Az a tisztünk, hogy odafigyeljünk rá, meg egymásra. Ha nem lenne ez a farkasordító hideg zord idő, bizony azt hihetnők, hogy nekünk kényelmet vezérelt az ég, és immáron sétagalopp gyanánt kell az úri életünket letudnunk. Pedig dehogy. Minél nagyobb a kinti hideg, annál szükségesebb az idebenti tűz. Bármiként értve.”

Pk

SÖRKATONASÁG, AVAGY A MAJMOK BOLYGÓJA

Jó előre tudom, nem leszek túl népszerű a mostanában sóhajtozó sok pacifista között, mégis vállalom a véleményemet: szerintem el kéne gondolkodni a sorkatonaság újbóli bevezetésén. Mindenütt! Értem ezalatt – Európában. Vagy legalább alapjaiban megtervezni, aztán megvalósítani egy újfajta fegyveres szolgálat beindítását. Adott a svájci példa. Működik. Területvédelmi egységekbe kapnak beosztást a megfelelő korú férfiak, akiknek állampolgári kötelességük közé tartozik, hogy minden 5-6 évben egy-egy hónapnyi hadgyakorlaton meg kell jelenniük. Nincs apelláta: muszáj a kiképzésen részt venni. A svájciak igen szigorúan büntetik a hazafias kötelességük alól kibújni szándékozókat.
Új korszak kezdődik a világban. Új kihívásokra nem lehet a régi sémákkal válaszolni. Megint a béke oázisának titulált Svájcot hozom föl példaként: tudják tavaly mit gyakoroltak a svájci hadkötelesek egy hónapon körösztül? Azt, hogy milyen lesz az élet Európában áram- és vízellátás nélkül. A katasztrófahelyzeteket. Mad Maxot - újratöltve. Megakadályozását az anarchia elszabadulásának . Amibe, ha nem vagyunk észnél belelavírozza magát az emberiség. Sok minden elmondható a zsurinyó, sajtképű helvétekről, de nem bolond az Alpesek népe. Tudják, sejtik, mitől kell a jövőben tartani. Ráadásul a bevettnek tűnő szokások immáron elavultak. Látszanak a rendszer gyenge pontjai, és a szemünk előtt mutatkozik meg az össz jele annak, mit tett tönkre például a sorkatonaság megszüntetése. Nincs is rajta mit csudálkozni. Majmok bolygóján élünk, minden a visszájára lett fordítva, mert a Cseh Tamás által megénekelt Kék Páviánok azzá tették a világunkat, amiből 2017-ben remélhetőleg elkezdünk kikecmeregni. Most van itt az ideje, hogy a Rend, az Ember hangja, az érthető, a tűpontos és az értékrendű szavak, fogalmak kapjanak megint főszerepet. Nem, nem fogja minden bűnös elnyerni ugyan a méltó büntetését – én a néhai Jugoszlávia lakója, tapasztaltam már, milyen viszonylagos a sokszor elátkozottak számonkérése –, de eljön az idő, nem is sokára, amikor ketrecbe zárnak majd párat azon majmokból, akik hagyták ezt a gyalázatot. Nem csak a tudatos züllesztést. Hanem elszámoltatják majd őket az összes rákfenéért, válságért, a gerjesztett nihilért, amit a XX. század második fele szakmányban zúdított a nyakunkba, mindig a liberális demokrácia pallosát hordozva. Mi szép lassan annyit tehetünk, hogy az itthoni, meg az odaáti majmok heccelőit, a félmajmokat, akik majmokká akarnak válni sorra megnevezzük, kirekesztjük őket, és minden kártékony cselekedetüket megakadályozzuk.
Ha kell, erőszakkal. Vége a finomkodásnak. A bőrünkön tapasztaljuk mivé lett a szabadságvágy. Látjuk mivé lettek a pudingon fölnövő fiúk generációi. És még ha csak a civil szférában jelentkeznének a romlás virágai! Ha nem lenne túl sok, ijesztően mindennapi a megannyi keszeg vállú, ijedt szemű, tétova anyámasszony származék. A verbuváltak között is fölüti fejét a defetizmus. Magyarország vagy fél éve többezres létszámban toborzott határőröket. Jelentkeztek sokan, hisz a katonáskodás egyre jövedelmezőbb szakma. Nagyszerű. Becsülettel szolgálni a hazát, hellyel-közzel tisztességes bérért: nekem, meg rajtam kívül sokaknak imponáló lenne. Ezért ütött szíven, amikor a minap kis színes hírként jelent meg, hogy a magyar határ mentén valaki(k) - bizonnyal egyenruhás(ok) - jókora, a magasból, akár helikopterből is látható szöveget „dolgoztak” a földbe, elnézést, idézet következik: „Faszom teli van”, így a fölirat, hirdetik a méteres betűk. Mindezt olyan zónában, ahol csak rendőrök, katonák tartózkodhatnak. A magyar állam felségterületének peremén. A szent haza védett földjébe vájva.
Ez nem dühítő, hanem szomorú, s mint olyan töprengésre éppen elég okot adó.
Hasonló stílusnál maradva, kikívánkozik a kommentárom, egy ide illő régi bácskai mondás: „Aki kurvának áll, az ne szíszogjon, amikor basszák.”
Ezek az emberek, akik egyébként minden tiszteletet megérdemelnek, nem prostinak, bűnözőnek, világ szélhámosának, saskabarés ripacsnak, de még csak nem is bohócnak álltak, hanem egy nemesebb cél érdekében a hazát védeni. Ma ez nemigen divat. Tudjuk: nincs sorkatonaság, a gyerekfiúk után az anyjuk ágyaz, takarít, a szemöldökét szedi már a zsúrpubi kemény pártelnök is, ijesztő egy mai sihederben legföljebb az orrpirszingje, vagy a tetoválása lehet, ha egyáltalán akad bicepsze amire ráfér a lángot okádó kínai sárkány. Jobbára délig hagyják pihenni szegényeket, mert kicsit mozgalmasabbra sikerült valamelyik estéjük, kifogyott a diszkóból az energiaital, megfáradtak a drága lelkek. Nincs módiban a fegyelem. Ezzel együtt a kurázsi is kiveszni látszik.
Mégis minimum meglepő, ha idáig ragadtatja magát valamelyik egyen gúnyás. Hány mentős, tűzoltó, ügyeletes vasutas, portás, biztonsági őr, orvos, nővér tudna keseregni, amiért kimaradtak a szilveszteri buliból? Elkezdte-e már valaki sajnálni a vendéglátóiparban dolgozókat? Ha nem, jelzem, biztos a pincéreknek, szakácsoknak, londinereknek, bárzenészeknek, kabaristáknak, is tele lehet a micsodájuk ezzel a nagyvilági ünnepléssel, elkélne nekik egy kis pihenő. Számos dolgos ember nem engedheti meg magának a lazább ünnepet.
Illik az ő álláspontjukkal is szembesülnünk néha.
Ha valakinek fáj hogy szilveszterkor szolgálatban kell lennie, másokra kell ügyelnie, észnél muszáj maradnia, az ne menjen katonának. Ilyen egyszerű. Mivel én még emberrel nem találkoztam, aki elégedett lett volna a fizetésével, mert mindig lehetne több, nincs az Istennek annyi pénze, amennyit el ne lehetne viselni bér fejében: szóval nem biztos, hogy a pénz szemszögéből kéne szeretni valakinek a szakmáját. Pláne egy egyenruhásnak - a hivatását.
Az bizony - több puszta szakmaiságnál. Az hivatás, vagyis - hitvallás. Gyönyörű, nemes föladat. Ember kell hozzá. Még ha olykor rosszízű poénkodás, némi keserűség buzog is egyesekben. Előbb kellett volna gondolkodni. Senkinek sem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy a hazát szolgálja. Mi lenne, ha minden elégedetlenkedő munkásember öles betűkkel írná ki a gyár, a cég előtti aszfaltra a trágár világfájdalmát? Ugye. A többség teszi a dolgát. Harmadik műszakban, karácsonykor, szilveszterkor. Hóban és kánikulában egyaránt. Mikor milyen rúd jár rá.
Remélem a botrányosnak mondható határzónás eset a példás szankciók után egyedinek lesz nevezhető. Ellenkező esetben én szégyenkeznék a magyar fegyveres testületek helyett.

Pk

NAPLÓ - 57.

Pósa Tamás (Miskolc) makrofotója

„Ha már újév, ha már jövendölés, akkor legyen találós a kérdés, kezdjük egy föladvánnyal. (Úgyis ilyenkor szokás a bizonytalant találgatni. Tele a média a kéretlen jósok okosságaival. )
„Nagy hidegben soká élek, vígy szobába - meghalok.” Ugye nem is nehéz? Még akkor sem, ha időben közel s távol nem esett hó mifelénk. Sok hűhó alig semmiért. Egyébként az idézett népi bölcsességet korántsem a látens hóhiányom miatt citáltam. Őszintén megvallva, ahogy a lementett dolgaim között rábukkantam, rögtön megtetszett a mondat, észre se vettem, hogy csupán gyerekes, folklóros tesztkérdésről van szó. Azt hittem valami irodalmi idézet. Muszáj volt utána járnom. Ejnye a kiskésit, mondom, közmondás? Úgy kerestem ki a megoldását. Elsőre jégre tippeltem. Noná, mellényúltam. Már meglepődni sincs kedvem rajta. Sosem szerettem a közmondásokat. Mindig túl buta voltam hozzájuk. Valahogy nem ilyen srófra forog az agyam. Viszont egy-egy szép mondat, akár mondattöredék megfogja a fantáziámat, a manó tudja miért, elindít bennem valamit, magával ragad, örülök neki, és ízlelgetve, hozzátéve igyekszem saját magamévá tenni, átformálni olyanra, amilyennek én szeretném látni. Ha ez az ihlet, akkor legyen az. 
Nagy hidegben soká élek… Rám találtak a szavak. Milyen egyszerű, mégis szép a szórend! Sallangmentes. Kicsit régies az íze. Akár Petőfi is lejegyezhette volna. Ő és még néhány géniuszunk tudott ilyen puritán kifejezésekből halhatatlan gondolatokat csiholni. Rá, vagyis a költő személyére – még visszatérek.

Igen, szeretem a hideg időt. Az ilyen kopogós fagyokat meg különösen. Ki-kivicsorog ugyan a napsugár, de nem nyílik bátrabban az idő. Nincs sok romantika a zimankóban, a fűtésben, tudom. Nem a szegény ember mércéjével bűbájol a január. Akinek a zsebét húzza minden tél, az inkább tart a hidegtől, mintsem kedvtelve rajongana érte. Tüzel az ember, mint a szuka szokott, nézi, miként húzza össze a lábát a télire bekészített fa meg szén, s közben magában spekulál, vajon a tavasz kezdetéig, az első rigó pitymallati énekéig kibírja-e a fészerbe készített égnivaló, vagy szólni kell az erdőkerülőknek, a lovas embereknek, hogy hozzanak még egy-két szekérderékkal a vastagabbjából. Az élet télen nem enged túl sokat filozofálni. Visszaránt a jeges talaj rögvalósága. Ettől függetlenül tiszta szívvel vonzódom a fagyos mindennapokhoz. Jobb a locspocsnál. Örülök, ha a kinti konyha ablaküvege becikornyul a jégvirágoktól, a legszebb slingelt terítőnél merészebb formákat kanyarít elém, lefesthetetlen, lefotózhatatlan csodájává válhat még egy januári hétfőnek is: hát hogyne repesne akárki megszomorodott embernek a lelke, amint észreveszi Isten csudájának e két marékkal szórott tüneményét? Aztán ott a kutyák vize. Nappal még csak-csak iható, de estére beledermed a vastálba. Ébredéskor, amint végezni szoktam hátul, földhöz csapdosva verem ki belőle a jeget, így a ganérakás mellett napok alatt szürreális szoborrá vált a fazékforma, egybefagyott kompozíció. Alighanem huzamosabb ideig megmarad. Árnyékban van, nap meg sehol, eltehetjük egy darabig a szánkat az olvadástól. A kutyák is tudják, érzi a jószág. Éjjelre behúzódnak az istállóba, jócskán mínuszokban eltűrjük nekik, mint az egyszeri székely, akinek akkor kezd tél lenni, ha már az ebállatot beereszti az alsókonyhába. Egyébként amolyan botcsinálta Betlehem kezd kialakulni az istállónkban. Három ló, két kecske, és a két kutya estéről estére békésen szuszogja teli a szalmát. Csak az izgága vizsla szokott időnként kijárni. Átugrik, átszökken az istállóajtó alsó szárnyán (a fölső arasznyira most is nyitva van, mert szellőztetni muszáj, a párától csöpögne odabent minden…), járőrözik egyet, megriasztja a tetőn melegedő galambokat, leleltároz az emsénél, a kishízókhoz is benéz egy kis moslékmaradékért, majd sietve visszatornázza magát az istálló lószagú meleg félhomályába. Odabújik az öreg tacsi mellé, a csődör faránál fölpúpozott szalmába, a törekbe, és már csukja is a szemét, hogy kutyaként kutyaálmokat lásson, gondolom sok gőzölgő cupákkal, a rideg téli tényállás helyett.

Rajzos az ereszek alja is. Míg alkonyattájt össze nem borul a sötétség, szépen kivehetőek a tenyérnyi zúzmarafoltok. Mintha egy sehonnai bolond által huzigált nématérkép kacskaringóit látnánk. Pedig az a sejtésem, hogy csupa terra incogniták, fölfedezetlen szigetek, légből kapott tengeröblök azok, a fantasztikum geográfiája tárul elénk. Lódul tőlük a képzelet, hová nem jutunk el soha, nem is tudjuk hamarjában melyik dimenzió piktográfiái jelennek meg előttünk napi szinten, fény ezer évek üzengetnek, másik univerzumok nyújtják a kezüket, időgyűrűk siklanak egymásba, a galaxis csücske lapogatja a vállunkat, ide küldi az ereszet aljába a hívó szavait, miközben mi éppen bükkfa köbméterében, pár mázsányi szénben mérjük a világunkat. Hát nem szánalmas egy jószág az ember?
„Vígy szobába – meghalok…” Ilyet valakivel csak a szabad lelkének az ereje mondat. Erős, ütős kijelentés. Mondom, Petőfi se ágyban párnák között. A sor hosszasan folytatható lenne, ki és mennyire kívánta ezt a fajta kötetlen szellemet. A béklyók nélküli, igazi szárnyalás megélését. Nagy kár, amiért nem mindenkinek adatott meg, hogy férfiasan, állva érje a végzet. Hogy a szemébe nézhessen a fátumával, majd ilyetén a győztes megbékélt mosolyával tegyen pontot a létezésére. Sokan, nagyon sokan kint fagyoskodtak, és tűrtek, meg dolgoztak, egy életen át tették a dolgukat, közben reméltek,mindig bizakodtak valamiben. A hideget, a nyomorúságot magától értetődőnek vették. A kiközösítést, a meg nem értettséget, a folytonos kudarcokat megszokták, ahogy a kinti világ vadjai is megszokják, elviselik a tél irgalmatlanságait. A belső tüzük melege éltette valamennyit. Kinek gyertyányi, kinek máglyányi volt belőle. Rövidebb-hosszabb ideig tartottak ki. Aztán jött valaki, vagy valami: a tenyerén bevitte őket a fűtött szobába, s ők meghaltak. Ez volt elrendelve. A vadnyulat nem lehet ketrecbe zárni. Nekiront a kerítésnek, a korlátnak, s többnyire a nyakát szegve elpusztul. A hó sem tűri a komfortos szoba melegét. Akár tenyéren hordozva is elolvad. Akkor már inkább az erdei vadak magánya. Akkor inkább a január. Tán ezért menekülnek sokan a hidegbe.”