 |
| A Tisza, Bánát egéről nézve (Fotó: Ifj. Apczi Jenő) |
Az élet ernyedt eresztékeibe ritkán
lehet ünnepi pillanatokat illeszteni. Kegyelmi élménynek számít, ha a
hangsúlyok megjelenése révén egy-egy pillanatra az emberi arcunk sejlik föl.
Most telet ír a kalendárium. Valahogy föl sem tűnik. A mindennapi munka, ez az
engesztelhetetlen rabszolgatartó – ránk csukta a mókusketrec ajtót.
Aztán mégis akad, ami tartást ad. Amitől
szelíd mozdulattal nyúlunk a szemünkhöz, elmorzsolunk valami sós nedvességet.
Igen, megrebben a kezünk, megsimítjuk homlokunkat, elhomályosodik a
tekintetünk, és ahogy elfogódott lélekkel eszünkbe jut észrevenni a mások
gesztusát, egyebet nem tehetvén megilletődötten bólogatunk: igen, ezért éri
meg. Az ilyen dolgok megéléséért. Ezért méltó dolog lehet élni. Ezért alighanem
meghalni is érdemes. Mert nem kell félnünk.
Az elmúlással születésünk pillanatától
mintegy vérségi kapcsolatban vagyunk. Komoly, férfias elhatározással küzdünk
ugyan ellene: fészket rakunk, családot teremtünk, nemzünk utódokat, gyerekeket,
akik megöröklik tőlünk ezt az életnek nevezett ijesztő kalandot. A
fegyelmünket, az értékrendünket. És az elhatározásunkat.
Alighanem ez a feszes, emberien
fegyelmes, megörökölt szándék vezérelte a két Muhi fiút, hogy a maguk módján
valami olyat tegyenek, ami több puszta cselekedetnél, virtusnál, vagy egyszeri
élménynél. Nem olcsó diadalra vágytak.
A három éve elhunyt édesapjuk emléke
előtt akartak tisztelegni. Hűségesnek maradni az öreg Muhi iránymutató
akaratához. Meg önmagukhoz. A sok temetői pocsék emlékmű, a sok márvány és
aranyozás helyett az apjuk előtti főhajtásukat sajátos, szerény, ám
tapinthatóan emberi módon vitték végbe. Megejtő őszinteséggel.
 |
| A Muhi testvérek (Fotó: Ifj. Apczi Jenő) |
Apjuk nyomdokain haladva, a Muhi fivérek
már a kezdetektől fogva a Tisza sodorta uszadék fák kifogásával, majd azok
tüzelőnek való feldolgozásából egészítették ki a jövedelmüket. A nép a folyam
mellett „fahalászoknak” hívja a hozzájuk hasonló munkát végző szegény
embereket, akiket télvíz idején is gumicsizmásan, bekecsesen, ladikban látni a
fagyos Tiszán csurogva, amint a folyam közepén sodródó fatörzseket csáklyázzák
és vontatják a partra. Aztán kikötik azokat, majd egy idő múlva, ha már
fölgyűlt a kívánt mennyiség: fölsikoltanak a motorfűrészek, és álló napokon
körösztül vágják a fatörzseket, az ágakat, darabolják, aprózzák, hogy
eljuthassanak a családokhoz, ahová a fahasábok a kályhákba, az otthonokba meleget
visznek. A fahalászatnak egyetlen törvénye a hasznosság, a hűség a munkához.
Talán ezért is nem való mindenkinek ez a szakma. Ismerni kell a folyót, tudni a
víz szeszélyeit. Szeretni és tisztelni muszáj a fákat, a folyamot, a
természetet. Együtt kell élni vele.
A két Muhi fivér – Lajos és Norbert –
télvíz idején mentek nap, mint nap az iszapos partra. Komoly mennyiségű uszadék
fát gyűjtöttek, halmoztak föl. Napokig, hetekig vágták, tették a dolgukat. S
ahogy folyt a munka, egyre púposodott három óriás halomnyi fa, ami már a töltés
tetejéről is irgalmatlan soknak tűnt, de nem volt megállás. A két vijjogó
motorfűrész mellett ugyanis az egyik rakás tönkjén ott pihent az öreg Muhi
fűrésze. És ügyelt, figyelt a fiúkra. Nézte, ahogy azok hordják a tönköket,
emelik mind magasabbra az egyre gyűlő fahasábokat. Három nagy halom volt már,
három tekintélyesen domborodó, verejtékkel öntözött farakás. A legnagyobb
középett. A két kisebb óvólag fogta közre.
Ahogy említettem, lentről, a földről
nézve csupán három szép nagy rakás fát lehetett látni. Viszont a levegőből, a
magasból nézve a körkörös elrendezettség, az időtlenség intett vissza. A világ
körforgását idézte, mert a púpozott farakások körül kerek egészbe rendezett
hatalmas gyökerek egyszerre emberi arcot öltöttek. Sajátos bácskai óralapként
egy-egy gyökértönk a bizonyosság, elmozdíthatatlanság őserejével láttatta a
létezést. Mint a földből összehordott kurgánjaink, a mi ős-piramisaink, amik az
idők hajnala óta őrzik e tájék nyelvezetét. A moccanatlanságot.
Ilyen üzenetértéke volt a három fából
rakott hegynek, irdatlan tönkökkel körbekerítve. Jeladás, a javából. A Lajos és
a „Brateként” emlegetett Norbert, a két Muhi fiúnak az őszinte, szavak nélküli
mondanivalója jelzett az ég felé. Látták a madarak, és egészen biztos, hogy az
is látta, akinek az üzenet szólt.
Nem kell az életünk könyörületéről
álmodoznunk, mert az nincs.
Csak vannak apák, akiknek vannak gyerekeik.
És van soha el nem múló szeretet.
* * *
Erről a megható cselekedetről ifj. Apczi Jenő, magyarkanizsai rendező-operatőr révén kisfilm készült. A jó szemű Apczi,
filmes eszközökkel, drónnal készített légi felvételekkel örökítette meg a Muhi
fivérek szívmelengető, érzelem- és gondolatgazdag vállalását. A film hét-nyolc
perce a párás Tisza melletti munkát mutatja. Az alkotás végén a testvérek
összekarolnak és néznek a folyó felé. Ez a kép beleég minden apa lelkébe.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése